Remek. Ez a szó ma új értelmet nyert. Új szomszéd költözött a Lila Akác Közbe, és a stáblista alapján én vagyok az a szereplő, aki ma öngyilkos lesz. Nem is hiányzik már sok odáig. 

Éppen szokásos kis reggeli köreimet róttam, mikor felfedeztem a szomszéd telken az Eladó tábla hiányát, valamint egy tűzpiros Lamborghinit. A telken egy egyszerű, a kocsihoz mérten túl puritán házacska állt. Az autó tulajdonosa feltehetőleg éppen a fent említett ház beltér kárait mérte fel, mivel a kocsi üres volt. Legalábbis azt hittem, én laikus, és vak, mert így röntgenszem híján nem voltam képes átlátni a sötétített üvegen. 

Csüggedten pillantottam a saját házunkra, ami legalább olyan egyszerű volt, mint a szomszédéké. 
Valószínűleg egy-két héten belül már rá sem fogok ismerni a szomszéd telekre, és azt fogom hinni, hogy eltévesztettem az utcát, úgy átépítik. 
Nem értem, hogy az ilyen gazdag emberek miért költöznek egy ilyen középszintű környékre, ahol sehol egy aranykút, medence, esetleg kerti tó, körülötte japánkerttel. Jellemző a gazdagokra, hogy ott próbálnak felvágni, ahol tudnak. A miliőjük minden csóró kispolgárt elkápráztat, és rávezet arra, hogy mekkora a különbség köztük és közöttünk. 
Természetesen bosszant, hogy a tűzpiros verda fénye megvakít, és bizonyára a vezetője mosolya is hasonlóan szembántó. Látni sem akarom, hogy milyen undorító, felfuvalkodott idióta száll be, vagy ki, mert már maga ez a helyzet, hogy egy milliomos költözik a csóró mellé – kiveri a biztosítékot. 

Remélem, nem kockáztatja meg, hogy átjön beköszönni, azzal a Colgate mosolyával, és elmondja, hogy mennyire szép ez a környék, és örül, hogy megismert minket. Mert ha megkockáztatja, belerondítok abba a mosolyba, avagy a saját öklömmel radírozom le azt az önelégült, százwattos vigyort az ábrázatáról. Hányás, hogy van pofája ideköltözni a semmi kellős közepébe, a csórók közé, megmutatni, hogy ki itt a faszagyerek. 
Hát, igen. Nem rövid monológomból kiderült, hogy anyagi helyzetemtől fogva utálom a gazdagokat...
Bosszant, hogy a nagy részük tökre hülye, és mégis hogyan él. Azok pedig, akik megérdemelnék a jólétet, csak szívnak egész életükben, és majdnem a kellő pénzt se tudják előteremteni. 
Na, mindegy, ezen úgysem tudok változtatni, ugyanis én a szentbeszéd ellenére sem letten sem több, sem kevesebb, ahogy ők sem.

Bakker, már egy negyedórája itt állok és bámulom a házukat. Ideje lenne folytatnom a reggeli programot, és a zsírszöveteket átalakítani értékelhető izomszövetté. Bár a lábam már kicsit fáj, követem az ősi bölcsességet, szóval mivel nem ölt meg, valószínű, hogy csak erősebb leszek tőle. Futás, biztosan elhúz, mire visszaérek. De menjünk biztosra, és most nagyobb távot teszek meg.

*** Másnap, délután 3 óra ***

A szüleim leléceltek vásárolni valami kaját, hogy legyen az is itthon. Szóval most van időm kitárgyalni telefonon egyik legjobb barátnőmmel, Hinatával a tegnapi nap történéseit.

- Istenem, abban az esetben, ha valami híresség az, minden szavamat visszaszívom – dünnyögtem, miközben próbáltam magamról letekerni a telefonzsinórt, ugyanis a heves gesztikulációba, hogyan, hogy nem, belecsavarodtam.

- Hát, én nem tudom... - motyogta, mire kis híján rá nem szóltam, hogy erőltesse már meg egy kicsit a hangját, mert így egy kukkot se értek, olyan halk. 

- Áh, ez az – mondta, mivel végre-valahára sikerült kiműtenem magamat a hosszú zsinórból, így lehetőségem nyílt rá, hogy egy pillantást vegyek magamra a tükörben. Nyaktájékig érő rózsaszínes hajam vonalzóegyenesen omlott a nyakamra, és a szemembe lógó tincseket csak egy fekete hajpánt próbálta – eredménytelenül – hátrafogni. Az alakom egy mindennapi tizenhat és fél éves jegyeit viselte: széles csípő; formás, megfelelő méretű mellek; egy minimális párnácska hastájékon; hosszú, szép lábak. Az arcom sem tért el nagyban a megszokottól: íves, ideális vastagságú, hosszúságú szemöldök; zöld szemek; egyenes orr; szép metszésű ajkak; pirospozsgás arc. Kezem ajkaim elé téve csókot dobtam a tükörképemnek, azonban a csengő hangjának váratlan felcsendülése miatt telefont kezemből kiejtve, sikkantva ugrottam egyet. Jellemző, hogy pont akkor jön mindenki, mikor egyedül vagyok itthon. Felkapartam a telefont, és sietve beleszóltam:

- Egy pillanat, csengettek.

