Sasuke hatásos távozása után kezemben a kajával befutottam a házba, bezártam a bejárati ajtót, leraktam a grillhúsokat, aztán tűztem fel az emeletre. 
Miközben ledobáltam magamról a ruhát, azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem Mikoto jött, mikor megígérte, hogy átjön. Még csak nem is azt mondta, hogy átküld valakit, hanem azt, hogy ő maga ugrik át… Akkor miért Sasuke csengetett be? 
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben mostam meg a hajam, és közben élveztem, ahogy a forró víz lenyugtatja izgatott testemet. Az arcom még mindig sajgott, de biztos voltam benne, hogy ez még egy rövid ideig így is marad… Kellett nekem féltékennyé tevőst játszani Itachival! Igen, a féltékenység rossz tanácsadó, és én ennek lettem áldozata, ugyanis ha nem járatom a bolondját Itachival, akkor az arcom nem lenne piros, nem fájna.
De persze a bölcs gondolatok nekem is mindig csak utólag jutnak eszembe, mikor már rég megbűnhődtem…

Ahogy kinyitottam a zuhanykabin ajtaját, megcsapott a hűs levegő; beleborzongtam az érzésbe, amikor a forró pára helyét átvette a hideg. Nem volt kellemes, de Itachi ütésének fájdalmával, kellemetlenségével fel sem vehette a versenyt.
Gyors tempóban megtörülköztem, felkaptam a pizsamámat - ami egy sortból és egy egyszerű atlétából állt -, majd lefeküdtem az ágyamba, magamra húztam a paplant, s csöndben, a plafont bámulva elmélkedtem.
Lehetséges, hogy Sasuke valakitől megtudta, hogy a bátyja bemosott nekem egyet, és nem akarta, hogy az anyja lássa a feldagadt, piros, szinte már lila arcomat? Áh, kizárt, ennyi jóérzés nem ragadt abba a srácba, az fix.
Forgolódtam, kattogott az agyam, s nem tudtam aludni, csak hánykolódtam az ágyban. Így repült el az éjszaka, ami számomra életem egyik legkeservesebb estéje volt; néha felébredtem, és ki-betakaróztam, olykor pedig még fel is keltem, hogy az ablakba állva szívhassak egy kis friss levegőt.

****

- Ne! – sikoltottam erőtlenül, félig csukott szemmel, miután újra felébredtem - amit ha jobban meggondolok, nem bántam annyira. Álmom volt, méghozzá olyan álom, amiből jobb volt menekülni, amiből mindenáron fel akartam ébredni. 
Az egész lidércnyomás egy sötét kis sikátorban játszódott, ahol Itachi markolta a torkom. Az utca fénye haloványan vetült rá az őrült vigyortól eltorzult, egykor helyes arcára; a szemében düh és bosszú lángolt, erős ujjai pedig vaspántként szorultak vékony nyakam köré. Szorongató ujjai közt egyre szaporábban kapkodtam a levegőt, a tagjaimból szállt ki az erő, a halál árnyéka minden perc elteltével egyre jobban rám vetült. Itachi rendkívül erős volt, így fél kezével is könnyedén a levegőbe tudott emelni; torkom markoló kezét pedig mindaddig sikertelenül próbálkoztam magamról lefejteni… A reményem a sokadik próbálkozásnál végképp elszállt.
A sötét kezdett elnyelni, a tér homályosult, s minden egyre távolibb lett. Az egyedüli dolog, amit továbbra is élesen, szinte tökéletesen láttam, az Itachi elégedett mosolya volt, ahogy meg akar fojtani, azonban egyszerre ködös tekintetem megakadt egy, a sötétben figyelő alakon. Az utca fénye már nem ért el oda, ahol ő állt, így csak az éjszaka sötétjével megegyező színű szemei világítottak - már ettől magától is kivert volna a víz, de a fekete alak szemében kárörvendés, gyilkolási vágy, halál perzselt.
Hirtelen megvillantak a sötét szemek, ahogy az alak megmozdult, s még az ájulás határán is képes voltam felfogni, hogy kész felfedni magát; és már éppen kilépett volna a fényre, ezzel leleplezve valóját, amikor felébredtem. 

