Oké! Talán kicsit elhamarkodott döntést hoztam Tsunadeval kapcsolatban. Első látásra annak a komor, sznob banyának tűnt, de igazából ez csak a látszat. Vagy csak naiv vagyok, aminek nagyobb esélye van.

- Áuu! – felszisszentem, ahogy a karomat kötöttem be. Természetesen tudom még használni, de minden mozdulatnál úgy fáj a szorítás helye, hogy mindig majd ott esek össze. És hamarosan iskolába is kéne mennem. Tsunade már kiabált, hogy igyekezzek. Na persze! Elkésni? Ebből a suliból? Egyenlő lenne a halállal. De mint rájöttem, ha Tsunade nem sürget lesz más aki emlékeztet arra, hogy kötelességeim vannak.

Már épp az utolsó simításokat végeztem a kötözésben, mikor hirtelen berobbant a szobaajtóm, és valaki egyenesen végigcsúszik a padlómon. Reflexszerűen ugrottam fel az ágyra, de mint később kiderült, felesleges volt a félelmem.

- Narutooo! Te idióta! – üvöltöttem. Ennyi ésszel szabadlábon! Komolyan mondom, a szülei helyében ki sem engedném az utcára. – Letört a kezed? – álltam fel, és még épen maradt kezemmel, hozzávágtam egy párnát.

- Sakura- chan! – vakargatta a fejét, miután két lábra emelkedett. Az az idióta vigyor ott volt az arcán, mint mindig. – Csak gondoltam mehetnénk együtt! – ez meghibbant. Az a képzeletbeli csepp szinte már meg is jelent a fejemnél. – Egyébként mi történt a csuklóddal? – újabb isteni csapást mért rám. Még csak most tűnt fel neki. Mindegy. Nem lényeges.

- Bevágtam az íróasztalba! – intettem a fejemmel az említett tárgy felé, majd felemelkedtem én is, és a vállamra dobtam a táskám.

A legjobban ezt a flancolást utálom az egészbe. Minek limuzin, amikor van lábunk is, vagy van taxi. Bár nem hiszem, hogy jó szemmel néznének rám az iskolában, ha taxival érkeznék, de ki tudja. A lényeg, hogy most kénytelen voltam beszállni a járgányba, Narutoval egyetemben, és elindulni.

A tegnapi kis incidens jutott eszembe aminek a nyomát híven őrzi a csuklóm. Némileg félek Sasuke-kuntól, de ez ellen momentán semmit nem tudok tenni, csak azt, hogy ha lehet kerülöm.

- Sakura-chan! –nézett felém a szőkeség, kizökkentve a gondolataimból.

- Hm? – néztem rá kérdőn.

- Mi a kedvenc kajád? – vigyorgott idétlenül. Ez meg, hogy jutott most eszébe?

- Hát… -  már éppen kezdtem volna válaszolni, mikor a szavamba vágott.

- Nekem a ramen! Tudod, hogy szeretem a legjobban? – megráztam a fejem, egy „ez tiszta hülye” nézés közepette, de nem vette magára. – Mindenhogy! Mert a ramen az ramen, és bármennyit meg tudok belőle enni! Van itt egy étterem a közelben, majd egyszer elmegyünk! Ott főzik a legjobb tésztákat! A ramen, az… - na köszönöm szépen. Sosem értettem, hogy valaki, aki ilyen helyes, és még kedvesnek is mondható olykor, hogy lehet ennyire idegesítő. Be nem áll a szája, és ha beszél is csak hülyeségekről.

Nem baj! A felmentő sereg, most egy személyes volt, méghozzá a sofőr. A fékre lépett, tudatva velünk, hogy megérkeztünk.

- Áhh Naruto! Itt is vagyunk! – pattantam ki az autóból. – Milyen kár! De nekem most mennem kell! – azzal futni kezdtem. A hideg szél áthatolt a kötésemen, és ezernyi tűkén szúrta a bőrömet. Újra felszisszentem, de a kínzás nem tartott sokáig, mert az épületben olyan meleg volt, hogy azt hittem szétfolyok. Na meg ugye az első amit megpillantottam az ajtóból, az egy fekete szempár volt. Pont akkor akart kilépni az utcára, mikor én be az épületbe.

