Ez most komoly? Jesszus!

- Shikamaru! – nyögtem meglepetten az ismerős láttán, és azon nyomban felpattantam fura helyzetünkből. Amúgy sem olyannak ismertem, aki verekedni akar. Inkább naphosszat a felhőket bámulta a helyi park egyik fájáról. Egyébként meg, hogy a fenébe került ide? Ez egy elit suli! Én is csak Tsunade miatt lehetek itt.

Össze- vissza gondoltam minden hülyeségre. Egy csomó kérdés vetődött fel bennem. De úgy tűnt nem ez az egyetlen, ami meglephet a mai nap. A többiek is levették a fejüket borító sapkaszerűséget, és a tömegben ráismertem még …

- Chouji! – lepődtem meg még jobban. – Hogy… vagyis… mi…

- Ez nem a legalkalmasabb időpont a traccspartira! – vágott közbe a tanár. – Arra ott a szünet! – magyarázta szigorúan, és a lányokat, velem együtt átterelte egy másik küzdőrészre.

Az óra további felében esélyem sem lett volna odafigyelni, mert egyfolytában csak Shikamarun és Choujin járt az agyam. No meg a sajgóm kezemen.

Végül is az óra végére a tanár is észrevette, hogy valami nem stimmel. Jobb később, mint soha, mi?

Átküldött az orvoshoz. Ennyit arról, hogy senki nem jön rá, hogy szereztem a sebem.

- Beütötte az asztalba? – nézett rám a hapsi, mikor megmutattam neki a, már majdnem lerohadt testrészem.

- Igen! – bólintottam.

- Aham! – forgatta meg a csuklóm. Azt hittem ott esek össze. Úgy is mindegy az ujjaimnak. Mire is használnám őket?!

- Ez fáj! – kiabáltam, mikor már nagyon elegem lett.

- Lila elszíneződések az ereknél! – fú micsoda felfedezést tett. Ezért kapta a diplomáját? Az egész kezem ellilult már, nem csak az ereknél. – Köröm nyomok a csukló alsó részén, véraláfutásokkal! – bámulta meg a bőröm. – Agresszív lehetett az a bútor! – nézett rám. Utáltam. Tudtam, hogy ez lesz. Már az első pár percben meg tudta mondani mi a helyzet, de viszont hálás voltam, hogy nem firtatta a dolgot különösebben. Rátett egy csuklógipszet, és felírt valami gyógyszert, az esetlegesen előforduló fájdalmak esetére.

- És Sakura! – már majdnem kiléptem a kórteremből, de a hangjára visszafordultam. – Mond meg annak az asztalnak, hogy legközelebb ne legyen ilyen durva! – rázta meg a fejét. A fejem meg kezdett egyre vörösebb lenni. – Ez a mai fiatalság! – adta meg a végszót, én meg elhúztam a csíkot.

Egész délután azon gondolkodtam, hogy mit keresett Chouji meg Shikamaru a suliban. Hogy kerültek oda? Biztosan nem úgy ahogy én. Hisz nem beszéltem róluk Tsunade-nak. És lehetetlen, hogy ugyan az történt velük is, mint velem. Ilyen nem minden nap van.

- Sakura- chaaaaan! – rántott ki a gondolataimból egy ismerős hang, és a nevem elhúzásából ítélve hatalmasat készült esni, így kicsit odébb álltam. Éppen időben, mert Naruto zúgott el mellettem.

- Te idióta! – förmedtem rá. Istenem! Hogy lehet valaki ekkora szerencsétlenség. Persze rajtam kívül.

- Bocs Sakura-chan! – vigyorgott a púpját vakargatva a földről.

- Kelj fel! Mindenki minket bámul! – néztem körül az utcán. Nem is tudom már, hogy sikerült kicseleznem Tsunade limuzinját. Egyébként sem ártott már a friss levegő. Persze mind ezt egyedül képzeltem el, de ha már így alakult elviselem az Uzumakit.

