- Hát, szerintem nem kell sok hozzá… Már most is folyton csak róla beszélsz! – kuncogott Temari. 

- Nem is igaz! Vagy tényleg ennyit beszélnék róla? – fintorodtam el. – Tudod, hogy én nem akarok, csak szófosásom van. Vagy nem tudom… Kényszert érzek, hogy mindent megosszak veled róla. Sajnálom, ha kiborít.

- Áh, oda se neki. Vicces hallgatni, hogy non stop áradozol, hogy milyen helyes, milyen férfias! – nevetett fel, de tudtam, hogy a lelke mélyén zavarja is, csak miattam nem mondja.

- Nem ajánlom a színészi karriert neked, mert olyan átlátszó vagy, mint a másolópapír – vigyorogtam rá. – Tudom én, hogy csak azért nem mondod, hogy zavar, mert nem akarsz megbántani. Így van, vagy így van?

- Ha így lenne, se mondanám a szemedbe – öltött rám nyelvet legeslegjobb barátnőm, aki a világon a legjobban ismert, tudta minden hibám, mégis mellettem maradt, elviselt.

- Jaj, Temari, úgy szeretleeeek – borultam a nyakába, s csak ölelgettem az én legfőbb lelki támaszomat, aki először meglepetten állt, majd visszaölelt.

- Én is, én is, Sakura, de nyughass – nyugtatott, közben pedig el kezdett mozgolódni, jelezve, hogy kezd túl szorongatóvá válni az ölelésem. – És megköszönném, ha elengednél, mert megfojtasz.

- Jól van, jól van, de élvezkednem kellett kicsit… - bontottam meg az ölelést, így folytathattuk tovább az utat a főtérre.

Éppen nagyban beszélgettünk, mikor valahonnan a közelből harsány nyerítés hangzott fel.
Egyértelmű volt, hogy kihez tartozik ez a fülbántó hang, s mikor megfordultam, hogy szemrevételezzem a zörej forrását, azzal a személlyel találtam szembe magam, akire számítottam. A kezem ökölbe szorult. Ino volt.

- Neked is szia, Ino – erőltettem egy ideges mosolyt az arcomra.

- Sakura, először azt hittem, hogy a táska után jobb nem jöhet, erre betolod a Plázába a pofád egy foltos gatyában! – mutatott a nadrágomra, amin még mindig kirajzolódott halványan a kávéfolt. – Újabban a menzai kávé a nadrágon a menő? – villant meg a szeme, mikor rám nézett, majd újra kitört nevetésben.

- Te nekem ne jártasd azt a nagy szádat, malac. Nézz inkább magadra! – üvöltöttem, ezzel felhívva azok figyelmét is, akik az utcán sétáltak, és eddig nem álltak meg minket bámulni. Most már ők is minket bámulnak. – Azt hiszed, ha mindened kipakolod, akkor több srác fog rád bukni? Először talán fogyj le, aztán majd beszélgethetünk arról, hogy ki miben van.

- De nagyra vagy magaddal, hercegnő… Az egódnál már csak a homlokod nagyobb – vitt be egy ütést. Az ajkam beharaptam, mert nagyon kikívánkozott egy olyan cifra szitok, amit a város közepén még Ino kedvéért sem lett volna bátorságom szétordítani.

Ekkor azonban megpillantottam még valakit… A személy, aki elvonta a velem szemben álló kötözött sonkáról a figyelmet, nem volt más, mint a legifjabb Uchiha. Sasuke távol állt a tömegtől, keze a zsebében pihent, és egészen biztos voltam benne, hogy minket néz. Azt a szégyent nem bírtam volna ki, ha Sasuke előtt elmond mindennek… Képtelen lettem volna végighallgatni, hogy pont ELŐTTE illet a világ összes csúnyaszavával.
A kezeim ökölbe szorítottam, úgy, hogy körmeim már fájón vájtak a húsomba… Nem akartam a fél város, de legfőképp Sasuke előtt megszégyenülni, mert akkor végképp áshatnám a síromat. 

- Rossz fába vágtad a fejszédet, kislány – hangzott fel egyszerre egy hang a hátam mögül. A szívem kihagyott pár ütemet, a gyomrom pedig igen kisméretűre zsugorodott, mikor eljutott az agyamig, hogy ki a hang tulajdonosa. Rosszat sejtettem, és igen, félelmeim beigazolódtak... 
Hirtelen egy kart éreztem a derekamon, így már akár mérget is vehettem volna rá, hogy ki szállt vitába Inoval, csakhogy megvédjen engem.

