Álomszerű pillanat volt, különleges és felkavaró. Sorsdöntő.
Olvadó gyöngédséggel simult össze a két ajak, érzéki finomsággal simogatva egymást. Forró lehelettel cserélődött a kérdés és a válasz: Akarsz-e engem? 

Sakurában ismeretlen húrok pendültek a csók hatására és zsongító kábulatba esett. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy akarja… nagyon akarja…

Mintha lelke vándorútra indult volna hevesen lüktető mellkasa mélyéről, hogy játszadozó ajkain keresztül Szörnyetege birtokába jusson. Nem értette ezt, és megrémítette a dolog. Érezte, hogy kivételes csodát kap, de el is vesznek tőle valamit, amit félve adott. Riadtan szakította el magát a bűvöletes szájtól, és két kezét a szívére szorította, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy ott dobog-e még, vagy Sasuke már ellopta tőle.

- Én a bátyáddal járok – mondta erőtlenül, és hátat fordított neki, hogy elrejtse gyámoltalan reszketését. – Soha többet ne csinálj ilyet… vagy különben ez volt az utolsó, hogy láttál – suttogta.


Inoichi már ezerszer megbánta, hogy összezárta Sakurát és Sasukét. Abban a pillanatban, amikor veszekedni hallotta őket, hirtelen nem gondolkodott, csak cselekedett. Nekifeszült az ajtónak, hogy az az ostoba kis csitri nem tudjon megint elmenekülni a bajok elől. Azt gondolta, ideje, hogy ő és Sasuke komolyan elbeszélgessenek. A gond csak az volt, hogy most nem két heveskedő kiskakast zárt el a külvilágtól, hanem beteg embereket. Testileg és lelkileg megnyomorított gyerekeket. Rettegett, hogy valami bajuk esik, az éjjel tragédiába torkollik, de igyekezett határozott maradni. 

Mindenkit megfenyegetett, hogy ha segíteni próbálnak, vagy akár egy mondatot is beszélni velük, akkor kirúgja őket. Még a rémült édesanyával is goromba volt, mert az aggódás őt is megingatta abban, hogy esetleg rosszul döntött. Haragjában, hogy valami nagy baklövést csinált - pedig eddig tévedhetetlennek gondolta magát- elég harapós lett. Egy szemhunyást sem aludt, türelmetlenül várta a reggelt, amikor kinyithatja az ajtót és meggyőződhet róla, hogy a fiatalok jól vannak.

Abban a pillanatban, amikor kattant a zár Sakura talpra ugrott. A szégyen és a bűntudat, meg az ismeretlen rettegés, ami elborította, menekülésre kényszerítette. Azt mondta Sasukénak, hogy csak akkor nem jön ide, ha a fiú újra bepróbálkozik, de igazából nem adott neki több esélyt. Iszonyúan félt tőle, és egyáltalán nem akart újra azokba az éjfekete szemekbe nézni. A sötét tekintet hipnotikus erővel bírt, bármire rávette, könnyedén elcsábította, iszonyú hatalma volt felette. Nem hagyhatta, hogy befolyásolja. Ellen kellett állnia a csalogatásnak, mert érezte, hogy bűnös dolgot kér tőle: Árulást, hűtlenséget. Nem akart idáig süllyedni. Képtelen lett volna az egyetlen embert – Itachit – megbántani, aki mindig jó volt hozzá, a legnagyobb bajokban mellette volt, vigyázott rá.

Majdnem fellökte az elnököt, amikor a szabadulás reményében feltépte a résnyire nyíló ajtót és semmivel se törődve kirohant a kórteremből, hogy megszűnjön az a mágikus hatalom, amivel Sasuke orvul behálózta. Zaklatottan vetette magát a jól ismert karok közé és zokogva merült el a biztonságos ölelésben. 


