Ennyi volt? Ez lenne a végzetem? Szörnyű érzés belegondolni, hogy vége van az életemnek, pedig nagyon sok fontos dolgot kell elintéznem. Mi lesz a családommal? A szüleimmel? Most temetnek. Mindenki sorban dobta be virágait a koporsómra, mielőtt beásták volna, s láttam, Sasuke a nyaklánctól nem szabadult meg; habozott, de végül is megtartotta. Miért? 

   A temetés hátralévő része csöndben telt, csak édesanyám keserves sírását lehetett hallani, mire összeszorult a gyomrom. Annyi mindent vágtam a fejéhez. Hányszor kaptam fel úgy a vizet vele szemben, hogy még a halálát is képes lettem volna kívánni. Jó, hogy nem tettem, mert ő halt volna meg. És nem én. Azt nem tudtam volna elviselni. Akkor most én itatnám az egeret, nem édesanyám. Odaléptem hozzá, de ő nem látott. Csalódottan horgasztottam le a fejemet, majd odabotorkáltam a gödörhöz, ami már teljesen betakarta a koporsómat. Bár újjáéledhetnék. Bár újjáéledhetnék. Hátat fordítottam a vizes földnek és Sasuke elé léptem. 
   Annyira szerettem volna elmondani neki mindent. Olyan sok mindent szerettem volna megosztani vele. Elmondani neki mindent, amihez köze van, ami rá vár. Miért nem tehettem meg? Nem látok rajta semmit. Szemét lesüti, nem tudok belőle kiolvasni semmit. Lassan emeltem fel a kezemet és közeledtem vele arcához. De nem tudtam megérinteni. Láthatatlan falba ütközött hófehér kezem, s elhullattam egy könnycseppet.
„- Szeretlek? Talán. De igazából nem tudom, mi az, amit irántad érzek. Tudom, hogy fontos vagy nekem, de miért? Mert szeretlek?"
   Hátat fordítottam Sasukénak és az égre emeltem tekintetemet. Valaki vár odafent, s nekem mennem kéne. De nem merek, nem merem itt hagyni ezt a helyet. Mi van, ha valami rossz fog történni? 

„Senki sem lát téged, gyermekem! Gyere fel!"

Kétségbeesetten pillantottam körbe, s akkor megláttam valakit, de nem ismertem fel. 
„Ki vagy?"
Ez lett volna a kérdésem. Aranysárga szemei voltak, kék haja, amin egy rózsa ült. Éreztem rajta, hogy különleges, ugyanis ő volt az egyetlen, aki rám nézett, egyenesen engem bámult. Ki lehet ez a lány? Mert lány volt. Arcán komolyság ült, szemei erősen voltak kihúzva sötétkék szemhéjfestékkel. Éreztem, hogy különleges.
- Ki vagy te? - kérdeztem felbátorodva, de nem válaszolt. Talán fél, hogy a többi ember csupán értetlenkedve nézne rá, hogy kivel beszélget? Kicsit megrázta a fejét, mire szemem kitágult. Hallja a gondolataimat? Most nem reagált semmit. Kezét enyhén felemelte és intett, majd hátat fordított és elindult. Úgy tűnt, az emberek észre sem vették, hogy ő ott állt. Talán őt sem látja senki? Mindenesetre utána iramodtam, s egyszerűen átmentem az embereken. Ezen el is csodálkoztam. Sasukét nem tudtam megérinteni, átmenni sem tudtam rajta. Akkor vajon mi ez az egész? A titokzatos lány egy márvány sírkő mellett állt, egyik kezével fogta azt. A nedves füvön lépkedve közeledtem hozzá, majd egy méterrel mögötte, megálltam. 
- Haruno Sakura - szólt csendesen és szembe fordult velem.
- Tudod a nevemet? - kérdeztem, s ő bólintott, majd megindult felém és kezét nyújtotta. 
- A nevem Konan. 
Hogy fogjam meg a kezét? Átnyúlok rajta, nem? Végül elszántam magam és felemeltem kezemet, és megfogtam vele az övét. Sikerült. Hitetlenkedve pillantottam fel arcára, s ő csak negédesen mosolygott. 
- Téged látnak az emberek? - kérdeztem, mikor elengedte a kezemet.
- Nem - felelte csendesen. - Én is halott vagyok, akárcsak te. 
- Mióta vagy halott? - Konan felém fordult, s jobb kezével végigsimított a sírkövön. Nem haboztam, elmentem mellette és szembefordultam a sírkővel. Konan neve állt rajta, születésével és elhalálozásával, majd egy idézet:

„Halál, mikor tested már nem lebeg, elméd nem ékes, s hófehér kezed aszottan pihen a föld maradványai között. Igaz halál az, mikor már nincs ember, aki úgy gondoljon rád, mint egy kincs, ami megváltást hoz a világra."

