Hát... én lemegyek hídba...!
Minden alkalommal arra hajtok, hogy ne kelljen egy légtérben lennem vele, erre meg most kötelező, hogy vele legyek. Sőt... bájolognom is kell vele, mivel anyámnak azt hazudtam, hogy egy kedves, segítőkész srác... Hah! Megyek, beszedek valami hashajtót, hátha sikerül valahogy kiharcolnom, hogy ne kelljen ma már látnom azt a redves pofáját látnom...

Csendben az ajtóhoz lopakodtam, s halkan kinyitottam azt, majd balra, jobbra néztem – senki. Okés, akkor irány a konyha! Amint beértem a konyhával egybekötött étkezőbe, nesztelenül a gyógyszeres szekrényhez lopództam, és elkezdtem felkutatni a számomra kellő patikai terméket, majd mikor megtaláltam, halkan elmormoltam a "győzelem" szót. Vééégre... Csak egy szem, és máris hajnalig fosok, így meg nem tudnak elrángatni az Uchiha család kerti partijára. Ez az ötlet még a zseniálisnál is zseniálisabb, leszámítva azt, hogy ezzel magammal tolok ki, mivel ki szereti, ha három percenként meg kell látogatnia az árnyékszéket?! Senki!
Örömmámorral átitatott arccal fordultam meg, s indultam volna vissza a szobámba a hadizsákmánnyal, mikor beleütköztem valakibe. 

- Kisasszony, azt hiszem, hogy az iménti rajtakapás azonnali magyarázatra szorul! - szólt anya, miközben kikapta kezemből a gyógyszeres üveget. Hogy a macska rúgja meg... 

*** 8 perccel később ***

- ...szóval ezért nem a saját táskámban cuccoltam haza... Érted? Azért nyúltam ilyen drasztikus eszközökhöz – tekintettem le a hashajtóra, mire anya pillantása követte az enyémet -, mert láthatóan nem szívlel engem, nekem pedig semmi szükségem egy családok közti jelenethez... Amúgy is, ezzel a sok gec... szemétkedéssel tökre megutáltatta magát. Láthatóan nem tűr meg maga mellett, és ez a lelkesedés lassan rám is átragad...

- Kicsim, csss... - csitított szülőm, majd átkarolta a vállamat, és magához húzott. - Ilyenkor bölcselkedne nagyanyád azzal, hogyrossz szomszédság örök átok... 

- Nem ők együtt, hanem az a srác lesz számomra örök átok, anya – válaszoltam szárazon.

- Figyelj, gyere el, és próbáld mindenképpen kerülni a fiú társaságát, nem hagyhatod, hogy ennyi megfutamítson... Ha elfutsz, elismered mindazt, amivel eddig illetett, vagy talán majd fog. 

- De anya... - nyögtem elhaló hangon. - Ez a srác mosolyogva kicsinál.

- Akkor előzd meg! - állt fel, s mielőtt még kilépett volna a szobából, visszafordult. - A táskára meg majd később visszatérünk. 

Hogy a ragya cifrázza ki...

*** Este negyed 9 ***

A beszélgetés után még vagy tíz percet feküdtem az ágyon, és azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnám "megelőzni" Sasukét. Mindenféle hülyeség eszembe jutott, hogy például lejáratom ott, mindenki előtt, vagy egyszerűen egy félreeső helyen szépen ágyékon rúgom, bezárom a gardróbba, stb... Mindegyik olyan gyerekesen hangzott, így hát a legkézenfekvőbb mellett döntöttem, vagyis, hogy minden porcikám tiltakozása ellenére is elcsábítom - vagy legalábbis próbálom.
Tudom, hogy szánalmasan hangzott, de máshogy nem tudtam volna elégtételt venni, habár olyanok is megfordultak a fejemben, hogy azért játssza az eszét itt, mert bejövök neki, csak még mindig elsős szintjén van, és így fejezi ki a vonzalmát... 

Szóval nagyot nyeltem, s kinyitottam a szekrényem ajtaját, hogy valami extra szexi ruhát bányásszak elő, mivel nem akartam, hogy a megálmodott terv annak a filmnek a címére hajazzon, amiben Tom Cruise játszik... az a Mission Impossible vagy mifene...

Lényeg, a lényeg, nem totojáztam, így egy viszonylag márkás koktélruhát sikerült kitúrnom a szekrényem egyik rejtett zugából. Kicsit kihívó volt azzal a mélyre szabott dekoltázzsal, de a célnak teljesen megfelelt, vagyis eléggé csábos volt...
Ha őt nem is, talán az apját elcsábítom... Bár ebbe belegondolni is rémes. 

