- Nem megyek sehova! – tiltakoztam, mire rám nézett, de olyan gyilkos tekintettel, hogy azt hittem megfagy az ereimben a vér.

- A javítóintézetbe akarsz kerülni? –kérdezte felháborodottan.

- He? – nyitottam tágra a szemeim. Nem hiszem, hogy bármi olyat tettem volna, amiért oda kerülhetnék. Ekkor már a két fiú végleg nem volt sehol. A kedves szőke is eltűnt, így senki sem akadt, aki a védelmemre kelhetne.

- Vagy velem jössz, vagy feljelentelek lopásért. –Azt hittem rosszul hallok.

- De nem is én voltam! –kiabáltam dühödten, de nem érdekelte.

- Szerinted kinek hisznek majd? Neked, vagy nekem? –kérdezte, mire szomorúan végig néztem magamon. A szegénynek, vagy a gazdagnak? Hát persze, hogy nem nekem. De már megszokhattam volna.

Elindult abba az irányba, ahol az a hatalmas hotel van. Igen! Az az utca ahol csupa előkelő népség lakik. Követtem. Igazából, mint később kiderült, pont abba a hotelbe mentünk.

A recepciós fiúnak olyan fekete haja volt, mint annak a Sasukénak, csak neki kicsit mattabb és rövidebb, valamint hasonló fekete szemei. Annyi idős lehetett, mint én. Ilyen fiatalon recepciós? A szőke nő odaszólt neki, mire felkapta a tekintetét, és egyből meg is állapodott rajtam.

- Sai! Kérlek hívd fel az irodát, hogy ma nem megyek be!

- Igenis Tsunade! –bólintott a fiú. Szemei szinte semmit nem árultak el. Ja de! Valamit mégis! Hogy lenéz engem, és fogalma sincs, hogy engedhettek be engem egy ilyen helyre.

A szőke nő a lift felé vette az irányt. Követtem. Egy kártyát húzott elő a zsebéből, amit belenyomott a gombok alatti résbe. Úgy tűnik itt minden így működik. Beszálltunk. Minden olyan csillogó, és fényes volt. Arra gondoltam, hogy egyszer talán én is ilyen körülmények között fogok élni. Majd a távoli jövőben.

Halk csengés jelezte, hogy megérkeztünk az egyik emeltre. Nem néztem hányadikon vagyunk. Mondjuk, itt biztos minden emelet ilyen luxus elemekkel van felszerelve. Tsunade egyenesen, és céltudatosan haladt a folyosó végén lévő ajtóhoz. Végighúzta az ajtó mellett a kártyát, majd beléptünk a lakosztályba. A szám is tátva maradt. Minden annyira… szép volt. És annyira… Mi ütött belém? Mit keresek itt?

- Mi a fenét akar? – álltam meg az ajtóban, mire rám emelte tekintetét.

- A fürdő arra van –mutatott egy aranyozott, szinte már giccses dísszel ellátott ajtóra. – Fürödj meg! Addig hozok néhány ruhát. Utána majd beszélhetünk –parancsolta. Nem tudom miért engedelmeskedtem. A következő pillanatban már a kádban találtam magam, és az arcomat néztem a víztükörben. Nem bírtam kiverni a fejemből az a fekete hajú fiút. Annak a fajta embernek tűnt, akit mindenki kedvel, de ő maga persze senkit. És ugyan! Hiába is tetszik! Beletenyereltem a tükörképembe.

- A francba! –sziszegtem dühödten. – Mit akar ez a banya? – néztem a csukott ajtó felé. Nem nagyon értettem mi gondja van, de nem is érdekelt. Csak az, hogy minél előbb haza jussak végre.

- Jársz iskolába? – hallottam Tsunade hangját. Dühödten kaptam fel a fejem.

- Persze –nyögtem. –Mit képzel ez? –suttogtam magamnak.

- Rendben! Mától már nem –válaszolta. Akaratlanul is felpattantam a kádban, de kár volt. Abban a pillanatban elcsúsztam, és bevertem a fejem a csapba.

- Ehhez nincs joga! –üvöltöttem, és megfogtam a fejem az ütés helyén. Vérzett. – Remek! –sziszegtem fájdalmasan, és kikászálódtam a kádból.

- Dehogynem –hallatszódott teljesen nyugodtan. – Más iskolába fogsz menni! Akkor így fogalmazok.– Éppen magamra tekertem a törülközőt, mikor berontott.

- Hé! –kiabáltam rá dühösen.

– Ezeket vedd fel! – Azzal lelökött az polcra egy halom ruhát.

- Mégis melyiket? – értetlenkedtem. Olyan soknak tűnt.

- Mindet te lány! –fogta meg a fejét. Csak ekkor vette észre a sebem. – Mit műveltél már magaddal? –lépett közelebb.

- Semmit –jelentettem ki sértődötten. Kicsit hátrébb lépett.

- Szép vagy… - mondta. Meglepetten bámultam rá. - Így tisztán. –Ezt az arcátlanságot. – Na, vedd fel őket, aztán gyere ki! – azzal kirohant. Hogy ez mekkora egy banya! Megnéztem a ruhákat. Egytől- egyig drága holmik lehettek. Az anyaguk mindent elárult. Csak közelebbi vizsgálódás után jöttem rá, hogy ezek egyenruhák. Pontosan egy egyenruha részei.

Egy rakott kék szoknya, és egy fehér, karcsúsított ing, rá egy mellény, egy harisnya, egy cipő… Jézusom! Mit akar ez velem csinálni? Undorodtam a látványtól.

