A suli ahova elcipelt, a város másik végében volt. Mikor kiszálltunk egyből tudtam, hogy itt nem lesz jó helyem. Túl előkelő volt. Egy pillanatra megálltam és bámultam magam elé, de még gondolkozásra sem hagyott időt, mert abban a pillanatban hátra fordult.

- Na! Gyere már! – intett. Követtem. Egy nap alatt annyi minden történt velem, hogy nagyon azt sem tudtam hol vagyok.

Az épületen belül felmentünk egy hosszú lépcsőn. Csendes volt a folyosó. Csak Tsunade cipőjének kopogását lehetett hallani, majd hirtelen csend, és kopogás. Egy ajtó előtt álltunk. Kisvártatva kinyílt, és egy szürke hajú férfi nézett ki rajta.

- Tsunade? – úgy tűnt ismerik egymást. A férfi most rám nézett. Egy fura kendő takarta el az egyik szemét. Itt mindenki ilyen hibbant?

- Kakashi! –üdvözölte a férfit Tsunade, majd mind a ketten beléptünk az irodába. Összeszorult a tokrom. Örülnöm kellett volna, hogy itt lehetek, de akkor nem értem, hogy miért van ez a fura érzésem. Leültünk egy-egy fotelbe. Életemben nem ültem ilyen tiszta helyen. Körbe néztem és megint tátva maradt a szám, amit a szőke nő észre is vett. – Csukd be! –mordult fel. – Szóval! Tudom, hogy ez egy elit iskola! –kezdett bele, míg én bámészkodtam. – De lenne egy kérésem! Szeretném ha felvennétek ezt a lányt itt! –intett felém.

- Tsunade tudod, hogy ez nem így megy! – rázta meg a fejét a férfi, nekidőlve az íróasztalának.

- Tudom! És meg is értem! De támogatnám az iskolát! Remélem érthető mire akarok kilyukadni! –komor arckifejezése mindent elárult.

A férfi asztalán egy képet véltem felfedezni. Meglepetésemre a reggel látott két fiú díszelgett rajta. Sasuke és Naruto. Ezek szerint Ők is az iskola diákjai. Méghozzá elég kiválóak lehetnek, ha az igazgatóiban van a képük.

A férfi sóhajtott.

- Remélem ez tudod mivel jár! –lépett az asztala mögötti polchoz, és egy lapot vett le onnan. – Itt a felvételi papír! Töltsétek ki! Holnap már kezdhet is a harmadik évfolyamban! Az előző iskolában meddig jutottatok? – nézett rám kérdőn, de amikor válaszolhattam volna, a szőke nő közbe szólt.

- Minden lehetséges információt megkapott! –pattant fel. Hát persze. Azzal már nem dicsekedett, hogy honnan szedett össze.

Szinte olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam. Nem is kellett. Mintha az ár sodort volna magával.

Éjjeli kettőkor pattantam fel az ágyban. Hatalmas, tiszta, fehér lepedők között feküdtem. A város fényei óvatosan kúsztak be az ablakon. A könyvespolcok teli voltak könyvekkel, az íróasztal mellett pedig, egy táska árválkodott arra várva, hogy holnap elvigyem az iskolába. Féltem.

Furdalt a lelkiismeret, hogy az otthon lévőknek nem szóltam, és csak úgy leléptem. De holnap megragadom az első alkalmat, hogy elmenjek hozzájuk.

Megérintettem a sebtapaszt, ami a sebemet takarta. Kicsit még mindig fájt. Visszahanyatlottam az ágyba. Rózsaszín tincseim magam mellé bomlottak. Hogy ezért is mennyit fogok még szívni? Oldalamra fordultam, és elnyomott az álom.

Reggel Tsunade ordítására keltem. Elaludtam! Te jó Isten! Hozzá voltam szokva, hogy sehova sem kellett sietnem.

A szőke nő dühöngve rontott be a szobámba. Összerezzentem.

- Öltözz! El fogsz késni! –lökte oda az aznapi egyenruhám. – A hotel előtt vár a limuzin, és elvisz az iskolába! –összehúztam a szemöldököm.

- Nem törtek le a lábaim! – nyögtem. Lehet nem kellett volna.

