Az államat nagy nehézségek közepette felkapartam a járdáról, de csodálkozó arckifejezésem ellen képtelen voltam bármit is tenni.

- Szóval te… - nyeltem egyet, s kezdtem volna, de Deidara félbeszakított. 

- Igen, én voltam veled az éjszaka, és én hívtalak azt imént.

- Úh, várj, sok az információ így hirtelenjében, kérek egy percet és feldolgozom – magyaráztam, közben behunytam szemeimet és szabad kezemmel halántékom masszírozásába kezdtem.

Kis idő múltán kinyitottam a szemeimet, abban a hiszemben, hogy mire kitisztul a kép, rájövök, hogy az ágyamon fekszem és az egész csak valami idegbajos álom volt.
Azonban Deidara továbbra is csak ott állt előttem, a viselkedésem pedig olyannyira meghökkenthette, hogy minden érzelem kiült az arcára. Ha nem lettem volna én is ennyire kuka, talán még el is nevetem magam, de abban a minutumban valahogy nem volt hangulatom ilyesmihez. 
A csalódottság egy sóhaj kíséretében kiszakadt belőlem, majd együttérzően az előttem álló srácra pillantottam, bár biztos voltam benne, hogy elsősorban nem neki van szüksége együttérzésre.
- Sajnálom, az utóbbi egy hétben nagyon ki vagyok bukva, teljesen összecsaptak a fejem fölött a hullámok – fogtam bele, miközben elindultam egy közelben lévő, fa alatt álló, tisztának tűnő pad felé. – Tudod, én nem ilyen vagyok, teljesen kivetkőztem magamból…

Abbahagytam a beszédet miután leültem, s kíváncsian a fiúra pillantottam, aki nem leült, hanem hanyag eleganciával a pad karfájának dőlt. Elképesztő, de még ez is Sasukét juttatja eszembe, ő ilyen laza.

- Ne érts félre, de rossz pillanatban találkoztunk… vagyis te nem az igazi Sakurát ismerted meg… Csak egy idegesítő, szánalmasan viselkedő csitrit, aki mindenki előtt hülyét csinál magából. 

Lenéztem a kezeimre, a körmeimről a lakk lepattogzott, tövük elhanyagoltan szabálytalan volt, az ujjaimon, a körmök mentén pedig véresen sötétlett az eleven bőr. Mikor téptem az ujjam? Nem is emlékszem rá, csak arra, hogy minden unalmam, dühöm, izgatottságom le tudtam vezetni. Most semmi mást nem éreztem, csak kongó ürességet, vérző szívem segélykiáltását. Vérző szív, vérző ujjak… Íme – immáron harmonizál a külcsín és a belbecs.
A beszélgetésünkbe csend állt, se ő, se én nem szólaltunk meg, csak ültünk – én, mint egy rakás szerencsétlenség, ő meg mint egy hanyag macsó.
Végül megszólalt.

- Hiába mosolyogtál, hiába tettél úgy, mintha minden rendben lenne, látszott rajtad az elkeseredettség – mondta. – A fájdalom végig ott csillogott a szemedben.

- Áh, inkább az alkohol, úgy hiszem, alaposan túllőttem a célon – ironizáltam, de valójában úgy volt, ahogy azt Deidara éleslátóan kifejtette: a keserűséget, a fájdalmat egy fénylő álca mögé rejtettem. Aznap este nem a feloldozás jegyében, a megoldásért hagytam magam mögött a magányt, hanem a felejtés, a problémáim elhalványításának reményében. A szőnyeg alá akartam seperni az egészet, hogy ne is érezzek semmit, csak a kongó ürességet, ami talán nem fáj annyira – sikerült, csak nem pont úgy, ahogy akartam.

- Már aznap este is fel akartam tenni neked egy kérdést, de nem éreztem fairnek, ha ilyen állapotban faggatlak ki – vezette fel, s én kérdőn ránéztem. Mivel azonban a háta kevésbé kifejező volt, felálltam a padról és szembefordultam vele.

- Mondd, legyen az bármilyen kérdés, válaszolok rá, ennyivel tartozom.