Miután felkaptam a ruhát - ami véletlenül pont rám illett -, szemceruzával enyhén kihúztam a szememet, egy kis szempillaspirállal a pilláimat is kiemeltem, alapozóval megkíséreltem eltüntetni a kisebb bőrhibákat, a pirosítóval pedig igyekeztem némi színt varázsolni az arcomra, et voilá.
Fogat mostam, utána a nyakamra és a csuklómra spricceltem némi parfümöt, és irány a pokol... 
Akarom mondani a szomszéd...
Mindegy, úgyis mindkettő alatt ugyanazt értem. Szóval a vég kezdete. 

Mikor leértem, anya már éppen egy cipőt kapott fel, de amint meghallotta, hogy lépkedek le a lépcsőn, felnézett, és enyhén leesett az álla, abban a szent percben, mikor meglátott.

- Kislányom, talán bálba készülsz? - kérdezte felvont szemöldökkel, de láthatóan sugárzott a büszkeségtől.

- Nem, csak oda, ahova ti – válaszoltam undok hangnemben, így próbáltam volna elhitetni, hogy csak formalitásból öltöztem ki. 

- Te tudod.

Gyorsan felvettem azt a szolid magassarkút, amit már vagy öt éve hordok nagyobb eseményeken, de még a használat ellenére sem kopott meg, és még mindig ugyanúgy imádom.
Megfordultam, de hirtelen bevillant, hogy nincs semmiféle retikül nálam, vagy ilyesmi. Osztottam-szoroztam, s végül arra jutottam, hogy felesleges, szóval inkább szülőm összeállítását mértem végig. Azt első ránézésre leszűrtem, hogy én hozzá képest ezerszer sikkesebb vagyok, mivel ő beérte egy egyszerű pasztellszínű blúzzal és egy sötétbarna szoknyával, felülre meg még felvett egy barna kabátot, és finito.

Ajtócsapódás.

- Ó, te jó ég! Az én ismereteim hiányosak, azt illetőleg, hogy hova megyünk, vagy csak szimplán át a szomszédba egy kerti partira? Vagy talán divatbemutatóra? - kérdezte apa meghökkenve, miután átlépte a bejárati ajtó küszöbét. 

Nos, én mindenképpen a C lehetőséget választom, ami egy kerti partival egybekötött divatbemutató. 

- Tény, hogy hozzátok képest ki vagyok öltözve, de szerintem ez nem túlzás... - válaszoltam, mivel beugrott, hogy a tűzrakóhely körül sem utcai ruhás emberek járkáltak. 

- Na, gyerünk. Menjünk, fiaim! - utasított apa, és odament anyához, aki időközben felkínlódta a lábára a cipőt, átölelte, arcon puszilta, majd seggen csapott, és ezt mondta: - Gyerünk, fiam, menjünk már!

- Peeersze, hogy én menjek elöl? Soha ebben az elbas... szóval soha – tiltakoztam, talán túl feltűnően. 

Végül a szülői kettős megelőzött, és kulturáltan átsasszézott a szomszédba, én pedig mögöttük ballagtam, és azon gondolkoztam, hogy először Sasuke szüleinél vágódjak be, vagy nála...
Mikor a kovácsoltvas kapuhoz értünk, anya keze elindult a csengő felé, de mielőtt még elérhette volna azt, egy komoly tekintetű férfi kinyitotta a kaput, és behízelgő pofával így szólt:

- Üdvözlöm Önöket, bizonyára az Uramban, Asszonyomban, és a Kisasszonyban a Haruno családot tisztelhetem – vágott be egy akkora pukedlit, hogy akár a magassarkúm elejét le is nyalhatta volna, aztán kinyújtotta kezét, zavarba hozva engem, mivel nem tudtam, mit kellene vele kezdenem.
Azonban anyát nem lehetett ilyen könnyen zavarba hozni, így elfogadta a karnyújtást, s kiderült, hogy az inas csak egy kézcsók miatt hajolt derékszögbe. 
Vonakodva bár, de ezután én is megengedtem neki, hogy benyálazza a kézfejemet...
Kéne az a zsepi...
...majd, mikorra már túlestünk a formaságokon, beterelt a tágas kertbe, ahol már hosszú asztalok roskadoztak a kajától – ahogy azt már korábban láttam. 
Sült lazac, meg mindenféle hal forgott a kerti grillen, az asztalokon pedig számtalan alkohol állt jégbe hűtve, valamint tányérok százada, evőeszközök hada fogadott, amikor odaléptem hozzá.

