Csak hápogtam… Szó se róla, Sasuke most alaposan a tyúkszememre lépett, és ezzel a kegyelemdöféssel véglegesen betömte a számat. Leforrázottan álltam, szememmel követve a ház oldala mellett eltűnő srácot, mást képtelen voltam tenni. Pár percnyi néma álldogálás után hányinger vett erőt rajtam, és 24 óra leforgása alatt másodjára hánytam ki a teljes gyomortartalmamat… Ami jelen esetben azt a rengeteg piát jelentette, amit nem is olyan régen küldtem le a torkomon, valamint aminek „jótékony” hatásától vártam a boldogságot.
Undorodva töröltem meg a számat, majd remegő ajkaimat beharapva elszakítottam a tekintetemet a Sasukéék kerítése melletti tócsáról, és reszkető lábakkal bementem a házba. 
Sokszor mondták nekem az ismerősök, hogy ha ők nagyon berúgnak, hánynak egyet, utána jobban lesznek, de az én szánalmas állapotomon csak rontott; ahhoz se volt erőm, hogy lezuhanyozzak, így csak kiöblítettem a számat, és belevetettem magam az ágyamba. Valószínűleg ebben az állapotomban aludtam el, mert aznap délután kettőkor kitakarózva az éjszakai ruhám volt rajtam, a sminkem elkenődött, és átkozottul másnapos voltam. 
Mintha a számba fűrészport tömtek volna, a fejem szörnyen sajgott, hányingerem volt, és semmihez nem volt az égvilágon kedvem. Az egyetlen dolog, amit most el tudtam képzelni az az ágyban döglés volt, de képtelen voltam nyugodtan feküdni, mivel anya odalent hallgatta a zenét a konyhában, apa pedig nyitva hagyta a szobám ajtaját, mikor lecsekkolta, hogy itthon vagyok-e… Szóval idegesített a zene, az edények csörömpölése, és minden más olyan hang, amik felett más körülmények között átsiklottam volna. Végül mégiscsak felkeltem, nagy nehezen átöltöztem és lebotorkáltam az emeletről.

- Jó reggelt! – nyögtem.

- Te jó ég, Sakura! Hogy nézel ki?! Istenem, mennyit ittál? – lépett hozzám anya, óvatosan megölelt, majd alaposan szemügyre vett. – És mi van az arcoddal? Mitől olyan piros?

- Kaphatnék egy kis vizet? – préseltem ki a kérdést csontszáraz torkom megköszörülése után, s leültem.

- Persze, de idefigyelj, kislányom! Tény, hogy apáddal elengedtünk, de nem azért, hogy utána a sárga földig leidd magadat, aztán meg másnaposan vergődj! Tudod, hogy nem szeretem, ha iszol! Már egy-két felestől sem vagyok elájulva, mégis azt hiszem, az csak a töredéke volt annak, amennyit tegnap elfogyasztottál. Mennyit is ittál? – vont kérdőre totál feleslegesen, közben öntött egy kis szénsavmentes ásványvizet, amit azonnal a kezembe nyomott. – Ezen kívül meg van egy vörös folt az arcodon, mi történt? Valaki megütött?

Először kortyoltam egy nagyot a pohárból, aztán vonakodva válaszoltam. – Sajnálom, de fogalmam sincs, hogy mennyi alkoholt ittam, nem emlékszem semmire… Az arcomra sem…

- Gratulálok, kislányom, ügyes vagy. – Mérgesen megrázta a fejét. – Bíztunk benned, azért engedtünk el, mert arra számítottunk, hogy nem ez lesz a vége, erre meg… Hát szépen vagyunk, mondhatom. Kicsim, én tudom, hogy okos lány vagy, és tanulsz az előtted álló szörnyű napból, így nem kínozlak tovább. Majd apád úgyis folytatja, ha hazaért.

- Alig várom – ironizáltam, lévén, hogy egy kicsit jobban lettem a víztől. Felálltam, magamhoz vettem a másfél literes ásványvizet és felbandukoltam a szobámba. A párnámat az ágytámlának támasztottam, nekidőltem, és csendben meredtem a semmibe. Próbáltam a tegnap éjszakára és a ma hajnalra koncentrálni, de csak homályos képek villantak be üres poharakról, ronda srácokról, és egy tükörről, amiben magamat nézegettem. Mikor meguntam az egyhelyben üldögélést, a telefonom után nyúltam, és tárcsáztam Temari számát, hátha ő tud információkkal szolgálni a mögöttünk álló éjszakával kapcsolatban.