Ziháltam, izzadtam, remegtem. Féltem, ugyanis majdhogynem biztos voltam benne, kit burkolt be az éjszaka, hogy kinek a fekete szemei tükröztek sátáni élvezetet a kínzásom láttán.
Sasuke… Ki más? Már délután a tudtomra adta, hogy viccesnek tartja Itachi öklének nyomát, szóval egyáltalán nem meglepő, hogy ő volt az álmomban szereplő kárörvendő állat.
Megráztam a fejem, hogy semmivé váljék ez a hihető álomkép, majd ülőhelyzetbe evickéltem, hogy utána hunyorogva az éjjeliszekrényemen fekvő mobilom kijelzőjére nézzek. Hajnali fél 6 volt. Kinéztem az ablakon; már úgy-ahogy világosodott – pompás.
Elég régen futottam, szóval lehet, ideje volna felkapni a futócipőt, ugyanis a zsír nem hátrált meg Sasuke láttán, így még mindig engedelmesen rakódik le a hasamra…

- Uhh – nyögtem, ahogy kimásztam az ágyamból. – Nem vagyok én ehhez hozzászokva.

Hipersebességgel felvettem egy fekete sportmelltartót, rá egy szintén fekete atlétát, alulra egy ezekkel azonos színű tangát, valamint egy fehér rövidnadrágot. Magamhoz kaptam fehér Sony Ericsson W595-ömet, és a hozzátartozó fehér fülest, azzal halk léptekkel elhagytam a házat. 
Nem készültem arra, hogy ilyen korai órákban bárkivel találkozom, így nem raktam alapozót harci sebemre, amit öltözés közben alaposan megszemléltem a tükörben. Nem halványult, hanem helyette halvány lilás árnyalatot vett fel, így nem meglepő, hogy amint megláttam, megijedtem saját magamtól. 


*****

Már egy bő húsz perce róttam a köröket, mikor úgy éreztem, hogy ideje lenne bemenni; meghúztam azt az utolsó kört, aztán uzsgyi, be a házba. A fülemből majd’ kitéptem a fülest, amit egy pár másodperccel később a telefonnal együtt az ágyamra száműztem. Az Avenged Sevenfold Afterlife című száma még halkan szólt, de már alig jutott el a fülemig, ugyanis levetkőztem, majd rohamtempóban lezuhanyoztam.
Öröm volt az izzadt testemet lecsutakolni; felfrissülten kapkodtam a mai ruhámat magamra.
A választásom végül egy sötétebb árnyalatú farmerminiszoknyára, és egy fehér csőtopra esett, alá egy fehér fehérnemű szettet vettem, cipő gyanánt pedig egy fehér papucsot húztam.
Táskám továbbra sem volt normális, ezért maradt a régi, ami igaz, nem igazán ment a szerelésemhez, de a tegnapi Pláza-túra után ziher, hogy nem lesz még egy olyan táskám, mint volt. Halványan kisminkeltem magamat, az arcom pedig bealapozóztam, bár nem sokat nyomott a latba, mivel az ököl helye így is tökéletesen kirajzolódott. Úristen, hogy én milyen egy szar nap előtt állok…
Hirtelen meghallottam a szüleim mocorgását a szomszédos szobából – egyértelmű volt, hogy indulnom kell, ha nem akarom apának és anyának körbemutogatni az arcomat.
Leszaladtam a lépcsőn, írtam egy cetlire egy ki üzenetet, azzal a tartalommal, hogy suli előtt találkozni akarok Temarival, aztán elhúztam a csíkot.

Ahogy kiléptem a kerti kapun, szembetaláltam magam Sasuke piros verdájával, ami szabálytalanul leparkolva foglalta a helyet félig a járdán, félig a gyepen. Igen, ma újfent bizonyítást nyert az, amiben már eddig is biztos voltam: ennek a srácnak semmi sem szent, felőle az ég is leszakadhat, ő akkor is megy a saját tökfeje után.
Gyorsan körülsandítottam, hogy Itachi kocsija nem-e áll a közelben, de hál’istennek, sehol sem parkolt fekete Corvette, tehát nyugodtan folytathattam utamat a suli felé. Ráértem, úgyhogy sétáltam; végig az ébredező városon, a nyíló boltok mentén.


