Vágyakozva kóstolgattam, ízlelgettem Sasuke tökéletes ajkait, ingjének gallérját markoló kezem pedig egyre jobban elgyengült, így végül karjaimat körülfontam nyaka körül. Sokkal kényelmesebb, és egyúttal ezerszer romantikusabb volt ez a póz, és már éppen bele akartam túrni fényes, gyönyörű fekete tincsei közé, mikor észbe kaptam. 
Hé, kisanyám, mit csinálsz?

Amint sikerült feldolgoznom a tömérdeknyi adatmennyiséget, és eljutott az agyamig, hogy az egész osztály színe előtt csókolózom Sasukéval, már kevésbé tűnt romantikusnak az egymásba borulós jelenet. Elrántottam a fejem, a karjaim elhúztam; a teremben körül se nézve pattantam fel a helyemről, siettem az ajtóhoz, s indultam rohamléptekben a lány vécé felé.
Azonban a kémia előadó ajtaját úgy kicsaptam, hogy az nem sok híján fejbe vágta az óráról szokatlanul sokat késő tanerőt, aki először csodálkozva rám nézett, aztán megrökönyödött pillantásokkal tűzdelve vállat vont, majd belépett a terembe.

Berontottam a vécébe, hogy másodpercekkel később a kagylóra támaszkodhassak, és utána hosszú perceken keresztül a lefolyót fixírozva merengjek. 

Mit csinálok? Ki vagyok én…? Pontosabban: mi lett belőlem? Kezdetnek Itachival játszadozom, aztán meg az egész osztály szeme láttára lesmárolom Sasukét? Úgy, hogy még élvezem és úgy, hogy éppen az arcomon viselem annak a srácnak az öklének a nyomát, aki éppen tegnap „szakított” velem, és aki tök véletlen Sasuke bátyja?!
Mi van velem? Képes volna egy srác ennyire elvenni az eszem? Vagy talán elindultam a lejtőn, ami egyenest a ribancok szégyenteljes, felszínes, semmihez sem hasonlítható, undorító életébe vezet?

Becsuktam a szemem, s megráztam a fejem, hátha felébredek és rájövök, hogy ez is csak egy rossz álom, azonban ahogy kinyitottam smaragd szemeimet, csalódottság vett erőt rajtam. 
A gyomrom összezsugorodott, a szívem dobogása pedig olyan számon kérően hangozott, hogy akaratlan megeredtek a sós cseppek; utat vágtak a bánattól és az indulattól kipirult arcbőrömön, keresztül Itachi keze nyomán, hogy aztán keservesen halálukat leljék a mosdókagyló koszos műmárvány burkolatán.
Komolyan elszégyelltem magamat, ugyanis én világéletemben nem voltam ilyen kis piszok, aki játszadozott a fiúkkal, aztán meg ment bőgni a budiba…
Mi történt velem? Mióta állt be 180 fokos fordulat az életembe, teljesen kifordítva normális valómból…?

A szó szoros értelmében hányingerem volt, nemcsak magamtól, hanem magától a helyzettől is, ami a kedves Uchiha család ideköltözte óta tartott, és minden egyes perccel egyre katasztrofálisabbá vált. Valaki odafent úgy osztotta a lapokat, hogy nekem minden egyes lépesem a lehető legrosszabbul sült el… Mindig sikerült beletenyerelnem valamibe, avagy VALAKIBE, az esetek többségében pedig én húztam a rövidebbet.

De önsajnáltatás helyett vegyük csak át, mik szerepelnek a rövid idő lepergése alatt fokozatosan bővülő bűnlajstromomon: 
- magam ellen haragítottam egy srác miatt Inót – noha, ez nem feltétlenül számít negatívumnak, ugyanis előbb vagy utóbb úgyis kibújt volna a szög a zsákból;
- Mikoto kedvességét undokul felhasználtam a saját céljaim elérésére (lásd, megpróbáltam Sasukét féltékennyé tenni, bár az átvágás talán jobb szó erre a disznóságra);
- áltattam és kihasználtam Itachit, aki az igazságot egy, a barátnőmmel folytatott párbeszéd során tudta meg (részletkérdés, hogy utána bemosott nekem egyet…)
- alig egy fél nappal Itachi nagy, büdös taslija után az egész osztály szeme előtt rámásztam Itachi öccsére, Sasukéra…
- és ha ez nem lenne elég, élveztem, és a jelek szerint ő is.