- Limuzinnal mész! –sziszegte dühödten, majd kiviharzott. Esélyem sem volt ellenkezni, mivel minden lépésemet figyelte, és legközelebb csak a kocsi ajtajában kopott le rólam.

Unottan néztem az elsuhanó házakat. Jól van! Kibírtam én már sok mindent! Nem hiszem, hogy ez fog ki rajtam! Egy hülye iskola? Ugyan már!

Gondolatban már erőt is gyűjtöttem. Na persze… Mind egy szálig elhagyott, mikor kiszálltam az autóból. Az épület előtt szobrozó diákok, mind rám bámultak. Jesszusom! Ekkora égést!

Óvatosan becsukta mögöttem a sofőr az ajtót, majd intett, és távozott. Idegesen markolásztam a táskám, majd vettem egy nagy levegőt, és elindultam a lépcsők felé. Komor volt az idő, és még az is feszélyezett, hogy sok pénzes bunkó között kell töltenem az egész napot.

Elhaladtam egy csoport diák mellett. Mind rám nézett, egytől- egyig. Mondjuk a rózsaszín hajam miatt már megszokhattam volna. De Ők valahogy mások voltak.

Összesúgtak mögöttem. Próbáltam nem törődni velük, de valahogy nem ment. Beléptem az üvegajtón, és az a rengeteg ember…

Te jó ég! Nem is gondoltam, hogy ennyien lesznek. Mintha egy hangyabolyba léptem volna. Nagy volt a nyüzsgés. Azt sem tudtam merre kell mennem, csak elindultam. Többször is nekem jöttek, de nem is csodálom. Rengeteg iskolás egy helyen. Felnéztem a plafon felé, de csak lépcsők sorozatát láttam, üveg korláttal, a földszinten, pedig ahol voltam, egy csomó asztal.

Távolabb az egyik sarokban egy csoport fiatal ült. Volt amelyiknél gitár volt, volt amelyik énekelt. Kicsit komolyabbnak gondoltam egy ilyen sulit.

Egy másik csoportra siklattam a tekintetem. Sok lány állt a lépcső tövében. Nevettek. Akkor éreztem először, hogy nem hiszem, hogy én ide valaha is be tudnék illeszkedni. Az utcáról egyből ide? Na ne!

Ránéztem a papírra, amit még Tsunade nyomott a kezembe indulás előtt. Az órarendem volt rajta. Nagyot sóhajtottam. Annyi terem van itt. Megkérdezzek valakit? Vagy mi legyen? Úgy tűnik az Isteni áldás hamarabb megtalált.

- Sakura Haruno? – megfordultam, de olyan hirtelen, hogy majdnem elestem.

- Öm… - bámultam meglepetten az előttem állóra. – Naruto? – végre valaki. Bár az arcából ítélve, inkább ne találkoztunk volna. Úgy nézett rám, mintha a Holdról jöttem volna. Bár nem csodálom! Mikor legutóbb látott, a sárban birkóztam a haverjával.

- Mit keresel itt? – remek. Most kezdi a szokásosat? Már megszokhattam volna, hogy mindig ez van. Vártam, hogy lehordjon a sárga földig, hogy mit keres egy hajléktalan a sulijába, de nem tette. Helyette elvigyorodott, azzal a hatalmas mosolyával. – Látom Tsunade jótékonykodott! – vakarta meg a tarkóját. Erre nekem is el kellett mosolyodnom.

Felnéztem rá. Kék szemei barátságosan csillogtak. Valahogy más benyomást keltett mint a többi itt lévő diák.

- Öm… mondhatjuk úgy is! –válaszoltam, elgondolkodva az egyezségünkön.

- És? Hogy tetszik? – kérdezte, de észre vettem, hogy egyfolytában a hajamat bámulja, és a végén már kezdett idegesíteni.

- Naruto! – csattantam fel, mire bambán végre az arcomra bámult. – Megtennéd, hogy végre a szemembe nézel, és nem azt tanulmányozod, hogy rózsaszín a hajam? –kiabáltam, mire jó sokan rám bámultak. Nem tehetek róla! Kijött! Hirtelen egy alak jelent meg a szőke fiú mögött. Ő is kísértetiesen ismerős volt számomra. Már tudom is honnan. Vele birkóztam a sárban tegnap reggel.