Fél hét körül már az iskolaudvaron dekkoltam, ami természetesen totál üres volt, köszönhetően a korai időpontnak; a közelben egy árva lélek nem tartózkodott. Kissé hátborzongató volt ez az egész az álmom után, ami szokatlan módon beleégett az agyamba… Igen, furcsa, ugyanis ritkán álmodok, és ha össze is jön, akkor is elfelejtem reggelre, szóval nem meglepő, hogy meglep és félelemmel tölt el ez az egész. Bloáh… Ugye nem valami jövőkép?


**** Fél nyolckor ****

- Jaaaaaj, istenem, Temari, úgy örülök, hogy itt vagyok – borultam barátnőm nyakába. Szokásához híven fél nyolcra ért be, így én tök egyedül üldögéltem az egyik udvari padon, amíg meg nem érkezett. 

- Szia, Sakura – üdvözölt, s mosolygott rám, miközben szorosan visszaölelt. – Hadd nézzem az arcod! – utasított komolyabb hangon, mire felé fordítottam a jobb arcom, amin egy vastag alapozóréteg alatt ökölnyom éktelenkedett. 

- Ne grimaszolj, tudom, csúnya – morogtam.

- Mondtam, hogy ne várj csodákat. – Megvonta a vállát, aztán nagyot sóhajtva felkapta a táskám, s karon ragadott; együtt vágtunk át ez együtt lazuló diákok morajló tömegén. Néhányan megbámultak, nyilvánvalóan az arcom miatt, mégis rendületlenül haladtam az első óra helyszínére. 
Ezt az egy napot nem ártana még kibírnom, aztán hétvége… De jó is lesz!


**** Kémia terem felé tartva ****

Sajnos nagyon rossz csillagzat alatt születtem, így ma minden összejött, amit nem akartam, sőt, amitől féltem; kezdve azzal, hogy a lányok egyből megrohantak a kérdéseikkel, hogy mi történt velem. Szájhúzogatva adtam a tudtukra, a téma számomra cseppet sem kellemes, azonban ők nem tágítottak.

- Sakura, ki volt, aki bevert neked? – méregetett TenTen csodálkozó pillantások közepette. – Istenem, szörnyű, hogy a fiúk manapság milyen szadista barmok…

- Elmentél már megnézetni? Elég csúnya… - tanácsolta Hinata. 

- Jaj, dehogy. Kutya bajom! Egyszerűen… egyszerűen…

- Tanítottam neki egy kis önvédelmet, és véletlen bepancsoltam neki egyet, mert iszonyat lassú volt, és későn akart elhajolni – fintorodott el Temari mellettem, mire az állam lyukat ütött a padlóban, és már majdnem ott tartottam, hogy közbeszólok, mikor barátnőm meglökött kicsit oldalról. Ó, hát, ki ez, ha nem a világ legjobb fej barátnője? Képes saját magát rossznak beállítani, csakhogy engem mentsem! Temari…

- Hogy lehetsz ilyen kemény, Temari? – nézett ránk kérdőn TenTen fejét rázva. – El sem hiszem, hogy képes voltál kezet emelni Sakurára… Már tökre azt hittem, hogy az a Sasuke gyerek tovább verte a nyálát a kémia órás verekedésetek után.

- Egyszerű, kedves TenTen, a megoldás az imént említett Sasuke kedves és mélyen tisztelt bátyja – lépett mellénk Ino szemétül vigyorogva. – Jaj, Sakura, úgy látom, Itachi keze tényleg elég erősen landolt az arcodba, de ugye arccsontod nem tört?