- Úgy gondolod? Egyáltalán ki a franc vagy te? – ugrott egyből Ino. – Csak nem Sakura pasija? 

- Jobban tennéd, ha leszállnál róla – javasolta Itachi nyugodt hangon, kezét továbbra is a derekamon nyugtatva. Kíváncsi voltam az arcára, ugyanis eléggé meglepett, hogy képes volt kiállni mellettem a legutóbbi találkozásunk/búcsúnk fényében is – tehát gyorsan felnéztem rá. 
Az arca friss és illatos volt, a szemeit pedig végig a vele szemben álló lányon tartotta, mégis biztos voltam benne, hogy tudja, őt nézem.
Miután kellően megcsodáltam Itachi arcát, odakaptam a fejem, ahol az imént még Sasuke ácsorgott, azonban – nem nagy meglepetésemre – Sasuke nem maradt, hogy végignézze a showt, hanem lelécelt, s már csak a piros verdájának farolását hallottam a hátunk mögül.

Mit képzelek én magamról? Mit játszom én velük? Miért nem vagyok képes Sasuke elé lépni, hogy megmondjam neki, hogy mindent jól látott aznap, mikor bementem kukkolni… Végre nem kéne játszanom a fejem Itachival, akinek természetesen van annyi esze, hogy rájöjjön, hogy ő az én szememben közel sem olyan jó pasi, mint a tesója. Rendes srác, nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele. Jó, nem szent ember ő se, de azért egy égetni való köcsög se, aki azt érdemli, hogy az ÖCCSÉT egy lány rajta keresztül akarja megszerezni. 

- Ne, hagyd – hajtottam le a fejem, s leráztam a derekamról a mellem álló fiú, vagyis férfi kezét. – Inonak teljességgel igaza van. Itt én vagyok eltévedve… - nyögtem, majd a körülöttünk állók füttykoncertjének halkuló hangja mellett elhagytam a tömeget.

- Sakura! – jött utánam, s állított meg Temari, ujjaival átkulcsolva a csuklóm. – Ez meg mi volt?

- Sajnálom, Temari, ha csalódást okoztam… - néztem a szemébe. – Én sem így akartam! Az az igazság, hogy nem akartam itt, mindenki előtt Inoval vitába szállni, de egyszer csak megpillantottam Sasukét, és nem tudtam hagyni, hogy előtte Ino a földbe döngöljön… Aztán, mikor megjelent Itachi, és Sasuke lelépett, végiggondoltam, hogy mi is az én célom… És mi is? Átgyalogolni egy másik ember érzésein a saját céljaim elérésének az érdekében? Lejáratni Itachit, Sasuke érdeklődésének elnyeréséért? Ez nem én vagyok!

- Szóval akkor jól gondoltam… - hallottam magam mögül a nagyobbik Uchiha-testvér hangját, mire eltátottam a szám. Temari az ajkába harapott, én pedig kihúztam a csuklóm az ujjai szorításából, hogy az idegességem a tenyeremen vezessem le. A körmeim ma sokadjára mélyedtek a puha bőrbe - ami holnapra bizonyára véraláfutásos lesz. 

- Sajnálom, Itachi – kezdtem, azzal megfordultam, és odaléptem hozzá, hogy megfoghassam a kezét, mire ő tüntetőleg a zsebébe dugta.

- Mit? Hogy a bolondját járattad velem? Hogy kihasználtál? Az öcsém érdeklődésének kivívása érdekében? – ordította az arcomba.

- Tudom, hogy tisztában voltál az egésszel az elejétől fogva – kezdtem halkan.

- Viccelsz velem? Csak gyanakodtam, de legbelül reménykedtem, hogy valójában én jövök be neked, és nem azért csókolsz meg, hogy az öcsém felfigyeljen rád! – nézett rám, így a szemébe megláthattam mindazt, amit szavakkal is ki akart fejezni: düh, csalódottság, méreg, féltékenység… - Mondjuk, azt hittem, van benned annyi, hogy ha tényleg így áll a dolog, magad vallod be!

