Janerity weboldala: www.janerity.gportal.hu

Hideg esőcseppek estek az arcomra. Lassanként… egymás után… Álmosan nyitottam ki szemeim, és felnéztem az elszürkült égre. Kár volt. Egy kövér esőcsepp, épp a szemembe esett.

- A francba! –töröltem meg az arcom, hogy újra tisztán lássak, majd felültem, és lenéztem „lakhelyemre”, amely csupán egy takaróból állt. Na, ja. Minden reggel ugyan az a látvány. Mióta az eszemet tudom, utcagyerek vagyok. Persze nem vagyok egyedül. Sok embert ismerek, akik ugyan ebben a helyzetben élik életüket.

Felálltam, és összehajtottam a takarót, majd a hónom alá csapva, elindultam vissza a szálláshelyre, ahol a többiek vannak. Nem szeretek a többiekkel egy helyen aludni. Nem mintha nem szeretném őket, vagy ilyesmi, csak jobb egyedül lenni, és gondolkozni néha. Így aztán minden éjszakát más helyen töltök, és a kapott takarót, mindig visszaviszem.

Tizenhét éves létemre, elé kemény dolgokkal áldott meg a sors, de nem bántam. Voltak barátaim, voltak álmaim, amikért élhetek.

A szálláshelyünk egy eldugott utcában volt, lent az egyik ház pincéjében. Innen aztán reggel kiürültek a szobák, és mindenki ment a maga útjára.

Futni kezdtem, mert egyre jobban vert az eső, és eszméletlenül hideg volt. Hogy tökéletes legyen a napom, az egyik saroknál elcsúsztam, és telibe vettem egy pocsolyát. A ruhám már így is koszos volt, de most már végképp, és most a takaró is átázott. Az utcán sétálók, szinte körberöhögtek.

- Mi van? –ugrottam két lábra. –Nem láttak még csövest? – kiabáltam dühödten. Utáltam ezt a kifejezést, de a saját számból nem úgy hangzott, mint máséból. Idegesen csaptam hátra rózsaszín hajamat. Na, ez meg a másik. Miért vert az Isten, mikor megszülettem, ilyen hajjal? Totál nem hétköznapi, így még jobban kitűnök.

Újra futásnak eredtem. Érdekli a fenét, hogy hogy nézek ki. Minél előbb szerettem volna „haza” jutni. Már ha nevezhetek egy pincét annak.

Végigrohantam a város elit negyedén. Hát persze. Itt mindenki annyira gazdag, és annyira nagyra van magával, hogy észre sem vesznek másokat. A legjobban az bánt, hogy az én kis „családom” tagjai között van két kisebb gyermek is. Konohamaru, és Moegi. Ha lenne Isten, akkor nem teremtette volna őket hajléktalannak.

Egyszer úgy is vége lesz a szenvedésnek. Bár pont most közeledik a tél. A legrosszabb időszak. Kíváncsi leszek Konohamarunak megint odafagy-e a nyelve a kilincshez. Néha komolyan azt érzem, hogy hülyékkel vagyok körbe véve.

Elértem a kívánt célt, de még egy pillanatra megtorpantam, és körül néztem. Már alig lehetett látni, azt az utcát, ahol végig jöttem, de a díszes épületek mindig kitűnnek. Főleg az a hotel, ahol csupa felfuvalkodott ember tölti minden napjait. Csak egyszer élném meg, hogy olyan suliba járhatnék, amilyenbe azoknak a gyerekei, akik abban a hotelben élnek.

Járok iskolába, nem arról van szó. Magamat eltartom, ahogy bírom, de még sem az a színvonal, amit a pénz nyújt nekik.

Beléptem a pincébe. Mindenki ott volt, kivéve Shikamarut, és Choujit. Ők minden nap felszívódnak valahova, aztán csak este érnek vissza. Olyankor kaját hoznak a kicsiknek. Egy, vagy talán két évvel idősebbek nálam.

- Visszahoztam a takarót –nyögtem, és ledobtam a nedves rongyot, arra az elkopott ágyra, ami a nappaliszerűségben volt.

- Sakura! Sakura! –rohant oda hozzám Moegi, és egy kártyalapot nyomott az orrom alá. – Végre kitaláltam! Végre kitaláltam! –nevetgélt. Addig jó, míg jó kedve van. Nem igaz? Nehéz szívvel mosolyogtam rá vissza.