Ekkor újra felcsendült az inas hangja, ami ezúttal nem holmi kézcsókok miatt vonta el a figyelmünket a meseszerű kertről. 

- Öhhm... Szeretném bejelenteni a ház urát, úrnőjét... – köszörülte meg fontoskodóan a torkát, majd ismét fűszálnyalogató meghajlást produkálva igyekezett kifejezni tiszteletét munkaadói iránt. 
Mikor befejezte a felkonfot, a kert különböző részein felerősített fáklyák fényéből kiléptek a fent említett emberek. 
A ház úrnője gyönyörű, rövid kimonót viselt, amin a kék, fehér, fekete és piros színek domináltak. A ruha a térdéig ért, így láthatóvá váltak a tökéletes lábai, felül viszont simán rövidujjú volt, így a fáklya fényében jól láthattuk a gyönyörű és hibátlan bőrt.
Amint felpillantottam az arcára, megértettem, hogy mit eszik az inas a családon, és miért nem lécelt le emiatt a 19. századi hangulat miatt. Nemcsak mosolygott, hanem sugárzott belőle a szeretet, a boldogság, a türelem... Hát, ha valakinek, neki aztán volt kisugárzása.

- Megtisztelő, hogy a házamban köszönthetem Önöket – mondta, majd közelebb lépett hozzánk. - A nevem Uchiha Mikoto, de a mi a formaságokat illeti, megelégszem vele, ha egyszerűen tegeznek.

- Drágám, szerintem a vendégeinket sem fogja feszélyezni, ha nem önözöd őket, jól gondolom? - lépett a hölgy mellé, s karolta át egy férfi, aki nagy valószínűséggel a férje volt. - Akkor bemutatkoznék én is, Uchiha Fugaku vagyok. 

Tétován álldogáltam ott, azonban apa minden kételyemet eloszlatta afelől, hogy ez továbbra is így marad. Barátságosan elindult Fugaku felé, majd férfiasan megmarkolta a kezét, és jól megrázta. Kedvességet sugárzó mozdulatokkal odalavíroztam, és bemutatkoztam, hogy lássák, kivel van dolguk...
Utána magasról tettek rám, és mély lélegzetvételű beszélgetésbe fogtak.

Oks, ennyi elég volt ebből, inkább nézegetek, de ez nem érdekel, gondoltam, s újra az Uchiha család óriási kertjét kezdtem el fixírozni, amin a ház változatlanul egyszerű középszintű család anyagi helyzetét tükrözte, azonban a ház körüli terméskövek óriási darabjai arra utaltak, hogy ez nem sokáig marad így. Szép meg minden, de mit akarnak ezek egy ilyen környéken...? Rendben, kedveseknek tűnnek, de szerintem nem itt lenne a helyük, hanem valami belvárosi penthouse lakásban... Kitűnnek innen a miliőjükkel, nem illenek az egyszerű, hétköznapi képbe...
Éppen ilyeneken és hasonlókon elmélkedtem, mikor meghallottam a nevemet. 

- ...Sakura már tizenhat és fél éves, ha jól tudom, akkor a ti egyik fiatok is, nemde? - kérdezte anya, kezében pedig egy pohár átlátszó ital volt – ami biztos, nem víz. Szóval annyi ideig gondolkodtam, hogy a szüleim az új szomszédainkkal tökre összehaverkodtak...

- Kisasszony, kér valamit inni? - lépett mellém az a baromarcú inas.

- Öööööhhmmm... Nekem tökéletesen elég egy pohár Pepsi - válaszoltam, s keresztbe fontam karjaimat, így álldogáltam a csodás kertben, miközben a pincérként is tevékenykedő univerzális szárnysegéd ellépdelt, de a házba vezető útja felénél a család első számú női tagja leszólította. 
Amint odaért, a nő kecsesen eltakarva száját suttogott valamit a fülébe, mire ő egyet bólintva folytatta a megkezdett utat. Pár perccel később egy fekete hajú srác lépett ki az ajtón, eléggé hasonlított Sasukéhoz, de le mertem volna lefogadni, hogy valaki más. Kék csőszárú farmernek tűnt az alsó ruházata - bár ezt a fáklyák fénye mellett nem állíthattam volna teljes bizonysággal -, felül egy egyszerű piros póló volt rajta, azon pedig egy öltöny... Mit ne mondjak, ahhoz képest, hogy kicsit fura összeállítás volt - bejött a srác.

- Te jó ég, Itachi, miért így öltöztél fel? - suhogott oda Mikoto, s halkabb hangnemben ezt kérdezte a fiútól: - Nem mondtuk, hogy ma lesz a szomszédok megismerésére rendezett kerti parti? Nem tudom elhinni, hogy így öltözködtél fel! 

