Végre valahára találtunk egy rohadt fagyist, aki először gyanakvóan méregette a bevert arcom, utána felvont szemöldökkel megkérdezte, mit szeretnénk.

- Talán fagyit – válaszolta Temari hasonló hangsúllyal, kezét pedig keresztbe fonta a melle előtt. Igen, nem hiába keménykedik, ugyanis simán leverné a képét a fagyis muksónak. Az én barátnőm nem viccel, csak indok kell neki, és máris a földbe veri. – Egy gömb csokit és egy gömb vaníliát kérek.

- 1 dollár 40 – mondta morcos képpel a pasas, mire Temari legombolta a fagyi árát, aztán elvette a fagyikat.

- Köszönöm – hálálkodtam, majd belenyaltam a vaníliás fagyiba, ami a legeslegkedvencebb volt. – Jövök neked eggyel.

- Rá se ránts – vont vállat, s folytatta. – A végét hagyd meg az arcodra, hogy a hideg lenyugtassa az arcod. Mondjuk, így is marad egy szép kis ökölnyom a pofidon, de ez minden, amit tehetünk érte.

- Ja, holnap péntek, azt kell valahogy átvészelnem, utána a hétvégén csak eltűnik, nem? – reménykedtem.

- Hát, jegeld egy kicsit, holnap pedig elég, ha vastagon bealapozózod magad – magyarázta, miközben lassan eltüntette a csokifagyiját. – Amúgy meg, ha megint a jó oldalát kell néznünk, akkor nem kell pirosító az arcodra… - vigyorgott a tölcsért nyalogatva.

- Fogd be – löktem vállon, mire előre lendült a táskája, visszafelé pedig engem talált gyomorszájon.

- Jaj, Sakura, ma semmi sem jön össze neked. De azért jól vagy, ugye? – igyekezett elfojtani a kitörni akaró kacagását, de meg-megránduló szájszéle egyértelműen jelezte, hogy ez nagy nehézséget jelent számára.

- Ja, úgy látszik, a karma nem komál… - nyalogattam a fagyit, ami már lassan elérte a tölcsér alját. – De tényleg, mindig úgy bejönnek nekem ezek a cuccok. Lehet, tényleg kéne valamit kezdenem ezzel az univerzum-dologgal, mert mostanság sok szar dolog történik velem – sóhajtottam, azután félreálltam a járdán, hogy mutatóujjam belemárthassam a fagylalt maradékába, majd a kezemen lévő, olvadozó anyagot masszírozó mozdulatokkal az arcomra kentem. Jól esett, égő arcomra gyógyír volt, hiába tűnt/hallatszott undorítónak a művelet.
Piszok jól esett, ahogy az ütés helyén elmasszíroztam a tölcsér tartalmát…

- Uh, egy cseppet kiábrándító látvány vagy, ahogy szétkened a fagyit az arcodon – fintorgott barátnőm, aki mellém állt, hogy legalább az egyik oldalról jövők ne legyenek tanúi, amint szentségtörést követek el ez ellen a sokak által kedvelt finomság ellen.

- Tudsz adni egy zsepit? Esetleg kettőt? – fordultam Temari felé a tölcsérrel a kezemben, maszatos arccal. Barátnőm elmosolyodott, s bólintott, azután belekotort táskájába, majd egy tízes zsepiből előhalászott kettőt, amit rögtön a kezembe is nyomott.
Megtörölgettem az arcom, aztán felé fordultam.

- Milyen? – néztem reménykedve rá, de ő csak lemondóan megrázta a fejét.

- Sakura, ez még egy darabig ilyen marad, sajnálom… - fintorodott el, mire én lehorgasztottam a fejem.

- Nem baj, biztos voltam benne, hogy úgyse lesz szebb.

- Igen, tudom. Csak reménykedtél… nincs azzal semmi baj – ölelt meg. – De ne bánkódj, egy hős vagy.

