Csak annyit árult el Daniel, hogy Sakurához máris vendég érkezett: Egy fiú Japánból, aki már nagyon-nagyon várja, hogy újra lássa, ezért nem ártana sietniük. Persze a célzatos hangsúlyból lehetett sejteni, kiről van szó, így Sakura egyből felélénkült. Azonnal felpattant a hideg padról, amin már egyébként is nagyon fázott, és a kocsihoz indult. Korábbi aggodalmait mind maga mögött hagyta, helyette reményteli izgatottság lett rajta úrrá, hogy tényleg Ő jött utána, bármilyen hihetetlen is ez. 
Új apja csak somolygott, mennyire kicserélték a lányt egy pillanat alatt, ahogy meghallotta a jó hírt. Most már biztos volt benne, hogy Sasuke nagyon fontos a számára.

Sakura meg se nézte leendő otthonát, hanem amint begördültek a ház elé, már tépte is az ajtót és vágtatott befelé. Persze a bejáratnál megtorpant, de amikor Daniel intett neki, hogy menjen csak nyugodtan, nem tétovázott, hanem türelmetlenül keresni kezdte szerelmét a hatalmas házban.

A zajra felbukkanó komornyiknak természetesen illendően köszönt, de a második mondatában már vendége után érdeklődött. Közben cibálni kezdte divatos csizmáit a lábáról, és ahogy sikerült megszabadulni tőlük, máris a mutatott irányba sietett.

Sasuke összerezzent a nyíló ajtó zajára. Éppen egy fényképet nézegetett valami idősebb fickóról, és azt találgatta, vajon ezé a bajszos, vigyorgó fazoné lehetett-e a szoba, mert a képen még elég elevennek tűnt. Egy gyönyörű vitorláson pózolt barnára sülve, rövidgatyában, szalmakalapban. Véletlenül se nézett ki betegnek. 

- Sasuke! - A fiúnak nagyot dobbant a szíve, amikor meghallotta az ismerős hangot. Megkönnyebbült sóhajjal tette vissza a fotót, hogy magához ölelhesse végre Sakurát.
- Nagyon sokára értetek ide! - korholta kedvesen. Ideges volt már, hogy merre járnak, mit csinálnak, de ezt most gyorsan el is feledte. Egyből ajkai után kapott, és boldogan szorította magához. Édes volt a viszontlátás.
- Hé, meg ne egyétek egymást! - figyelmeztette őket Daniel nevetve, amikor pár perc múlva ő is felbukkant az ajtóban. Igazából kissé elkerekedett a szeme, amikor meglátta, hogy a kislány egyszerűen föltérdelt a tolószékre, úgy bújt a barátja ölébe. Eddig valahogy meg se fordult benne, mennyire "másként" kell nekik szeretni egymást, mint az egészségeseknek, és tetszett neki, hogy ilyen természetességgel oldják meg ezt.
- Bocsánat! - ugrottak szét a hangjára. Úgy tűnt, egyáltalán nincsenek közönséghez szokva, zavartan pislogott rá mindkettő, amikor meglepte őket - persze szándékosan. 
- Szia, Sasuke! Csodálkozom, hogy máris itt talállak - szólt a fiúhoz kissé kimérten, hogy még jobban ráijesszen, de a jobbját azért nyújtotta, hogy tisztességesen üdvözölje.
- Sajnálom, hogy meghívás nélkül jöttem, de aggódtam Sakuráért - felelte a srác őszinte bűntudattal miközben kezet fogtak. - Elnézést, amiért gondot okozok, de tudnom kellett, hogy jól van-e?
- Megértelek - mosolyodott el Daniel, mert látta rajta, mennyire izgult tényleg.
- Megengedné, hogy addig maradjak, míg vissza nem mehetünk együtt Japánba? 
- Addig maradsz, ameddig akarsz - hagyta rá, mert eldöntötte, hogy innentől próbál megbízni benne. - De még csak most érkeztetek, úgyhogy kissé korai az újabb utazást emlegetni - figyelmeztette jószándékúan. - Inkább gyertek, egyetek valamit, és utána pihenjetek. Holnap is lesz nap, akkor majd mindent megbeszélünk. 
- Köszönjük! - bólintott egyszerre a két gyerek boldogan.
- Sakura, a te szobád a másik szárnyon van. Gyere, megmutatom! - hívta magával a lányt.

