A vasárnapom hamar elszállt. Egésznap pihentem, meg filmeztem, néha még a tankönyveket is átlapoztam unalmamban. Persze az utóbbi, csak akkor történt meg, mikor már tényleg nem tudtam magammal mit kezdeni. Ez legalább lefoglalt egy ideig. Mivel különösebb elfoglaltságom nem akadt, így egy hirtelen ötlettől vezérelve kipattantam az ágyból, leraktam a könyvet, és lerohantam a konyhába. Rám tört a süti ehetnék.

Délután kettő volt, az ebéden rég túl voltunk. A gyomrom pedig megkívánta a finom, habos-babos, krémes édességet. Ezt is csak azért, mert visszaidéztem a tegnapi napot, és mikor épp az evésnél jártam, a hasam felmordult. És mivel anya se volt itthon, elment vásárolni, így rám hárult a feladat, hogy összedobjak valamit. Ha nagyon ügyes leszek, és nem égetem le a fél házat, jobb esetben robbantom fel, akkor még holnapra is jutna. Ami annyit jelentene, hogy nem kéne szendviccsel bajlódnom fél napig.

Egy széket húztam a hűtőhöz, sajnos elég alacsony voltam ahhoz, hogy felérjek a tetejéig, aztán ráállva levettem két sütis receptekkel teli könyvet. Ez után visszaigazítottam az ülő alkalmatosságot a helyére, majd ráhuppanva végig lapoztam a könyveket. Az elsőben semmi olyat nem találtam, ami hasonlított volna az elképzeléseimre, vagy amitől kicsit is éhesebb lettem volna, így félre raktam. Elővettem a másikat. Alig lapoztam öt oldalt, a szemem egyből megakadt a krémesen. A nyál elválasztás egyből megindult a számban. Nem is gondolkodtam rajta sokat, felpattantam és neki láttam a hozzá valók összeszedéséhez.

A szekrényből elővettem a lisztet, a sót, a vaníliás pudingot és a cukrot. Mindet a pultra tettem aztán a hűtőhöz sétálva kinyitottam az ajtaját és kiszedegettem a tejfölt, a tojást, a ráma margarint és a tejet. Ahogy megvoltak a hozzávalók, a recept alapján neki is álltam elkészíteni. Kb. egy óra alatt el is készült a remek művem. A megmaradt pudingot kiöntöttem egy kisebb tálba, majd az asztalhoz ülve elnyámmogtam, míg a sütim a hűtőben hűlt és megdermedt.

Anya nem sokkal ezután ért haza, így egy kisebb várakozási idő után, ami alatt elmeséltem neki a mai napomat, meg a tegnapit is, lassan kihűlt. Amint elég szilárdnak véltem, kivettem a hűtőből, és felvágtam. Anyunak meg magamnak is kiszedtem egy- egy szeletet, majd csöndben elfogyasztottuk. Az evés végén meg is dicsért, én meg büszkén vándoroltam fel a szobámba. Úgy tűnik, sütés terén még se vagyok annyira reménytelen.

Este miután apa is haza ért, ő is evett belőle. Még egy cuppanós puszit is adott a fejem búbjára. Lelkesen készítettem össze a cuccaimat, pakoltam be a táskámba a másnapi suli miatt. Egyszerre izgultam, és féltem is, mi fog rám várni a második héten, ahol már kőkeményen fogunk tanulni. Fürdés után ágyba bújtam, és elmerengtem a holnapi napon. Reméltem, hogy Karin mentes lesz, és persze Sasorival se kerülök egy légtérbe. Ha ők nem lennének, tuti, hogy boldog életet élnék. De ahogy lenni szokott, mindig van valaki, aki szereti keresztbe húzni az ember számításait, és az ilyenekkel együtt kell élni. Az oldalamra fordultam, majd lassan lehunyva a pilláimat elnyomott az álom.    

Az eső cseppek halk kopogására ébredtem. Pici pöttyként csapódtak neki az ablakomnak, majd lassan lecsurogtak róla. Még az ébresztőm előtt felébredtem. Lassan kinyújtózkodtam magam, majd a telefonomért nyúltam. Megnyomtam egy gombot rajta, amivel kivilágosodott az egész képernyő. Álmosan, hunyorogva vizslattam az időt, amit ha jól láttam, akkor fél ötöt mutatott. Volt még másfél órám, de valahogy nem volt kedvem visszaaludni. Az eső halk kopogása amúgy sem hagyott volna.