- Jól van, anya, értem – válaszolta az, ekkor rám csúszott a pillantása, s jó hosszan stírölni kezdett. 

Nahálaistennek!

Most koppant le, hogy ő Sasuke testvére, ezért kérdezte anya azt, hogy az egyik fiuk...
Azonban kettőjük jelenetének – vagyis a fiú részéről az én stírölésemnek - a közepén kilépett a házból az univerzális háziszolga, és széles mosoly kíséretében a kezembe nyomott egy jégkockákkal felturbózott, citromkarikával tarkított, mentalevéllel díszített pohár ártalmas üdítőt. Én meg csak azért, hogy kezdhessek valamit a kezemmel, s ne tűnjek teljesen debilnek előttük, ittam egy nagy korty lötyit. Totálisan elfeledkeztem arról, hogy úgy illene, ha megköszönném, az illem betartása helyett azt figyeltem, ahogy az egyik Uchiha fiú átvág a karbantartott kerten, és teljes valójában FELÉM TART!!!

Próbáltam lazának lenni, hogyha a testvéréhez hasonló szemét, és be akar szólni, ne nagyon találjon rajtam fogást, hanem kerüljön messze el. Viszont mindennemű törekvésem ellenére is kitartóan lépkedett felém. Mi a szart akarhat?
Igyekezetem ellenére odaért hozzám, és kedves hangnemben így szólt:

- Szia, anyámtól hallottam, te vagy a szomszéd lány. - De jó nekem, közbeszéd tárgya vagyok... - A nevem Itachi, ha jól tudom, te Sakura vagy. Örülök, hogy megismerhetlek. 

- Ahha, én is – döntöttem oldalra a fejemet, és azért imádkoztam, hogy dobjon fel egy sokáig boncolható témát, mert megesz a penész... Akármiről beszélgethetünk, csak ne kelljen ilyen debil hülye módjára itt álldogálnom. 

- Látom, nem nagyon lelkesedsz az ilyen negyvenes bulikhoz – mondta, majd hogy biztos legyen benne, hogy értem a negyvenes utalást, ránézett a szüleinkre. 

- Ami azt illeti, tényleg nem. Nem nagyon kötnek le a vállalati-, gazdasági problémák. Engem ezek hidegen hagynak... - vontam meg a vállamat, majd végignéztem Itachin. Tény és való, hogy rohadtul hasonlított Sasukéra, de azért így első blikkre az jött le nekem, hogy közel sem akkora genya, mint a rokona. Szó, ami szó, sokkal felnőttesebb is volt, mosolya, ha könnyen kapható lány lettem volna, talán egyből az ágyába vonzott volna, de én nem az a stílusú csaj vagyok, akinek egyet füttyentenek és ugrik is. Szóval azon erőlködtem, hogy próbáljak jó pofát vágni a megjelenésének, azonban ez nem igazán jött jókor, ugyanis egyáltalán nem Itachi meghódítása a célom...

- Akkor arról mesélj, hogy téged mi érdekel! – szólított fel. Úgy tűnik, neki meg az a célja, hogy mindenképpen szóval tartson... Biztos Mikoto küldette ki, hogy ne együl kornyadozzak itt... Értékelem a próbálkozását, de na... Miért nem a fiatalabbikat küldte?

- Nem hinném, hogy érdekelne – tereltem, mivel reménykedtem, hogy sikerül, mert ha valamiben, akkor ebben az egyben verhetetlen voltam. 

- De, mondd csak! - nógatott, mire váratlanul megeredt a nyelvem.

- Engem az ilyenek cseppet sem kötnek le, a környezetvédelem annál inkább. Imádom az állatokat, szeretek velük foglalkozni. Sőt, ha tehetném, Greenpeace aktivista lennék, és csak kizárólag hozzám hasonló állatbuzikkal jönnék össze. 

- Ezek szerint egyenlőre semmi esélyem – tette ezt a félreérthetetlen megjegyzést, amitől a levegőm is bent rekedt. Maximum öt perce ismer, máris hogy rám hajtott. Oké, hogy nem repesek az örömtől, hogy az egyik gyűlölködőmmel kell magam összehoznom, de azért egy kis minimális kihívás csak legyen már. Mi abban a jó, ha a srác az első másodpercben kifejti, hogy meg akar kapni? Semmi. Mindegy, ez még kapóra is jöhet... Talán Itachi segítségével ki tudok egy kis féltékenységet csikarni abból a baromarcú Sasukéból...