Sasuke képes volt eljönni ilyen messzire Sakura után? A hír nagyon meglepte Danielt. Adott néhány utasítást a személyzetnek, hogy megfelelően ellássák vendégét, aztán letette a telefont, és elgondolkodva Sakura felé fordult. Próbált rájönni, vajon milyen szoros a viszonyuk a kölyökkel, mert eddig nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, de az, hogy Sasuke ilyen állapotban átutazta a lányért a fél világot, egyértelművé tette, hogy ezt több egyszerű kamaszos fellángolásnál. Nem veheti félvállról az érzéseiket.


Sakura remegve kuporgott a padon, pedig a hatalmas kabát tökéletesen védte. Valószínűleg nem a hűvös londoni levegőtől, inkább az idegességtől reszketett ennyire, amin a férfi nem is csodálkozott. Néhány órája szegény lány még gyanútlanul kirándult a barátaival, most pedig itt csücsülhetett egy vadidegen társaságában a világ másik végén, teljes bizonytalanságban. Danielnek némi lelkifurdalása támadt, amiért ennyire elvakultan cselekedett. Megfordult benne, hogy jóval tapintatosabban is intézhette volna ezt a költözést.

- Volt már olyan, hogy valami nagy öröm ért, és emiatt lettél rosszul? - kérdezte Sakurától, hogy kipuhatolja, gondot okozna-e egy újabb meglepetés. Ha már ilyen szerencsétlenül alakult ez az este, szerette volna legalább azzal kárpótolni a lányt, hogy néhány napig vendégül látja a barátját is, bár tartott tőle, hogy Sasuke a terveibe alaposan bekavarhat. 
- Soha. És most is elnézést... én próbáltam lenyugodni, de... - Sakura újra sírni kezdett. Daniel néhány lépéssel előtte termett, és hatalmas tenyerébe zárta a könnytől maszatos arcot, hogy megnyugtassa. Nem engedhette, hogy még ezért is magát okolja ez az oktalan gyerek.
- Én kérek elnézést, hogy ilyen hirtelen elrángattalak otthonról. Nincs más indokom, csak a szerelem. Tudod, az anyád mindennél fontosabb nekem, és hiába viselkedik gorombán, én biztos vagyok benne, hogy miattad gyűlöli magát ennyire. Bántja, hogy elhanyagolt téged ilyen sok éven át, hogy ridegen viselkedett veled, holott te semmi rosszat nem tettél. Sajnos ő már elkönyvelte magát egy menthetetlenül borzalmas anyának. Azt hiszi, hogy nem is tudna változtatni ezen. Igazából hozzám se akart jönni, úgy cipeltem az oltár elé, mert tisztában van vele, számomra mekkora érték a család, és mennyire szeretem a gyerekeimet. Egyszerűen nem hitte el, hogy egy ilyen férfinak, mint én, aki büszke arra, hogy apa lehet, megfelelő lenne egy olyan nő, aki eddig nem volt éppen minta anya. A baleset előtt én nem tudtam rólad, de éreztem, hogy titkol valamit. Persze túlságosan elvakított a szerelem, és nem ismerjük olyan régóta egymást. Eszembe se jutott nyomozni utána, pedig elég lett volna néhány kattintás a neten, és gyorsan kiderült volna a titka, hiszen sok rendezvényen jelentetek meg együtt, rengeteg fényképet találni ott rólatok. Ez az én hibám, jobban kellett volna figyelnem az árulkodó jelekre. Mindig ideges lett, ha a család vagy a gyerekek szóba kerültek. A baleset előtt pedig viccesen azt mondtam neki, hogy még vele is szívesen felnevelnék egy újabb csemetét. Valószínűleg ezért borult ki, és emiatt hajtott neki annak a fának.
- Öngyilkos akart lenni? - Sakura a hír hallatán még jobban elfehéredett.
- Már nem kell aggódnod - simogatta meg a fejét a férfi. - Nagyon vigyázok édesanyádra, hogy többet ilyen ne jusson az eszébe. Sajnálom, hogy ennyire összekuszáltam az életeteket. Én komolyan azt hittem, hogy Tsunadénak nincs senkije, magányos, emiatt ilyen tüskés természetű, és jó úton járok, ha ráerőltetem magam meg a gyerekeket. Ma már tudom, hogy akkor lesz igazán boldog, ha előbb téged visszakap, és csak utána lesz képes elfogadni az új család gondolatát. 
- Akkor ön nem egy kalandor agglegény? Önnek tényleg vannak gyerekei és szereti a családját? - Daniel elnevette magát azon a megkönnyebbült sóhajon, ami Sakurából ösztönösen kiszakadt.
- Igen, vannak gyerekeim és szeretem a családomat - felelte büszke mosollyal. - Két fiú és egy lány édesapja vagyok, de ők már nagyok. Mind dolgoznak, és külön laknak. Rettenetesen élvezik a függetlenséget, és nagyon jól boldogulnak az életben. Építik a karrierjüket, mindháromnak remek a párkapcsolata. Azt hiszem, elég jól neveltem őket. Talán ezért is járnak haza szívesen, mert soha nem telepedtem rájuk, nem kényszerítettem őket semmire, mindig meghagytam nekik az önálló döntés jogát. Valahogy nem rám vall ez az erőszakos viselkedés, ahogy veled és az édesanyáddal eljártam, de Tsunade annyira makacs természetű. Ösztönösen túl akartam tenni rajta, hogy meggyőzzem. Később lehet, hogy te is megérted majd, miért akarlak ennyire összehozni benneteket, de most csak arra kérhetlek, hogy bízz bennem. Hidd el, nem akarok nektek rosszat. 