- Wehe! – ált fel össze-vissza vihogva. Komolyan mondom, legszívesebben a fejemet fognám ilyenkor. –Hazafele? – kérdezte tengerkék szemeit rám függesztve.

- Öm… ha azt a hotelnek nevezett épületet te annak nevezed, akkor igen! – válaszoltam fanyarul. Nem vette. Nem is csodálkozom. Ennyi hülyeséggel az agyamban én sem érteném az iróniát.

- Te nem bírsz engem… igaz? – váltott hirtelen komolyra. Meg is lepődtem. Kicsit megráztam a fejem, hogy felocsúdjak a kábulatból.

- Ez nem igaz! – vágtam rá, magam sem tudom miért. – Én… csak… - elszántan kutattam valami magyarázat után, de közbe vágott.

- Mindegy! – mosolygott fáradtan. – Én inkább lelépek! – intett az egyik karjával, és futni kezdett, engem meg hirtelen bűntudat öntött el. Mi jogon ítélek el másokat? És nem igaz, hogy nem bírom, csak furcsának találom, és a kettő nagyon nem ugyan az. Mikor már lett volna annyi eszem, hogy utána kiabáljak, már eltűnt, én meg fagyottan álltam a járda közepén. Az életem kezd összecsúszni, és én semmit sem teszek. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy direkt szívat a sors. Hát persze… Csak ez lehet a megoldás. Meg az én szerencsétlenségem.

Újabb ember rohant el mellettem, csakhogy nem számítottam a jövetelére, és nem bírtam odébb állni, így sikeresen a földön kötöttem ki.

- Figyelhetnél! –üvöltöttem, mert a csuklóm lassan kezdi felmondani a szolgálatot.

- Figyeltem! – vágott vissza az ismeretlen hang. – Csak éppen annyira el voltál foglalva magaddal, hogy nem vettél észre! – nyöszörögte. Hát persze, hogy ő nem esett orra, így most fennkölten bámult le rám. Ekkor néztem csak fel. Egy szőke lány állt fölöttem, csípőre tett kézzel. – Jesszus! – torzult el az arca az öltözékemet figyelve. – Te  Konoha’s-ba jársz! Ez az egyenruha förtelmes! – nyafogta, miközben szőke hosszú haját ide-oda libbentette a szellő.

- Ja! – tápászkodtam fel. –De nem sokáig, ha így haladok! – céloztam a csuklómra, ami minden bizonnyal meg fog ölni egyszer ha továbbra is így haladok.

Mikor kiegyenesedtem csak akkor vettem észre, hogy az ismeretlen lány, velem egy magas.

- Te jó ég! – újabb csapást készült rám mérni. – Ekkora homlokkal én az utcára sem tenném ki a lábam! – hajolt közelebb, és mutatóujjával megérintette az említett testrészem. – És a hajad is… - szörnyülködött. Na ebből elég.

- Szállj már le rólam! Hol érzed magad? Az óvodában? – távolodtam tőle egy lépést.

- De felvágták a nyelved! Ha tudnád kivel is beszélsz! – fonta keresztbe a karjait önelégülten, mire végig néztem rajta. Egy lila szerelés volt rajta, ami nem sokat takart igazából, de nem szóltam meg.

- Farsang lesz?  -jegyeztem meg az öltözékét látva. Eltátotta a száját.

- Yamanaka Ino-val beszélsz, te kis hülye! – lehet tényleg az vagyok, merthogy semmit sem mondott ez a név.

- Aham! – bólintottam unottan, mire szinte dührohamot kapott.

- Az anyám a tulajdonosa az összes virágboltnak, ami ebben a tetű városban van! – kiabálta. Azt hittem a hajam is elszáll a helyéről.

- És? – úgy tűnik ezt nem kellett volna, mert valóságos atom bomba ként robbant.

- Mi az, hogy ééés? –kiabálta. Újabb lépést hátráltam. Tiszta idióta ez a csaj. – Te honnan származol? Gondolom ösztöndíjjal jutottál be abba az elit suliba! – jegyezte meg gúnyosan. Összeszorítottam a fogaim, feltörő dühömet fékezve.