- Ino, rájöttem, hogy én egyáltalán a pofád sem akarom látni, szóval jobban tennéd, ha szépen arrébb másznál, ugyanis egyre nagyobb sanszod van rá, hogy valaki a te csodás pofidba fog belerondítani! Választhatsz, vagy elhúzod a beled, vagy maradhatsz itt, de akkor úgy megtéplek, hogy sajnálni fogod, hogy ma reggel felkeltél. Te is tudod, hogy az utóbbi időben volt egy pár lejátszatlan meccsünk, szóval, ha szeretnéd, hogy kíméletlenül szétrúgjam a picsád, kérlek, maradj! – köptem dühösen az előttem álló lány felé a szavakat, akinek egy-két szavam hallatán megrándult az arca, szólásra a nyílt a szája, de rögtön utána be is zárta. Végül egy mondattal véget vetett a köztünk lezajló „párbeszédnek”.

- Nehogy azt hidd, hagyom, hogy az egész suli szeme láttára, és füle hallatára lejárathatsz, homlokbajnok!

Azzal megfordult, és szálló haja gyűrűjében távozott. Ziher, hogy ez nem az utolsó, és hogy nem azért ment el, mert beijedt, egyszerűen ő sem akarja, hogy itt, a suli kellős közepén egymás torkának essük. Korrekt, ugyanis én sem merném bevállalni az igazgatóit, esetleg a kirúgatást.

- Sakura, ez meg mi volt? – kérdezte tátott szájjal TenTen, mire én megfordultam, és elrohantam a kémia terem felé.

Az élet egy kitolás, a mennykő pedig mindig a legváratlanabb pillanatban üt be… A büntetés mindig adott, az viszont nem, ki fogja azt elszenvedni!


**** Kémia teremben ****

Temari nem jött oda hozzám, hiszen ő már egy fél pillantásomból tudta, hogy most egyedül szeretnék lenni, és nincs kedvem senkivel elemezgetni az utóbbi napok eseményeit.

Csengetnek. Végem van.

Sasuke a csengetés után pár másodperccel méltóztatott megjelenni, de én képtelen voltam ránézni, így rögtön elkaptam a tekintetemet, ahogy elindult a közös padunk felé. Számtalanszor csalódott szívem dobogása felgyorsult… A pillantásomat a földre szegeztem, mintha valami iszonyat érdekes dolog lenne a töredezett linóleumon, majd kipakoltam a táskámból a könyvemet és a tolltartómat. Bármit megtettem volna érte, hogy megakadályozzam, hogy ránézzek, de annyira kíváncsi voltam, miben van, milyen a haja; hogy csodálatos fekete szemibe nézhessek.
De nem! Tilos, mert egy szemét, aki mások kárán mulat, és csak meg akar téveszteni ezzel az átkozottul jó testével…

Az ajkamat beharapva húztam előre az egyik rózsaszín tincset, mivel úgy döntöttem, a tanár érkezéséig megszámolom, hány töredezett hajszál van a lófarkamban. Öt volt, szóval legalább a hajápolással nem állok olyan hadilábon, mint a pasizással és a barátkozással…

- Gondolom, iszonyat izgalmas a hajad bámulni – szólalt meg egy laza, kissé érces hang mellőlem, számomra mégis ez volt a világ legszebb hangja. A szívem megdobbant. Okés, nincs mit tenni, rá kell néznem.

- Mióta érdekel az téged, mit csinálok? – emeltem smaragdzöld tekintetemet a hanyagul terpeszkedő padtársamra, aki hosszú, sötét farmerbe csomagolt lábait kinyújtva a pad alatt tartotta, kezét pedig zsebre vágta. Isteneeeem, ez maga volt az öngyilkosság, és igen, teljességgel megérdemlem azt az ökölnyomot az arcomon – már nyilvánvaló.

- Nem érdekel, egyszerűen csak elképeszt, hogy mennyire átlátszó vagy – vonta meg flegmán a vállát.

- Mi? – vontam fel szemöldökömet csodálkozva.

- Ez már megint egy felesleges és tökre átlátszó módja, hogy ne nézz rám – magyarázta tovább, utalva az iménti hajszálszámolgatásra.

- És bosszant, hogy nem akarok rád nézni? – kérdeztem felfelé görbülő szájjal.

- Ccchh… - szólt a frappáns válasz.