Sakura álmélkodva hallgatta a férfi mennyire kedvesen beszél a gyerekeiről, és hogy rajong a feleségéért. Ez nagyon megnyugtatta, mert kezdetben elég gyanakvó volt, de ez a beszélgetés sokat javított azon, hogy megértse új apja szándékait. Sajnos az optimizmusában viszont nem osztozott. Nem hitte egy pillanatig sem, hogy őt valaha az édesanyja elfogadná, Daniel hiába is reménykedik ebben. A férfi mintha kitalálta volna a gondolatát, lehajolt hozzá, hogy a szemük egy magasságban legyen, aztán magabiztos mosollyal így szólt:

- Én mindig elérem, amit akarok. Ne aggódj! 
- Ez jól hangzik, csak... - Sakura szíve elszorult a gondolatra, hogy talán választania kell majd Sasuke és az anyja közt.
- Csak... nem szeretnél sokáig időzni Angliában, mert haza húz a szíved, igaz? Ezen azt hiszem, segíthetek. Van egy meglepetésem - mondta Daniel elégedett mosollyal, hogy milyen egyszerűen megoldhatja a problémát. Világ életében szerencsés volt, így meg se lepődött, hogy ennyire a kezére játszanak a dolgok. 
...

Kibírhatatlan lassúsággal telt az idő Itachi számára. Hiába feküdt le korán, hogy így talán előbb lesz reggel, képtelen volt elaludni, egyre csak forgolódott reménytelenül.

- Sasuke megígérte, hogy azonnal telefonál, amint megtud valamit, de még néhány óráig a repülőn fog ülni. Addig pihenhetnél - szólalt meg mellette Ino csendesen.
- Akkor te miért nem alszol? - jött az ingerült felelet. Itachit borzalmasan zavarta, hogy a felesége így átlát rajta, ráadásul nem is féltékenykedik, hanem megértően beszél hozzá, mintha csak egy szent lenne, pedig hol is van attól ez a lotyó!

Ezzel a haragos válasszal persze sikerült őt is felbosszantani.
- Sakura és Sasuke nekem is a barátaim! Akár hiszed, akár nem, én is aggódom értük, nem csak te, de azért még tudok normális hangnemben beszélni - felelte a lány sértetten. 
- Cöh... Hát persze! 