Tegnap még sütött a nap, ma meg mintha dézsából öntenék. Sose szerettem a gyors időjárás változást, részemről mindig kellemetlen fejfájással járt. Megfogtam a takaró csücskét és egészen a fejem búbjáig felhúztam. Csak egy két tincs látszódott ki a paplan alól, meg a kikandikáló lábfejem, azon kívül semmi más. Fáradt voltam, nem volt kedvem felkelni, bár még volt egy csomó időm. De aludni még se tudtam. Ha egyszer felébredtem, nagyon nehezen sikerült visszaaludnom, majdnem hogy lehetetlen feladat volt.

Percekig feküdtem az oldalamon a fejemre húzott takaróval, ami védelmet és nyugalmat biztosított pici szívemnek. Egészen kicsi korom óta ezt csináltam. Valahogy biztonságot nyújtott, melegséget, pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy hiába bújok is el a világ elől, a gondok úgy is megtalálnak előbb vagy utóbb. Nincs menekvés. Még is az agyam egy része bizton állíthatta, hogy senki és semmi nem árthat így nekem. Sem ember, sem szörny sem egyéb teremtény, ami ezen a földön élt. Tudom, ez elég gyerekesen hangzik még így tizenévesen is, még se tudtam elszakadni tőle. Néha jó hinni a lehetetlenben, kicsit reménykedni a buta ábrándokban.

A hátamra fordultam, és egészen a derekamig toltam a paplant. A kilógó lábfejemet visszaraktam a takaró alá, aztán egy sóhajjal nyugtáztam tevékenységemet. Mereven a plafont bámultam, próbáltam rájönni vajon hol rontottam el, mit csináltam rosszul, amiért folyton cseszegettek. A hajszínem és az átlagosnál is magasabb homlokomról nem tehettem. Még se találtam semmi okot arra, hogy Karin és a talpnyalói – jobb kifejezés hirtelen nem jutott az eszembe, amivel leírhatnám őket – miért piszkálnak, sértegetnek, és terjesztenek minden féle pletykát rólam. Sosem ártottam a vörös hajúnak. Szándékosan biztosan nem. Mondjuk most így jobban belegondolva ez egész a gimnázium első osztályában kezdődött. A tetőpont pedig pontosan a téli szünet után nem sokkal, mikor… Megráztam a fejem, nem akartam visszaidézni, még is… a képek szinte önálló életre kelve végig pörgették az eseményeket.

„Legelső nap szinte minden normálisan ment. Az osztály rendes volt, az évfolyamtársak jó fejek, ide még Karin is beletartozott, a tanárokkal sem volt gond. Már az első hónap után kiderült, hogy a kilencedik osztály nem lesz piskóta, és muszáj lesz ráállnom a tanulásra. Sokszor kértek tőlem segítséget, én pedig mindenkinek akár többször is elmagyaráztam, hogy mit, hogy kell csinálni, mire figyeljenek. Minden simán ment. Boldog voltam, hogy ilyen nagyszerű emberekkel voltam körülvéve. Ennél nem is volt többre szükségem. 

Ha jól emlékszem, olyan október vége felé Uzumaki Karin is vette a bátorságot, a másik osztályból, hogy segítséget kérjen, én meg nem kivételezve senkivel szívesen elmagyaráztam neki a matekot. Többnyire ezzel a tantárggyal volt a legtöbb problémájuk, én meg lazán kiráztam a kisujjamból. Minden héten kedd és péntek délután keresve egy üres termet ott maradtunk négyig és tanultunk. Eddig minden rendben is ment. És akár még azt is mondhatjuk, hogy barátságot kötöttünk az alatt a rövid idő alatt. Néha még sulin kívül is találkozgattunk, elmentünk ide-oda, egyszer kétszer még moziba is. Szóval elég jól kijöttünk egymással.

De, hogy végül mi késztette arra, hogy eláruljon, azt még a mai napig nem tudta megmagyarázni. Annyiszor számon kértem már ezt rajta, de normális választ sose kaptam. Mindig kitért előle, mintha titkolna valamit, de mára már beletörődtem, elfogadtam a beszólásokat. Fájtak, sírtam is miattuk, más megoldás viszont nem volt. Néha muszáj elviselni a piszkálódást, végtére is a fájdalom tesz minket, embereket erőssé.