Na, eddig tartott a fiatalok vidámsága... Daniel majdnem elnevette magát, milyen csalódott képet vágtak a különszoba hallatán, de nem mertek vele ellenkezni. Mégsem kezdhette úgy, hogy egyből megengedi nekik az együttalvást, hiszen Tsunade biztos nem nézné jó szemmel.


Aznap, amikor végre nyugovóra tért, magában úgy értékelte, hogy minden megfelelően alakul. Aranyosak ezek a kölykök mindketten, és biztosra vette, hogy amíg együtt maradhatnak, Sakurával nem lesz gondja. 
Már csak az anyját kell megpuhítani.

...

- Ezért senki nem okolható. Sajnos vannak ilyen esetek - próbálta csitítani Inoichit az orvos. - Nagyon sajnálom - tette hozzá. 
- Meddig kell benn maradni Inónak, és mit tehetünk érte? - kérdezte könnyes szemmel Mikoto asszony.
- Egy másik osztályra visszük, mert itt biztos rossz lenne neki látni a sok boldog anyukát. Három nap múlva akár már haza is mehet, de lelkileg nem tudom megjósolni, mikorra dolgozza fel ezt a tragédiát. Talán csak egy újabb terhesség segíthet elfeledtetni vele a gyászt.
- És ha legközelebb ismét ez történik? - fakadt ki Inoichi nekikeseredve.
- Még nem sikerült kideríteni pontosan a probléma okát, de nagyon ritka eset egy ekkora magzat váratlan elhalása. Nem hiszem, hogy ez újra előfordulna. Talán a lepény nem látta el kellően a funkcióját, vagy a pici valamelyik szerve nem fejlődött rendesen, ami miatt ez bekövetkezett, de lehet, hogy jobb is így, mintha végül egy súlyosan beteg gyermek jött volna a világra.
- Hogy mondhat ilyet? - A megtört nagyapa teljesen kiborult. Mikoto asszony próbálta vigasztalni, de ő is nehezen tartotta magát. Felelősséget érzett a történtek miatt, hiába igyekezett az orvos nyugtatni őket. 

Az elkülönítő-helyiségbe minden szó behallatszott. Ino az ágyon összekuporodva követte az elhangzottakat. Már nem maradt könnye, amit elhullajtson, nem volt ereje, hogy értelmesen gondolkozzon. A családja miatt aggódott leginkább, mert úgy érezte, nem ezt érdemlik. Se az apja, se az áldott jó Mikoto, se a barátai. Annyira várták mindannyian ezt a kisbabát, aki most nincs, mert ő még erre is képtelen volt, hogy megóvja és egészségesen hozza a világra. 


Szinte maga előtt látta a folyosón síró társaságot, és valósággal összeroppant a szíve a keserűségtől. Ez nem volt sajnos álom, csak a szomorú valóság. Már meg se lepődött, hogy a sors ilyen kegyetlenül bánt vele - újra. Mikor a babájára gondolt, a lelke követni vágyta a kicsit. Vigyázni akart arra az apró emberkére, aki alig volt nagyobb, mint az apja tenyere. Akinek nem jutott jövő, csak egy pillanat, amit a szüleivel ezen a kegyetlen világon tölthetett, és máris elvitték magukkal az angyalok.




Amikor Inót áttolták egy másik osztályra, Itachi némán követte. Hálás volt a családnak, hogy tapintatosan félrehúzódtak, nem próbálták őket vigasztalni, hanem mindenki csendben foglalkozott a maga fájdalmával. Épp elég volt a kezdeti sokk, mikor az orvos az ultrahangos vizsgálat után közölte, hogy a baba meghalt, és minél előbb meg kell szülni, nehogy az anyának is baja legyen. Inoichi akkor nagyon kifordult önmagából, őrjöngött, és hiába bizonygatták az orvosok, hogy ezért senki nem hibás, ő zokogva mindenért magát okolta. Mikoto asszony ugyanígy érezhetett. El is hangzott a szájából az önvádló mondat: "Sokkal jobban kellett volna vigyáznom a menyemre, hiszen... " 

