Meglepetten bámultam a kezemben fekvő csomagot, aminek érkezésére nem igazán számítottam. Elkerekedett szemmel forgattam magam előtt, aztán a kiskaput bezárva beléptem a házba. Gyorsan besiettem a nappaliba, ahol a vörös kanapén kényelembe helyeztem magamat, hogy aztán leránthassam a leplet a névtelen ajándék kilétéről.
Ha még volt bármi bajom az szunyát követően, a csomagot bontogatva minden fájdalmam elillant, Sasuke gondolata pedig egyre halványodott, ahogyan leemeltem a csomagról a bélelt tetőt. Amint megpillantottam a doboz tartalmát, még levegőt venni is elfelejtettem, az állam leesett, a szívem pedig hevesen verni kezdett. 
A mai csodálatos nap fényében kis híján elájultam az ajándék láttán, ami pontos mása volt annak a Dolce&Gabbana táskának, amit még tegnap láttam abban a sznob boltban, ahova Temarival mint koldus a palotába, úgy léptünk be. Első blikkre majdnem padlót fogtam az örömtől, de azonban második elgondolásra kétely fészkelte be magát a szívembe: mi van akkor, ha nem is az enyém a csomag? 
Érdekes volt a helyzet, ugyanis a kezemben fekvő táska mindenestől kétség kívül a mi kapunk elé volt lerakva, azonban se én, se anyám nem vásárolt sose ilyen drága és márkás holmikat… 
Temari volt csak ott velem, mikor megpillantottam ezt a műbőr csodát, így biztos voltam benne, hogy ő volt a névtelen feladó; óvatosan megnézegettem a csodálatos ajándékot, majd magam mellé tettem a kanapéra. Ezután puha, s kissé esetlen mozdulatokkal töviről-hegyére átvizsgáltam a dobozt, hogy hátha van valami kis kártya benne, ám felesleges volt minden mozdulatom, ugyanis a karton a bélésen és a táskán kívül nem tartalmazott semmi mást.
Egyre jobban körvonalazódott a fejemben, hogy ki lehetett az elkövető, s meg kell mondjam, az egyszemélyes listám élén legeslegjobb barátnőm szerepelt.
Simán el tudtam róla képzelni ezt az önzetlen cselekedetet, mivel már nagyon régóta barátok voltunk, valamint azért, mert ők hozzánk képest elég jól álltak anyagilag… Bár, pont ő mondta tegnap, hogy pocséklás lenne ennyi pénzt kidobni egy táskáért, aminek nem a minősége, hanem a ráaggatott márkajelzés miatt ugrott meg az ára. 
Ajkamba haraptam, ugyanis az iskolában történtek után nem volt pofám Temarit felhívni, mivel mindennemű, vele folytatott makogásom az ellen a fiú ellen szólt, akit előtte nem gyengén megcsókoltam. 

- Nem, elhatároztam, akármennyire is szeretem, képtelen vagyok rá, hogy felhívjam! – jelentettem ki, azzal óvatosan visszaraktam a táskát a dobozba, majd az egész cuccal feltrappoltam a szobámba, hogy a csomagot a szekrényem egyik hátsó taktusába suvasszam.
Kissé sajgott a szívem, amiért ezt a csodálatos táskát dobozostól egy sötét szekrény legmélyebb zugába voltam képes mélyeszteni, az pedig csak hab volt a tortán, hogy ez a küldeményt bizonyára nem nekem szánták… 
Csalódottan a szobám falán lévő tükör elé léptem, hogy alaposan megvizsgálhassam az arcom, amin még mindig vastag alapozóréteg alatt sajgott Itachi öklének a helye. Hmm… jól gondoltam, hogy most kezd egy enyhe lilás árnyalatot ölteni.