Láttam, hogy egy pillanatra átsuhan a meglepettség az arcán, de végül keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt és rám nézett. 

- Mi történt az arcoddal? – vonta fel a szemöldökét rosszalló tekintete fokozásának érdekében. 

Hát, igen, szerintem ez volt a legváratlanabb kérdést, amit valaha is feltehetett volna nekem, hiszen azt hittem, némi alapozóval, a sötét klubban, a villódzó fények közepette nehezen kivehető a pirosas-lilás foltocska az arcomon. Azonban a tévedés és én édestestvérek vagyunk.

- Megütött valaki, ennyi – sütöttem le szégyenkezve a szemem, s közben újfent lepergett előttem az ominózus jelenet, ahogy Itachi ökle landol az arcomban.
Nem volna szándékomban ennél többet megosztani Deidarával, hiába volt egy nagyon szimpatikus srác.

- És ezt csak így mondod? – szemrehányóan fürkészte az arcomat.

- Hogy mondjam? És mégis miért érdekel ez ennyire? Az én dolgom, az én testem, az én életem – senki ne próbáljon nekem észt osztani. Te se, mert szemernyit se ismersz.

Megvonta a vállát és zsebre vágta a kezét, míg én idegesen megráztam a fejem, s reflexből az ujjamhoz kaptam és harapdálni, tépni kezdtem.
Sajnos lassan odáig jutottam, hogy a fizikai fájdalom fel sem ért a lelki kín erejével, így már szinte meg sem éreztem, ahogy kisercent a vér, és követve a körmöm vonalát, terjedni nem kezdett.
Deidara először sóhajtott egy nagyot, aztán elhúzta kezeimet és orvosi alapossággal szemrevételezni kezdte a vérző bőrfelületet.

- Ugye tudod, hogy ezzel semmire se mész? – markolta meg erős kezével, de mégis lágyan a csuklómat.

- Nem érdekel, már semmi sem érdekel – nyögtem erőtlenül. Vállaim előreestek, kezeim elernyedtek, és a könnyek máris folyni kezdtek az arcom két oldalán.
Kezdett elhagyni már az a maradék kitartásom, magabiztosságom – az én sebezhető, gyenge lelkem már ennyi megpróbáltatás után bedobta a törölközőt.

- Kislány, nehogy összeomolj már, ennyire vagy kitartó? - Azt hittem, a könnyek miatt látom Deidarát mosolyogni, de nem. – Elég egy pofon, egy kis szenvedés ahhoz, hogy térdre zuhanj? Ha meglöknek, már el is esel, ahelyett, hogy küzdenél? Nem akarlak megsérteni, de ha ennyitől feladod és megzuhansz, akkor akárki is ütött, megérdemled. Nem megoldhatatlan helyrehozni a hibákat, ha feladod, az sokkal rosszabb. Na, gyere már!

Magához vont, és egy bátorító, baráti ölelésben részesített. Könnyektől áztatott arcomra egy olyan elképedt arckifejezés ülhetett ki, ami még saját magamat is sokkolta volna. Döbbentem álltam Deidara karjai közt, mozdulni se tudtam a meglepettségtől, még hang se jött ki száraz torkomon, csak álltam, néztem, mint hal a szatyorban.
Ahogy ott álltunk, s ő fél kézzel simogatta a hátamat, a másikkal pedig vérző kezemet fogta, teljesen lemerevedtem. Aztán egy kis idő múltán kezdett a köd feloszlani és rájöttem, hogy mindvégig erre volt szükségem – hogy valaki felnyissa a szemem. A kongó űr helyét kezdte remény, hála és bizakodás megtölteni. 
Leráztam Deidara kezét a csuklómról és visszaöleltem. Most tisztult ki a kép… nekem Deidara csak baráti szerepet tölthet be, képtelen lennék vele a barátság határain túl menni – a lelkem sebeinek begyógyításának feladatát bíztam rá.
Sok ideig álltunk a pad mellett egymás karjaiban, én mégis biztos voltam benne, hogy ezt Deidara sem érti félre, tudtam, hogy baráti gesztusként kezeli.