Na tessék! Kerülni akarom, és belebotlok! Remek. Zavartan, és persze fülig vörösödve léptem odébb, hogy kiléphessen.

- Hm… - ennyivel nyugtázta előzékenységemet. Mekkora bunkó vagy Sasuke-kun! Persze ezt már csak magamban mondtam, mert gyáva vagyok ahhoz, hogy hangosan is megtegyem. Eddig persze nem voltak ilyen problémáim. Mindenkinek megmondom a véleményem, de valahogy tőle tartok egy kicsit.

A bekötözött csuklómra néztem. Talán nem is ok nélkül.

A csengő jelezte, hogy ideje lenne végre megkeresni azt a termet, ahol az első óra lesz, de akkora itt a tömeg, na meg annyi terem van ebben a hülye épületben, hogy csak álltam és néztem körbe, mígnem végre valaki észrevette bénaságom.

- Hé Sakura! – intett felém egy kéz, majd később a tulajdonosa is megjelent.

- TenTen! –sóhajtottam megkönnyebbülten. Így már biztos nem tévedek el.

Persze az ember mellett nem lehet ott mindig valaki, hogy ügyeljen rám. Én meg különösen béna vagyok. És ezt nem csak azért mondom, mert rózsaszín a hajam, amit mellesleg itt fel kell kötnöm, mert úgy, és most Tsunadet idézem:” Nem úgy nézek ki mint egy koszos csöves!” . De hát az vagyok könyörgöm. Nem tartom ide! És erre az apró részletre a harmadik óra utáni szünet is rávilágított.

Mindenki kitolongott az iskola elé, meg persze az udvarra, mert az idő nem volt olyan rémesen hideg mint reggel. TenTen engem is lecibált a suli elé, mondván:” Ott mindig érdekes dolgok történnek!” Na persze! Mindenki számára világos, hogy érdekes dolognak, ő Nejit tartja, Narutoék osztálytársát.

A Hyuuga fiú most különösen feszültnek tűnt, aminek az okát meg is tudtuk. Egy taxi állt meg a suli előtt, és egy hosszú, fekete hajú lány lépett ki belőle. A diákseregen egyszerre futott át a moraj. Pedig még nem is ismerték a lányt, egyszerűen csak az nem tetszett nekik, hogy nem limuzinból szállt ki, hanem egy egyszerű taxiból. Na ennyire veti őket szét a pénz.

- Te látod, amit én? –rángatta meg TenTen a karomat, mire Nejire néztem. A lélegzetem is elállt. Annyira hasonlítottak az új lánnyal, mintha testvérek lettek volna, de a fiú, csak felemelt fejjel távozott, mintha nem is ismerné, pedig lefogadom, hogy családi szál köti össze őket.

Naruto jelent meg mellettem, és kék szemeivel az új lányt bámulta. Tetszését, szinte leplezni sem bírta volna, hisz a szája is tátva maradt. Kicsivel később Sasuke és odaállt a szőke mellé, jobban mondva az Uzumaki meg közém.

- Nicsak! –szólalt meg azzal a kimért, gúnyos hangjával. Szinte már megkérdőjeleztem, hogy a tegnapi „Sajnálom!” –ot ő mondta-e nekem. – Elözönli az iskolát az aljanép! –folytatta, miközben az új lányt fikszírozta.

Hogy lehet valaki ekkora bunkó? Én meg természetesen lobbanékony természetemnek, és persze, mindig járó számnak köszönhetően ezt sem hagytam szó nélkül.

- Cöh… fenkölt barom!  - csúszott ki a számon, pedig nem akartam. Pláne meg neki nem. És még így is milyen helyes. Azt Istenit! Miken gondolkodom…

Megiramodtam az új lány felé, anélkül, hogy megvártam volna Sasuke reakcióját. Senki nem mozdult rajtam kívül, csak álltak bambán. Jesszus! Ennyi hülyét egy rakáson.