Egy nap arra mentem be a suliba, hogy Karin sírva futott be a női mosdóba, miközben egy csapat magát „menőnek” képzelő srác rajta röhögött. Alaposan végig mértem őket, már akkor tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom velük. Utáltam őket. Egy lányt megríkatni? Annál nincs is szörnyűbb, gondoltam én.  Karin után mentem, aggódva nyitottam ki az ajtót, majd miután beléptem, becsuktam magam mögött.

• Karin? – szólaltam meg halkan, mire a sírás abba maradt, az ajtó kivágódott, ő pedig a nyakamba vetette magát, úgy zokogott továbbra is.
• Én… én… annyira hülye vagyok – motyogta, miközben elhúzódott tőlem. Kezével a könnyeit próbálta felszárítani, nem sok sikerrel.

Lekaptam a vállamról a táskámat, majd kicipzárazva a legkisebb zsebet, kihúztam belőle egy papír zsebkendőt. Felé nyújtottam, mire hálás mosolyt villantott felém és hangos orrfújások közepette lassan megnyugodott.

• Köszönöm – suttogta kipirult arccal, piros szemekkel.
• Mi történt? – kérdeztem még mindig aggódva, közben a kezemet a vállára csúsztattam és megszorítottam.
• Tudod, múltkor meséltem arról a fiúról, aki tetszik nekem. Takerunak hívják – motyogta zavarában – ma pedig összeszedve minden bátorságomat és vallottam neki.

Szemeit újból könnyek lepték, magamhoz öleltem. Mivel még sosem voltam szerelmes, így nem sok mindent tudta, érte tenni. Reméltem, hogy ez az ölelés majd egy kicsit segít neki, és megnyugszik.

• Ki nevetett – suttogta rekedt hangon – mindenki előtt…
• Idióták, ne foglalkozz velük – mondtam, pedig belül fortyogott a vérem, hogy jól elküldjem őket az isten háta mögé. És még szépen fogalmaztam. 

Lassan elengedtem, aztán felkaptam a táskámat a vállamra, szó nélkül hátat fordítottam neki, és megtettem azt a pár métert, ami köztem és az ajtó között volt. Mielőtt még lenyomtam volna a kilincset ránéztem, és elmosolyodtam.

• Ne aggódj, nem lesz semmi baj – akkor még helyesnek véltem azt, ami ez után következett.

Akkor nem bántam meg, hogy kiálltam érte. Még büszke is voltam magamra, amiért meg akartam védeni őt. Mert a barátok már csak ilyenek, nem? Kiállnak a másikért, védeni próbálják egymást, és ha segítsége kell, akkor tanácsokkal látják el másikat.

Mindig is hirtelen haragú voltam, és ilyenkor többnyire nem gondolkodtam. Az agyam kikapcsolt, és hagytam, hogy a düh szétáradjon bennem. És legtöbbször nem egy szimpla „üvöltsük le a másikat” szituációba keveredtem. 

Sietős léptekkel hagytam el a mosdót és hagytam magára a döbbent lányt. Akkor még tényleg azt hittem, hogy barátok vagyunk. Hogy megérte kockáztatni mindent, de tévedtem. Bár akkor még nem láthattam előre mindezt.

Ahogy kiértem az aulába egy pillanatra megtorpantam. Vettem egy mély levegőt, és határozott léptekkel elindultam a fiú csapat felé, akik olyan jól szórakoztak a vörös hajún. Idióták.

A pasik egytől egyig marhák voltak. Bár ezen valahogy nem lepődtem meg.

Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Karin többször elmesélte, hogy néz ki a srác, néhányszor még meg is mutatta, így könnyűszerrel megtaláltam a keresett célpontomat. Takeru lelkesen magyarázott valamit, egyszer kétszer még rövid, barna tincseibe is beletúrt. Meg sem álltam addig, míg legalább egy fél méter távolság nem akadt közöttünk. Nem tudom honnan jött a következő mozdulatom, de ahogy megtorpantam, a karjáért nyúltam, magam felé fordítottam, és akkorát csattant a tenyerem az arcán, hogy az egész aula elcsendesedett.

Komoran bámultam azt a gyermeteg arcát. Szinte egy férfias vonást se láttam rajta. Inkább tűnt egy tíz éves gyereknek, mint egy tizenöt tizenhat évesnek. Fájdalmasan felszisszent, egyből a vöröslő folthoz kapott. Már nyitotta volna a száját, mikor megelőztem, és belevágtam a dühtől áradó monológomba.