- Áhh… miért lennék az? – bontottam meg az ölelést, hogy megsimogassam a maflás helyét, ami jelenleg még mindig fájdalmat okozott. De nem mindegy már ez nekem? Úgyis egy mazochista vagyok… Meg hülye, ugyanis épeszű ember nem játszana ilyeneket egy Itachi-féle sráccal.

- Egy könnyet sem láttam végigcsorogni az arcodon, pedig biztos vagyok benne, hogy a srác öklével való találkozás nem volt éppenséggel egy csodás élmény. Egyébiránt, biztos, hogy karatézott, vagy valami, mert a találata pontos volt, és a jelek szerint rohadt erős – elemezgette, miközben elindultunk.

- Hát, én nem vagyok így lenyűgözve – próbáltam rávicsorogni, azonban arcizmaim hevesen ellenkeztek, tehát a végkifejlett valószínűleg elég érdekesen festhetett.

- Tudod, hogy én most nem elismerőleg beszélek, hanem egyszerűen megjegyeztem - rázta ismét a fejét barátnőm, de egyszerre megállt mind a fejrázásban, mind a sétában. – Ugye tudod, hogy holnap kémia?

- Jesszus – csaptam a homlokomra, igaz, nem bántó célzattal. – Tényleg… Sasuke mellett.

- Az… Adhatok egy tippet? – nézett rám Temari, közben pedig újra elindultunk, egyenesen a legközelebbi buszmegálló irányába.

- Mondd – egyeztem bele, majd intettem, hogy haladjunk, ha még ma haza akarunk érni.

- Én a helyedben holnap saválló táskát hoznék – kuncogta, mire oldalról megböktem.

- Hahhaa… - imitáltam nevetést, azután ráöltötte a nyelvem. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ilyenkor az életeddel játszol, barátném?

- Nyughass, mert tudom – legyintett mosolyogva. Időközben megérkeztünk a megállóba, így Temari megállt a buszmenetrendet böngészni, ugyanis halvány pink gőzünk nem volt róla, hogy mikor jön a busz. – Hála az égnek, az enyém 5 perc múlva jön, a tied meg elvileg mindjárt itt van.

- Jajjj, ne… Jézus… Temari, segíts, mit mondjak apáéknak az arcomról? Azzal csak nem lejthetek be a házba, hogy Itachi beverte a képem, mert kihasználtam – sopánkodtam. Hát, ja, a következményekre mindenki csak utólag gondol…

- Valóban, azt tényleg nem mondhatod, csak ha azt akarod, hogy a hátralévő életetekben állóháborút vívjatok a szomszédaitokkal – gondolkozott hangosan. – Na, várj… Mondd nekik, hogy nekimentél egy oszlopnak!

- Ahha, úgy, hogy csak a fél arcomon maradjon nyoma, ami tök véletlen, úgy néz ki, mintha valaki bepancsolt volna nekem – ellenkeztem, azonban beszélgetésünk közben feltűnt a láthatáron egy busz, aminek a száma hamarosan láthatóvá vált. Mily meglepő, az enyém volt, így sürgetően barátnőm felé fordultam.

- Gondolkozz, ezt úgyse veszik be – noszogattam, mivel a jármű már lassan a megállóhoz ért.

- Honnan tudjam? Gondolkozz te is, a te szüleid! Te tudod, mit kajálnak be – nyögte Temari fejét fogva.

- Basszus – haraptam be ajkam, mikor a közlekedési eszköz megállt közvetlen előttem. – Gyerünk!

- Várjál, ne siettess! – rázta fejét barátnőm, közben meg a sofőr kinyitotta az ajtókat, így mindenféle emberke árasztotta el a megállót: öregek, fiatalok, rosszarcúak, nevetgélő tinik...

- De szorít az idő! Mondj már valamit! – öleltem meg, aztán pedig az első ajtóhoz futottam, ami kis híján a szemem előtt becsukódott. A sofőr lesújtó pillantásától övezve futottam az egyik üres helyhez, hogy ki tudjak az ablakon hajolni. – Na? Bármi? Temari, már indul a busz, mondd már!