- Ez egy iskolai egyenruha? –kiabáltam keresztbe font karokkal.

- Igen! Holnaptól minden nap ezt fogod viselni! –nyögte, mire eltátottam a szám.

- Ugye most csak viccel?

- Nem! Szóval vedd fel most azonnal! – kiabálta nem tűröm hangnemben. Újra engedelmeskedtem, majd kiléptem a fürdőből. Elég tűrhető látványt nyújtottam. Mármint szerintem, de Tsunade odajött hozzám és ide-oda izgatott rajtam mindent, majd egy ragtapaszt ragasztott a fejemre.

- Most már jó leszel! –Felhúztam a szemöldököm.

- Mire? – kérdeztem. Hátat fordított nekem. Úgy tűnik beszerzett egy újabb táskát, mert valamit pakolgatott benne, majd egy kicsit távolabb lévő kabátért nyúlt.

- A beiratkozásra –azzal átnyújtotta nekem. Szétnyitottam. Egy méreg drága szövetkabát volt.

- Milyen beiratkozásra? – tátottam el a szám, ezen a napon kb. századjára.

- Iskola – hadarta, és az ajtó felé vette az irányt.

- Na, most lett elegem! –kiabáltam. – Ne rajtam élje ki jótékonysági hajlamait! Rendben? –Bámult rám pár percig, mint aki teljesen hülyének néz, majd mintha meg sem hallotta volna, folytatta.

- Siess! –intett, és kiviharzott a lakásból. Oké! Ha majd rájöttem mi a célja ezzel az egésszel, szívesen megosztom magammal is! Te jó ég! Mi történik velem? Plusz odakinn zuhog az eső! Mit hisz? Hogy majd a zuhogó esőben fogok neki sétálni egy szál szoknyában? Ez a ruha amúgy is túl drágának tűnt ahhoz, hogy az esőn mossam ki.

Tévedtem. Egy limuzin várt ránk a hotel előtt. A recepciós fiú is úgy bámult rám, mintha a Holdról jöttem volna. Valóban úgy éreztem magam.

- Beszállnál végre? – kérdezte ingerülten a szőke nő, a telefonját nyomkodva. Herótom van már most tőle. És mi lesz még később?

Beültem mellé, és próbáltam úgy tenni, mint akit nem nyűgöz le ez a sok ketyere.

- Többet nem fested be a hajad –jelentette ki.

- Hogy mi? – pillantottam rá. Ez volt a holtpont.

- Jól hallottad! Jól áll, de túl kitűnsz vele. - Nem zavartatta magát. Én már annál inkább.

- Ez nem festék! –kiabáltam. Végre rám is nézett a telefonja helyett. – Természetes! DNS hiba, vagy mit tudom én, de nem festem! Ilyen –adtam hangot nem tetszésemnek, hogy lefikázta a hajam.

- Rendben! De akkor kösd fel, mert úgy nézel ki vele… -elhallgatott.

- Mint egy hajléktalan? – fejeztem be a mondatot. –Mert az vagyok – adtam nyomatékot beszédemnek.

- Voltál –fordult vissza telefonjához.

- Ezzel meg mit akar mondani? –kérdeztem vissza. Totál elcseszi az eddigi kis megszokott életem. Mondjuk már hova cseszné el?

- Ezentúl nem leszel hajléktalan.

- Miért van olyan érzésem, hogy hátsó szándéka van ezzel? – dőltem hátra az ülésen, és kigomboltam a kabátom.

- Rendben! Te akartad! Kössünk egy-egyességet! –Érdekelt mi az ajánlata. –Örökbe fogadlak. – Újra eltátottam a szám. Lassan már görcsös inger lesz. – Ha belemész ebbe az egészbe, akkor te is meg én is nyerek.

- Ugyan! Ne nézzen már madárnak! – legyintettem.

- Momentán van egy kis probléma. Ahogy elnézlek, nem vagy az a szívtelen típus! Egy árvaházat akarnak elárverezni a hétvégén. Megvehetném, de addig nem tartanak az igazgatói címre alkalmasnak, míg nincs saját gyerekem, akiről gondoskodni tudnék. Szóval! A legjobb iskolákat ajánlom neked, a legjobb tanárokat, a legjobb ételeket, a legjobb ruhákat, csak azért, hogy segíts. – Undorodottan néztem rá.

- És ezt maga csak a pénzért csinálja? – Ezért utálom a gazdagokat. Egy leheletnyi érzelem sincs bennük.

- Ahhoz semmi közöd miért teszem azt amit! –csattant fel. Rendesen megijedtem. Volt egy olyan érzésem, hogy nem a pénz miatt teszi, de akkor miért? Mert meggyőződésem volt, hogy nem is puszta jóindulatból.

Eszembe jutott a többi gyerek, akikkel együtt éltem. Velük mi lesz? Rájuk szabadítsam ezt a félőrült nőt, vagy majd segítsek én rajtuk a nőn keresztül? Az utóbbi mindenképpen jobban hangzott.

- Legyen –bólintottam rá. Még fogalmam sincs, hogyan fogom csinálni, de elhatároztam, hogy egy ilyen lehetőséget nem hagyok ki. Kicsit azonban szúrta a szívem a fájdalom, hogy eladom a lelkem egy kis pénzért. Sosem akartam ilyen sorsra jutni, de legalább Konohamarunak és Moeginek legyen jó.

Most vette kezdetét életem legrosszabb időszaka. De nem bántam, ha ezzel segíthettem másokon.