Itachi jól tudta, mit akart mondani. Az anyja helyette is próbált segíteni, mivel ő apaként egy pillanatig se állta meg a helyét. Távoli - kimondottan ellenséges szemlélője volt ennek az egész terhességnek - akire nem számíthatott a felesége, emiatt mindenki más pótolni akarta helyette a hiányt. Úgy érzete, Ino dróton rángatja a barátait, az apját, az anyósát. A gyereket egyszerűen csak eszköznek használja, hogy a többieket kedvére manipulálhassa. Sasuke régebben sokat panaszkodott miatta, hogy a lány milyen aljas trükkökkel próbálja behálózni. Inóról ez a kép égett Itachi fejébe, hogy alattomos, számító, a céljai érdekében semmitől se riad vissza, és ha az öccse rossz tapasztalata nem lett volna erre épp elég bizonyíték, itt volt rá a sajátja, hiszen gyűlölte őt, mégis el kellett vennie feleségül. Egy pillanatig se gondolta tehát, hogy rosszul cselekszik, amikor nem ajnározza azt a nőt, aki szerinte így átverte. Akkor se volt képes jobb színben látni, amikor arra gondolt, hogy Ino egy leendő anya, és az a valami a hasában az ő vére is, akinek mindkettejükre szüksége lenne, apa is kellene neki.

Mindezek ellenére nem bűntudatból ment be a szülőszobára, hanem mert valami megfoghatatlan dolog történt vele a tragédia bekövetkeztekor. Mindenki kétsége volt esve. Pánikoltak, sírtak, egyedül csak ő és Ino maradtak rezzenéstelenek a szörnyű hír hallatán. Ino keményen tartotta magát egészen addig, amíg a családja láthatta. Csak akkor omlott össze, amikor bekísérték a szülőszobára és a maga szenvedésével már nem gyötörte tovább amúgy is kétségbeesett szeretteit. Itachi teljesen más embernek látta hirtelen. Úgy vonzotta felesége elkínzott tekintete, mintha ebben a pillanatban nyitották volna fel a szemét. Életében először tapasztalt a szőke lányon őszinte érzelmeket, ráadásul megrendítően mély érzelmeket: egy igazi anya valódi fájdalmát.

Most először hitte el neki, hogy Ino egyedül is vállalta volna ezt a gyereket, valóban nem csak ürügyként szolgált neki a terhesség, hanem minden ízében anyává akart válni. 

Majd meg szakadt a szíve érte, amikor a lány felfogta a valóságot, és utat engedett a veszteség okozta szenvedésnek. Belékapaszkodott és hangtalanul sírt a mellkasán. Közéjük ékelődött a hatalmas pocak - a teher - a gyerekük, aki annyi örömet adhatott volna - még talán neki is.

Míg szülés közben Ino verejtékben fürdő arcát törölgette, egyfolytában csodáért imádkozott. Egy erőtlen, nyöszörgő hangocskáért, egyetlen rezzenésért, egy gyengécske szívverésért esedezett. Nem akarta, hogy Ino így szenvedjen. Haragudott rá, de a halálát soha nem kívánta annak az apróságnak, aki összekötötte őket. 

Valahol ő is meghalt, amikor kicsusszant síri csöndben a csöppnyi élettelen gyermek. Hirtelen megfagyott a levegő a szülőszobán, és mindenki megrendülve nézett hol rájuk, hol a babára, akit aztán egy fehér lepedőbe tekertek, de egy pillanatra láthatta meztelen kis testét, majd a kezébe adták, és a nővér azt suttogta neki: Köszönjön el tőle. 

A babának már nagyon is ember formája volt. Búcsúzni hozták, de Itachi most csodálkozott rá először. Most fogta fel, kit tart a kezében, most értette meg, hogy a saját kislányát ringatja, mintha nyugtatni próbálná, pedig nem is sírt szegény... 
Sírt helyette ő.
Zárt szemhéja alatt szomorú, kék szemeket képzelt neki. A vékony karocskákat nézve szinte üvölteni lett volna kedve, hogy sosem érezheti annak gyengéd ölelését, sose fog belékapaszkodni ez a gyerek, és sohasem fogja azt suttogni neki: apa. 

Észre se vette, hogy remeg, csak arra eszmélt, hogy a nővér szólongatja, és a babát kéri tőle. Óvatosan a kezébe adta a picit, miközben minden vonását az emlékezetébe véste, aztán feldúltan elhagyta a szülőszobát.

Ino azt gondolta, hogy nem is látja többé, olyan zaklatottan távozott, de csak a mosdóba sietett, hogy összeszedje magát, aztán késő estig vele maradt. Utána tűnt csak el, mert neki is időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgokat.