- Jóóó – engedett, közben pedig elindult a busz. – Mondd, hogy én voltam! – ordította utánam, a hangját még pár percig visszhangozta a süvítő szél. 
Szóval most arra kért, hogy azt adjam be anyáméknak, hogy a legeslegjobb barátnőm behúzott nekem egyet? Még azt is előbb hinnék el, hogy én magam voltam, minthogy Temari kezet emeljen rám… Tuti, hogy ezt nem veszik be…

A buszon ülve végig azon agyaltam, hogy mivel színezhetném ki Temari meséjét, ami a sok éves ismertségünk tudtában teljesen abszurd volt, mégis igyekeztem reálisan köríteni.


*****

Mikor megláttam a házunk tetejét körvonalazódni az ég alatt, elfogott a félelem. Mit fognak mondani arra, hogy egy ököl nyoma van az arcomon? És én mit fogok mondani?
Remegő lábakkal léptem be a kis kerti kapunkon, majd nagyot nyeltem. Ez emlékezetes lesz!
Nagyot sóhajtva fordítottam el a zárban a kulcsot, s elhaló hangon beköszöntem.

- Megjöttem.

Semmi válasz. Biztos tévéznek vagy zuhanyoznak.

- Itthon vagyok – mondtam megint, miközben beléptem az étkezőbe. Ledobtam a kis csini kölcsön-táskámat a székre, és mentem tovább. Először inni akartam, hogy a hazugság jobban csússzon a torkomon, tehát odakacsáztam a hűtőhöz. Mielőtt kinyitottam volna, hogy kivegyek belőle egy fél literes szénsavas vizet, megakadt a szemem egy mágnessel odabigyesztett papíron.

„Apáddal vendégségbe mentünk az egyik munkatársához, késő este otthon vagyunk. Puszi, Anya”

Ez valami vicc? Komolyan ilyen piszok mázlista lennék? Vagy nem, az semmilyen körülmények között nem vagyok, de ha már ennyit szívtam ma, az univerzum is belátta, hogy ma messze ment, és ki akar engesztelni?

Sikítva ugrálni kezdtem a hűtő előtt, elfelejtkezve az ásványvízről. Körbetáncoltam az egész házat, örömömnek összesen a telefon csörgése szabott gátat… Már meg kéne szoknom, ugyanis mindig ez van…

- Haló, tessék – szólam bele kifúló hangon. – Haruno lakás.

- Ááá, szia, Sakura, Mikoto vagyok – szólt bele a telefonba az Uchiha család egyetlen női tagja. – Hogy vagy?

- Ööö… szia… - kezdtem. – Hát, köszönöm, jól – vicces, hogy éppen őt győzködöm arról, hogy jól vagyok, mikor éppenséggel az ő drága fiacskája rendezte át az arcom. – Ti?

- Köszönjük, megvagyunk. De nem is ezért hívtalak, hanem azért, mert szeretnék a tegnapi kajából küldeni, még maradt egy kevéske grillezett finomság, és szeretném, ha egy keveset elfogadnátok. Átugranék vele, ugye, nem baj?

- Ühm… Ez nagyon jól hangzik, meg minden, de nem vagyunk itthon – magyaráztam, fel sem ismerve, mekkora baromság hagyja el a számat. A telefon másik végéről egy meglepett hang hangzott fel. Most meg mi van?

- Ööhm… Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, mit mondtál? – nevetgélt zavartan. Azt a rohadt… Képes voltam azt mondani neki, hogy nem vagyunk otthon, miközben a HÁZI TELEFONRÓL beszélek vele? Hát, úgy látszik, mikor Itachi lesújtott, sérült az agyam valami úton-módon. Bizonyára agykárosodás lépett fel, amitől ilyen nagy baromságokat dumálok…

- Csak annyit mondtam, gyere nyugodtan – nevetgéltem én is, miközben imádkoztam az istenhez, hogy ne nézzen nagyon hülyének Mikoto. Elég fura, ugyanis sose voltam hívő, de úgy látszik, ez a család ennyire kivetkőztet magamból. 