- Üvd! – karoltam bele a fekete hajú lányba, mikor odaértem. – Sakura vagyok! – mosolyogtam, de talán megijedhetett, mert ő nem mutatkozott be. Pár perces fáziskéséssel, el kezdtem ráncigálni a suli bejárata felé. – Hogy hívnak?

- Öm… - nézett zavartan körbe, és komolyan mondom, ha nem tartottam volna, még el is ájult volna. – Hy…Hy… Hyuuga Hinata! – jézus! Ennyire meg lenne szeppenve? De választ kaptam arra a kérdésre, hogy milyen rokoni szál fűzi Nejihez.

- Remek! – talán túlbuzgó is voltam. Na nem gond, majd ezt is kiküszöböljük. – TenTen, jössz végre? – kérdeztem a barna hajút, mikor melléjük értünk, de annyira vitt a lendület, hogy totál megfeledkeztem arról, hogy Hinatát is magammal ráncigálom, mert egyenesen nekilöktem Narutonak. – Útban vagy! – nyögtem a szőkének, Hinata arca meg szinte lángolt. Már azt hittem a haja is meggyullad, miközben Narutoval egymásra bámultak. Ez még engem is túl tesz, pedig én sem vagyok semmi, mikor Sasuke a közelben van.

- S…sö…sa..sö…sajnálom! – dadogta Hinata zavartan. Naruto csak a szokásos vigyorát vette fel. Az a bamba semmit mondó vigyor. Pedig talán sokkal több van benne, mint amennyi először látszik.

- Áhhh! – nevetett fel az Uzumaki. – Nem tesz semmit! – vakarta meg tarkóját, és kezet nyújtott a Hyuuga felé. – Naruto Uzumaki! – ha lehetett még ennél is vörösebb Hinata feje, hát biztos volt.

Fehér élettelennek tűnő ujjait bátortalanul nyújtotta a szőkének.

- Hi.. ha… Hinata… Hyuga! – dadogta. Ez mindig dadog? Nem baj. A csodaszép pillanatot meg kellett szakítanom, mert órára kellett menni, így elindultunk befelé az épületbe.

De persze nekem mindig akkora mázlim van, hogy valami sosincs rendjén. Amilyen lendülettel elindultunk, Sasuke olyan lendülettel kapott utánam. Jobban mondva a bekötözött karom után.

Tegnap óta természetes, hogy nem jött helyre, így felsikítottam a hirtelen jövő fájdalmas érintés hatására. A fekete hajú ijedten kapta vissza kezét, amivel megszorította a csuklóm. Nem is tudtam, hogy ilyen érzelmet is képes produkálni.

- Te komolyan ki akarsz nyírni? – kiabáltam dühödten, és a csuklómra néztem. Persze mindenki felénk fordult, és a helyzet így még kínosabbá vált.

- Hogy te milyen idegesítő vagy! – jelentette ki fellengzősen. Persze ezt sem hagyhattam szó nélkül.

- Te meg közveszélyes! – sziszegtem, és letekertem a csuklómról a kötést, hogy megnézzem el kezdtem-e már rohadni. Hát a bőröm szétfoszlása ugyan várat még magára, de a színe nem nyújtott bíztató látványt. TenTen hátra is hőkölt mellőlem.

- Ezt meg, hogy szerezted? – kíváncsiskodott, mikor végre volt annyi lélekjelenléte, hogy visszaálljon mellém. Pedig annyira azért nem szörnyű. Vagy mégis?

- Nem fontos! Majd elmúlik! – jelentettem ki, és visszaakartam tekerni rá a kötszert.

- Meg vagy te őrülve! Tesin ezt olyan szinten szét fogod ütni, hogy nem használod többet! – magyarázta, de nem hatott meg. Orvoshoz biztosan nem megyek vele, mivel az úgy is meg tudja állapítani, hogy nem csak egyszerűen bevertem az egyik bútorba.

- Akkor nem használom! Van másik! – válaszoltam, és megelőzve a további faggatózást, keresztülrontottam a tömegen, és egyenesen elindultam… öm… hova is?

