Sakura iszonyodott a vértől, a felszántott, rondára szabadalt bőrtől, az erőszakos mozdulattól - mégis hagyta magát. Engedte, hogy a rubint színű nedvesség átitassa rajta a ruhát, elérje bőrét és vörösre fesse, Sasuke pedig rabként tartsa, miközben elszántan kicsókolja belőle az életet. Mint amikor a gát átszakad, és a folyó veszedelmes sodrással tarol le mindent, ami az útjába kerül, aztán egybefüggő, hömpölygő áradattal egyesíti a tájat. Ilyenkor nincs külön ház, út, erdő, hegy vagy völgy, csak víz mindenütt. Kettejüket az érzelmek dúló vihara ugyanígy egybeolvasztotta: a bennük lángoló szeretetet és gyűlöletet kölcsönös szenvedéllyé gyúrta. Sasuke olyan kétségbeeséssel vetette magát a lányra, hogy ezzel a hevességgel az utolsó esélyét is elvette a tiltakozásra. 

Az áldozat tehát engedett. 

Miért? 

Ismerős reménytelenség hajtotta őt is előző éjjel Itachi karjaiba. Akkor megkönnyebbült. A benne feszülő félelem, - hogy senkinek sem kell - átalakult egy csodálatos örömünneppé. A testét föláldozta, cserébe a lelkét puha gyolcsba tekerte a szeretet, hogy megóvja minden bajtól. Bízott Itachiban, és boldog volt vele. Ölelkezésük közben megszűnt a világ rossznak lenni, elfeledhette a szívére tornyosuló terheket, és csak a szépnek, a jónak élt. Érezte, hogy Sasukénak most ugyanerre van szüksége, ő is kapaszkodni próbál valakibe.

Hogy miért nála keresett vigaszt? Sakurát más esetben izgatta volna a kérdés, hiszen eddig azt gondolta, kettejük között mélységes ellentét feszül, de úgy markolták a hófehér ujjak, olyan erővel tartotta ölében a beteg fiú, hogy kétsége sem volt, ebben a pillanatban egyedül csak ő segíthet rajta.

Nem jóságból csókolta vissza, és nem is sajnálatból. Egyszerűen kívánta a kiszáradt, íztelen ajkakat. Valami kényszeres vágy hajtotta, hogy mézédes nyállal kenje össze, aztán büntetésül többször ingerlően megharapja, mert mostanában sokat szidta ez a dacos száj. Bosszúból kicsit uralkodni akart felette, megmutatni, hogy több annál, mint amire Sasuke tartja. 

Itachi sok dologra megtanította, de vele csak élvezte, amit kapott. Nem viszonozta a kedvességet, nem törekedett arra, hogy ő is kényeztesse szeretőjét, hiszen a másik olyan aktív volt, hogy mellette szinte alkalmat sem kapott erre. Igaz, késztetést se nagyon érzett rá. 
Most viszont a halál közelsége miatt összekeveredett benne a harag és a vágy, a szánalom és az izgalom. Ő akart életet lehelni ebbe a szikkadt kútba, ő akarta Sasukét visszarángatni a szomorúságból a boldogságba. Nem tudatosan, csak ösztönösen.


Csókra nyíló ajkai ezt hivatottak szolgálni. Nem számított a kemény padló, a fertőtlenítőszag, a nyomorék test ügyetlenkedése. Visszaölelte, bátorította, reményt adott neki. Önmagát is meglepte ezzel a különös reakcióval.

Érzelmeket nem kavart bele. Sose gondolta volna, hogy Sasuke szeretheti, inkább csak az éhezőt látta benne, aki magányosságában némi melegségre vágyik. De azért volt határa a jószívűségének.