- Hali! Hogy vagy, te kis alkesz? – vette fel a telefont boldog, csevegő hangon.

- Lazán, mint egy nyúlós fostócsa… Viccet félretéve: mitől vagy te ilyen friss, mikor én majd’ kiszáradok, a fejem hasogat, szédülök?! 

- Hát, igen. Durván toltad az este, nem is számítottam rá, hogy bármi is megmarad. Amúgy én, köszönöm kérdésed, tökéletesen vagyok; szerencsére gyorsan átmegy rajtam a pia, zéró macskajaj. 

- Jó már valakinek… - sóhajtottam, majd kortyoltam az üveg vízből. – Én egyáltalán nem emlékszem semmire a tegnap estéből, csak néhány kép villant be üres poharakról, tükörről, rusnya srácokról, és kész. Fel tudsz homályosítani?

- Az az igazság, Sakura, hogy elég kevés ideig voltunk együtt, főként külön voltunk, ha pedig együtt voltunk, akkor ittunk… Azon kívül, hmmm, várjunk, igen, emlékszem. Együtt voltál valami sráccal, akinek valami D-betűs neve van, öhh…

- Álljunk meg! – szakítottam félbe. – Mit értesz az „együtt voltunk” alatt?

- Nyughass, csak beszélgettetek – válaszolt Temari csipkelődően, mire én megnyugvásom jeléül felsóhajtottam. - …bár mint mondottam, nem voltam mindig ott veled!

- Ez rohadtul nem vicces – estem kétségbe, hiszen eddig még sose rúgtam úgy be, hogy teljesen kitörlődjenek az emlékek a fejemből. Féltem, hogy valami olyat csináltam, amit nem kellett volna.

- Jaj, szívem, tudod, hogy nem gondoltam komolyan – változott meg egy pillanat alatt a hangja. – Nem csináltál semmi cikit, nyugi.

- Temari, úgy szeretném, ha eszembe jutna minden, elveszett vagyok az emlékeim nélkül. Szörnyű abban a tudatban lenni, hogy bármi hülyeséget művelhettem tegnap éjszaka, és nekem fogalmam sincs róla. Kérlek, mesélj el mindent az elejétől kezdve, és nem baj, hogy nem voltál ott, csak mondd, mi történt.

- Öhhm… Rendben, ha ezt szeretnéd… Hmm, kezdődött ott, hogy megérkeztünk a klub elé, bepotyáztunk egy olcsó kis trükk segítségével, amit simán bekajált a kidobó. Aztán egyből a pult felé vettük az irányt, ittunk egy felest, táncoltunk, ittunk, táncoltunk, ittunk, aztán ha jól emlékszem, elszakadtunk egymástól. Te egy-két méterrel arrébb riszáltál, aztán mikor legközelebb odanéztem, egy pasival dumáltál, akit majdnem ágyékon térdeltél… Itt passz, mi volt, aztán megtaláltalak a klub kulturáltabb részlegén azzal a sráccal…

- A tökön térdelőssel? – kérdeztem vissza, de közben feszülten hallgattam Temari minden szavát.

- Jaja, azzal… Be is mutatkozott, de a nevére már nem emlékszem valami jól, de az ziher, hogy D-vel kezdődik. Tehát a srác ott ült veled, és józanítgatott… Itt megint különváltunk, utána pedig már csak búcsúztunk. Ennyi, mondom, nem történt semmi olyan, ami érzékenyen érinthetne. Rómeó óvta a szerénységed.

- Naja, de mi van azokkal a részekkel, amikor nem voltál ott? Akkor vajon mi történt? Szerinted csókolóztam azzal a D-s nevű csávóval? És ki az a Rómeó?

- Figyelj, Sakura, ott voltam, ha bármi történt volna veled, észleltem volna. Semmi extra, nyugalom. Csók? Talán, nem hiszem, mint mondtam, nem nagyon szimpatizáltál vele az elején. Rómeó pedig egyenlő D-vel!