Megmosolyogtató a túlzott féltékenység, míg csak mások kínlódását látja az ember, de amikor az ő lelkét veszi sorra és mocskos gondolatokkal darabokra rágja, rothadó fogával megmérgezi, akkor már senki nem kíván nevetni. Itachi is így volt ezzel. Még soha nem szenvedett ennyire, mint ezen az éjszakán. Egyszerre megértette és átérezte Sasuke kétségbeesését, azt a nyomorúságos lázongást, ahogy a szíve tehetetlenül senyvedett. Ólom lábakon vánszorgott az idő. Egész éjjel a telefonját szorongatta és viaskodott magával, vajon ér-e annyit a munkája, hogy szót fogadjon főnökének. Aztán a lelkiismerete győzött. Inoichi kíméletlenül kioktatta, amikor hevesen reklamált az összezárás miatt. Az elnök finoman megjegyezte, hogy ő se volt éppen fair játékos eddig, hisz rávetette magát Sakurára, holott tudta, hogy az öccsének is bejön, aztán erkölcsi prédikációt tartott a tisztességes viselkedésről és meggyőzte, hogy nyelje le a helyzetet. 

- Legalább ennyi lehetőséget adj a szerencsétlenül járt öcsédnek! Gondolom, nem kell tartanunk attól, hogy kárt tesz a szerelmedben, vagy elhódítja tőled, de legalább beszélhetnek. Neki is jár egy esély, szóval légy férfi, húzzál haza, és bírt ki ezt a pár órát! Utána visszakapod a barátnődet, és elmondhatod, hogy becsületes voltál. Azon felül ígérd meg, hogy semmiről se faggatod se Sakurát, se Sasukét. Semmi közöd hozzá, hogy mit csináltak, legyen ez az ő titkuk. Ez az éjjel most csak az övék, megértetted?


Itachi tehát várt, majd órákkal korábban készülődni kezdett, hogy elsőként ott lehessen amikor kinyílik az ajtó. Egyszerre érzett idegességet és megkönnyebbülést, amikor Sakura feldúltan hozzá rohant. 

- Vidd haza! – szólt csendesen az édesanyja. – Én majd bemegyek Sasukéhoz.

…


Szúrós pontossággal folytatódott az élet. Sasukét fölszedték a földről, fürdeni vitték, bekötötték az új sebét, aztán várta a frissen húzott ágy. Pedig jó lett volna abban aludni, aminek virágillata volt és őrizte a lány karcsú testének emlékét. 

Sasuke csak azért nem zuhant vissza a kétségbeesés legmélyebb bugyrába, mert minden apró pillanatot az emlékezetébe vésett. Tudta, látta, hogy Sakurát is megérintette az a csók, benne is megváltoztatott végre valamit, amivel talán megnyílt a szíve. 

Ijesztő lehet szeretni valakit, akit nem akarunk. A körülmények pedig arra a sorsra juttatták Sasukét, hogy a lány ne akarja szeretni. Sasuke viszont elszánt volt, mert kapott egy csöppnyit abból a boldogságból, ami egyszer az övé lehetne.

- Szeretnél hamar kijutni innen? – kérdezte tőle egy vidám hang. Zavartan nézett szét. A személyes ápolója ücsörgött türelmesen az ágya szélén és úgy látszott, már jó ideje próbálja felhívni magára a figyelmet. – Azt hiszem, lezárhatnád végre magadban az önsajnáló korszakot. Munkára! – rántotta le róla a takarót, és az ágy mellé gördítette az undorító kerekesszéket. 
- Hova megyünk? – kérdezte Sasuke értetlenül.
- Tornázni. Attól majd kicsit kitisztul a fejed, és elfelejted ezt a sok rágódást.


…


Megnyugtató volt visszatérni a kis lakásba. Már nem tűnt idegennek, személytelennek. Sakura gépiesen lapátolta magába a rántottát, amit Itachi készített neki, aztán várta, hogy a fiú faggatni kezdje az éjszakáról. A vallatás viszont elmaradt, pedig Itachi nagyon kíváncsi volt. Apró jelekből próbálta leszűrni, hogy övé-e még ez a csendes teremtés, vele akar-e még lenni, mert annyira szótlan lett hirtelen. A szeméből eltűnt az önfeledt ragyogás, helyette gondterheltnek tűnt. Biztos, hogy történt közte és Sasuke közt valami, ami az idősebb Uchihát fölöttébb nyugtalanította. 

Mikor Sakura megreggelizett, nagyon fáradtnak tűnt. Egy időre elvonult a fürdőszobába és a saját ruhájában tért vissza. Jobban is állt neki, mint Sasuke több számmal nagyobb pólója. 

- Dőlj le egy kicsit – ragadta kézen Itachi, hogy a szobájába vezesse.