- Köszönöm, hogy helyre tettél, erre volt már régóta szükségem.


****


Ránéztem a telefonom órájára, és szívbajt kaptam. Tizenegy óra volt, a reggelim pedig még mindig a padon árválkodott; annyira elbeszélgettük az időt, hogy teljesen késésben voltam. Sőt, tetézte a bajt, hogy anya kétszer már próbált hívni – sikertelenül.

- Rohannom kell haza – pillantottam rá barátomra, aki mosolyogva bólintott, míg én felkaptam a szatyrot és el nem indultunk. Útközben elmagyarázta, hogy nem messze parkolt a kocsijával, és szívesen hazavisz. Hálásan elfogadtam az ajánlatot, s már éppen hangot akartam adni ezen érzésemnek, mikor motorbőgés hangzott fel a távolban. A sofőr olyan műgonddal feküdt rá a gázpedálra, hogy már a hangok is biztosítottak róla, hogy minimum százhússzal hajt. 
Deidarával összenéztünk, azonban ekkor óriási robaj következtében kaszkadőrmutatványokat megszégyenítő ügyességgel lefordult a sarkon egy fekete sportkocsi. A kerék füstöt hányt, a motor úgy bőgött, mint egy támadásra kész vadállat, az anyósülésről pedig egy önelégült, nyivákoló hang vágott utat a fültépő zajok közt.
Az utcán tartózkodók riadt avagy kíváncsi tekintettel pillantottak az autóra, a félelem ott remegett a levegőben, ám én mást is éreztem. Döbbenetet. A motor felpörgött, a kerék csikorgott, a vezető pedig beletaposott a gázba, s iszonyatos sebességgel végigszáguldott az utcán.
A fekete Corvette vezetőjének felsőbbségteljes arckifejezése, az anyósülésen ülő szőke lány izgatott sikítása a dobhártyámig hatolt.
Mi a fene? INO és ITACHI?

Mikor kezdett feloldódni az utca döbbent csendje és mindenki nekikezdett az imént történtek kitárgyalásának, szépen rendeztem az arcvonásaimat és így szóltam.

- Tudni akartad, hogy mi történt az arcommal. Hát ők.



Temari

Csalódottan ácsorogtam a sarkon, a Pláza mögötti park felé vezető zebra mellett, szemmel feltérképeztem a környéket, ismerősök után kutattam. S amint megbizonyosodtam, hogy közel s távol senki, egy hang megszólított.

- Helló!

- Tudod, hogy iszonyat szemét vagy? – fordultam a hang tulajdonosa felé, s egyből szembetaláltam magamat Sasukéval. Szokásához híven ma is lazán szexis stílusát követte; a Sakura által ezerszer az egekig magasztalt mellkast ezúttal egy fehér, sértő feliratot ábrázoló póló takarta, lábán fekete farmer feszült, az összeállítást egy vadonatújnak kinéző Adidas sportcipő tette tökéletessé.

- Mi van? – vágott be egy fintort, mire én megráztam a fejem. 

- Az van, hogy az őrületbe kergeted Sakurát, te és az a pszichopata bátyád. Mit gondolsz, bevágódsz nála ezzel a viselkedéssel? Csak hogy tudd, mi, lányok nem komáljuk a nagyképű szemétládákat, akik játszanak velünk. Ja, és akiknek csak egy éjszakára kellünk.

- Ne kezdjük megint, Temari. Nem kellett volna bevonnia a bátyámat – dőlt neki a hátunk mögötti falnak.

- Neked meg nem kellett volna lesavaznod a táskáját! – szereltem le összehúzott szemöldökömmel nyomatékosítva. – Alulmúltad önmagadat.

- Jóvátettem, nem? - pillantott rám dühösen, mire részint felfogtam, miért van úgy oda érte Sakura.

- Ez nem így megy, Sasuke. Vagy talán azt hiszed, hogy most, hogy széttépted a lelkét és megaláztad a szívét, jóváteheted? Akárhogy igyekszel…

- Te még nem láttál engem igyekezni – szakított félbe, azzal ellökte magát a faltól és otthagyott.