Az utca rideg sötétjét csak egyetlen árva fényszóró vakító csóvája törte meg. Vigasztalhatatlanul zuhogott az eső, hangosan dobolt a kocsi tetején, végigcsurdogált a szélvédőn, lemosta az összes szennyet, apró cseppjeibe gyűjtött minden mocskot, végül sötét pocsolyává gyűlt az autó alatt a hideg betonon. Odabenn teljes hangerőn dübörgött a zene, és egy fiú borult élettelenül a kormányra. 

Sai nyugtalanul járkált, többször próbálta hívni barátját, mert sokallta visszatértét. A kicsik ugyanolyan nyugodtan aludtak, mint ahogy Sasuke néhány órával korábban itt hagyta őket, ezért neki semmi gondja nem akadt velük, csakhogy most már ő is szeretett volna hazamenni. Természetesen aggódott Fugakuért, de reggeltől robotolt a kávézóban, és mostanra elmúlt éjfél is. Legszívesebben aludt volna már otthon a puha, meleg ágyikójában a barátnője mellett, mert rendkívül hosszúnak érezte a napot.

Újra csörgette Sasukét, ám a készülék még mindig ki volt kapcsolva. Idegesen túrni kezdett a nappaliban, hátha megtalálja a kórház számát. Mikor sikeresen rálelt, és felhívta a sürgősségi osztályt, egy ismerős nővérke jelentkezett be. Készségesen felvilágosítást adott, és szomorúan mesélte a tragikus hírt, ami olyan váratlanul érte Sait, hogy köszönni is elfelejtett utána. Csak annyit hebegett, hogy értem, aztán bénultan kinyomta a telefont. 

Tisztában volt vele, hogy Főnökének egyre gyakrabban rendetlenkedett a szíve, de azt nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan el is viszi. Felfoghatatlan volt, hogy így, ilyen váratlanul eltávozott közülük. Délután még együtt dolgoztak Fugakuval, akit második apjaként tisztelt és szeretett, erre most nincs az öreg... 

- Mi a baj? Hol van apa és Sasuke? - totyogott be Inari álmos szemekkel a nappaliba, és kérdően nézte a megrendült srácot, aki hirtelen szólni se tudott, csak magához ölelte a kicsit.
- El kellett menniük, de én itt vagyok. Gyere, menjünk vissza a szobába - terelte a helyére, és gondosan betakarta. Hanabi is mozgolódni kezdett, de mielőtt Sai bármit is tehetett volna, Inari visszatette a húga karjai közé az elgurult nyusziját, majd átölelte a testvérét a plüssállattal együtt, és lehunyta szemét, hogy folytassa utolsó gondtalan álmát, amelyet már most elfelhősített valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság.

Sai leoltotta a villanyt, és csendben kiment a gyerekszobából. A folyosón meg kellett állnia, mert elhagyta az ereje, kétségbeesve dőlt a falnak. A szíve furcsán lüktetett, nem érezte jól magát, a gyomra is felkavarodott. Sohasem érdekelték a gyerekek - bár Inarit és Hanabit nagyon szerette -, de ebben a pillanatban teljes súlyával érezte egy felnőtt felelősségét, ahogy a két egymásba kapaszkodó csöppséget látta. Mintha a kicsik érezték volna, hogy egy ideje csak egymásra számíthatnak. Sasuke és Fugaku mindig foglalkozott velük, de lassan egy éve nem akadt senki, aki egy kicsit is pótolhatta volna az anyjukat. Vidámak voltak és csintalanok, mégis látszott rajtuk, hogy mennyire elveszettek. Hiányzott az életükből valami nagyon fontos. A családtagok állandóan jöttek-mentek körülöttük, mintha ez a ház nem is otthon lenne, csak valami közös találkozási pont, emiatt sohasem tapasztalhatták az állandóság biztonságát, hanem folyamatosan alkalmazkodniuk kellett az új helyzethez. Valószínűleg ezért követeltek ki minden figyelmet az elevenségükkel.