Nem voltak hátsó szándékai. Valóban csak azt akarta, hogy szerelme pihenjen, mert nagyon nyúzottnak nézett ki. Csendben lefeküdt mellé és átölelte, miközben figyelte a töprengő arcot. Sakura nagyon ideges volt.

- Csókolóztam az öcséddel… kétszer is – bökte ki végül, és elsírta magát.

Itachi lefagyott, és sokáig csak nyelte a keserű szavakat, amik önkéntelenül is a szájára tódultak, de nem lett volna helyes kimondani. Hiszen számíthatott rá, hogy Sasuke bepróbálkozik.

- És ez változtat valamit kettőnk között? – kérdezte csendesen.
- Ha te megbocsátod, akkor nem. Nem akarok soha többet találkozni vele, maximum, ha munkáról van szó. Bármikor együtt vagyunk annak csak rossz a vége. Biztos nem szándékosan csinálja, de annyit bántott már, én pedig belefáradtam ebbe. E nélkül is olyan nyomorultul érzem magam. Ha te nem lennél… - Keserű könnyek peregtek a szeméből és reszketve bújt az egyetlen emberhez, akire számíthatott.
- Értem – sóhajtott nagyot a fiú. Kicsit megkönnyebbült, de ez eléggé bonyolította az életüket. Úgy érezte, csapdába esett, hiszen mégis csak az öccséről volt szó. Beszélnie kell vele, de most Sakura a fontosabb. Gyengéden magához vonta és ringatta.


Délután kettőig élvezhették a nyugalmat. Sakura nagyon mélyen aludt, mintha az elmúlt időszak megpróbáltatásaiból igyekezne kigyógyulni. Itachi egész végig a karjaiban tartotta és simogatta az arcát, mert gyakran nyugtalanul fészkelődni kezdett a lidérces álmok miatt. Próbálta csitítani, megvédeni az álombéli gonoszoktól, de azok kíméletlenül kaszabolták a reszkető lány lelkét. Emlegette az anyját, és felbukkant Sasori neve is. Könyörgött nekik, hogy ne haragudjanak rá. Itachi megrendülve nézte a lehunyt szemhéjak alól előbukkanó óriási könnycseppeket, szerelme zaklatott zihálását, ahogy a nyomasztó emlékeket ismét végigélte és szenvedett. Izzadt homlokából aggódva simította ki a nedves tincseket, majd apró puszikat adott neki és szorította, ahogy csak bírta. Annyira vigyázni akart rá! Minél több időt töltöttek együtt, annál nagyobb felelősséget érzett miatta, hiszen Sakurának senkije se maradt. 



Inoichi úgy gondolta, legfőbb ideje, hogy ismét munkába fogjanak. Éles telefoncsörgéssel szakította ki a lányt a rémálmok szörnyű hullámából. Itachi gyorsan lebeszélte a találkozót, míg Sakura lassan ébredezve magához tért. Kimerültebb volt, mint amikor elaludt.

- Négyre benn kell lennünk próbálni – adta át Itachi kelletlenül a főnök üzenetét.

Időben megérkeztek, de mégis ők voltak az utolsók. Megilletődve fogadták a kíváncsi pillantásokat, még az Uchiha is zavarban volt, hiszen mindenki tudta már, hogy lefeküdt Sakurával, ami hirtelen feszélyezni kezdte. 

- Szia! – Naruto végül befejezte a bámulást és üdvözölte a lányt. – Remélem, az új fickód mellett maradt még energiád a munkára is – kacsintott rá csibészesen, és lelkesen húzni kezdte a táncparkett közepére. Új tanáruk – Gai sensei – pedig megkezdte a kemény okítást.
- Bírod még? – kérdezte Itachi két óra múlva, amikor már patakokban folyt róluk a víz. Rengetegszer elpróbálták a koreográfiát, amiben mind a négyen táncoltak. Sasori az elején eléggé dekoncentráltan viselkedett, hiszen most először voltak szemtől szemben Sakurával úgy, hogy tudta, a lány a féltestvére. Szoknia kellett a gondolatot, bár lényegében semmi nem változott. A kapcsolatuk ugyanolyan távolságtartó maradt. Valahogy eddig sem találták meg a közös hangot, csak semleges dolgokról beszélgettek, de most Itachi még inkább vigyázott arra, hogy a vörös meg ne sértse valamivel érzékeny barátnőjét. Nem mintha Sasori tervezte volna, de a korábbi kirohanása olyan mély nyomott hagyott mindenkiben, amiért óhatatlanul is tartottak attól, hogy ez esetleg megismétlődik. 
- Szomjas vagyok – pihegte a lány, és hálásan fogadta a hűs ásványvizet.
- Mi ez a lazsálás? – lépett be a terembe Inoichi, és azonnal türelmetlenül tapsolni kezdett, hogy folytassák a gyakorlást. – Lássam, mire jutottatok! – sürgette őket.