A gúnyolódás miatt Ino most már nagyon ideges lett. Egyébként is rosszul érezte magát, és mellé ez a nagyképű beszéd már nem hiányzott. Nehézkesen felkelt, és inkább innivalóért indult mielőtt olyan gorombaságot vágott volna a kedves férje fejéhez, amit utána ő is megbánna. Sajnos sem az idő, sem a hely nem volt arra alkalmas, hogy szabadon engedje régóta kordában tartott indulatait. Nem akart az éjszaka közepén mások füle hallatára veszekedni, ráadásul nem is látta értelmét. A férje érzésein úgyse tudott változtatni, mondhatott volna neki bármit.

- Meg fogsz fázni mezítláb - figyelmeztette Sai, amikor megjelent a konyhában kócosan, álmos szemekkel Itachi egyik hosszú pólójában.
- Kedves vagy, hogy ennyire figyelsz rám, de most nem hall senki, nem kell erőlködnöd - intette le fáradtan az örökös széptevőt.
- Miért gondolod, hogy csak azért udvarolok neked, mert nagyon szórakoztató ezzel a férjedet bosszantani? - érdeklődte Sai széles vigyorral.
- Talán mert ismerem az érzéseidet? - kérdezett vissza a lány mosolyogva. Sai valahogy mindig elérte nála, hogy gyorsan elfelejtse a gondjait, és újra jókedvű legyen. - Én is hallottam hírét a szerenádodnak meg a szerelmi vallomásodnak, ráadásul van szemem, és látom, mennyire csurgatod a nyálad Sakura után. Naná, hogy ezek után nem dőlök be a bókjaidnak! - oktatta ki szemtelenkedve. Persze a fiú folyamatos próbálkozását azért élvezte, hisz nőből volt, és kinek ne esne jól ennyi figyelmesség.
- Ugyan, az csak egészséges reakció a szépre - legyintett Sai önfeledten. - Tudod, én komolyan megígértem Sasukénak, hogy békén hagyom a szívszerelmét, és mindenképpen állom a szavam. Egyébként meg ismered mondást: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Valahogy így vagyok ezzel, és így nekem tökéletesen jó.
- Akkor csak Itachival szemben nem vagy lovagias?
- Aha! - jött a kaján felelet. - Naruto már beígért pár fülest, amikor véletlenül Hinatával is elragadtattam magam, de Itachi soha nem szólt rám, hogy zavarná a viselkedésem, csak meresztgeti mindig mérgesen azokat a nagy, fekete szemeit. Hidd el, roppant mulatságos látni, hogy milyen könnyedén felhúzom.
- Pedig kizárt, hogy féltékeny lenne. 
- Talán most még nem az, de tény, hogy valamit érez ezzel kapcsolatban, ami kezd hasonlítani a féltékenységhez.
- Mintha te ebben nagy szakérő lennél... - csóválta meg a fejét Ino lemondóan.
- Én hoztam össze Sasukét meg Sakurát is - dicsekedett büszkén a fiú, hogy meggyőzze, mennyire ért a dologhoz.
- Igen, hát persze - hagyta rá Ino.
- Nem hiszed? - Sai-ban hirtelen feltámadt a harci kedv, és a következő pillanatban már szorosan ölelte a meglepett szőkeséget. - Te vagy a leggyönyörűbb kismama a világon - rebegte neki teljes átéléssel, majd jó hangosabban így folytatta: - Ha nem lenne az a töketlen férjed a világon, már rég megkértem volna a kezed, és együtt várnák ezt az édes gyermeket - szónokolta, majd hirtelen letérdelt, és átkulcsolta Ino derekát, a dudorodó pocakjára meg egy cuppanós puszit nyomott.

Mögöttük a szék akkora csattanással repült a falnak, hogy Ino ijedtében majdnem összeesett. Rémülten hátrált el az előtte térdeplő fiútól, és lélegzetvisszafojtva figyelte az egyre közeledő, nagyon dühös Itachit.

- Most már elegem van! Örökre elintézlek téged te féreg! - ragadt galléron Sai-t a dühös bikaként fújtató Uchiha. Egy mozdulattal talpra penderítette, aztán akkorát húzott be neki, hogy szerencsétlen srác a kettétört szék mellett landolt a fal tövében. Ino rémülten szaladt oda hozzá, mert a feje nagyot koppant, az orrából pedig azonnal elkezdett ömleni a vér. 