Innentől pedig... Sai úgy gondolta, hogy nagyon nem lenne Sasuke helyében.


Kiba értetlenül bámulta a telefonját. Először azt hitte, máris reggel van és az ébresztője rángatta ki legszebb álmából, aztán kibetűzte a kijelzőn villogó nevet, és gyorsan felvette. Sai szavai teljesen letaglózták. Sietve öltözni kezdett, hogy Sasuke keresésére induljon. 

Az eső olyan hevesen áztatta az utcákat, hogy a csatornák képtelenek voltak azonnal elnyelni, mocskosan hömpölygött a víz az utakon. Az ablaktörlő sűrűn járt, és a gyér világítás is nehezítette a látási viszonyokat. Kiba többször végigjárta a kórház és kávézó közötti útvonalat, de eredménytelenül. Végül a játszótér mellett lelt rá Sasuke autójára, és nagyon megijedt, mert az ajtó nem nyílt, ráadásul hiába kopogtatott az ablakon, a barátja nem mozdult.

Nem hagyta ennyiben, durvábban kezdte kocogtatni az üveget, amire nagy nehezen felfigyelt a bennülő, ő pedig megkönnyebbülésében óriásit sóhajtott. Sasuke kikapcsolta a központi zárat, erre Kiba valósággal feltépte mellette az ajtót, és tőle szokatlan hevességgel ölelte át a barátját. 

- Hallottam, mi történt. Nyugi, mindenben segítünk - motyogta esetlenül, majd átkísérte Sasukét a túloldalra, hogy vezetni tudjon. Nem számított, mennyire bőrig áztak egy pillanat alatt míg megkerülték a kocsit. Kiba gondoskodón beültette a fiút az anyósülésre, és hazafuvarozta. Sai addig felhívta a többi testvért. Nagyon hálátlan feladat volt ilyen rossz hírrel zaklatni őket az éjszaka közepén, de mint utóbb kiderült, egyikük sem aludt. Nekik is gyanús volt, hogy Sasuke nem jelentkezett a kórházból, pedig megígérte, de magát az osztályt nem merték hívni. Talán tudat alatt érezték ők is, hogy olyat hallanának, amit nem akarnak. 

Most Sai megmásíthatatlan tényként közölte velük a szörnyűséget, amely megbolygatta az egész Uchiha családot. Mire felkelt a nap, már úton voltak mindannyian, hogy segítsenek Sasukénak. 

...

Mintha napok óta sírt volna az ég. A november szokatlanul hűvös volt, és az eső nem akart elállni. A temetőben bokáig süppedt mindenki a sárban, ahogy a szertartásra igyekeztek. Ez jó ürügy volt, hogy a földet nézzék, így nem kellett egymás könnyes szemét látni. A nagyobb testvérek egyszer már átélték ezt a veszteséget, és most végleg letaglózta őket az árvaság. A kicsik keservesen zokogtak és csüngtek Sasukén, aki némán tűrte a ragaszkodást. Igazából fogalma se volt, mit csináljon, mert legszívesebben menekült volna innét, menekült volna a valóság elől, de a belé kapaszkodó apró kezek nem engedték, hogy a saját fájdalmával foglalkozzon. A gyerekek miatt nem omolhatott össze. A testvérei ugyan eljöttek és próbáltak mindenben hasznára lenni, de a gyász őket sokkal jobban megtörte. Végül mégis csak Sasuke maradt a legkeményebb, ő intézett minden hivatalos formaságot, és ő vállalta egyedül, hogy megnézi, rendesen felöltöztették-e szülőjét a halottasházban. 

Furcsa volt a jéghideg terembe bemenni, hogy az apját láthassa, aztán majdnem felkiáltott döbbenetében, mert a felravatalozott test olyan volt, mintha csak aludna. Az öregen rendkívül jól állt a fekete öltöny. Régen nem látta az arcát ennyire kisimultnak. Hófehér bőre mellett a sötét anyag rendkívül elegánsak hatott, ő maga pedig évekkel fiatalabbnak tűnt. Sasuke hitetlenkedve érintette meg a kezét, amely viszont kijózanítóan hűs volt.