- Mit vársz? – kérdeztem hasonló hangerőre kapcsolva. – Meséljem el neked két csók közt, hogy valójában a testvéred az, akit meg akarok szerezni, és te csak egy eszköz vagy? Valóban, jó ötlet!

- Tényleg, mert jobb, hogy így tudtam meg! De így legalább a teljes igazságot hallottam, és nem ferdítgetéseket, mentegetőzést, hanem a valós helyzetet! – húzta elő a kocsi kulcsát a zsebéből, s fordult is, hogy eltűnjön a vesztes csata után.

- Várj – szóltam rövid habozás után, aztán utána léptem, s megöleltem. – Sajnálom… nálam ezerszer jobb lányt érdemelsz!

- Csakhogy – mondta keserű hangon. - Nekem te kellettél volna!

- Itachi… - szégyelltem még jobban el magam, már ha ez lehetséges, közben pedig megkerültem, hogy a szemébe nézhessek. – Én nem az a lány vagyok, akit te megérdemelsz, és hidd el… - folytattam, de végül szavak helyett inkább mégis a tettek mellett döntöttem. Megöleltem, s már éppen hajoltam volna, hogy arcon csókolhassam, mikor, mint derült égből villámcsapás, az arcomon landolt Itachi ökle.

- Hát ennyi méltóságod van, Sakura? – engedte le a kezét, miközben én a földön ülve pislogtam rá. Nem sírtam, nem az arcom fájt, hanem a szívem… az sajgott. Ő csalódott bennem, így aztán úgy döntött, hogy hadd csalódjak én is benne, tehát behúzott egyet nekem. Szép! 
Temari, aki az egész vitát végig figyelemmel követte, rögtön mellém futott, s felsegített, azután dühösen ökölbe szorította a kezét, mint aki mindjárt nekiront a srácnak. Kész volt kiállni értem. 

- Tudod, ismerned kéne a határokat… De az előbbiek alapján, Haruno Sakura, nem tudod, hol kell megállni – köpte a fiú.

S ez volt az utolsó szava, azzal ott hagyott mindkettőnket.

- Jó ég, Sakura! – sopánkodott tőle nem megszokott hangon Temari, miután kicsit lehűtötte magát. Ismert, tehát tudta, hogy nagyot csalódnék benne, ha a pasi ügyeimbe beleártaná magát – így nem tette. – Az arcod! Alaposan bevert neked ez a tajtparaszt…

- Nem baj, megérdemeltem – nyögtem a fájó pontot simogatva. – Nem kellett volna rontanom a helyzeten…

- És? Ez nem ok arra, hogy betörje az orrod! – ellenkezett Temari, s körülsandított, hogy vajon sokan látták-e az előbbi maflást. Azonban - hála istennek -, a tömeg feloszlott, Ino pedig elriszálta magát a győztes csata után.

- Tuti nem tört be – nyomkodtam halk sziszegés és némi elfojtott sikoltás mellett az arcom, meg az orrom. – Viszont piszkosul fáj.

- Gyere, keresünk egy fagyist! A fagyit rákenjük az arcodra, hogy kicsit lehűtsük, bár így is olyan nyoma lesz, hogy ezzel ez az Itachi újabb szívatási lehetőséget adott Ino kezébe – rázta Temari lemondóan a fejét. 

- Fene, legalább ott ütött volna, ahol nem látszik – nyögtem az arcom simogatva, oldalról barátnőm által támogatva. – Most szénné fognak szívatni a többiek, arról nem is szólva, hogy mit fogok anyáéknak mondani.

- Hát, igen, nem egyszerűűű – fintorodott el barátném. – Viszont tanácsolnám, hogy most ne járkálj túlzottan sokat a kertben. 

- Az – sóhajtottam, miközben kitartóan bóklásztunk valami fagyis bódé után. – De legalább most már kvittek vagyunk!

- A fenét vagytok ti kvittek, ugyanis nem ér lányokat gyepálni – magyarázta komoly képpel segítőm. – De ha szeretnéd, én betöröm a fejét – ajánlkozott.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de azt hiszem, nem élek a lehetőséggel, ja, és ha lehet, ma már ne beszéljünk erőszakról, mert leszakad az arcom… 

- Okés, de még egy utolsó! Fogaid megvannak? 

- Hahaaaa…