Rátámaszkodtam a műmárvány felületre, hogy bele tudjak hajolni a kagylóba egy kis arcmosás kedvéért, s megnyitottam a csapot.
Ahogyan a jéghideg vízzel lögyböltem az arcomat, égni kezdett Itachi öklének a nyoma, ami újabb depresszióhullámot indított el bennem… Szánalmas vagyok.
Hirtelen ötlettől vezérelve kikaptam a fejem a hűs folyadék alól, hogy pár másodperccel később imbolyogva, könnytől maszatos arccal az iskolaorvos rendelője felé vegyem az irányt. Teljesen elhagytam magamat; szédültem, hányingerem volt, öklendeznem kellett, és elég jól időzítettem ahhoz, hogy némi erőtlen, halk kopogás után a rendelőbe beesvén gyomorforgató hangokkal körítve ráöklendezzek a doktornő kézzel font hippi szőnyegére. Elhagyatottan bámultam a nyál, víz és némi répa keverékét magam előtt, miközben a védőnő akcentusos sopánkodását hallgattam. 
Nem ettem még ma semmit, szóval nem nagyon volt mit kihányni, de azért még ebben a szétcsúszott állapotban is képes voltam kisilabizálni, hogy a narancssárga cuccok benne a répadarabok.
A védőnő először végignézett nyúzott arcomon, aztán fejét rázva a szőnyegét vette szemügyre; végül leültetett maga elé, a kezembe adott egy lázmérőt, aztán az orvosi szekrénybe kezdett kotorászni. Mire pittyogott egyet a szerkentyű, már vissza is tért hozzám egy pohár csapvízzel, és egy kapszulával.

- Vedd be ezt a gyógyszert, annak elkerülése érdekében, hogy más szőnyegét is tönkretedd – nyomta a kezembe, közben meg elvette a lázmérőt, s megnézte. Mikor felpillantott a kijelzőről, pillantása egy kis ideig elidőzött Itachi névjegyén, aztán alig láthatóan megrázta a fejét. – Lázad nincs, még hőemelkedésed se, fáj valamid?

Remegő kezemet méregette, és bizonyára az járhatott az eszében, hogy azt is mindjárt elejtem, ám erőt vettem magamon, és annak ellenére, hogy ismét felfordult a gyomrom a víz láttán, ledöntöttem a pirulát. Undorodva nyeltem le, aztán pedig bizonytalanul a nő kezébe egyensúlyoztam a poharat, aki láthatóan nem viselte jól a munkája ezen részét.

- Látom, eléggé rossz bőrben vagy, szóval üzenek az osztályfőnöködnek, hogy hazaengedtelek – mondta fáradt hangon, azzal megkerülte az íróasztalát, ami a rendelő másik végében volt.

- Köszönöm, asszonyom – nyögtem reszelős hangon, s közben igyekeztem lenyugodni, hogy legalább a remegésem leálljon. A nő magára erőltetett egy kedves mosolyt, azzal még utoljára elém lépett, hogy végigmérjen. 

- A táskád, gondolom, még a tanteremben van, szóval menj el érte, aztán menj haza. Elég rossz bőrben vagy, pihend ki magad! – utasított, és óvatosan felkapart a székről. Lágyan kitessékelt az ajtón, én pedig már csak azt vettem észre, hogy kint ülök a rendelő előtti padon.
Még mindig szédülve nyeltem a nyálamat, és igaz, kissé megkönnyebbültem, miután öklendeztem, mégsem éreztem valami jól magamat. Ezen pedig az sem segített, hogy a gyomrom folyamatosan bukfenceket vetett annak gondolatára, hogy vissza kell másznom a terembe, és kikaparnom a táskám Sasuke mellől. Jó, elég érdekes, hogy az előbb lekapom, most meg szépen kerülgetném, de sajna az ég nem áldott meg akkora adag szerencsével, hogy ezt kihúzzam. Szenvednem és bűnhődnöm kell. De úgy kell nekem, legalább megtanulom a saját káromra, hogy mi lesz annak a büntetése, aki olyanokat csinál, mint én.