- Istenem, miért büntetsz? – fogtam mag a fejem, s fordítottam arcom a plafonra. Nem hiszem el, hogy mennyi minden történt, amióta ideköltözött Sasuke és a családja. Plusz még ez a furcsa csomag is elgondolkodtatott, és egyre inkább ki akartam deríteni, hogy tényleg barátnőm volt-e az elkövető, de a ma történtek után nem volt bátorságom felemelni a telefonom. 
Inkább szépen az ágyam mellett lévő polchoz léptem, hogy rendbe rakjam a rajta fekvő tucatnyi piperét, meg mindent, ami még ott van. Az ujjnyi por egy kicsit megdöbbentett, de a sokkon hamar túlléptem, ugyanis jelenleg kisebb bajom is nagyobb ennél…
Éppen egy nedves, citromillatú törlőkendővel suvickoltam a világos felületet, amikor az ágyamon fekvő telefonom rezgésbe kezdett, majd felhangzott a Poets Of The Fall Save Me című számának ismerős taktusa. Csodálkozva a telefonomért nyúltam, hogy meglessem, ki az, ám legnagyobb meglepetésemre Temari neve villogott a kijelzőn. 

Nem kívánkozott felvennem, ugyanis legjobb barátnőm biztosan kérdőre akar vonni a Sasukés ügyet illetőleg, aztán pedig szégyellhetem magamat, holott így is olyan lelkiismeret furdalásom van, hogy majd széttép ez az őrlődés. Nem tudom, hogyan, a testem mégis magától cselekedett, s a hüvelykujjam lenyomta a Fogadás gombot.
Mégiscsak fogadtam a beérkező hívást…

- Te idióta! – kezdte máris, én pedig behunyt szemmel vártam a folytatást. – Azt hittem, ennél több eszed van, te ütődött, te debil, te hülye!

- Sajnálom, én egyáltalán nem ezt akartam, Temari, nem akartam így rámászni Sasukéra mindenki előtt… - kezdtem magyarázkodni összeszorított szemekkel, azonban ezt Temari nem láthatta, ami talán szerencse is volt.

- Hogy mi? – kérdezett vissza meglepődöttséggel a hangjából. – Miért nem hívtál fel, Sakura, miért vártad, hogy én hívjalak fel? Azt hittem, hogy elmondod, ha valami baj van!
Erre mikor végre felveszed a telefont, azt kezded magyarázni, hogy mit miért csinálsz… 

- Sajnálom – motyogtam újra megszeppenve, mivel már végképp nem tudtam, mi van, és ezt tűnt a legépeszűbb reakciónak erre a heves számonkérésre.

- Már megmondtam neked, hogy nekem nem számolsz elszámolnivalóval, ugyanis én tudom, hogy nem csinálsz butaságot, Sakura, én mindössze miattad aggódom! Igen, láttam, hogy megcsókoltad Sasukét mindannyiunk előtt, de tudom, hogy már azóta ezerszer megbántad… Ismerlek – folytatta. – Nem azért akartam veled beszélni, hogy kikérdezzelek, esetleg megrójalak azért, amiért végre nyitottál Sasuke felé, hanem, mert ismerlek, és tudom, hogy most önmagad marcangolod. Szerettem volna, ha felhívsz, és kiadod magadból a dühöd, és elmondod, hátha segíthetek, erre felém se szagolsz… Mindössze ez fáj. 

- Tudom, és mélységesen sajnálom, de szégyellem magam, Temari – válaszoltam letörten. – Vagyis inkább az utolsó… Annyira szégyellem magam, hogyan süllyedtem ide?
Ott, mindenki előtt rámásztam, és látod, még neked se merek a szemedbe nézni…

- Te idióta – szólt. – Tudod, hogy én nem bírállak semmiért, mert tisztában vagyok vele, hogy van saját lelkiismereted, és szépen elszámolsz magaddal. Tudom, hogy szégyelled magad, és részben meg is értem, de nekem nem kell magyarázkodnod, én nem török pálcát a fejed felett. 

- De… - nyögtem, miközben csukott szemeim alól szivárogni kezdtek a könnyek. 

- Semmi de, a barátom vagy, és ember is… Nem vagy tökéletes, lehetnek hibáid, ronthatsz el dolgokat, ahogy én is. Bármi történjék, én kitartok melletted, értve vagyok? 

Igen, ez volt az a pillanat, amikor a krokodilkönnyek hullani kezdtek. – Úgy sajnálom, Temari, ahogy azt is, hogy te annyiszor bizonyítod, hogy mennyire jó barátom vagy, én pedig sosem viszonzom, holott nekem Te mindennél többet érsz… 

- Tudom-tudom, butus, nekem nem kell sehogy sem bizonygatni, hogy mennyire szeretsz… De jaj, ne bőgj már…! 

- Me-g-h-pró-bál-ok… - hüppögtem.