Gai sensei a fiatalság erejével biztatta a kimerült csapatot, de a mozdulatok elég nehezek voltak. A számnak csak az első negyedét sikerült viszonylag kevés hibával előadniuk, pedig nagyon igyekeztek. Kilenc körül járt az idő, amikor végre elengedték őket. Sakura fáradtan támolygott el az öltözőig. 

- Szia! – ugrott egy kedves ismerős a nyakába. – Benéztem a próbára is, de annyira táncoltatok, hogy észre se vettetek – mondta Hinata mosolyogva.
- Úgy hiányoztál! – suttogta Sakura megindultan, és boldogan ölelte magához barátnőjét.
- Nagylány lett a kislányból – tolta arrébb Hinata, hogy alaposan megszemlélje védencét. – Ha tudnád, mennyit aggódtam érted! – szorította újra magához, és sokáig ölelték egymást.
- Nincsen semmi baj, jól vagyok. Itachi nagyon rendes velem – nyugtatgatta a rózsaszín.
- Elmeséled, mi történt?
- Ha akarod…


Hinata szájtátva hallgatta az eseményeket, és igyekezett nem mutatni, mennyire meglepik a fordulatok. Eddig Itachit egy kíméletlen lepedőakrobatának gondolta, most pedig kiderült, hogy milyen érzékenyen vigyáz a rá bízott kincsre. Igaz, tánc közben ugyanezt tapasztalta, amikor a próba alatt figyelte őket. A fiú gyengéden bánt Sakurával, minden mozdulata tele volt szenvedéllyel, de mégis kordában tartotta, és csak annyit engedett meg magának, hogy izzó pillantással figyelje törékeny kedvese arcának minden apró rezdülését. Még ezt is olyan diszkréten csinálta, mintha nem akarná zavarba hozni vele szerelmét. Eléggé látszott közöttük a korkülönbség - a kislány mellett a férfi - de Itachi olyan tisztességesen viselkedett, hogy Hinata semmi felháborítót nem találhatott benne. Egyértelmű volt, hogy Itachi szerette Sakurát.

- Ino felhívott és elmondta, hogy az az idióta apja elvitt téged valami henteshez. Hogy viselted? – kérdezte aggódva.

Sakura zavartan elmosolyodott. Mesélés közben egy fotelbe kucorodott, térdeit melléhez felhúzva olyan apróra húzta magát, mintha a világ elől akarna elbújni szégyellősen. 

- Ezzel jár, ha az ember már „nagylány” – ismételte kényszeredett barátnője korábbi szavait.
- Megbántad? – ült le mellé Hinata a karfára, mert nem bírta elviselni köztük a távolságot. Dédelgetni akarta kicsit Sakurát, hiszen évek óta ő vigyázott rá, és most a védence annyira elveszett volt.
- Szeretem Itachit, szóval nem – vonta meg Sakura gyerekesen a vállát, mint aki azért mégsem olyan biztos a dolgában. – Csak kicsit gyorsan jött, ráadásul itt ez az egész mizéria. Anyám, Sasori és ez az éjjel Sasukéval… Kikészültem.
- Sasuke megint sértegetett?
- Pont ellenkezőleg, nagyon fura volt. Megcsókolt, kétszer is. És az a szörnyű, hogy én bármennyire is utálom, hagytam neki. Visszacsókoltam. Komplett idióta vagyok! Ráadásul ez sokkal jobban felkavart, mint amikor a bátyjával lefeküdtem. Érted te ezt?