- Mit műveltek? - rohant közéjük Mikoto asszony, mert Itachi arra készült, hogy folytassa a verést.
- Csak helyre teszem ezt a gennyládát! Azt kapja, amit megérdemel - felelte megszállottan, és úgy tűnt, még élvezi is, hogy kiadhatja ily módon az órák óta gyűrűző feszültséget.
- Elég legyen! - állt elé Sasori, és a zajra Naruto meg Hinata is megjelent. Bár nem volt nagy kedvencük Sai, de azt se akarták, hogy Itachi passzióból agyonüsse, csak mert nem bír magával.
- Hiába takargatjátok előlem, akkor is szétverem - ismételte Itachi elszántan, és félrelökte vörös barátját, hogy újra nekiessen az ellenségnek. Nagy kavarodás következett, mert próbálták visszafogni, de az ő keze határozottan lendült.

Sai-t viszont nem érte el az ütés, mert egy fájdalmas sikoly megállította a mozdulatban. Ino hirtelen a hasához kapott és összegörnyedt, majd térdre rogyott. Azonnal elhalt a kiabálás, és döbbent csendben fordultak felé mindannyian, hogy vajon mi lelte.

- Gyorsan fektessük le és hívjuk a mentőt! - hajolt oda hozzá Mikoto asszony rémülten.
...

Míg Japánban viszonylag egyszerűen sikerült a repülőgépre feljutni, Londonban valóságos művészet volt egy megfelelő taxit fogni. Sasuke még soha nem érezte ennyire kimerültnek magát. Egyrészt a stressz vette el minden erejét, nehogy későn érkezzen, és Sakurának addig valami baja essen, másrészt a kiszolgáltatottsága miatti dühe fárasztotta le a végtelenségig, hogy mindig csak várnia kell, míg valaki nem segít rajta, mivel egyedül nem sokra jutott volna.

Amikor a hosszú, viszontagságos út után végre megérkezett a névjegyen díszelgő címre, először azt hitte, rossz helyen jár. A tipikus londoni téglaházak helyett egy szellemkastély előtt találta magát, messze minden civilizációtól, kinn a város szélén. Összeszorult a gyomra, mert nem szerette az ilyet, nagyon nyomasztónak találta az egész környéket. Kacskaringós út vezetett a főúttól egy erdőn át a hatalmas vaskapuig, amely mögött az óriási épület terpeszkedett. Körös-körül több száz éves fák rejtették Daniel Sorkin otthonát, ami leginkább egy hátborzongató kísértettörténet színhelyére emlékeztette Sasukét. Volt benne ugyan valami romantikus, ahogy az ódon falakat befutotta a repkény, de így a sötétben még ez se tetszett neki. Inkább választott volna helyette szállásként egy modern hotelszobát. 

Szerencsére megúszta a megalázó háton cipelést. Az eléjük siető komornyik egy oldalbejárathoz vezette, ahol tolókocsistul kényelmesen bejutott. Kicsit megnyugodott, mert belül az épület már egész normálisnak hatott, viszont eléggé zavarta a kíváncsi pillantás, ahogy a férfi méregette, és az, hogy mégsem kérdezi meg tőle, miért jött, csak a nevét, hogy kit jelenthet be.

Aztán elvonult telefonálni, amiből Sasuke arra következtetett, hogy a "Gazda" még nincs itthon. Újra ideges lett, hogy vajon merre kószálnak Sakurával még az éjszaka közepén, egy ilyen hosszú utazás után. Remélte, hogy nem egyből Tsunadéhoz mentek, mert biztos volt abban, hogy ez a találkozás nagyon felzaklatná Sakurát. Ott akart lenni mellette, amikor ez megtörténik, hogy vigyázhasson rá.

- Hamarosan megérkezik Daniel úr és a kisasszony. Addig megmutatom önnek a szobáját. Gondolom, nálunk kívánja tölteni az éjszakát.
- Nem tudom, hogy akad-e megfelelő hely. Lehet, hogy inkább majd egy olyan szállodában keresek szobát, ami kimondottan mozgássérültek számára van felszerelve. Igazán nem szeretnék önöknek gondot okozni. Csak Daniel úr vendégét akarom látni, utána elmegyek - felelte zavartan. Természetesen boldog lett volna, ha maradhat, de tisztában volt vele, hogy akárhol nem tud ellenni segítség nélkül.
- Ne aggódjon! Uram arra kért, hogy az édesapja régi szobájába vigyem önt. Az biztosan megfelelő lesz Önnek - felelte a komornyik tapintatosan. 