Három nap múlva újra megjelent. Addig nem tudtak róla semmit, csak egy rövid üzenetet hagyott, hogy ne aggódjanak, majd jön. Az anyja és Narutóék már mindenhol keresték, de hiába, mintha a föld nyelte volna el. Még Sasukét is felhívták, hogy ne lepődjön meg, ha esetleg Angliában felbukkanna, de hiába, ott se jelentkezett. 

Az orvos éppen a távozási papírokat töltötte, amikor belépett a kórterembe meglehetősen viharvert állapotban, és fáradt tekintettel Inót kereste.

- Látom, már itt is van önért a férje. Sietek, és máris mehetnek - mosolyodott el jóhiszeműen a doki, amitől a lány feszült lett. Azt hitte, a fickó hatalmasat téved, és erre majd gyorsan rá is jön, ha őket normális párnak gondolja, mert a férje hirtelen beszól esetleg valami durvát, de meglepetésére Itachi pont úgy tett, ahogy ebben a helyzetben illik. Ino legnagyobb döbbenetére udvariasan megköszönte, amiért vigyáztak a feleségére, aztán amikor megkapták a zárójelentést, felkapta a hatalmas bőröndöt, hogy ne a beteg cipekedjen, majd felajánlotta a másik karját, hogy a lány abba kapaszkodjon, ha akar, és szép csendben hazaindultak, mint egy normális pár... 

Ino ettől teljesen összezavarodott.
- Hová megyünk? - kérdezte csodálkozva, mert a kocsival ráadásul más irányba kanyarodtak a parkolóból, nem a Yamanaka villa felé.
- Gondoltam, nem szívesen néznéd otthon a félkész gyerekszobát, és a bázisra se mennél, ezért máshova viszlek. Persze csak akkor, ha beleegyezel - jött az egykedvű felelet. 

Hát tényleg ezt szerette volna, emiatt hálásan bólintott az ötletre. Valóban nem vágyott most se haza, se emberek közé, csak a magányt kívánta, hogy egyedül emészthesse a történteket. Jólesett neki, hogy a férje gondolt erre.

Hamarosan bekanyarodtak egy csendesebb utcába, aztán megálltak valami rozzant kapu előtt, amit Itachi távirányítóval nyitott ki, és begördültek az udvarra, ahol ember nagyságú gaz fogadta őket. Ino nem szólt semmit, milyen elhanyagolt ez a hely, csak csendben kiszállt, utat tört magának, hogy közelebbről is megnézze az ódon épületet. 
- Sajnos jobbra nem telt, hozzátok pedig soha nem költöznék vissza. Elegem van abból, hogy az apád mindent rám erőltet, ha tetszik, ha nem - szólalt meg a fiú, mikor látta, mennyire nincs elragadtatva tőle. - Elcseréltem a régi lakásunkat, mert túl sok emlék fűz hozzá, én viszont szeretnék új életet kezdeni. Felejteni akarok - tette hozzá keserű magyarázatként, ami sokkal fájdalmasabb lehetett számára, mint ahogy mutatta.

Ezzel az őszinte beszéddel megint sikerült meglepetést okoznia, de Ino nem élte bele magát túlzottan, hogy hirtelen ennyire megváltozott. Már nem voltak illúziói vele kapcsolatban, úgy vélte, kizárólag a bűntudat vezérli.
- Értelek - hagyta rá. - Talán nézzük meg belülről is, hátha ott nem olyan vészes - jegyezte meg könnyed hangon.
- Itt se jobb - fintorodott el Itachi a koszos előszobába lépve.
- Ezt tényleg durva.
- Jó régen nem lakik itt senki, de kitakarítva talán barátságosabb lesz. 

A kilincs ekkor egy reccsenéssel Itachi kezében maradt, míg a túloldalon nagy koppanással lepottyant. Annyira abszurd volt ez az egész, hogy Ino hirtelen elnevette magát. Egyszerűen nem értette, mit keres itt egyáltalán, és miért? Itachit pedig mi lelte, hogy ennyire furcsa? Mutogatja neki ezt a bagolylakot, mintha az első közös otthonuknak szánná, pedig eddig azt hitte, hogy a válást intézi, azért tűnt el napokra.