- Jól van, de hét óra elmúlt, szóval készüljetek és irány a suli – magyaráztam, és bementem a szobámba, ami valójában egy teljesen egyszerű kis zug volt, de szerettem. Átöltöztem, már amennyire ez lehetséges volt, és elindultunk a suliba. Még mindig zuhogott az eső, így a két kicsi futva tette meg a távot. Én szokás szerint lemaradtam, és bámészkodtam. Lenyűgözött a gazdagok élete. Az a sok csillogás, és azok az előkelő ruhák. Na de eladjam a lelkem egy kis pénzért? Na, nem! Én meg fogok küzdeni azért, hogy innen kijussak.

Újból futni kezdtem. Nem sokáig. Egy fiú rohant el mellettem a szakadó esőben. Majdnem felbuktatott. Abba az irányba néztem amerről jött. Egy nő állt bundába burkolózva a járda szélen, és visított, mint egy malac.

- Fogják meg! Tolvaj! –Egyből futni kezdtem én is. A fiú után. Szürke pulóver volt rajta, egy laza farmerrel társítva, és egy fekete hosszú sál lobogott a nyakába.

Nem látszott annak a „csoró” típusnak. Nem értem miért lopott. Nem hiszem, hogy a nő csak úgy ok nélkül kiabált.

Pár perc futás után, meguntam a fogócskát, és egy mozdulattal felugrottam az egyik ház mellé állított konténerre, onnan belekapaszkodtam egy tűzlétrába, és meglendítve magam, a fiú elé ugrottam.

Azt hiszem a meglepettségtől meg sem bírt állni. Na, jó! Kicsit túl közelre sikerült a földre érnem, így inkább ideje nem volt megállni. Mindegy. Mind a ketten a földön kötöttünk ki.

Mihelyt észbe kaptam, megrántottam a vállait, és fordítottam a helyzeten. Nem érdekelt a drága ruhája. A hátára fordítottam, és a csípőjére ültem.

- Mi a francot művelsz? –kérdezte feldúltan. Még neki áll feljebb? Komolyan mondom ekkora lúzert még életemben nem láttam.

- Mégis mit művelsz? –próbáltam teljes erőmből a földön tartani, de erősebb volt nálam, és most újra én kerültem alulra.

- Te mit művelsz? Ha nem jöttél volna, akkor simán megállítom azt a fickót! –dühöngött, és a fejem mellett beleöklözött a betonba. Kezdett nagyon megijeszteni.

- Hogy mi van? Milyen fickót? –értetlenkedtem. Csak most tűnt fel, hogyan is néz ki, akivel beszélek. Fekete hajhoz, fekete szemek párosultak, és most dühödt csillogásukból nem sol jót olvastam ki.

- Azt a fickót, aki ellopta a nő táskáját! Te idióta! –üvöltötte egyre közelebb hajolva az arcomhoz, hogy nyomatékot adjon mondandójának.

- Nem kell üvöltened! –kiabáltam vissza. Észre sem vettem, hogy én is egyre közelebb hajolok hozzá.   - Nem egy kutyával beszélsz! –Csak pár centire voltam tőle. Fekete haja az arcomra hullott, parfümjének bódító illata pedig énem legbelső pereméig behatolt.

Végig nézett rajtam.

- Pedig nem nézel ki különbül –jelentette ki fensőbbségesen, mire egy jól irányzott rúgással jutalmaztam, de mintha meg sem érezte volna, még mindig erősen szegezett a vizes talajhoz.

- Te szemét! Elengednél végre? –kiabáltam elkeseredetten. – El fogok késni a suliból! –Oké. Nem a legjobb kifogás volt, de ez jutott hirtelen eszembe. Pedig ami azt illeti, szívesen maradtam volna még vagy pár percig ebben a helyzetben. Igazán helyesnek bizonyult. Na, igen. És igazán gazdagnak, és igazán egoistának.

- A magadfajták járnak suliba? –nevetett gúnyosan, mire újra egy rúgással jutalmaztam, de újra nem érezte meg. Hirtelen egy újabb fiú jelent meg mögötte. Vagyis inkább felettünk, mivel még mindig rajtam tehénkedett.

- Na, mit fogtál ma Sasuke? –vigyorgott idétlenül a szőke. Ő sem volt csúnya. Na, jó! Bevallom: Kifejezetten helyes volt mind a kettő. Hát igen. Akinek van pénze magára. A vigyora azonban rögtön döbbenetbe csapott át, mikor meglátott engem. Azt vártam, hogy valami olyasmit mond, hogy: Te jó ég! Egy hajléktalan! Vagy ilyesmi. De ehelyett:

- Te! Ennek rózsaszín a haja! – Azzal leguggolt, és megérintett egy tincset a csurom vizes hajamból. Visszahanyatlottam a földre.