Sasuke borzasztóan megörült a szerencséjének. Ha egy büdös, naftalin szagú szobában kell is tengődnie, amiben maga a korábbi lakó kísért, ő vígan vállalta volna, csak Sakura közelében lehessen.

Újabb kellemes meglepetésként a felajánlott helyiség se volt elhanyagolt, áporodott szagú. Szellemeknek szintén nem akadt nyoma. Csak onnan lehetett tudni, hogy egy idősebb ember lakhatta, hogy a falak, a függöny meg a bútorzat némileg sötétebb árnyalatú volt, mint a ház többi részén. Mindent kellő távolságra pakoltak egymástól, így kocsival is tökéletesen lehetett közlekedni köztük, és az ágy mellé még egy praktikus kapaszkodót is szereltek. Valószínűleg a korábbi tulajdonos is beteg ember lehetett. Sasuke erősen reménykedett, hogy azért nem itt halt meg.

- A fürdőszoba erre van. Ide teszem az asztalra a bőröndjét. Akarja, hogy kipakoljak belőle? - készségeskedett a komornyik.
- Nem, köszönöm.

Igazából alig várta, hogy kicsit egyedül lehessen, és rendbe szedhesse magát. Az út eléggé megviselte, szeretett volna megmosakodni, ruhát cserélni mielőtt Sakurával találkoznak.

Vajon mikor érnek már ide?

A feszültség messze űzte fáradtságát, egyre jobban vágyott rá, hogy szerelmét újra magához ölelhesse. Megnyugodhasson, hogy Sakura jól van. 

Sose hitte volna, hogy a barátai ennyire megértik őt. Amikor Sorkin elhajtott a lánnyal, ő pedig azt mondta - utánuk megyek - mindenki egy emberként kelt a segítségére. Inoichi azonnal telefonálni kezdett, hogy intézze a repülőjegyet, Sai a szállításról gondoskodott, az anyukája meg Hinata pedig őrült gyorsasággal pakolták a bőröndökbe a legszükségesebbeket. Sasori pénzt váltott, Naruto meg utánanézett az utazással kapcsolatos legfontosabb tudnivalóknak. A következő géppel már indulhatott is, bár kissé komikus volt, ahogy a társaság egymás szavába vágva búcsúztatta a repülőtéren. Mindenki sorolta a jótanácsokat, mintha egy kisgyereket engedtek volna el a szülei az első önálló útjára. Látszott, hogy nagyon aggódnak érte. Egyedül Ino és Itachi álldogált mellette szótlanul. 

Tudta, hogy a bátyja nagyon szívesen eljött volna helyette, de ezt most már nem engedhette. Sakura őt választotta, ő pedig gondoskodni akart róla még akkor is, ha a testvére nem hitt abban, hogy ez sikerül majd neki.
...

Ezt a pillanatot valahogy nem így képzeli el az ember. A szülőszobában néma csendben tettek-vettek, hiszen a történtekre nem voltak szavak. Az orvosok és a nővérek együtt gyászoltak a fiatal párral. 

Ino könnyei némán folytak. Nézte a férjét, aki falfehéren ült mellette az ágy szélén, karjában a halott babával. Itachi a szülés alatt végig erősnek tűnt. Kitartóan bíztatta feleségét. Segített, amiben csak tudott, hogy minél hamarabb túl legyenek rajta, és talán az utolsó pillanatig reménykedett valami csodában, mert ő se akarta elhinni az egyértelmű diagnózist. Tudta, hogy ha valóban igaz, akkor soha többet nem lesz képes elszámolni a lelkiismeretével. 

Aztán több óra kegyetlen kínlódás után a kezébe adták az apró, élettelen csecsemőt, hogy búcsúzzon el tőle.