Nemrég még szívdobogva fogadta volna az ötletet, hogy összeköltözzenek, legyen az bármilyen apró vagy ócska lakás is, mert akkor még úgy érezte, ott van otthon, ahol a fiú vele van, de most egyszerűen képtelen volt örülni bárminek is. A nevetése aztán sírásba csapott, hiszen nem volt semmi, de semmi vicces az életében.

Itachi meg se kísérelte vigasztalni. Helyette abba a helyiségbe vezette, amit előző éjjel már rendbe rakott, hogy legalább legyen hol aludniuk. A málladozó tapéta és szutykos függöny mellett elég durva ellensúlyként ott terpeszkedett egy vadonatúj ágy, amit valószínűleg szándékosan terveztek óriásira, hogy a benne fekvők még véletlenül se találkozhassanak össze, ha nem akarnak. Patyolat tiszta ágynemű díszelgett rajta, így Ino nem ellenkezett, amikor Itachi lenyomta rá, és otthagyta, hogy kisírja magát. 
Pont erre volt szüksége.

Viszolyogtató volt számára ez az egész. A por, a pókok, a nyirkos hideg, és maga Itachi is, mert a szíve mélyén haragudott rá, mégis... miután elapadtak a könnyei már nem akart elmenni innen, hanem hagyta, hogy legyűrje az álom, végre kipihenje magát, mert a kórházban még erre se volt mód.

Arra ébredt, hogy csöng a telefonja. Meglepetten vette tudomásul, hogy kinn már sötét van újra, és Itachi lámpát kapcsolt neki, hogy ne kelljen vakon tapogatóznia az idegen helyen.

- Szia, Apa! - szólt nyűgösen a telefonba, majd engedelmesen válaszolgatott aggódó szülője minden kérdésére.
- Tényleg jobb ott? - faggatta Inoichi, mert nehezen hitte, hogy a lánya jobb kezekben lenne a kiszámíthatatlan férjénél, mint nála, otthon. 
- Hidd el, jó ez így - nyugtatta, és gyorsan elbúcsúzott tőle, mert hirtelen könny futotta el a szemét megint. Nem akarta, hogy az apja észrevegye a hangján, mennyire elérzékenyült, amikor alaposabban körbenézett a korábbi rideg szobán. 

Hát Itachi tényleg mindent megtett, hogy jobban érezze magát. Az ágy mellé étel volt készítve, őt pedig a fiú több takaróval is betakarta, hogy a fűtetlen helyiségben ne fázzon. A ronda függönyök időközben eltűntek, és az ablak is csillogott. Egy szárítón ott lógtak a kórházban viselt ruhái kimosva, a tiszták pedig takarosan összehajtogatva sorakoztak egymás tetején az ágy végében. Mellette egy hatalmas, édes macilány trónolt, mintha arra szerződtették volna, hogy vigyázza az álmát. Egyből átölelte, mert szüksége volt rá, hogy odabújhasson most valakihez, és a puha, szőrös mackó nem ellenkezett. Megnyugtatóan tűrte az érzelmi kirohanást, és okos gomb szemével mintha mosolygott volna.

- Szia! Hallottam, hogy felébredtél. Nézd, szereztem egy kotacut! Máris behozom és ehetsz rajta, legalább megmelegszel alatta egy kicsit - nyitott be a férje.

Ino már meg se lepődött, hogy a papucsa az ágy mellé van készítve. Álmos szemekkel belebújt, aztán elcsoszogott a finomságokat és meleget ígérő kisasztalhoz. Némán ettek, miközben a lábát jólesően melengette a terítő alatt, és figyelte, Itachi mennyire fáradt, mégis próbál még mindig türelmes meg segítőkész lenni vele. Mikor befejezték, reménykedett benne, hogy a "jótündér" a fürdőszobával és a mellékhelyiséggel is csodát tett, mert égetően szüksége volt már rá, hogy ezeket a helyeket sürgősen meglátogassa. Nem kellett csalódnia.

A csempe elég ódivatú volt és puritán, de minden ragyogott és fertőtlenítő illatú volt. Tudta, hogy Itachi házias, hiszen Sakurát is ő tanította mindenre, de ez a pedáns tisztaság azért ámulatba ejtette. A polcokon már ott sorakoztak az illatszerei, volt kirakva törölköző és két új köntös is. Pirulva vette észre, hogy a férje az intimebb dolgokról is gondoskodott, bár láthatólag nem tudta, mit vegyen, így többféle tampon meg betét is sorakozott a vécében lévő szekrényben. Szomorúan gondolt rá, hogy pár napig ezekre még szüksége lehet így szülés után, amiről újra eszébe jutott az a szörnyű pillanat, amikor az orvos megmondta, hogy gond van a babával. Ez megint elvette a kedvét, és búskomorságba esett. Elevenen látta maga előtt a jelenetet, és érezte a mellkasában azt a fojtogató kétségbeesést, ami akkor lett rajta úrrá.

