Oké! Totál elborult az agyam! Teljesen! Dühödten vágtáztam végig az iskola folyosóján, mit sem törődve azzal, hogy néhány embert esetleg felborítok. Ezt még megkeserüli.

Futni kezdtem, és elfojtott indulataimat arra a percre tartogattam, mikor végre a szemébe nézhetek.

Eszembe jutott, mikor utánam jött. Ahogy Moegire bámult. Istenem! Mekkora egy hülye vagyok! Miért hagytam, hogy kövessen? Na de mindegy… Eső után köpönyeg.

Felértem az első emeletre. Valahol az erkély fele kellett keresnem. Jól tudtam. Ott volt órájuk. Néhányan lenézően rám pillantottak, de többnyire senkit sem érdekelt, miért vagyok ilyen állapotban.

- Ezt megbánod! Esküszöm! –sziszegtem csak úgy magamnak, mígnem megláttam Őt. Ott támaszkodott a korlátnak, egy halom fiúval körülvéve. Első gondolatom az volt, hogy azzal a lendülettel, ahogy oda megyek, átborítom a korláton, de nem tettem. Ehelyett befurakodtam a fiúk tömegébe. – Te rohadt szemét! –üvöltöttem a képébe. A többiek meglepetten széledtek szét, és mind engem bámultak. A fekete szemekben is meglepettség tükröződött, majd az is átment higgadtságba, majd semmit mondásba.

- Nézd… - vonta fel szemöldökét. – Az utcalány… - suttogta, de tudom, hogy mindenki hallotta. A sértést elengedtem a fülem mellett, és próbáltam arra koncentrálni, amiért idejöttem.

- Hogy tehetted? Nem volt jogod hozzá! –mutattam egyenesen a szeme közé.

- Sakura- chan! – Narutoval egy röpke pillantást váltottam, de ebből a pár másodpercből, is simán látszott, hogy nem tud a dologról.

- Dehogynem! –lökte el magát az Uchiha a korláttól, és felém kezdett lépkedni. Ahogy egyre közelebb ért, egyre nagyobbnak látszott, és egyre jobban rettegtem.

- Nem! –remegett meg a hangom, de a düh újra erősebb volt nálam. – Tönkretettél mindent te szemét! – sikítottam, és ököllel a szeme közé ütöttem. Nem hiszem, hogy nagy lett volna, és nem hiszem, hogy normális esetben talált volna, de most váratlanul érhette, mert hátrahőkölt, az orrát fogva. Már éppen intéztem volna a következő támadást, de hátulról lefogták a karjaim.

- Te nem vagy normális!- sziszegte gúnyosan, és rám bámult.

- Te nem vagy az! –próbáltam kiszabadulni a szoros karok közül, de nem sikerült.

- Mégis mi ez az egész?! –fordult barátja felé Naruto értetlenül.

- Csak meghoztam egy döntést! – válaszolta hidegen, és kiegyenesedett.

- Semmi közöd nem volt hozzá! Egy igazi szemétláda vagy! –üvöltöttem a képébe, de nem hatotta meg. A többiek még mindig meredten bámultak, kivéve azt a két fiút, akik lefogtak.

- Te hagytad volna őket ott? Ugyan már! – Kezdett nagyon idegesíteni Sasuke beszéde, így végleg kitört belőlem.

- Szóltál a gyámhatóságnak! Árvaházba kerülnek! – kiabáltam. A szőke szeme elkerekedett. Nem tudom attól-e, hogy én ellenzem ezt az egészet, vagy attól-e, hogy Sasuke meg merte lépni ezt, vagy csak nem tudott az egészről semmit… Nem tudom, de a következő pillanatban rárontott barátjára.

A verekedésnek csúnya vége lett. Nem gondoltam volna, hogy Naruto ilyen erős is tud lenni, ugyanis Sasuke-t felszakadt, vérző ajkakkal kellett lefogni.

Én már csak azon gondolkodtam, hogy hogyan oldjam meg ezt a komolynak ígérkező feladatot. Hisz nagyon régen esküt tettünk. Esküt, hogy nem hagyjuk, hogy bárki is a mi kis csapatunkból árvaházba kerüljön. Erre jön ez a felfuvalkodott, ám nagyon jó képű… a francba is! Megráztam a fejem. A két fiú már rég elengedtek, így csak egy helybe támasztottam a korlátot, és magamba szívtam a levegőt. Valamit muszáj lesz kitalálnom. De mit? Nem szólhatok Tsunade-nak. Az ki van zárva. Én magam meg, hogy fogom megoldani.

Felsóhajtottam tehetetlenségemben. Mennyivel könnyebb volt régen, mikor még a saját törvényeim voltak.

Valaki megmarkolta mellettem a korlátot. Már a kezéből rájöttem, hogy ki az, így rá sem néztem. Csak a messziséget bámultam. Azt a rengeteg épületet.

- Ha akarod, Én segítek! – erre már rá kellett pillantanom.

- Nézd Naruto… - vettem egy nagy levegőt, és egész testemmel felé fordultam. – Azt hiszem, te és a barátod, elég nagy bajt okoztatok eddig is! – jelentettem ki. – Hagyjatok békén! –néztem tengerkék szemeibe, majd lesétáltam.

Alig bírtam kivárni, hogy végre a szobámban legyek. Tsunade volt oly kedves, és nem zargatott. Ha nem tudnám, hogy milyen ember is valójában, még kedvelném is… lehet… Vagy lehet, hogy pont azt az arcát mutatja amilyen igazából? Nem tudom.