- Temari, én az emlékeimet akarom… - siránkoztam, s felkeltem az ágyról és a tükörhöz léptem. Beletekintettem, és egy szánalmas, igénytelennek látszó valakit pillantottam meg. Elfolyt smink, zöldes árnyalatú arc, elfeküdt haj, karikás szem… Szörnyen festettem.

- Elhiszem neked, szívem, de ennél többet nem tudok neked segíteni. Próbálj te visszaemlékezni… Koncentrálj! Zárj ki mindent a fejedből, csak a tegnap estére összpontosíts! 

Követtem legjobb barátnőm tanácsait, az ágyamra tettem a telefonomat, nagy levegőt vettem, behunytam a szememet, és minden erőmmel a tegnap éjszakára fókuszáltam. Pár másodperc után dühösen kinyitottam a szemeimet, mert semmi haszna nem volt a meditációnak, sőt, gyanítottam, hogy minél jobban vissza akarok emlékezni a féktelen buli eseményeire, annál jobban nem fog menni. Csalódottan a fülemhez emeltem a telefont, és gyászos hangon így szóltam:

- Hagyjuk, úgyse fog összejönni, de köszönöm a segítséget… Szia.
S ezzel kinyomtam a telefont, meg sem várva Temari reakcióját.

A nap további részét az ágyamban töltöttem, ittam az ásványvizet, és mikor már határozottan jobban voltam, olvasgattam, zenét hallgattam. Egyszerre kopogtak az ajtómon, és én már a látogató belépése előtt tisztában voltam vele, hogy apa jön.
Behajtottam a Gyűrűk Urát, és az érkező felé néztem, várva a lecseszést.

- Szia! – köszöntem a legrosszabbat várva.

- Szervusz, kicsim – üdvözölt apa, s lehajolt, hogy nyomjon a fejem búbjára egy puszit. – Hallom anyádtól, az éjjel kitettél magadért.

Megmosolyogtatott a megfogalmazás, bár nem voltam büszke a történtekre.

- Nem szeretem én sem az ilyet, az én 16 éves lányom ne igya le magát a sárgaföldig az első adandó alkalommal, ha rábólintunk a kimenőre. Mindazonáltal úgy vélem, anyáddal egyetemben, hogy elég büntetés neked ez a mai macskajaj, nem hiányzik, hogy ennél jobban leharapjuk a fejed. Viszont ezt a bulizást most felejtsd el egy ideig, rendben?

- Öhhm… Igazából jó volt kicsit kikapcsolni, és tényleg iszonyatos érzés volt, hogy hirtelen minden problémám megszűnt, és minden olyan egyszerű volt, mint az egyszer egy…

- Ez így van, de tudod, az alkohol úgyse fogja megoldani a problémáidat, nem fog neked munkát találni, házat építeni, gyereket nevelni. Nem ez a probléma megoldásának megfelelő módja, érted?

- Tudom, tudom, már levontam a következtetést, köszönöm – sóhajtottam fáradtan. 

- Jól van, okos lány vagy te… Leszámítva a tegnapit… - paskolta meg a hátamat apa, s már is indult is kifelé, mikor valami az eszébe jutott és még visszafordult. – Ezt a szemetet meg töröld le a szemedről!
Most már szabályosan nevettem, ugyanis apától totál másra számítottam… Ő sosem volt az a megértő fajta, aki türelemmel szemlél bármit, nem, ő szépen helyre tett, ha kellett. 


****

Másnap frissen ébredtem, a fejem már nem fájt, nem volt hányingerem, jól voltam. Az arcom igaz, még mindig piroslott Itachi ökle nyomán, de az éjszakának hála sikerült egy finom kis hazugsággal eltusolnom az egészet. Még nem volt tökéletes, de már határozottan jobban nézett ki, mint tegnapelőtt, egészen korrigálható állapotban volt.
Gyorsan felkeltem, és egyből száguldottam lefele, hogy egyek valamit, hisz’ tegnap jóformán csak ittam, szóval a gyomrom korgása lassan már mennydörgésnek hatott.

- Jó reggelt! – mondtam lelkesen anyának, aki éppen a tízórai híreket hallgatta figyelemmel.

- Szia, kicsim – adott puszit a fejemre, mikor megölelt. – Hogy érzed magadat? 