Erőt vettem magamon, s a falnak támaszkodva felálltam a kemény padról; nehézkesen elindultam a kémia előadó felé, ami sajnos két emelettel fentebb volt, mint az orvosi. 
Senki sem ácsorgott a folyosón, hanem pangás volt, ugyanis minden tanuló valamelyik tanár óráján csorgatta a nyálát… 
Amint felértem a kemény kőlépcsőn a kémia előadó ajtaja elé, elfogott a hányinger és a félelemmel vegyes szorongás. Se Sasuke, se Temari, se a többiek és még talán a tanárnak sem merek ezek után a szemébe nézni, márpedig ez elkerülhetetlen. 
Ráraktam kissé remegő kezeimet a kilincsre, majd becsuktam a szemem, s lenyomtam azt – beléptem a terembe… Erőtlenül kinyitottam a szemem, ahogy észleltem a tanár elhallgatását, és szembesültem vele, hogy éppen egy röpdolgozat feladatait firkantotta fel a táblára, míg meg nem zavarta.

- Nagyon örülök, hogy végre csatlakoztál hozzánk, Sakura – mosolygott rám, mint aki nem is veszi észre, hogy mindjárt lehányom. – Vegyél elő egy lapot, írd fel a neved! 

- Tanárnő… én… - kezdtem, miközben azon erőlködtem, nehogy elfordítsam a tekintetemet a nőről, aki láthatóan nem zavartatta magát, és teljesen természetesnek és egészségesnek gondolta, hogy úgy nézek ki, mint a mosott szar. 

- Mi lesz már, kedveském, kezdd csak el, mert már csak egy negyedóra van hátra az órából, és addigra be kell fejezned, ha jó jegyet szeretnél kapni – magyarázta.

- Tanárnő, rémesen érzem magam, szeretnék hazamenni – próbálkoztam újból. A gyomrom összerándult, amint megéreztem a többiek tekintetét a hátamon.

- Értem, akkor menj el az orvoshoz, ő majd megmondja, hogy mi legyen.

- Már voltam, ő küldött haza – nyögtem elfúló hangon, mire letette a táblafilcet, és leült az asztalához.

- Rendben, akkor szedd össze a dolgaidat, de közben ne zavard a többieket – bólintott.

- Köszönöm – válaszoltam, azzal megfordultam, így szembesülve a többiek irigylő tekintetével, amiért sikerült elkerülnöm a dogát. Lassan, esetlen léptekkel tartottam az asztalom felé; tekintetemet a székem támlájára függesztettem, hogy még véletlenül se kelljen Sasuke jéghideg íriszeivel szembesülnöm. 
Sóhajtottam egyet halkan, amint sikerült összepakolni a dolgaimat anélkül, hogy életem megrontójára, esetleg Temarira nézzek.
Erőtlenül a vállamra szenvedtem a táskám, aztán szó nélkül megfordultam, és a tanárnak köszönve elhagytam a termet.


***** 

Fél karom odaadtam volna most azért, hogy Itachi egyszer csak felbukkanjon a semmiből a suli parkolójában, és hazafuvarozzon, ám ez a tegnapiak fényében teljesen szürreális volt. 
Gyenge voltam, csalódott, fáradt, és még tovább sorolhatnám a jellemzőket, de mégis mindennek fényében egy szösszenetnyit boldog is. Sasuke a jelek szerint mégsem tart akkora hülye libának, ha nem lökött el magáttól, és igaz, fura, de még mindig beleborzongok, ha visszagondolok a csókunkra… Aminek híre valószínűleg már holnapra körbejár a suliban, és hallgathatom újra Ino féltékeny pampogását. Pompás.

*****

Valami furcsa véletlen folytán sikerült hazavergődnöm, szóval amint beléptem a házba, lehajítottam a táskámat, felmásztam az emeletre és elterültem az ágyon.
Már iszonyúan szükségem volt egy kis pihenésre, így szinte azonnal elaludtam; a csodálatos, békés időintervallumot csak a csengő hangja űzte el, csak úgy, mint az álmot a szememből.
A délelőttinél biztosabb, koordináltabb mozdulatokkal ültem fel az ágyban, majd homályos tekintettel az órára pillantottam. Fél öt, tehát aludtam vagy öt órát, ami elég jó és hasznos volt ahhoz, hogy kicsit helyre rázzon.
Kimásztam az ágyból, s gyűrött ruháimban lementem a lépcsőn, majd minden előzetes felderítés nélkül kimentem a kapuhoz. Sehol nem volt senki, tehát amint kinyitottam az ajtót, hogy kinézzek az utcára, és megtudjam, ki szórakozik velem, nem láttam egy lelket se. Már éppen léptem volna egyet előre, mikor megbotlottam valamiben, ami a kapu előtt csücsült.
Morgolódva vettem szemügyre a dobozt, amin egy óriási márkajelzést fedeztem fel. 
D&G… Rosszat sejtek.