Elnyúltam az ágyamon, és néztem a plafonon a nagy semmit. Elképzeltem, ahogy Moegiék, most egy teljesen idegen helyen éjszakáznak. De hisz megígértük egymásnak. Megszegtem az ígéretem…

- Sakura! –kiabálta Tsunade. Istenem! Téves következtetést vontam le az előbb. Egy banya.

- Mondtam, hogy ne…

- Látogatód van! –kiabálta, félbeszakítva a mondatom. Ha Naruto az, Én esküszöm, megfojtom. Nincs szükségem az idióta ötleteire. Bár ki más lenne? Nem igen ismerek még ebben a közegben senkit. És úgy érzem nem is igen fogok.

Hallottam ahogy valaki finoman kinyitja, majd becsukja az ajtóm. Nem néztem rá. Hisz tudtam ki az. Csak a plafont bámultam még mindig.

- Nézd Naruto! Már világosan megmondtam délután, hogy elegem van belőletek! Hagyjatok békén! – hadartam egy szuszra.

- Naruto? – hallom a zavart hangot. – Oké… elnézem! – folytatta abban a megszokott hideg modorában. Abban a pillanatban felültem. Olyan hirtelen, hogy meg is szédültem, és az a hülye seb a homlokomon sajogni kezdett.

- Mit keresel itt? – suttogtam kicsit kóvályogva. Nem válaszolt, csak leült mellém az ágyra. Persze egy percre sem hagyta volna otthon azt a lenéző pillantását. Szinte mintha mind a két ében fekete szemével azt mondta volna, hogy „Hajléktalan”. És az is vagyok.

Lefejtette az ujjaim a sebtapaszról, majd egy határozott mozdulattal lerántotta a bőrömről. Felszisszentem. Ez nem normális.

- Nem halsz bele! – fintorgott bárgyúságom láttán. Nem szóltam semmit. Nem tudtam. Megakadt a levegő, és a szívem a torkomban dobogott. Szerintem Ő is láthatta. Kaján mosolyra húzódott ajka. –Szeretnél mi? – hirtelen vér tódult az arcomba, és a talpamig elvörösödtem. Ennyire látszik? Megráztam a fejem.

- Minek jöttél? –próbáltam terelni a témát. Ha már az ellenérveket nem tudom felsorolni, amik nincsenek is.

- Jobb ott nekik! – dőlt hátra az ágyamon.

- Hogy mi? – néztem utána meglepetten. – Jobb? Nem tudsz te semmit! – ráztam meg a fejem. Ha ezért jött, el is mehet tőlem. Bár ahogy most így végignéztem rajta. Az a hülye fekete pulcsija most valahogy felhúzódott, és belátást adott az izmos hasára. Szerencsére nem vette észre, hogy megint vörösödöm, mert a plafont nézte, ahogy az előbb én.

- Nem tudok semmit? –ízlelgette a mondatot. – Ugyan mit nem?

- Világ életedben gazdagok voltatok! Nem tudhatod, milyen ha az embert az a veszély fenyegeti, hogy árva házba adják! Össze kell tartanunk… - magyaráztam.

- Ez nagyon szép… - jegyezte meg cinikusan. Felkaptam a vizet. Ekkora bunkót! Reflexszerűen ütni akartam, de úgy tűnik neki meg az volt reflex, hogy megállítsa a felé közeledő kezet.

Olyan hirtelen, és olyan erősen szorította meg a kezem, hogy megint felszisszentem. Elég durván viselkedik.

- Elszorítod a vérkeringésem – suttogtam a fájdalomtól összeszorított fogakkal. Mikor engedi már el? Már kezdett azon járni az eszem, hogy fogom-e még használni azt a kezem, de akkor hirtelen lerántott magához. Farkas szemet kellett néznem azokkal az éjfekete szemekkel. Közelebbről még helyesebb.

- Fáj? –szorította meg még jobban a karom. Nem tudom, hogy volt benne ennyi erő. – Érdekes! Az utcalányt mégsem keményítették meg az évek? –mondta gúnytól csöpögő hangon.

- Ez fáj –suttogtam. Nem is bírtam volna hangosabban beszélni, mert minden érzékem a karomat sújtó fájdalomra fókuszáltam.

- Igen? –rántott még egyet rajtam, így másik karommal meg tudtam támasztani magam az ágyon, pont a feje mellett. Éreztem, ahogy kifut az ujjaimból a vér, majd egy újabb szúró érzés. Körmeit a bőrömbe mélyesztette.

Utáltam. Miért viselkedik így? Mit tettem amivel ezt érdemeltem ki? Apró sikoly hagyta el a szám, majd megállíthatatlanul homályosulni kezdett a látásom. Könnyek. Nem akartam, de annyira fájt amit csinál. Éreztem, ahogy végigcsorog az első könnycsepp az arcomon, majd a következő, és egyenesen Sasuke fehér arcbőrére cseppen.

Pár másodperc múlva enyhült a szorítás, de a halk sírásom nem maradt abba. Égő fájdalom nyilallt, szorítása helyébe.

Minden izma megfeszült. Hogy attól-e, hogy csak most kezd rájönni, mit is tett, nem tudom. De a következő pillanatban, azzal a kezével, amivel eddig a csuklómat szorította, átkarolta a vállam, és magához húzott.

- Sajnálom! – mondta, de hallottam, hogy megremeg a hangja. Higgyek neki, ha még maga sem biztos benne?