Sötét szemeit lenézően rám függesztette, majd ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

- Mit keresel itt? Nem az utcán kéne lenned? –azt hittem összecsuklik a lábam. Hogy lehet ilyen szemét? De ahelyett, hogy visszaszóltam volna, egy hang sem jött ki a torkomon.

- Fogd be Sasuke! –rivallt rá a szőkeség, és meglökte a vállát.

- Ugyan miért? Igazam van! Egy közönséges hajléktalan! –fonta keresztbe karjait, miközben végignézett rajtam. Akaratlanul is elpirultam, pedig nem akartam. De hát annyira… Na mindegy! Fantáziálásom egy újabb jövevény szakította félbe.

- Sziasztok! –rontott be a lány a kis körünkbe, és azzal a lendülettel átkarolta a vállam. – Hát te ki vagy? – mosolygott rám barátságosan. Meglepetten bámultam vissza rá. Barna haja két kontyba volt feltűzve a feje búbjára, barna szemei pedig kérdőn csillogtak felém.

- Sakura Haruno! –válaszolt helyettem a fekete hajú gúnyosan. – A hajléktalan! –éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb lesz, és legszívesebben egy nyilat döfnék abba az egoista (de igazán helyes) arcába. Mondjuk igazat mond. Az vagyok.

Lehajtottam a fejem. Nem bírtam visszaszólni neki. De úgy tűnt ezt a megjegyzést a barna hajú lány elengedte a füle mellett, és tekintetét a kezemben lévő órarendre siklatta.

- 11/B? –vonta fel a szemöldökét.

- Igen! –suttogtam, mire a fekete hajú fiú lemondóan sóhajtott, míg a szőke hangosan vihogni kezdett. Ezek totál idióták.

- Remek! –akaszkodott le a nyakamról a lány. – TenTen! –mutatott magára, majd a két fiúra.- Naruto, és Sasuke! –még nem tudta, hogy már volt szerencsém hozzájuk. – Leendő osztálytársaid! Jobban mondva ők ketten csak bizonyos órákon!

- Mi már 12-esek vagyunk! –vigyorgott Naruto magára mutogatva. Bizonyára rendkívülien büszke magára, hogy elérte ezt a szintet.

- Mi történt a homlokoddal? – nézett rám TenTen. A sebtapaszhoz kaptam. Teljesen megfeledkeztem róla.

- Ö… egy kis baleset! – válaszoltam. Mit mondhattam volna? Elestem a kádban? Ennél hülyébbnek ne nézzenek már.

- Verekedtél a kajáért? – mosolygott gúnyosan Sasuke. Legszívesebben felpofoztam volna, de nem tettem. Helyette inkább megszólaltam:

- Jobban tennéd, ha nem szólnál, mivel miattad van ez itt! – mutattam a homlokomra. Jól van! Ez csak részben volt igaz. De egy kis bűntudatébresztés nem baj. A baj az, hogy egyáltalán nem látszott rajta, hogy meghatná a dolog.

Társalgásnak nem nevezhető kommunikációnkat a csengő zaja szakította félbe.  Minden diák rohanni kezdett a tantermek felé. TenTen rám bámult.

- Angol az első, fenn a másodikon! – mutatott fel a lépcsők tengerére. Összeszorult a gyomrom, hogy mit fogok kapni, ha már Sasuke ilyen gorombán beszélt velem, de elhessegettem az érzést, mert tudtam, hogy egy idő után kamatozni fog, amit csinálok. Ha nem is magamért, de a gyerekekért biztosan.

Elindultunk fel a lépcsők tengerén. Csupa fura szerzet járt ebbe a suliba. Vagy csak nekem tűntek annak. Idegesen bámultam a cipőm orrát. Új ruha, új könyvek, új lakás, új… szülő… habár az eddig sem igazán volt. Csak én maradjak a régi!

- Min gondolkodsz Sakura-chan? –meglepetten bámultam fel a szőkére.

- Chan? – kérdeztem vissza. Bólintott. Mosolyogni kezdtem. Senki sem szokott így hívni. Mindenkinek csak egyszerűen Sakura vagyok. De meg tudnám szokni. – Semmin! –válaszoltam az eredeti kérdésre.

Ahogy egyre több perc, óra telt el, egyre jobban rá kellett jönnöm, hogy naiv voltam, mikor azt kívántam, hogy bárcsak lennék én is gazdag. Most inkább visszamennék az utcára.