- Rendben, öt perc – mondta, azzal letette. 

- Istenem, ha van nyomorék a világon, akkor én az vagyok… - csaptam le a telefonkagylót, s ha nem lenne a fél arcom amúgy is lilás árnyalatú, adnék még egyet magamnak a hülyeségemért. – Úristen, alapozó! Nem láthatja az arcom! – rohantam fel a szobámba, gyorsan előkapkodtam az alapozóm, majd erőteljesen összekentem vele az arcom. Alig javított valamit a helyzeten, így bevetettem egy kis pirosítót is. Nem lett sokkal jobb, Mikoto simán kilátja belőle a fia öklének nyomát, vagy ha azt nem is, valaki másét biztosan…

- Franc – nyögtem, mikor meghallottam a csengő hangját. Lerohantam a lépcsőn, de közben bevillant a koszos gatyám képe. Elszégyelltem magam, hogy egy ilyen csinos asszony előtt kávéfoltos gatyában fogok megjelenni. De ez van, ez vagyok én. Nem ez az első eset, hogy csalódnak bennem az emberek.

- Egy pillanat - nyitottam az ajtót. A napfény először elvakított, tehát botladozva hagytam magam mögött a lépcsőt.

- Anyám küldött, hogy ezt adjam át neked – hallottam meg egy határozottan nem női hangot. Anyám? Basszus, ez nagyon rosszul kezdődik…
Ahogy egyre jobban kirajzolódott a kép előttem, rájöttem, hogy kár volt a korai öröm, ugyanis a kerti kapunk előtt Sasuke állt.

- Hálásnak kéne lennem? – emeltem szemem a kapuban szobrozó fiúra, akinek kezében egy dobozban a kaja volt. Tény, hogy meglepett, hogy nem Mikoto jött, de igazán mulattatott, hogy Sasuke egy kajás dobozzal áll a ház előtt.

- Azt gondolsz, amit akarsz – köpte, szemét pedig ez alkalommal sem láthattam, ugyanis a napszemüveg megint ott pihent hibátlan orrnyergén.

- Add ide a kaját, és már mehetsz is – kockáztattam meg egy lenéző pillantást. Mondjuk, én gyenge kezdő vagyok hozzá képest; a mások földbe tiprása az ő asztala. Egy méterre voltam tőle, csak a kapu választott el a csodálatos testétől, aminek látványa egyből visszarepített a zuhanyzós esethez, és elég keményen beindította a fantáziámat.

Mikor elkaptam a kezéből a dobozt, ő elhúzta, s levette a napszemüveget a szeméről, így premier plánból csodálhattam a fekete íriszeket… Nem rossz.

- A bátyám szépen ott hagyta rajtad a névjegyét, Sakura – jelent meg kárörvendő mosoly az arcán. – Kár, hogy olyan hamar leléptem, és már nem voltam tanúja a műsor további részének.

- Bekaphatod – morogtam, az üres kezem pedig szépen ökölbe szorult. 

- Azt hiszed, hogy egy kis smink eltűnteti? – vette vissza a napszemüveget.

- Tudod, én sok mindent hiszek – kezdtem. – Többek közt azt is, hogy oka volt, hogy nem vártad meg a show végét – mosolyodtam el, holott az arcom még mindig sajgott.

- Jobb dolgom is van, minthogy te meg a bátyám rajtam való civódását kövessem szemmel – fordult meg.

- Miért vagy ilyen biztos a dolgodban? – állítottam meg. – Az az este nem jelentett semmit! – utaltam arra az éjszakára, mikor besompolyogtam a szobájába, és véletlen(!) meglestem a zuhany alatt.

- Nem véletlen az arcodon a véraláfutás, Sakura… - válaszolta, aztán eltűnt a látómezőmből.
Igen, azt már első körben megtanultam, hogy az Uchiha-család szakértője a hatásos be- és kilépőknek…
Nagyot sóhajtottam. Az elejétől kezdve gyanítanom kellett volna, hogy ennek a „nagy szerencsének” meg lesz a böjtje…