- Annyira sajnálom - suttogta megrendülve, mert most fogta fel igazán, hogy ezt már nem lehet visszacsinálni. Többet nem simogatja meg ez a dolgos tenyér a fejét annak jeleként, hogy megbocsátott. Nem lesz vigasztaló atyai ölelés, elismerő, férfias kézszorítás, se bíztató mosoly, se helytelenítő fejcsóválás. Nem lesz az apja, nem lesz mellette senki, hogy vigyázzon rá.

Fullasztóan tört rá a félelem, hogy hogyan lesz ezután, hogyan fog boldogulni egyedül. Olyan védtelennek érezte magát, mint kiskorában, amikor az édesanyját elveszítette, és azt hitte, emiatt összedől a világ. 

Tényleg, most mi lesz vele? Rémülten kapaszkodott ismét a hideg ujjakba, de ez a kéz már nem szorította vissza.

Kitámolygott a fényre, kapkodva szívta tüdejébe a frisslevegőt, ami undorítóan nyirkos volt, és magával hordozta a temetőből áradó fonnyadó virágok elmúlás-szagát. Nem akarta ezt belélegezni, nem akarta ezt érezni, de nem volt más választása. A kocsiban ott várta két kisírt szemű gyerek, akik előtt nem lehetett gyenge, mert akkor ők is ugyanígy kétségbe estek volna, mint ő az előbb. 

A temetésen sokan figyelték, begördül-e egy drága limuzin, vagy egy jobb autó, esetleg Gaara agyonreklámozott szponzortragacsa, de csak egy magányos szőke lány lógott ki a gyászolók sorából. Temari nem mert közelebb menni, így is érezte a gyűlölködő pillantásokat. A városban még mindig utálták, Sasuke és a családja hiába bocsátott meg, ő már örökre elveszítette Konohában a becsületét. A szegénység megtörte, a kitaszítottság megtanította, hol a helye. Bánta már minden bűnét, belátta már minden hibáját, de ez akkor se mentesítette attól, amit korábban elkövetett. Majd a szíve szakadt meg, ahogy Sasukét nézte, mert a fiú iszonyú nyúzott volt. Pletykálták, hogy lassan egy éve nem találkozott a feleségével, egyesek azt is rebesgették, hogy el is váltak Sakurával. Temari se tudta, mi az igazság, de azt látta a fiú szemén, hogy ő is nyugtalan, mintha várna valakire, keresne valakit a tömegben, aki nem ő, mert neki csak udvariasan bólintott egyet, mint egy régi ismerősnek, és többet nem foglalkozott vele. 

...

Mindenkinek nehéz volt, hogy a temetés után reálisabb dolgokkal foglalkozzanak, de a testvéreknek muszáj volt megbeszélni, hogyan legyen ezután, így amikor a kicsik délután elaludtak, ők összeültek tanácskozni. 

Konan összeszedett egy hippi fazont, akinek tetováló szalonja volt Tokióban, így eszébe se jutott hazaköltözni, mivel nagyon dúlt a szerelem köztük, és közös vállalkozáson gondolkodtak. Itachi és Ino megint kisbabát vártak, Hinata és Naruto pedig közös albérletben éltek a kereskedelmi iskola közelében, ráadásul a házasságot fontolgatták, így csak Sasukénak nem volt sínen az élete. Az ikrek még túl kicsik voltak, ezért úgy döntöttek, Hanabit Konan veszi magához, Inarit pedig Itachiék nevelik tovább, így Sasuke megszabadulhat a felelősségtől, de valahogy nem tudott ennek örülni. Kiábrándultan hallgatta, hogyan vitatják meg a többiek egymás közt a gyerekek sorsát, és ez az egész egyre jobban nem tetszett neki, csak sajnos egyedül nem vállalhatta fel mindkét kistestvére gondozását, se a vállalkozás további vezetését. A testvérek pedig arra jutottak, hogy mindenkinek pénzre van szüksége, ezért a kávézóra kikerül az eladó tábla.