Igazi fafejű liba vagyok, mert totál nem ismerem az iskolát, sőt még az órarendem sem jegyeztem meg, de már egyedül kóricáltam a hatalmas épületben. Eső után köpönyeg. Mondta mindig Moegi, mikor valami hülyeséget csináltam.

Na sebaj! Volt néhány szabad percem,  pontosabban negyvenöt, a következő óra elkezdéséig, ami történetesen tesi, és már meg is értettem TenTen szavait, mert amikor újra kihámoztam a karom a kötésből a színe még sötétebb lett.

- Ki fogom bírni! – vettem egy nagy levegőt, és magamat bámultam a női mosdóban lévő tükörben. Mozgatni még tudom, igaz, úgy fáj, mintha ezernyi tűvel szurkálnák. Tesin meg majd megpróbálom a másik kezemet használni. Pár napig csak kihúzom!

Na persze! Hogy is mondtam? Pár napig? Csak vicceltem! Már tesin úgy megszívtam, hogy majdnem ott haltam meg.

Kezdetnek ott volt az a szörnyű, leginkább egy tógára emlékeztető szerelés, amit ők csak „harciszerelés”- nek neveztek. Na jó! Nem is annyira tóga volt, bár néhány számmal nagyobb volt nálam, így az érzés helyesnek bizonyult. Mint később kiderült, ez egy hagyományos japán harc kelléke. Hagyományos? Az araboknál hagyományos, hogy eltakarják  a nők arcát, nem pedig egy harc közben.

- Higgadj már le Sakura! Amúgy is kinn leszünk az udvaron! Tudod hány fok van kinn? – nem, de nem is akarom megtudni. – Hidd el áldani fogod, ha kimész, hogy rajtad van ez a gönc!

- TenTen! – szuszogtam. – Ebben a maskarában felismerhetetlen vagyok! Az egyetlen porcikám ami kilátszik az a szemem. Mégis, hogyan mozogjak ebben szabadon?

- Megoldod! – vont vállat a barna hajú, és elindult a csoporttal az udvar felé. Követtem őket. Nagyon nem tudtam megállapítani, hogy ki kicsoda, mert semmi nem látszott senkiből, de a bukdácsolást, és a bizonytalan járást nézve, előttem pont Hinata ment.

Legalább nem csak én szenvedek így.

A hideg szellő kellemesen csapta meg az arcom, mármint inkább a szemem, mikor kiértünk a küzdőtérre. Egy barna hosszú hajú nő jelent meg a diákok előtt, és csípőre tett kézzel magyarázni kezdett.

- Azt hiszem a szabályokat már ismeritek! –jelentette ki keményen. Itt volt az első ellenvetésem. Hogy ismerném a szabályokat, mikor alig vagyok itt pár napja. A második ellenvetésem akkor támadt, mikor egy ugyan ilyen ruhába öltözött csoport jelent meg a túloldalt, és egyenesen felénk tartottak. Így sem ismerek senkit, nemhogy ha még többen vagyunk, és a csuklóm is kezdett egyre jobban zsibbadni.

Hátra kezdtem lépkedni a tömegben, hogy valahogy kihúzzam magam a feladat alól, de kár volt, mint minden amit újabban teszek.

- Te ott! –mutatott egyenesen rám a tanárnő, mire a tömeg szétvált, én meg ott álltam tehetetlenül. – A félelem ebben a sportágban nem megengedett! Gyere ide! Te leszel az első! – intett maga felé. Még álltam ott egy ideig mint a cövek, de még gondolkodni sem hagyott időt. – Még ma ha lehet! – sürgetett, mire megindultam. Ekkora már nagyon sokan voltunk. És senkit sem ismertem fel.

Ezt a hacukát sem veszem fel többet. Kiálltam a küzdőtérre. Egy téglalap alakú hatalmas vékony szivacs volt. A nő újra fellendítette a kezét, és egyenesen egy másik fehér ruhába öltözött diákra intett. Persze az a valaki bizonyára nem parázott úgy mint én, mert magabiztosan lépkedett elém.

Majdnem egy fejjel magasabb volt.