• Nálad nagyobb seggfej nem létezik a világon – csikorgattam a fogaimat, közben ökölbe szorítottam a kezemet.

Kedvem lett volna feltörölni vele a padlót. Undorító. Ennél szánalmasabban nem is viselkedhetett volna.

• Mi a franc bajod van? - fordult felém teljes testhosszában.

Alig volt nálam magasabb, talán egy két centi különbség lehetett, nem több. De még így is bele tudtam nézni a mogyoró barna szemeibe. Szemtől szembe. Valahogy egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy még egyet behúzok neki, pontosan a két látó szerve közé. Olyan jól mutatna ott egy lila folt.

• Kigúnyolni egy lányt, csak mert szerelmet vallott elég szánalmas és gyerekes – mormogtam, mint egy veszett kutya. – csak mert lányból van, nem kell lenézni. Ha meg nem viszonzod, azt szépen is ki lehet fejezni. Azzal, hogy a képébe röhögtél, tudod mekkora fájdalmat okoztál neki? Undorító vagy.
• Te vagy a pápaszemes kis barátnője? – bökte oldalba az egyik haverját, akinek gúnyos mosoly jelent meg ajkain. – érdekes – dörzsölte meg az állát – nem gondoltam volna, hogy ilyen harcias vagy.

Felém nyújtotta a kezét, meg akart érinteni, mire én ösztönösen hátráltam két lépést, és elütöttem a felém nyúló karját. Úgy tűnt nem fogta az adást. Kénytelen voltam kicsit jobban az agyába vésni a tettét.  

• Kérj tőle bocsánatot – nyögtem idegtől remegve – most.
• És ha nem? Akkor mi lesz? – közelebb merészkedett, majd elkapta a csuklómat. Az arcomhoz hajolt. Megcsapott a hamburger és a kóla szaga, nyitott ajkain keresztül. Felfordult tőle a gyomrom. Pedig mindkettőt szeretem. – előkapod a nádpálcát, és elfenekelsz? - vigyorgott.
• Nádpálcám sajnos nincs – leheltem csalódottan – de van két szép kezem, amit szívesen belemártanék abba a drága pofikádba – közelebb hajoltam hozzá. Az utolsó szavakat szinte suttogtam, hogy csak ő hallja.

Elrántottam a karomat, ami miatt hátra tántorodtam. Ideges voltam. Tényleg azt akartam, hogy kérjen tőle bocsánatot. Ez nem ér vele szemben. Összetörte a szívét, legalább ennyire emberelje meg magát, ha már a bunkóság legfelső fokát súrolta. Még mindig hánynom kellett tőle. A rosszullét kerülgetett. A férfiak tényleg ekkora idióták, vagy csak ez az egyed született ennyire elcseszettnek?

•  Ch... – nyögte, mert többre nem futotta a szó kincséből – nem ijedtem meg, ugye tudod?
• Hogy félsz-e vagy sem, az nem érdekel – dünnyögtem karba tett kézzel. – csak annyit akarok, hogy kérj tőle bocsánatot. Rendes lány, nem érdemli meg, hogy ilyen csúnyán elutasítsd.
• Inkább idegesítő – röhögött a többi idióta haverjaival – ingyen nem kérek senkitől se elnézést. Ugye nem hiszed, hogy mindezt megcsinálom anélkül, hogy kapnék érte valamit.

A hideg is kirázott a szavai hallatán. Hogy lehet valaki ekkora tuskó? Ugye nem hiszi, hogy egy szimpla bocsánatkérés miatt szétteszem neki a lábam. Fúj. Hánynom kell, de tényleg. Karin még is mit lát egyáltalán benne? Egy undorító seggfej, nem több annál. Egy féreg, aki azt hiszi, hogy a gyermeteg külsejével bármit elérhet. Na, ezt cseszheti. Nem hagyom magam, és a barátnőm becsületét.

• Most komolyan, nem tudsz kinyögni egy bocsit? – úgy néztem rá, mintha fogyatékos lenne, de komolyan. Ennyire nem lehet szerencsétlen. Csak néhány betűből áll az egész.
• Kis szívem, utálom ismételni magam. Ingyen nem csinálok semmit.

Kitartó az egyszer biztos. De hogy akár a kisujjamat is megmozdítsam azért, hogy neki örömet okozzak, azt már nem. Szánalmas. Dühömben, mikor egy pillanatra elfordította a fejét, és nem figyelt, közelebb léptem hozzá, és meglendítve a lábamat, úgy tökön rúgtam, hogy egy nyögésen kívül más nem igazán hagyta el a száját. Térdre esett, közben a lába közét szorongatta. Szemét könnyek lepték el.