Két rémült szempár követte a beszélgetést. Inari a maga néhányévnyi bölcsességével annyit értett az egészből, hogy az otthonukat hamarosan idegenek fogják lakni, és őket pedig Hanabival szétválasztják. Bármennyire is kedvelte Inót meg Itachit, nem akart a húga nélkül élni. A kislány is rettentően ijedt volt, csak azt az egyet tudta, hogy Inari bármerre is megy, ő követni fogja hűen. Ő is vette a kiscipőjét, ügyetlenül húzta magára kabátkáját, a zsebébe tett néhány kekszet, majd magához ölelve a nyuszit, amit még Sakurától kapott, indult Inari után.

Kinn az esőben azonnal eláztak, de a kisfiú határozottan lépdelt nyomában a tapsit szorongató testvérével. Ebben a pocsék időben kihalt volt a város, lassan sötétedett is, így senkinek nem tűnt fel a két egyedül csatangoló gyerek. Már teljesen beesteledett, mire a temetőbe értek. A sír messziről is jól látszott a rengeteg koszorútól, virágcsokortól. A gyerekek már nagyon fáztak, egymás kezét fogták, és borzasztóan reszkettek, de meg nem álltak, míg oda nem értek a szüleik nyughelyéhez. Elcsigázottan szólongatni kezdték apát, anyát, de hiába ismételték a nevüket kitartóan, nem jött hozzájuk senki. 

Sírva, összebújva aludtak el a friss hanton.

Nem tartott sokáig a kaland. Hamar megtalálták őket, de ennyi is épp elég volt ahhoz, hogy alaposan megfázzanak. Az orvos nem kérdezett semmit, amikor beszállította a mentő a két lázas gyereket, hiszen ismerte a családot. Tudta, hogy a fizikai megpróbáltatáson túl sokkal nagyobb az a lelki teher, amelyet ezeknek a pici szíveknek most el kellett viselni.
Benépesült a kórterem, mindenki aggódott értük, de egy idő után Itachiéknak haza kellett indulni Sora miatt, aztán Hinatáék is elmentek, és csak ketten maradtak a betegek mellett. Törölgették izzadt homlokukat, itatgatták őket, de a két kicsi nagyon siralmasan festett. 

- Szeretném, ha Sakura mesélne - szólalt meg Hanabi bágyadtan. Eltolta Konan kezét és könyörögve nézett Sasukéra.
- Nem tudjuk elérni. Hidd el, felhívnám, ha tehetném - mentegetőzött Konan némi lelkifurdalással. Valójában nem nagyon erőltették, hogy a sógornőjét is értesítsék a dolgokról, mert úgy ítélték, ha eljönne a temetésre, a megjelenése csak újabb fájdalmat okozna Sasukénak. Azt hazudták neki, hogy felhívták Sakurát, de nem tudott elszabadulni a forgatás miatt. 
- Bátyus, Sakurát akarom! - ismételte a kicsi, és olyan szomorúan szorongatta a nyusziját, hogy Sasukénak nem volt szíve nemet mondani.
- Felhívom - egyezett bele, és maga is meglepődött, milyen könnyedén üti be azokat a számokat, amelyeket még sohasem hívott, csak bámult vádlón az apja telefonján.
- Szia! - szólt bele rekedten, és zavarában elfordult, mert Konan vizslatóan figyelte. - Bocs, hogy ilyen hirtelen zavarlak, de Hanabi beteg, és szeretné, ha mesélnél neki. Beszélnél vele egy kicsit? - hadarta el gyorsan, amit akart, aztán a kislány kezébe nyomta a készüléket. 