- Jól vagy? - kopogott be hozzá Itachi, mert sokallta a távollétét.

Nem, nem volt jól, de ezt ugye nem illik mondani. 

Nyílt az ajtó, és hirtelen egy vödör meg valami rongy úszott a látómezejébe.

- Nem segítenél letörölni a konyhában a felső polcokat? - kérdezték tőle komoly hangon, mire nagy nehezen összeszedte magát.
- De... Átöltözöm és máris megyek - kelt fel a kád széléről, amin eddig csücsült. Most vette csak észre, hogy megint bőgött, pedig azt hitte, rég elsírta az összes könnyét.

A munka aztán remekül elterelte a figyelmét. A konyhában minden bútor megmaradt, így akadt takarítanivaló. Miután elfogadható állapotba kerültek a legfontosabb dolgok, nekiesett egy újabb szobának, hogy legalább a nyolclábúaktól mentesítse, mert úgy tűnt, a férje irtózik tőlük, bármilyen hősiesen is hadakozik a portörlővel ellenük.

Sokáig tettek-vettek még egymás mellett, néha egymásnak segítve, éjszakába nyúlóan. Gyógyír volt mindkettőjük lelkére a nehéz munka. Hirtelen azon vette észre magát, hogy már nem a bánatára gondol közben, hanem tervezget. 

...

Sasukénak izzasztó álma volt. Egyre gyakrabban riadt fel arra, hogy a merevedése próbálja kilyukasztani a pizsamáját. Kegyetlenül hiányzott neki a lány, és az együtt töltött forró percek, meg az a zsondító nyugodtság, amikor egymás karjaiban aludtak minden éjjel. Kissé meghökkent, mert most hiába nyitotta ki a szemét, a kellemes álom kivételesen tovább folytatódott. Egy apró kéz simított végig a mellkasán, aztán bebújt a ruhája alá, hogy a meztelen bőrét csiklandozza. Elakadt a lélegzete, amikor a mellbimbójába kapaszkodott, a hasába csípett, aztán becsúszott a nadrágjába és rákulcsolódott a vágyakozón lüktető tagra, majd lassan simogatni, izgatni kezdte.

Erőtlen sóhajjal adta meg magát, hiszen erre vágyott már jóideje. Egyik kezével irányítani kezdte a szorgos kis kacsót, a másikkal csókra húzta kedvesét, aki elégedetten kuncogott a készséges viselkedésen. Tudták, hogy illene csendben lenni, ami csak tovább fűszerezte az izgalmakat, hiszen tilosban járni mindig édesebb, ezért nevetgélve figyelmeztették egymást folyamatosan. Sakura viszont könnyen elfelejtkezett a dologról, amikor ő került sorra, és a kéjtől zihálva egyre hangosabban nyögdécselt meg sóhajtozott.

- Halkabban! - próbálta Sasuke gyöngéd csókokkal csitítani már sokadjára, de hiába, a lány képtelen volt csendesen szeretni, amin Szörnyetege jót derült a sötétben.
- Ugyan, mi lesz, ha lebukunk? Talán Daniel hazaküld bennünket? 
- Hát ettől tényleg nem kell félnünk - nevettek fel mindketten szívből jövően.

Sakura vad táncára aztán egyszerre rántotta el őket az érzékek örvénye, hogy együtt éljék át a katartikus csodát. Lassan tértek csak magukhoz az észveszejtő repülés után, és még sokáig kapaszkodtak egymásba kimerülten mielőtt elaludtak. 

Sajnálták Inót és Itachit. Mindketten megsiratták a babát. Aggódtak a bandáért, és napközben folyamatosan azon ügyködtek, hogy Tsunade elfogadja Sakurát, a családban pedig végre béke legyen, de most, ebben a boldog pillanatban semmi nem számított, csak ők ketten. Az éjjel végre egyedül az övék volt, és nem szégyellték maradéktalanul kiélvezni.