Két ujjam közé fogtam az állát és magam felé fordítottam. Mogyoróbarna szemeiben hatalmas cseppek úszkáltak. Tényleg elég szánalomra méltó volt.    

•  Most már hajlandó vagy megemelni a segged és bocsánatot kérni tőle?- mint egy jól betanított kutya, úgy bólogatott a fejével. – akkor indulhatsz is – löktem meg a vállát, mire elveszítette az egyensúlyát, és kiterült, mint egy rongybaba.

Na, szép. Még ki is fekszik. Komolyan, ennyire nem lehet puhány. Már éppen indultam volna, hogy felrángassam, mikor egy ismerős férfihang zökkentett ki a gondolataimból.

• Még is mi folyik itt? – kérdezte Kakashi, az osztályfőnököm. Arcát egy hófehér maszk takarta el, így csak szemei látszódtak, amik mint általában, most is nyugodtságban úsztak. – Haruno?- nézett rám kérdő tekintettel, mire idegesen rezzentem össze.
• Megbántotta a barátnőmet, valamit lépnem kellett – motyogtam zavartan, mire a szemöldöke az egekbe szökött.
• És ez volt rá a legjobb megoldás? – bökött a földön fetrengő Takeru felé, aki még mindig a fájó testrészét szorongatta.

A férfi felsóhajtott, közben megcsóválta a fejét, mintha nem tudná, mitévő legyen. Ezután rám emelte fekete szemeim, amiben bizonytalanság csillogott. Már tudtam előre mit akar mondani. Ezt nem fogom szárazon megúszni.

• Jobb lesz, ha felmegyünk az igazgatóiba. – mondta, közben le se vette rólam a tekintetét. Nagyolt nyeltem idegességemben.
• Rendben – bólintottam rá, majd némán felkaptam a táskám, és követve a senseit elindultunk a lépcső felé.

Egyikünk se szólt egy árva mukkot sem. Én, mint kitűnő tanuló az igazgatóiban kötök ki. Ha ezt anyáék megtudják, egy világ fog összedőlni bennük. Az ő pici lányuk rossz fát tett a tűzre. Sose gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik.

Ahogy elértük az igazgatóit, Kakashi intett a kezével, hogy maradjak kint. Az ajtó becsukódott. Két hang hallatszódott ki: az osztályfőnöké és az igazgató nőé. Egyikük sem túl boldognak, bár csak hangfoszlányokat hallottam. Egy két szót, semmi többet. Percekig ácsorogtam itt. Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Miért kell folyton ilyen helyzetbe keverednem? Nem értem.

Léptek zaja zökkentett ki a gondolataimból. Zavartan kaptam fel a fejem, és tekintetemet Karinra szegeztem, aki aggódva fixírozott. Szorosan megölelt, viszonoztam a kedvességét. Legalább lesz tanúm, hogy mi is történt lent, így talán megúszom egy kisebb szidással.

 Az ajtó kinyílt és Kakashi intett mindkettőnknek, hogy mennyünk. Nagyot nyeltem, az idegesség teljesen átvette a testem irányítását. Minden lépésnél megremegtem. Reméltem, hogy nem lesz belőle túl nagy baj.

• Lányok, üljetek le – nézett végig hol rajtam, hol pedig barátnőmön, miközben a két ülőalkalmatosság felé bökött. – Kakashi elmondta, hogy mi történt lent. Szeretném a ti szátokból is hallani.

Nagyot nyeltem. Zavaromban Karinra pillantottam, akinek vörös szemei azt sugározták, hogy kezdjek beszélni. Csak azt nem tudtam, honnan kellene elkezdenem.

• Hát… ő… izé… - dadogtam értetlenül. – Takeru csúnyán megbántotta Karint, én pedig megkerestem, és szóltam neki, hogy kérjen tőle bocsánatot. Nem akarta megtenni. Azt mondta, hogy ingyen nem csinál ilyesmit, valamit adnom kellene neki cserébe… - nagyot nyeltem a mondatnak a jelentésétől. Túl egyértelmű volt. Karin megremegett mellettem, talán erre nem számított. Nem is mertem ránézni – Ezután, kicsit felidegesítettem magam, és… - és a lényeg ekkor jött – ágyékon rúgtam.