Hanabi arca máris megélénkült, izgatottan tapasztotta a fülére a telefont, és a gyermekek ártatlan őszinteségével felelt Sakura minden kérdésére.

- Igen, megfáztam. Kaptam injekciót a fenekembe, és Inari is, de ő sírt nagyon. Engem megdicsért a doktor bácsi, mert nem sírtam egy kicsit se. Ügyes vagyok? Nem, nem az óvodában fáztam meg, hanem elcsavarogtunk Inarival. Apát akartuk megnézni, meg anyát a temetőben. Megijedtünk, mert Konan el akar vinni engem a furcsa barátjához, Ino meg Inarit akarja kisfiának, pedig lesz neki még egy babája a pocakjában, ezért nem értem, minek akar minket is. Én Inarival akarok maradni meg apával és Sasukéval a házunkban. Nem akarom, hogy apa ott legyen a hidegben a földben, és sohase jöhessen haza, mint anya - keseredett el újra.

A vonal túlsó végén túl nagy lett a csend, és itt is csak Hanabi keserves zokogása hallatszott.

- Mindjárt visszahívlak - suttogta Sakura, és letette. 

Sasuke kiment a kórteremből, mert nem bírta tovább. Bemenekült a mosdóba és csak sokára került elő. Konan se érezte jobban magát, de ő nem akarta magára hagyni a két gyereket. Sakura tényleg visszahívta Hanabit és sok-sok torokköszörülés után próbált vidámabb hangon válaszolgatni, majd belefogott a kislány kedvenc meséjébe. Sokáig húzta, cifrázta, míg az egyenletes szuszogásból úgy vélte, Hanabi végre elaludt. Épp le akarta tenni a telefont, amikor Sasuke váratlanul beleszólt:

- Köszönöm. 

Olyan elgyötört volt a hangja, hogy Sakura újra elsírta magát, de aztán igyekezett normálisan beszélni.

- Miért nem szóltál? Miért így kellett megtudnom? Én nagyon szerettem apádat, és jó lett volna elbúcsúzni tőle. Ennyire gyűlölsz a válás miatt? - kérdezte szomorúan.
- Eljöttél volna a temetésre? - lepődött meg Sasuke, és szúrósan bámult a nővérére, aki lesütött szemekkel próbált levegővé válni.
- Természetesen elmentem volna. És mi ez a história a gyerekekkel meg az elcsavargással?
- Kihallgatták a beszélgetésünket. El kell adni a kávézót, ezért úgy döntöttünk, Hanabi Konanhoz költözik, Inari meg Itachihoz.
- Szétválasztanátok őket? - akadt ki a lány teljesen. - Ez kegyetlenség! Nem elég, hogy az apjukat elveszítették, még az otthonuktól és egymástól is meg kell váljanak? Ne csináljátok ezt velük! Tudom, hogy semmi beleszólásom a dolgokba, de ezt gondoljátok át. 
- Ha lenne mód, akkor nem tennénk ilyet, de én egyedül nem tudom eltartani hármunkat.

Sakura agyában lázasan kattogtak a gondolatok, hogy megoldást találjon a problémára. Végül rájött, mi az az egyetlen dolog, amivel segíteni tud: Még több pénzt kell küldenie. 

- Ha megkapom tőled aláírva a válási papírokat, akkor megveszem nektek a kávézót, abból pedig kifizetheted a testvéreidet, és utána ígérem, folyamatosan segíteni foglak benneteket, hogy ne szenvedjetek semmiben hiányt a kicsikkel. Így lesz a legjobb mindenkinek - mondta nem túl nagy lelkesedéssel, hiszen ez azt jelentette, hogy megint áldozatot kell hoznia, nem is akár milyet, de ezt természetesen nem kötötte a fiú orrára. A lényeg, hogy ők boldoguljanak.
- Szóval az a feltétel, hogy elváljunk? - kérdezte Sasuke színtelen hangon, de a telefont úgy szorította közben, hogy elfehéredtek az ujjai.
- Igen. Várom a papírokat.