- Rendben – szólt vissza a bátortalan hang a vonal túlsó végéről, majd gyorsan a padlóra raktam a készüléket, és sietve az ablakhoz léptem. Egy egy-nyolcvan magas srác állt a kapuban, fekete haja csillogott a napsütésben, szemüvegéről sütött, hogy nem a kínaiban vette.

Lefutottam az emeletről, és gyorsan rendbe szedtem magamat, majd a kilincs irányába nyúltam, de félúton megállt a kezem, s visszakaptam, hogy ujjaimmal még egyszer – a biztonság kedvéért – végigszánthassak a hajamon, ugyanis akárki is az illető, az ablakból nagyon jól nézett ki, szóval nem lenne jó rá rossz hatást tenni.
Miután az utolsó tincs is ugyanolyan pontosan állt, ahogy a „fésülés” előtt, magabiztosan a kilincs után nyúltam, és kinyitottam az ajtót. A srác már éppen hátat fordított, mikor ajkamat beharapva osztottam-szoroztam, hogy szóljak-e utána. Észérveket próbáltam sorolni, de minden alkalommal arra jutottam, ha megállítom, az a biztos.

- Várjon, itt vagyok – szóltam a fiú után, aki a hangomat meghallva megfordult. Bizsergés futott rajtam végig, s a napszemüvegem keresztül is éreztem magamon az átható, jéghideg tekintetét. - Kit keres?

- Az új szomszéd vagyok, és bemutatkozni jöttem. - Levette a napszemüveget, így közvetlenül tekinthettem bele a fekete íriszekbe. Megborzongtam. Szóval ő az a piszkosul gazdag srác, akié a Lamborghini. - A nevem Uchiha Sasuke.

- Ööö... - a falra másztam ettől a hangnemtől, ami tökéletesen elfelejtette velem, hogy hívnak, így egy ideig töketlen ööözésbe kezdtem. Gyerünk, gyerünk, hogy is hívnak engem? Ja, megvan... - Haruno Sakura vagyok – válaszoltam, majd nyeltem egyet. Mit mondjak neki? Jó a szemüvege? A kocsija? Azt, hogy már látatlanban megutáltam az anyagi helyzete miatt, ami jelentősen jobb, mint a családomé? Végül megkockáztatva a haragjának kivívását egyszerűen rákérdeztem az engem foglalkoztató kérdésre:

- Meglep, hogy egy ilyen gazdag családot látok a környékre költözni. Mint láthatod, egy ház előtt sem parkol sportkocsi, szóval nem igazán értem az ideköltözés okát. - Beharaptam ajkamat, mivel saját magamat is megleptem azzal a lépésemmel, hogy ilyen pofátlanul rákérdezek egy vadidegen döntésére. Egyre jobban belemélyesztettem fogaimat a húsba, mivel gondoltam, hogy a fiú hűvös stílusától fogva egy pillanat is elég, és a saját kertemben leszek eltemetve.

- Engem meg az lep meg, hogy ilyen pofátlanul és nyíltan rákérdezel erre. - Lefagytam, ugyanis mintha belelátott volna a gondolataimba. Azonban okosan tért ki a válaszadás elől. Esélyt sem adva, hogy valami olyasmit mondjon, amibe rögtön bele tudok kötni. A másodperc töredéke alatt felvette a szemüveget, és már a kocsinál termett, aminek ajtajai két pittyogás közepette 90 fokos fordulattal függőlegesbe fordultak. Apám, nem semmi kocsi. Még én álmélkodtam, bepattant az autóba, és úgy elhúzta a kondenzcsíkot, hogy a szám is tátva maradt. Röpke százhússzal repeszthet lakott területen, de nyilván magasról tesz rá, ugyanis neki zsebpénz a bírság.

Társalgásunk során az is világossá volt, hogy nem csak kőgazdag, hanem kőbunkó is, így jobb lesz ritkán szóba elegyedni vele. Ha pedig társalgásnál tartunk, amikor jött, én is éppen társalogtam... Feneeee... Hinata...

*** Másnap reggel az iskolában ***

- Szóval egy bunkó idióta – mondtam barátnőimnek, akik szorgosan figyeltek minden szavamra, de látszott rajtuk, hogy csorog a nyáluk a szomszédomtól.

- Szerintem megütötted a főnyereményt, Sakura! - sikította Ino, azonban megjegyzését nem reagáltam le azzal, hogy „Én nem így érzek.”.

- Szerintem jobb lenne, ha messzire elkerülnéd - sütötte le a szemeit Hinata, miközben egyre halkuló hangon kifejtette véleményét. Lehet, tényleg az lenne a legjobb.