- Tsunade… - kezdtem volna bele a mondatomba, de nem hagyta, hogy folytassam, mint általában senki sem.

Eltátotta a száját.

- Hogy mit mondtál? – hüledezett. – Lehetetlen, hogy ismerd! Egy magad fajta biztosan a közelébe sem léphet annak a nőnek! – kezdtem megint nagyon ideges lenni. – A mamám már vagy fél éve próbál találkozót szervezni vele! –húzta fel az orrát.

- Na ide figyelj te Ino vagy ki a franc vagy! Tsunade a nevelőanyám, szóval ne tarts szónoklatokat róla! Rendben? – újabb barlang tátongott a szőke lány szája helyén, de azon nyomban be is csukta, és megigazította öltözékét, majd egy mosolyt erőltetett az arcára.

Ebbe meg mi ütött? A kérdésem felesleges volt, mert pár perc múlva ki is derült.

Derülten bámult a hátam mögé, mire megfordultam.

- Sasuke-kuuuun! – visította a szőkeség, és szó szerint az említett nyakába ugrott.

- Te jó ég! – jegyeztem meg halkan, és próbáltam erősen elnyomni a bennem felgyülemlő féltékenységet.

Hogy is volt? Egyedül akartam haza menni, hogy gondolkodhassak, erre először jön Naruto, majd ez az Ino, és most Sasuke-kun. Remek! Miért is lenne bármi úgy, ahogy én elterveztem?

- Szállj le rólam Ino! – fejtette le a kezeket magáról a fekete hajú, majd rám nézett. –Beszédem van veled „Koszos”! – nem tudtam, hogy most örüljek, hogy Inoval nem foglalkozott, vagy szétverjem azt az egoista képét, amiért Koszosnak- nevezett. Már szinte éreztem, ahogy gőzölög a fejem. Egy tapodtat sem mozdultam. Hogy képzeli ezt? Mindjárt megnyúzom, és felakasztom erre a fára itt mellettünk. Nyilvánosan megaláz! Nem mintha ez lenne az első alkalom. De akkor is!

Ino kérdőn bámult rám. Szinte leolvastam az arcáról, hogy éppen azon gondolkodik, hogy megfolyt egy cérnaszállal, és a beleimmel díszíti fel a szobáját, de nem szólt semmit.

- Na mi lesz!? – szólt rám erélyesebben Sasuke, de még mindig nem indultam el. Kérjen először bocsánatot! Ez gyakorlati lehetetlennek tűnt, de szép álom volt.

Látva habozásomat, dühösen sóhajtott egyet, és megrántotta a karom. Ezúttal sikerült az ép csuklómat megfogni, úgyhogy inkább hálás voltam az égnek, hogy nem tesz még rá egy lapáttal a helyzetre, majd elrángatott onnan. Pedig még Inonak is szívesen adtam volna.

Tudtam én, hogy nem érdemes a gazdagokkal kezdeni.

- Mi az? A másik karomat is el akarod törni? –nyafogtam utána rohanva. Akkorákat lépett, hogy követni sem tudtam. – Sietsz valahova? – még mindig nem szólt. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy csak én vagyok hibbant ebben a városban. – Lassítanál? Nem igazán készültem maratonra! – lihegtem. Ez sem hatotta meg. Ugyan miért is hatotta volna meg? – Állj már meg! – kiabáltam dühödten, és kitéptem a karom a szorításából. Abban a pillanatban ő is megállt, de nem azért, mert nekiálltam hisztizni. Valami egészen más okból. Megdörzsöltem a csuklóm, de ez csak amolyan formális dolognak tűnt, mert nem fájt. Lehet elnyomta a másik karomban lévő fájdalom. Ezután kinéztem a fekete hajú mögül, és éreztem ahogy a szemeim tágra nyílnak a kíváncsiságtól. Nem hiszem, hogy erről akart beszélni. Csupán véletlenül láttuk meg amit nem kellett volna. Véletlen… hogy mennyi szerepe van az életben a véletleneknek…