- Jesszus! – csúszott ki halkan a számon, majd hátat fordítottam ellenfelemnek, mivel ő is ezt tette. Időm sem volt megnézni , hogy ki volt az, nem mintha olyan sokat elárult volna a szeme.

- Rendben! –dörzsölte össze elégedetten a tenyerét a nő, majd tapsolt egyet. Ez lett volna a kezdés? Hát ja! Mivel ellenfelem már támadott is. Egyetlen a hátamra mért rúgással a földre terített. Köhögve emelkedtem négykézlábra.

- Nem baj! Gyakorlat teszi a mestert! – magyarázta a pálya széléről a tanár, de ha ez lelkesítés akart lenni, akkor nem jött be, mert remegtem egész testemben, na meg a csuklóm is eléggé zsibbadt, mivel meg kellett tartani magam a földön.

Eszmélni is alig tudtam, de már jött az újabb támadás. Két lábra emelkedtem, de egy rúgással, újra a hátamra fektetett.

Ez kész vicc! Ennyire gyenge lennék? Az utcán nevelkedtem könyörgöm! Embereld meg magad Sakura!

Felpattantam. Ellenfelem már intézte is a következő támadást, de ezt sikeresen megállítottam. Sikeresen? Tévedtem! A felém száguldó lábat ugyan megállítottam, de pont azzal a karommal, ami amúgy is sajgott a fájdalomtól.

- Francba! – szisszentem fel, de nem hallották, hála az öltözékemnek, ami a számat is takarta. Akkor is kibírom, ha tőből leszakad a karom. Milyen már az, ha alul maradok? Mindenki rajtam fog, röhögni, pláne ha ezt a fejfedőt le veszem a végén, és meglátják ki vagyok.

Most rajtam volt a sor, hogy támadjak. Hirtelen jött rúgásom elől, csak pár másodperce maradt, hogy kitérjen. De kitért, és egy jó nagy hátbavágással jutalmazott.

Ilyenkor hol vannak azok a híres szabályok? Vagy még ez is megengedett? Akkor durvulok én is!

Hagytam, hogy közelebb jöjjön hozzám, és még egy találatot is engedtem neki a gyomromba, de abban a pillanatban, hátracsavartam azt a kezét, amivel ütött, majd beletérdeltem a gyomrába. Ő is had érezze, amit én, mikor belém öklözött.

Kár volt örülni. Megfogta a rossz csuklóm, amitől automatikusan elgyengültem, és levágott a földre, majd egész súlyával rámtehénkedett.

Uram atyám. Ez a csaj hány kiló lehet? Nem mintha annyira nehéz lenne, csak így hirtelen. Plusz még a csuklómba nyilalló fájdalom is tetőzte a gondjaimat, de azért kirántottam azt a kezét, amelyikkel a fejem mellett támaszkodott, és fordítottam a helyzeten. Nem tudom miért volt olyan ismerős ez a mozdulat. Nem baj. Pár másodperc múlva rá is jöttem.

Megszorította azt a csuklóm, amelyik fájt. Feltételezem azzal a céllal, hogy ellentámadást indít, de már nem bírtam tovább felsikoltottam, és nem bírtam megtartani magam, így rázuhantam.

Így maradtunk a pillanat hevében. Éreztem, ahogy az alattam fekvőnek hevesen ver a szíve. Elhallgattam volna még egy ideig, olyan nyugtató volt, de ha így maradok, tuti leszbikusnak titulálnának az első tesi óra után, így inkább feltápászkodtam, amennyire lehetséges volt, de még mindig az ellenfelem csípőjén ülve.

Egy mozdulattal levettem a fejemről azt a borzalmas maskarát, így az egész rózsaszín hajtömegem kibomlott, amivel én nem törődtem, nem úgy mint mások, akik most is megbámulták színét. Istenem! A mai világban már nem kéne semmin meglepődni! A csuklómra néztem. Mostmár határozottan lila színe volt, és ez egyre jobban nem tetszett, ahogy az alattam fekvőből feljövő hang.

- Te? –kérdezte, mire végre ráemeltem a tekintetem. Még mindig nem esett le ki is van alattam.

- Én! – válaszoltam, mire levette ő is a fejét borító anyagot.