Hosszú csend telepedett ránk. Mintha az igazgató nő azt latolgatná, hogy mennyire higgye is el azt, amit az imént mondtam. Reméltem, hogy nem kerülök emiatt túl nagy bajba. Kezdtem aggódni, a néma csönd hallatán. 

• Na, és te? – nézett rá Karinra – tényleg így történt?
• Én… - zavartan emeltem rá smaragdjaimat, ő nem viszonozta a pillantásomat.

Volt benne valami fura, ideges volt. Mikor meg akartam fogni a kezét, hogy ne remegjen annyira, ellökte magától. Mintha csak egy koszos kutya lennék, akinek több fertőző betegsége is volt, és nem akarta elkapni tőle. Tekintetében ijedséget láttam. Tényleg kezdtem úgy érezni magam, mint egy rühes dög. A félelem pedig még jobban a hatalmába kerített. Felkúszott a kislábujjamon keresztül, egészen a gerincemen át, az agyamig. Szinte tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy feleslegesen reménykedek. Nem fog mellém állni. De vajon miért…?

•   Hazudik – nyögte ki azt a szót, amitől egyből könnyek gyűltek a szemembe.

Fájdalom kúszott a mellkasomba, a szívem összeszorult, a sírás határán álltam.

Hazugság.

Ez az egy szó járt a fejemben, másra nem is tudtam gondolni. Egyáltalán nem fogtam fel, hogy miket mond, nem jutott el a tudatomig, egyszerűen ledöbbentem. Megfagytam. Mintha az idő is leállt volna. Szívem szerint kirohantam volna a szobából, és elbújtam volna a legelső üres terem, leghátsó padjában és csak sírtam és sírta és sírtam volna.

Elárult – tudatosult bennem.

A barátnőm elárult, és magamra hagyott, pedig én csak segíteni szerettem volna. Megbíztam benne, de cserbenhagyott. Egyedül maradtam. Pedig azt hittem, hogy ő más, hogy ő nem tenné ezt meg, úgy tűnt tévedtem. Megint.

• Takeru ártatlan, nem csinált semmit – motyogta a beszéde végén. Ezt még elkaptam. Hallottam a szavakat. A hangsúlyt. És éreztem a gyűlöletet is, ami percről percre egyre hatalmasabb lett. Már attól féltem, hogy a dühöm életre kel és ledönti a suli falait.

Lehet, hogy nem sírtam volna, ha az összes törmelék rázuhant volna. Arra törékeny, hazugsággal átitatott testére. Arra a kétszínű, hízelgő, undorító vörös hajára. A vére pedig beborítva mindent, végig csordogál a padlón, miközben igyekszik kikászálódni a romok alól, én pedig nem mozdulok. Könyörög, de nem segítek neki. És lassan, csöndben végig nézném, ahogy az élet utolsó szikrája is kialszik szemeiben. Igen, azt hiszem ezt tettem volna.

Ez volt az első alkalom, hogy valakinek a halálát kívántam. Még pedig egy hozzá hasonló fattyúét, akinek az életénél még egy csipet borsé is többet ér. Csak egy undorító, hazug, mocskos nőszemély volt. Kihasználni könnyű a másikat, átverni és behízelegni magát, hogy aztán kidobja, mint egy undorító férget… ennél nem is lehetett volna szánalmasabb. Akkor megfogadtam, hogy többet nem dőlök be. Nem hagyom magam, csak hogy lassan az egész sulit ellenem hangolta, ami azt a maradék akaraterőmet is legyűrte.   

Ahogy befejezte a kiselőadását az igazgatóiban, ami elég hihetőre sikeredett, egy hét büntetésre ítélt az igazgató nő, miszerint minden délután nekem kellett rendbe raknom az összes termet. Mondjuk ez még enyhe büntetés volt a részéről. A takarítás nem nagydolog. Ki lehet bírni. Addig se kellett látnom a képét. 

Ahogy vége lett a megbeszélésnek, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az ajtón kilépve azonnal sietősre fogtam a tempómat. Nem néztem hátra, nem akartam látni. Tuti, hogy az arcába hánytam volna, hogy ha beszélnem kellene vele. A türelmem eddig tartott. És nem is kellett sokat várnom a következő lépésére. Alig két nap múlva, már kézen fogva mászkáltak Takeruval. Bár hol voltam, folyton egymásnak estek, mintha ez engem annyira érdekelt volna. Még az se zavart volna különösképp, hogy ha a folyosó kellős közepén dugatja meg magát Karin az ő hőn szeretett pasijával. Bár mit ne mondjak, a gondolattól egy pillanatra fel is fordult a gyomrom. De sikerült lenyelnem a hányási kényszert, ami a torkomat fojtogatta. Megérdemelték egymást.