- Ennyi telik tőled, Sasuke? – Most már egyenesen vigyorogtam; a többiek egymással dumálva várták a tanárt, ránk se bagóztak, így nyugodtan tudtam Sasukéval ”beszélni”.

- Ezt éppen én akartam kérdezni – reagálta, miközben felém fordult, majd sötét szemével végigmérte a bátyja kezének nyomát az arcomon, de én elkaptam a fejem.

- Mi a francot vársz tőlem, mondd már?! – mordultam rá mérgesen, mert kezdett ténylegesen elegem lenni ebből a faggatásból.

- Tudod mit? – kérdezte, miközben olyan gyorsan felém fordult, hogy alig láttam. Éjsötét szemét belefúrta az én zöld íriszeimbe, finom illatú parfümje megcsapta az orrom, szinte elbódított. – Játsszunk!

Gyanakodva felhúztam a szemöldökömet, már tudtam, hogy ebből jól nem jövök ki.
- Mit akarsz?

- Beleegyezel? – mosolyodott undokul el. 

- Talán először azt mondd, mit akarsz – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Valld be végre valahára, hogy mit is akarsz tőlem – húzódott tenyérbemászó képe még szélesebb mosolyra.

- Miért akarod, hogy bevalljam, mikor te már úgyis tisztában vagy vele? – vontam gyanakodva kérdőre. Nem tetszett ez az egész.

- Szeretném végre a te szádból hallani, Sakura – dőlt még jobban előre, mire én egyre jobban hátráltam. Mi a fene?

- Ilyet nem játszunk – vágtam rá rövid habozás után. – Mert meglehet, hogy igazad van, de nem fogom neked szemtől szembe elmondani, hogy tetszel… - Van az ember életében olyan, hogy legszívesebben leharapná a nyelvét, hát igen, ez egy ilyen alkalom volt számomra.

- Tudod, érdekes egy lány vagy… - kezdte. – Képes vagy kikezdeni a bátyámmal, hogy megszerezz, belopózol a szobámba, hogy kukkolj, hazudsz, hogy megtévessz… 

- Igen, így utólag visszagondolva rájuk, elég gáz, hogy én érzelmileg még mindig ott járok, hogy a legelérhetetlenebb, legszemetebb köcsögbe zúgok bele. De ne is reménykedj, már okosabb vagyok!

- Ne viccelj, Sakura – nevetett fel, miközben én az órára sandítottam; a tanárnak már tíz perce bent kéne lennie… - Még mindig akarsz, és ezt látom a szemedben… - Most jött megint el a pillanat, hogy elkapjam róla a fejem, ugyanis idegesít, hogy a vesém mélyére lát.

- Rosszul látod, a bátyád ökle helyre tett – válaszoltam fahangon a vádra. – Azt hiszem, túl sokat vesztettem már így is miattad meg a bátyád miatt.

- Azt hittem, ennél kitartóbb leszel – jegyezte meg változatlan hangon, noha már nem mosolygott.

- Hihetsz akármit – vontam meg a vállamat csalódottan. – De erre az egy kérdésemre, kérlek, válaszolj: miért léptél le aznap, amikor a városban Inoval összevesztünk? 

- Erre a kérdésedre már válaszoltam. Nem volt kedvem végignézni a bátyám és a közted lezajló veszekedést. 

- Igen, ezt akartam hallani. Szerintem meg egyszerűen zavart, hogy Itachi veled ellentétben kiállt értem… Nincs így?

- Tévedsz – vágta újra zsebre kezét, mintha unatkozna a menő srác, holott éppen egymással voltunk elfoglalva. 

Jól van, játsszunk! Te akartad, Sasuke, most kimutatom, hogy valójában mit érzek.
Nem tagadhatom, nem tagadhatom, és elveszni sem hagyom…
- Tudni akartad, mit érzek, ugye? – néztem rá, majd megmarkoltam az ingjét, és magamhoz vontam, hogy megcsókoljam, megértetve vele végre valahára, hogy nem közömbös nekem.
Úgy csókoltam meg, hogy tudja, mit érzek – minden fájdalmam, örömöm, boldogságom, szenvedésem belesűrítettem, és lám? Hát nem visszacsókolt?