Elcsodálkoztam. Jó hosszú idézet egy sírkőre. Ki sem férne, ha nem lenne ilyen nagy. Az idézet fölött megvizsgáltam az évszámot is, s ledermedtem.

1722-1742 

- De hát... - Elborzadtam, hogy milyen fiatalon halt meg. - Te már több mint száz éve halott vagy. Mit keresel itt?
- Az én dolgom az, hogy a halottakat átkísérjem a túlvilágra, vagy máshova - felelte. 
- Máshova? Úgy érted...
Konan megrázta a fejét.
- Egy halott embert már nem lehet visszahívni a halálból. Az már odatartozik. 
Megremegtem. 
- Akkor nekem is tovább kell mennem? - kérdeztem csendesen. - Nem maradhatok itt veled? Segíteni?
- Ennyire nem akarsz meghalni? - Konan mosolygott, s én is ezt tettem. Most, hogy jobban belegondolok, jobb ez így. 
- Talán pont jókor haltam meg - mondtam. - Édesanyámat nagyon tragikusan érte a halálom. Hozzá akart adni egy vadidegen férfihez.
- Az a férfi nem volt olyan vadidegen - mosolyodott el Konan. - Uchiha Sasuke, igaz?
Felkaptam a fejem, majd végül bólintottam. 
- Nem tudtam róla semmit. Csak a nevét, a külsejét, és hovatartozását - magyaráztam. - Meg azt az oldalát, amit eddig mutatott. Számomra az ilyen ember vadidegen. Vagy csak simán idegen. 
Konan ravasz mosolyra húzta az ajkát. 
- Értem - mondta végül. - Gyere, mutatok neked néhány sírkövet. 
- Miért? - kérdeztem. 
- Mert lehet, hogy azokkal, akik alatta pihennek, azokkal következő életedben találkozni fogsz - felelte Konan. Következő életemben? Miről beszél? Ha mégis újjáélednék, semmi sem garantálja, sőt biztos, hogy nem fogok arra emlékezni, amit most mondott nekem Konan. A temető egyik távolabbi sarkába vezetett engem, ahol hófehér sírkövek álltak. A bozót sűrűn benőtte őket, némelyiket teljesen belepte valami furcsa zöld növény - néhány meg is volt rongálva. Vajon ki lehetett? Ki nem tiszteli a holtakat? Konan az első sorban indult el, szemét meresztgetve a sírkövekre. Hogy lát itt bármit is? A legtöbb sírkövön nem is látszanak a nevek. Ahogy lépek a vizes füvön, s nézem a dátumokat, némi örömmel tapasztalom, hogy nagyon sok ember sokáig élt. Az összes ember, akik itt feküdtek, több mint száz éve halottak. De voltak olyanok is, akik csak néhány évtizeddel ezelőtt vesztették életüket. Az eső megint rákezdett, de engem nem ért el. Mintha egy láthatatlan pajzs védett volna meg, mintha az esőcseppek ártottak volna nekem. Konan sem ázott el, végül egy fehér márványsírkő előtt állt meg, s helyet szorított nekem. 
- Ő itt - mutatott az írásra. - Hatake Kakashi. Száz éve halott. Meggyilkolták, mert ő volt a trónörökös. Lehet, hogy vele is fogsz találkozni. 
- Értem - motyogtam. Konan elindult, s én követtem. Az első sor vége felé haladtunk, ahol aztán megint megállt, egy fekete sírkő előtt. Elhanyagolt volt, senki sem törődött vele. 
- Ő itt Uzumaki Naruto - mondta. - Hetvenkét éve halott. Szintén megölték, szintén trónöröklés miatt. 
Kezdem kapizsgálni a dolgot, de mielőtt szóvá tehettem volna, Konan tovább indult, immáron a második sorban és egy fehér sírkő előtt állt meg, melyen egy hatalmas kés éktelenkedett. Régi sírkő volt, látszott, nem volt túlságosan gondozva.
- Tenten - mondta Konan. - Katona volt. 
- Egy lány katonaként? - vontam fel szemöldökömet. 
- Igen - bólintott. - Háborúban ölték meg nyolcvan éve. 
Eltátottam a számat, viszont Konan tovább ment. Tenten nyughelyétől öt sírkőnyire megállt és rámutatott. 
- Ő itt Tsunade. - A sírkövön álló nevet nehezen tudtam elolvasni, annyira kopott volt már. - Királynő volt, bérgyilkosok ölték meg, százhatvanegy éve. 
Kirázott a hideg, pedig az esőcseppek hidegét nem éreztem. Konan ismét útnak indult, s elgondolkodtam azon, hogy vajon hány sírkövet fog még megmutatni. Tsunadeé után tíz nyughellyel odébb megállt egy fekete előtt. Egy jel volt mintázva a sírkőbe.
- Sabaku no Gaara - mondta Konan. - Az a jel a szeretet jele. A halál szeretetéé. Szintén meggyilkolták, harcban, Tenten oldalán ért véget az élete nyolcvan éve. 
Felkaptam a fejem és kíváncsian néztem rá. Sabaku no Gaara. Egyelőre nincs jó véleményem róla. Konan ismét elindult, s most két soron vágott át és ismét megállt egy sírkő előtt. Az eső még jobban rákezdett, s most a sírkőn növekvő mohákat csapdosta meg. 
- Yamanaka Ino - motyogta Konan. - Kétszáz éve kísérelt meg egy öngyilkosságot, mikor édesanyja meghalt. Utána viszont megölték. 
Borzalmas, hogy mindenkit megölnek ezen a részlegen. Kíváncsi vagyok, hány ember van még.
- Nyugalom, már nincs sok hátra - mosolyodott el Konan és tovább indult. Most sorokat mentünk hátrébb, néha egy-két ágreccsenés is kísérte utunkat. Bokrok között vágtunk át, s léptünk egy barnás-feketés márványsírkő elé. 
- Sasori - mondta halkan. - Őt ismertem, barátok voltunk és társak. Üldözötteket menekített, és mikor az akkori ellenséges uralkodók rábukkantak, kínozták, vallatták, majd megölték.
Sajnálat fogott el. 
- Száztizenhárom éve - szólalt meg Konan és továbbment, egy sorral hátrébb, s megint megállt egy sírkő előtt. 
- Karin. - Konan szomorkásan elmosolyodott. - Bitófán halt meg hatvanhárom éve. És már csak egy valaki van. Mármint több, de egy sírkő alá vannak temetve. 
Konan átvágott a többi soron is, és a falnál álló hatalmas emlékmű felé vette az irányt. Mályvaszínű volt, tetején két nagy szem volt látható, s aranysárga betűkkel volt leírva a nevek, amiket méterekről el lehetett olvasni. 
Konan megállt, s jobban elolvastam a feliratot.