Hinata türelmesen várta, míg barátnője lehiggad és kipanaszkodja magát. Közben az agya lázasan járt, hogy mit is tanácsoljon neki. Sakurának láthatólag fogalma se volt arról, hogy Sasuke kedveli, de talán így a könnyebb.

- Úgy látszik, Itachi rendes fickó. Tényleg rá bízhatod magad, szóval ne törődj semmivel, csak szeressétek egymást – mondta végül némi bűntudattal.

…


Míg Hinata és Sakura elmentek a többiekkel vacsorázni, Itachi a kórházba vette az irányt. Sajnálta, hogy ilyen későn ért csak ide, de mindenképpen még aznap beszélniük kellett az öccsével. 

Ébren találta. Sasuke ült az ágyban, a telefonját babrálta, mintha azon vitatkozna magával, hogy felhívjon-e valaki vagy sem. Zavartan tette le a mobilt az éjjeliszekrényre, amikor belépett a testvére, és elpirult, mintha valami rosszaságon kapták volna. 

- Szia! – telepedett mellé komótosan a bátyja az ágya szélére.
- Szia! Mit akarsz? – kérdezte morcosan a beteg.
- Sasuke! Ne duzzogj! Nem vagyunk már gyerekek, beszéljünk normálisan, oké? – csitította Itachi. Sasuke próbálta megemberelni magát, és csendben várta a folytatást, pedig legszívesebben behúzott volna neki egy hatalmasat.
- Amikor csak lehet, bejövök, és mindenben segítek. A testvéred vagyok, ez a kötelességem, és akarok is segíteni, mert fontos vagy nekem. Sejtem, hogy miért történt a baleset, de nincs bűntudatom. Ne haragudj, de te csináltad magadnak. – A szavak szinte szemrehányásként koppantak és éppen célt találtak. Sasuke tisztában volt az igazsággal, mégis fájt hallani.
- Mit tudsz te? – kiabálta mérgesen, de elcsuklott a hangja.
- Nincs bűntudatom, viszont tényleg sajnálom. Hallod! Borzalmas ilyen állapotban látni téged, elhiszed? Nehogy azt hidd, hogy egyedül te szenvedsz! Én és anya is a poklok poklát éltük át míg ki nem derült, hogy felébredsz-e egyáltalán. Rettegtem, hogy károsodik az agyad, hogy soha többet nem beszélgethetünk. 
- Ezt nem nagyon vettem észre!
- El vagy foglalva a magad bajával, ami természetes, de a világ ettől nem áll meg. Történtek bizonyos dolgok, és a helyzet úgy áll, hogy én időközben megtaláltam a boldogságom. Te mindig tagadtad, hogy tetszene Sakura, de a viselkedésed mást mutatott. Bár a vonzódásod elég érdekesen mutattad ki, pedig figyelmeztettelek, hogy ha akarsz tőle valamit, akkor légy kedvesebb. Erre megütötted, folyamatosan sértegeted, bántod. Szerintem, nem csoda, ha tőled menekül. 
- Hozzád viszont vonzódik, igaz? Hiszen te vagy a hős kalózkapitány, akinek a zord külső ellenére igazából aranyból van a szíve, és megmenti a szegény rászorulókat minden bajtól. Emlékszem, hogy ez a figura Sakurának nagyon bejön. Talán még kalózsapkában is dugtatok a teljesebb élmény kedvéért?

Hangod pofon csattant a sápadt arcon, és Itachi dühösen járkálni kezdett az ablak előtt feszültség levezetésként, hogy ne üsse meg még jobban testvérét. 

- Semmi közöd hozzá, hogy kivel járok, és mit csinálok – torpant meg végül Sasuke mellett, és erősen koncentrált, hogy ne kiabáljon. – Attól, hogy ismered Sakurát még nincs jogod beleszólni. És se szóltam bele soha a te magánéletedbe. Így alakult, egymásba szerettünk, de attól mi még testvérek maradunk. Ide fogok járni, ha tetszik, ha nem, viszont ez volt az utolsó, hogy a kapcsolatomról beszéltünk. Én se fogom felhánytorgatni, hogy megcsókoltad a barátnőmet, de tőled is elvárom, hogy fogadd el a helyzetet. Nincs is nagyon miért erőlködnöd, mert a viselkedéseddel már úgyis elérted, hogy Sakura nem akar többet látni. Itt a vége. Felejtsd el!