Ez totál meghibbant.

- Fejezd be Naruto! –rivallt rá a fekete hajú, akire legszívesebben én is rákiáltottam volna, hogy szálljon le rólam, de nem tettem.

- Nektek nem kéne iskolában lennetek? – A szőke hajú felállt, és rám mosolygott. Közel sem volt olyan undok képe, mint a rajtam ülőnek.

- Lógunk egy kicsit –intett a fejével, és a kezét felém nyújtotta. – Naruto Uzumaki! –rábámultam. Ez tényleg hülye.

- Sakura Haruno! –mutatkoztam be én is. – Szívesen nyújtanám a kezem, de valaki lefogja! –vetettem egy dühös pillantást a fekete hajúra.

- Te loptad el a nő táskáját? –illetődött meg Naruto, mire egy sóhaj hagyta el a szám.

- Igen –válaszolt helyettem a fekete.

- Mi van? –kiabáltam rá dühödten. – Nem is én voltam! –védekeztem, de a fekete csak gúnyosan mosolygott.

- Jobb lesz, ha gondos kezekbe adjuk! – Ekkor lépett mellénk lihegve az a bundát viselő nő, aki pár perce még kiabált. Lenézett rám. Tekintetéből sütött a gúny.

- Nem én voltam! –próbáltam kihúzni magam, de ő csak ennyit mondott:

- Alig lehet tizenhat –sóhajtott gondterhelten. Valójában nagyon értettem, miért fogják rám, mivel a táska sem volt még csak a közelemben sem.

- Tizenhét –javítottam ki. Elvégre a koromról volt szó.

- Engedd el Sasuke! –szólt oda a feketének a szőke nő, mire az letápászkodott rólam.

- Végre kapok levegőt –vetettem oda gúnyosan, majd felálltam. A nő egy fél fejjel lehetett magasabb nálam, míg a fekete hajú fiú egy fejjel. Idegesített, hogy fel kell rá néznem.

- Miért loptad el a táskám? – hunyta le szemeit higgadtan a nő.

- Maga ennyire hülye? Nincs nálam a táskája! –emeltem fel üres kezeimet. Hagyjanak már békén.

- Hé Öreghölgy! Tényleg nem Ő volt –kelt a védelmemre a szőke fiú. Ő is csak egy fél fejjel lehetett magasabb nálam. Hálát adtam az égnek, hogy ott van.

- Nem érdekel ki volt! –rikácsolta a nő. Összerezzentem. Barna szemeit mélyen belém meresztette. – Hogy hívnak?

- Sakura Haruno – helyeztem át testsúlyom egyik lábamról a másikra idegesen. Feszélyezett ez a sok pénzes ember. Köztük én tényleg úgy néztem ki, mint egy kutya a kopott farmerommal, amit talán két éve vettem magamnak, és a szakadt pulcsimmal.

- Értem –bólintott, és végig nézett rajtam. – Látom… - Jaj ne! Most jön az a rész! –Az utcán élsz – undorodottan néztem rá.

- Köze? –fontam keresztbe a karjaim.

- Szóval igen. –Belehalt volna, ha mosolyog egy kicsit? Olyan komornak tűnt. – Egyedül vagy? –Mi ez? Valami vallatás.

- Egyedül –préseltem ki magamból a szót. Nem szerettem volna elárulni a többieket. Sosem tudni mit akarnak ezek itt.

- Értem –gondolkodott el. Én vetettem egy pillantást a mellettem álló fekete hajúra. Istenem! Hogy lehet valaki ilyen helyes! Megráztam a fejem. Tiszta hülye vagyok, hogy ilyeneket gondolok. Egy felsőbb osztályú bunkó. Bár a szőke elég barátságosnak tűnt. – Naruto! Sasuke! – kezdett bele a szőke nő. – Iskolába! –kiabálta, mire a két fiú, nagy bánatomra, elindultak. – Sasuke! – A fekete hajú visszanézett. – Öltözz át! –jegyezte meg a nő. Hát igen! A földön való birkózásunk után nem nézett ki a drága ruhája valami jól. – Te pedig –nézett rám, majd halkabban folytatta. – Velem jössz!