- Mihez képest? Mert a tegnaphoz képest nagyon jól, köszönöm – ültem az asztalhoz, hogy egyek valamit. - Mit ehetek?

- Sajnos most csak száraz kenyér van itthon, szóval jó lenne, ha elugranál a boltba, nekem nincs rá időm, mert szalad a konyha…

- Muszáj? – nyögtem, hiszen utáltam a boltba járni. 

- Hát, ha szeretnéd, akkor itt van ez a szárazabb is, tessék – nyújtotta oda nekem a kenyeret, aminek átvétele után hamarosan kiszúrtam a héja mentén egyre szélesedő penészcsíkot.

- Fúúúj, én ezt meg nem eszem.

- Én is így gondoltam – mosolygott rám anya. – A pénz az asztalon van, meg ott van még egy cetli is, mert kéne még egy-két dolog.

- Pöpec – morogtam, s felmentem, hogy felöltözzek.


****

Kb egy 10 perccel később már úton voltam átöltözve a bolt felé; gyorsan felkaptam egy koptatott, gyárilag szaggatott farmert, és egy fekete pólót, rá pedig egy kapucnis pink-fekete pulóvert. Nem volt közel a bolt, és amúgy se szerettem otthoni cuccban villogni házon kívül.
Úgy egy negyedóra lefolyása előtt odaértem a Trade Street sarkára, ahol a legközelebbi bolt terpeszkedett, benyitottam, elmormoltam egy halk köszönést, és keresni kezdtem a szükséges dolgokat. A listán a kenyéren kívül szerepelt még a sütőpor, a kókuszreszelék, a mogyorókrém és tejszínhab. Miközben szorgosan pakolgattam az élelmiszereket a kosárba, megláttam egy srácot, aki irtó ismerős volt, de nem tudtam eldönteni, hogy honnan. Szőke haja volt, szürke szemei és vad mosolya – hiába tekintgettem rá lopva, nem ugrott be, honnan ilyen ismerős.
Már éppen a pénztárnál álldogáltam, mikor megcsörrent a telefonom. A kis készüléket nagy nehézségek közepette előrángattam a farzsebemből, így nem meglepő módon sóhajtva megráztam a fejemet, amint feltűnt, hogy a hívó száma totál ismeretlen.
Lehet, baromság, de én az ilyen hívásokat elvből elutasítom, tehát gyorsan megnyomtam az elutasító gombot, s már pakoltam is felfele a szalagra a cuccaimat. 


****

Ahogy kiléptem a boltból, az arcomra mosolyt festett a kellemes idő, a napsütésben sétálgatás, a kissé szmogos levegő, az elképzelt mogyoróvajas szendvicsek gondolata… Nyugalmam azonban csakhamar véget ért, mihelyst megéreztem, hogy valaki a vállamra rakta a kezét.
Nagyot nyeltem, a szívem átlagos tempójának kétszeresére gyorsult annak gondolatára, hogy a lehetséges tapizó esetleg a bolt mellett kéregető hajléktalan, esetleg egy rendőr, akit véletlenül tegnap a Delusion elé rendeltek ki, de még Temari is felmerült, hogy beváltsa a tegnapi fenyegetéseit.
Mégis, mikor megfordultam, azzal a sráccal találtam szemben magamat, akit a boltban csekkoltam - szinte ott tartózkodásom teljes ideje alatt.

- Sakura? – kérdezte felcsillanó szemekkel, miközben furcsa, kérdő tekintetem hatására leemelte a vállamról a kezét.

- Öhhm… Ráhibáztál, de sajna nekem lövésem sincs, hogy te ki vagy – fintorogtam.

- Péntek este, nem rémlik? – kérdezte reménykedve, mire nekem leesett a tantusz. Tehát ő az! D… mint…

- Áhhhh! – gyúlt fény a fejemben, de szégyenemben, hogy nem tudom, mi a neve, csak az ajkaim beharapására futotta tőlem. – Sajnálom, de alig emlékszem valamire abból az estéből, úgyhogy elég kényelmetlenül érzem magamat.

- Deidara vagyok – dobott be egy ezer wattos vigyort, s számomra ez volt az a pillanat, amitől fogva minden bevillant az agyamba az ominózus estéről.