A híres Hyuuga klán

Három részre volt felosztva a hatalmas sírkő, mindegyiken nevek foglaltak helyet.
- A középsőt nézd! - súgta Konan. - A többi fent van.
Először nem értettem mire céloz, majd végül, amikor megértettem, ismét a nevekre néztem.

Hyuuga Hiashi
1684-1742

és neje Hyuuga Hama
1690-1742

Lejjebb siklott a tekintetem és még több nevet véltem felfedezni.

Hyuuga Hizashi
1685-1742

és neje Hyuuga Naomi
1689-1742

Hyuuga Hanabi
1730-1742

Hyuuga Hinata
1724-1742

Hyuuga Neji
1723-1742

Borzongás futott végig a hátamon, és elhűlve meredtem az évszámokra. Mindegyik egy évben halt meg. Hiashi ötvennyolc, Hama ötvenkettő, Hizashi ötvenhét, Naomi ötvenhárom, Hanabi tizenkettő - ennél könny szökött a szemembe -, Hinata tizennyolc - annyi, mint én -, Neji pedig tizenkilenc éves volt, amikor meghaltak.
- Kivégezték az egész családot - magyarázta Konan. - Ellenségei voltak a szervezetnek, ami akkor működött, így kivégezték az egész Hyuuga klánt. 
Borzalmas, hogy mikre vetemednek az emberek, még ma is, igaz, ez száz évvel ezelőtt volna, de akkor is. Borzasztó. Ránéztem Konanra, aki most elmosolyodott, majd mikor villámlott az ég, felemelte a fejét.
- Eljött az idő. Indulnod kell. 
- Hova? - kérdeztem ijedten.
- Tovább? 
- Igen. 
- Értem. 
Konan megölelt, majd ismét eltávolodott tőlem és akkor valami megvilágított. Lenéztem az alattam lévő pocsolyába, s megdöbbenve kísértem végig, hogy testem lassanként felemelkedik, majd eltűnik...