Hála istennek az első félévig nyugi volt. Nem szólt hozzám, nem nézett rám, kerültük a másikat. Csak hogy a téli szünet után, miután újból elkezdődött a suli, különös pletykák kezdtek rólam terjengeni. Takeru és Karin akkor már nem voltak együtt, talán a szünet előtt szakítottak, de tulajdonképpen nem érdekelt. A suli többsége ellenem fordult, lenéztek, mintha csak egy mocskos, csatorna patkány lettem volna. Végleg egyedül maradtam nap, mint nap kitéve a bosszantó sértegetéseiknek. Mivel senki nem állt mellettem így kénytelen voltam meghúzni magam, pedig eleinte sokat harcoltam a hazugságaik ellen. De mind hiába. Egyedül Kakashi meg a többi tanár értett meg, és állt ki értem, a diáktársaim pedig csak ítélkeztek Karin pletykái hallatán.

Konan és az Akatsuki nevű banda tagok voltak azok, különös képen  Sasori, akik megvédtek tőle meg a talpnyalóitól. Hálás voltam nekik, bár a drága Akasuna túlzásba ejtő rajongása néha nagyon kikészített. De inkább egy őrült rajongó, mint egy hazug ribanc.

Szomorú történet, de így volt. Megtörtént, elárult, de most minden jobb. Már nem vagyok magányos, mert Ino és Hinata mellettem van. Tudom, hogy amíg ők velem vannak, addig senki és semmi nem szabhat gátat az elém váró jövőre. Értük bármit megtennék, ők a legfontosabbak. Egyelőre.

A gondolataimból a telefonom ébresztője zökkentett ki, ijedten ugrottam fel. Zavartan pislogtam a csörgő szerkezetre, miközben érte nyúltam. Hat órát mutatott, mire felsóhajtottam. Kinyomtam, majd lassan kikászálódva az ágyból neki álltam készülődni. Nem volt hozzá kedvem, de muszáj volt. Egy új nap, egy új esemény sorozat várt rám. Talán nem is lesz annyira szörnyű. Bár mindezt visszaidézve, nem meglepő, hogy semmi kedvem nem volt találkozni a vörös hajúval. Azzal a ringyóval, aki három éven át csak baszogatni tudott, akiben megbíztam, végül becsapott. Néha örülök neki, hogy így történt, máskor pedig átkozom a napot, mikor bizalmamba fogadtam. De akárhogy is nélküle, nem tartanék ott, ahol most. Talán így volt rendjén, így volt megírva. Én pedig ezen túl csak előre nézek, és nem bánkódok a múlt miatt.

Igen, ez lesz – határoztam el magamban, csak hogy a drága lelkiismeretem újból életre kelt.

És ez még is meddig fog tartani? Egy-két hónapig, vagy addig, míg őket is ellened nem fordítja?- kirázott a hideg a szavak hallatán, amik a fejemben visszhangzottak – ne hidd azt, hogy le fognak rólad kopni, hogy békén fognak hagyni. Az ilyenek nem adják magukat könnyen, tudhatnád már – egy gúnyos kacaj szakadt fel belső énem szájából.

Nem bírtam elviselni azt a szórakozott nevetését. A fülemre szorítottam a kezem, és szorosan lehunyva a szemem, azért imádkoztam, hogy elmúljon. A hang lassan halkulni kezdett, míg végül ki nem tisztult az agyam. Felsóhajtottam.

Egy széles mosolyt varázsoltam az arcomra, mire a felhő mögül egy apró napsugár jelent meg, megvilágítva a szürkés eget. Csak egy pillanat volt, aztán el is tűnt, de a halovány remény egy szebb jövőért, csak erősödött a szívemben. 