Itt mindenkit felvet a pénz, de senkinek nincsenek eredeti, saját érzései. Mindenkit csak az érdekel, hol lakik a másik, és mennyi a vagyona. És ennek a legjobb példája Karin. Jesszus! Hogy mekkora egy dög.

A szekrényembe pakoltam órák után, mikor megszólítottak.

- Jössz velünk Sakura-chan? – Naruto állt mögöttem. Már a hangjából rájöttem, de mikor megfordultam ott állt még Sasuke, és egy harmadik, eddig ismeretlen lány. Hosszú sötét haja volt, ami a derekáig ért. Velem egy magas lehetett, és úgy tűnt fittyet hány az iskola szabályzatára, mert nem egyen ruha volt rajta, hanem egy rövid fekete nadrág, és egy fehér ing.

- Öm… - haboztam. Hisz ugyan abba a hotelbe megyünk. Elvileg… De mikor végignéztem rajtuk, inkább elutasítottam az ajánlatot. –Még van egy kis dolgom… de azért kösz! – mosolyogtam rá a szőkére, majd azzal a lendülettel, ahogy becsaptam a szekrény ajtót, el is indultam.

- Állj csak meg! – megtorpantam. Az ismeretlen lány szólt utánam. – Kinek a lánya vagy? – fogós kérdés, tekintve, hogy magam sem tudom. Hazudjak? Mondjam meg az igazat?

- Tsunade… -  csak ennyit mondtam. Biztos voltam benne, hogy ismerős számára a név. Felhúzta a szemöldökét. Látszott rajta a megvetés.

- Nem is tudtam, hogy van gyereke…

- Mivel csak a nevelőanyám! – undorodtam attól, hogy ezt ki kellett mondanom.

- Szóval valamelyik árvaházból szedett össze! –indult el felém. Ha még úgy lenne ahogy mondja! A két fiú pontosan tudta, hogy egyenesen az utcáról jöttem, de nem szóltak. És én sem. – Akárhogy próbálkozol, nem fogsz közén tartozni! –suttogta a fülembe, amint elhaladt mellettem.

- Nem is akarok! – válaszoltam halkan, de nem hiszem, hogy hallotta.

- Akkor majd holnap Sakura-chan! –intett sajnálkozóan a szőke, és eltűntek a szemem elől.

Próbáltam kerülő úton menni. Sikerült is… úgy ismerem a várost, mint a tenyerem. Eleget éjszakáztam már itt. A gond csak mindig az eső volt, ahogy most is. Magamra tekertem a kabátom, de az sem védett meg túlságosan, és nem volt kedvem a limuzinhoz.

Eszembe jutott, hogy még meg el kell mennem Moegihez. Lassan irányt változtattam. Nem is gondoltam rá, hogy ezzel végzetes hibát követhetek el. De mint később kiderült túl figyelmetlen voltam.

Elértem a kívánt célt. Sosem néztem körbe, hisz eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy hol lakom. Lassan lépkedtem le az elkorhadt lépcsőn. Mintha minden egyez rezdülésemre válaszolt volna.

Mikor beléptem a helyégbe megcsapott az esőkor aktuális dohos szag, de már megszoktam. Moegi ott ült a kanapén, és egy szakadt könyvet olvasgatott. Először észre sem vett.

Csak akkor mikor egy újabb nyikorgással jelzett a lépcső. Csakhogy én már a padlón álltam.

Moegi felkapta a tekintetét. Szemeiben ijedtség tükröződött. Egyből hátra kaptam a tekintetem.

- Mit keresel itt? –ledöbbentem mikor megláttam. Az arca még a szokásosnál is komorabb volt, és így a kis lámpa homályában még félelmetesnek is tűnt, ahogy ázott tincsei arcra tapadtak.

- Szánalmas… - jegyezte meg. – Szóval innen próbálsz felkapaszkodni! –ekkor tudatosult bennem, hogy nagy hibát vétettem. Nagyon nagyot!

- Sasuke-kun… - nyögtem kétségbeesetten a fekete szemekbe bámulva, és azon gondolkoztam, hogy miért vagyok ekkora hülye… Végezetes hiba… Csak ez járt a fejemben…