- Jaj, te idióta, megölelgetnélek, ha itt lennél – mondta egy árnyalattal boldogabb hangon, mire egy kicsit nekem is jobb lett a hangulatom.

- Köszönöm, Temari – szipogtam. – Többet érsz nekem bárki másnál, te vagy a legjobb barátom, és tudom, hogy te bármikor meghallgatnál, de most úgy érzem, akkor is túllőttem a célon…

- Ne kezd megint! Inkább fújd ki az orrod, mosd meg az arcot, és vedd fel a legjobb cuccod, ugyanis ma bulizni megyünk! – hangzott el a parancs, amit szó nélkül követtem volna, ha nem ötlik fel bennem egy kérdés.

- Ilyen arccal? Mindenki el fog kerülni, ha meglátja ezt az iszonyú nagy foltot az arcomon! – vettettem ellen.

- Szépen, egyenletesen lealapozózod, a sötétben meg amúgy se fog látszani – javasolta barátnőm immár szokásos hangszínén.

- Mondasz valamit – fújtam ki az orrom, így már kevésbé hangozhatott hülyén a válaszom.

- Szóval akkor nyolc órakor a Plázánál. Készülj el, és legyél dögös, mert ma úgy toljuk, hogy végre elfelejthesd a mai napot! – zárta a beszélgetést, majd letette a telefont.

******

Már lezuhanyoztam, mikor anyáék hazaértek, és ezzel együtt újabb para-hullám söpört rajtam végig… Még egyszer sem látták az arcom, reggel meg olyan hamar leléceltem, hogy esélyük sem nyílt arra, hogy találkozhassanak velem. Szerencsére sosem azok a nagyon ajnározós szülők voltak, hanem rám hagyták a dolgokat, és csak akkor léptek közbe, ha valami már nagyon szúrta a szemüket… Főleg apa, aki csak nagy baj esetén lépett közbe, de akkor jaj volt mindenkinek.

Szóval kiléptem a fürdőszobából, és a lépcsőhöz léptem, hogy lekiáltsak anyáéknak.
- Sziasztok! Merre voltatok eddig?

- Apádnak túlóráznia kellett, én pedig vásárolni voltam – jött a reakció kérdésemre. 

- Ja, értem… Elmehetek este Temarival bulizni? – kérdeztem ordítva, ám anya átlagos hangerőn így válaszolt:

- Gyere le, úgy beszéljél, a felét se hallom, mert apád itt csörög a szatyrokkal! 

- Fene – gondoltam magamban, hiszen most a szemükbe kell néznem, ami egyenes út a faggatáshoz, az otthon kuksoláshoz, és a Sasukén agyaláshoz. Gyorsan bementem a fürdőszobába, hogy a szekrényből kiszedjek egy másik törölközőt, amit a lépcsőn való lemenés közben az arcomhoz szorítottam, mintha törölgetném. 

- Sziasztok! – köszöntem megint vidáman az anyag mögül.

- Szia! Hát te hova készülsz? – vonta fel a szemöldökét anya.

- Éppen ezt kérdeztem. Szeretnék elmenni Temarival bulizni, mehetek, ugye?

- Ez a mai fiatalság… - nézett apa ironikusan anyára, de végül csaj beadták a derekukat. – Jó, nem bánom, de háromra nekem itthon legyél, mert rövid a hétvége, tanulnod meg sokat kell, szóval aludd ki jól magad.

- Imádlak titeket – köszöntem meg hálás hangon, miközben a törölközőt az arcom fájós részén tartottam, és úgy tettem, mintha a vizet itatnám róla. Ezután gyorsan megfordultam, és rongyoltam is vissza készülődni.

******

Fél hétkor már teljes harci díszben léptem ki a bejárati ajtón, s mivel még elég meleg volt az idő, bevállaltam egy fekete csőtopot, és egy flitteres fehér sortot. A hajam nyílegyenesre vasaltam, a szememet pedig úgy festettem ki, hogy átmenetes legyen: a belső szemzugom fehér lett, s kifelé árnyalatonként sötétült. Némi spirállal és egy kis tussal zártam le a sort, el nem felejtkezve a vastag vakolatról, ami az arcomra kellett…
A cuccaimat egy kis divatos kis táskába tettem, így vártam a buszra…