Súgó 4 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.09.15. 09:20 Saku Szia Vanille! Hát szegénynek nem volt könnyű élete a gimi első évében, aztán persze ez az évek alatt még rosszabbodott. Lesznek még kalamajkák, ami Karint illeti, és azok se lesznek piskóták :c Ne aggódj, Mr. Jóképűről se feledkeztem meg, ő majd a kövi fejiben fog fontos szerepet játszani, és a viselkedése Sakura is hatással lesz, de nem lövöm le előre a poént :D SexItachiról is lesz majd szó Ino jóvoltából, mikor lelkesen elmeséli miről is beszélgettek a cukrászda falain kívül :) Ez kihagyhatatlan jelenet :D Engem nem zavar a poénkodásod, jókat szoktam röhögni rajta, szóval csak nyugodtan :) Ami a SasuSaku párost illeti, még elég sok van hátra ahhoz, hogy összejöjjenek, de lesznek emlékezetes pillanataik az biztos :D Hát Karint én se csípem, de gondolom ez meg is látszik a ficcben. Utálom, mert Sasuke mániás, rűadásul egy csitri is. Velem barátnőm játszotta be ugyanezt, bár a szituáció kicsit más volt. Általánosban szinte egy barátnőm volt, az osztály meg ellenem volt, szóval átérzem a dolgot. Ez alapján még könyebb is volt megírni :D Engem nem zavar az őszinteség, néha én is az vagyok, vagy csak burkoltan célozgatok, ami nem mindenkinek esik le XD Igyekszem a folytatással ne aggódj, bár nem garantálom, hogy jövőhétre meg lesz, mert elment a kedvem az írástól, meg majd tanlnom is kell. Így harmadi9k héten a suliban a felelések és a dogák közepette, csak péntekn tudnék megint neki ülni. Tegnap is alig írtam valamicskét, pedig tudom mi fog történni, az egészet megterveztem már, de na. Egyszer biztos össze tudom majd hozni, neked is sok iheletet, köszi hogy olvastad :)

2013.09.14. 16:43 Vanille Szia, Saku!   Leszögezem,  hogy nagyon jól leírtad a szituációt, nekem is volt egy hasonló tapasztalatom, szörnyű volt, mikor megtudtam, s mélyen megsértett. Megértem Sakura érzéseit... viszont most hiányoltam Mr. Jóképűt! ^.^ és persze SexItachit is  <- ahogy az egyik legjobb barátnőm mondta ^.^ S perzse kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz kihozni belőle, s gondolom, hogy hamarosan meg is ízlelheti Sasuke Sakura sütikéit, bár igaz, hogy nem is szereti az éddességet, de ha marcipánból csinálna neki egy paradicsomot, tuti, hogy rákattana. ;D Na, jó inkább nem poénkodom,  tudom, hogy nem megy, sorry ˘.˘   Karin egy mocsokláda! Huh, de nem bírom a fajtáját! Régebben én is ilyen voltam, szörnyű belegondolni, hogy hasonlóan gondolkodtam, és egy pillanatnyi boldogság miatt félredobtam az egyik barátnőmet, de mára már minden rendben van ^.^ Mostnara csak túlon-túl őszinte vagyok, de sokan ezért is utálnak ;P De most megkaptam, hogy kedves vagyok ^.^ Na, de ez most nem rólam szól, hanem a te kritikádról, szóval sorry....   Nem tudom mit mondhatnék még, remélem hamar hozod a következő fejezetet, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezután mit produkál az iskola a mi kedvenc szereplőnk ellen ^.^ Szia!

2013.09.14. 10:59 Saku Szia Ildi. Köszi, örülök, hogy írtál és hogy elnyerte a tetszésedet is :) Meg gyűlt vele a bajom, mire kitaláltam, hogy milyen bonyodalom is legyen a mútban, amiért Sakut kiutálták, és végül is ez lett belőle. Hát egyenlőre Ino és hinata nem fogj magára hagyni Sakut, nem mintha terveztem volna ilyesmit, bár kitudja mi lesz még a későbbiekben :) Igyekszem a folytival, ha tudom, akkor jövőhéten hozom is. Persze az a sulitól meg az időmtől is függ :3 Neked is jó hétvégét ~

2013.09.14. 10:54 Ildi-chan Szia Saku! Ez nagyon ott volt. Imádtam. Szegèny Sakura megtudom èrteni őt. Nem lehetett neki könnyű, miután Karin elárulta őt. de most ott van neki Ino ès Hinata is. ők pedig szerintem soha sem árulnák el őt. Az egèszet nagyon szèpen leírtad. Gratula hozzá. :)) várom a folytatást.:) sok ihletet ès persze időt, az íráshoz. Termèszetesen a 10-es sem maradhat el. ^^ Jó hètvègèt neked!=] ~Ildi-chan