- Ezt ne! – józanodott ki, amikor a fiú megpróbálta még közelebb vonni magához, és a kezei a derekáról a ruhája alá kalandoztak. Egyből lefogta és arrébb húzódott. Zihálva kapkodta a levegőt, és őszinte értetlenséggel nézett az éjfekete szemekbe. - Miért játszol velem? – kérdezte zaklatottan. - Egyszer azt mondod, hogy látni se akarsz, utána meg megcsókolsz… Nem értelek!
- Mindent érteni kell? – kérdezett vissza csendesen Sasuke.
- Pofonnal fenyegettél, erre az öledben ülök. Nem fura? És hogy juthatott ilyen hülyeség az eszedbe, hogy magadba szúrd a kést? 
- Szerinted, van még értelme, hogy éljek? – komorodott el a másik.
- Miért ne lenne? – felelte a lány teljes meggyőződéssel.
- Ágyhoz kötve, béna lábakkal? Ez nem élet! Nem emberhez méltó élet. Fogalmad sincs arról, hogy mennyire kegyetlen így létezni. Csak fekszel, és várod, hogy jön valaki, aki enni ad, kitol innen egy gusztustalan kerekesszékben, hogy mást is láthass a kórtermen kívül, vagy levetkőztet és megfürdet, mint egy gyereket akár tetszik, akár nem. Annyira megalázó, hogy azt elmondani se tudom! Semmit nem tudok csinálni egyedül! Semmit! Érted? Még a legalapvetőbb dolgokat sem – ütötte öklét dühösen a falnak, mintha az tehetne erről az egészről. 
- Nem hiszem, hogy ez így lenne – húzta össze Sakura dacosan a száját. – Csak rajtad múlik, hogy milyen minőségű lesz a további életed. Mások is képesek saját házban, önállóan élni, dolgozni, családot alapítani, mert attól még, hogy van némi fogyatékosságuk, nem áll meg a világ, csak alkalmazkodni kéne a helyzethez.
- Úgy gondolod?
- Igen. Szerintem továbbra is lesz munkád, hiszen folytathatod a zeneszerzést, dalszövegírást. Némi gyakorlással önállósodhatsz, és egy speciális kialakítású lakásban egyedül is boldogulsz majd, nem kell állandóan más segítségére várni. A külsőd meg nem változott, szóval biztos rengeteg barátnőd akad. 
- Persze. A sok csinos lány alig várja, hogy járhasson egy magamfajta kriplivel.
- Ha jól emlékszem, Ino már bocsánatot kért a kriplizésért, és utána nem zavarta az állapotod, lelkesen ölelgetett így is. Biztos másnak se lenne gond, hogy nem tudsz járni.
- Sakura, te komolyan el is hiszed, amit mondasz?
- Mit vársz tőlem? – fakadt ki a lány dühösen. – Talán azt szeretnéd, ha öngyilkosságra bíztatnálak? Adjam vissza a kést, mert az egyszerűbb?
- Nem sokkal ezelőtt csak annyit kértem tőled, hogy maradj velem, de ezt se akartad megtenni. 
- És emiatt akadtál ki, mert pár centivel arrébb ágyaztam meg magamnak? Hidd el, nem azért utasítottalak vissza, mert béna a lábad! Tudod, amióta ismerlek, csak gorombáskodsz velem, és ezt nem tudom elfelejteni neked egyik pillanatról a másikra. Állandóan bántasz, így szerintem érthető, hogy nem vágyom a közelségedre.
- Mégis visszacsókoltál.


Sakura elvörösödött. Tekintete a fiú szájára tévedt, amit ő harapdosott az imént duzzadtra. Haragudott Sasukéra, mégis beleremegett az édes emlékbe. Imádta ezt a csókot, a hevességét, azokat a különös, bizsergető hullámokat, amik ajkaik játéka közben ide-oda cikáztak a testében és teljesen felforrósították. Bűnösnek érezte magát, mert ezt a csodálatos élményt nem pont az ellenséggel kellett volna éreznie, de mégis annyira különleges volt. 

- Visszacsókoltam, mert megzavarodtam – hazudta, és méregbe gurult, amiért ilyen megalázó helyzetbe keveredett megint. – De megnyugtathatlak, hogy ettől még ugyanúgy gyűlöllek! – morogta.
- Tényleg?
- Tényleg! – felelte dacosan Sakura, ám válaszára a fiú valamiért elmosolyodott.

Sakurát meglepte ez a hirtelen mosoly, felháborodva tápászkodott fel, és megint a fürdőbe menekült, mert nem volt türelme a másik nyilvánvaló gúnyolódásához. A tükörképétől riadtan hőkölt hátra. A ruhája véres volt, de a karja és az arca is. Borzalmasan festett. A legijesztőbbnek mégis lázasan csillogó szeme hatott. Mit csinált vele ez a Szörnyeteg? Remegve húzta végig ujját az ajkain, amik érzékenyen vöröslöttek. Lehunyta a szemét és ismét érezte a buja csókot, ami pár pillanattal ezelőtt úgy elvette az eszét. Sasuke érzékien, szinte szerelemmel becézte. Nyelvével óvatosan simogatta, aztán egyre tüzesebben birtokolta ajkait. Ő ezt hasonló intenzitással viszonozta, belemélyesztette gyöngy fogait a kényeztető szájba és élvezettel marcangolta.

Mi történt vele? Hogy lett ennyire romlott? Ráadásul ő már valakinek a barátnője. Itachit miért nem csókolta így?

- Te egy nagyon rossz ember vagy! – vágtatott vissza dühösen a beteghez, és bűntudatát rajta próbálta kitölteni. – Tudod, hogy a bátyáddal járok! Ezek után hogy csókolhattál meg? – fakadt ki hisztérikusan.

Sasuke kedvét viszont már nem lehetett elrontani, csak mosolygott továbbra is. Míg Sakura a lelkiismeretével viaskodott, ő villámgyorsan átgondolta az egész helyzetet és kitörő örömmel fogadta szerencséjét. Megértette, mi játszódik le a lányban. Biztosra vette, hogy számára is felkavaró volt ez az egész, ő is érezte azt a nagyszerű csodát, azért van így összezavarodva. Volt összehasonlítási alapja, hiszen látta őket a sziklaszirten együtt. A lány Itachit csak szelíden csókolta vissza, most viszont olyan szenvedélyes volt, ami Sasukét is meglepte, és ha ez lehetséges, ezzel a váratlan viselkedéssel még nagyobb szerelembe taszította. Micsoda tűz van ebben a tündérben!

- Megőrülök tőled! Most meg mit vigyorogsz? Inkább szégyellned kellene magad. Te… Ördög!

Sasuke ezen már nevetett. Sose hitte volna, hogy ilyen boldoggá teszi, ha egyszer rátalál az igazira és egy halvány reménye is lesz, hogy viszontszeretik. Sakura minél jobban el akarta taszítani magától, ő annál inkább kötődött hozzá. A kihívás elemi erővel töltötte meg gyenge tagjait. Visszacsókolták! – édes zsongással ismételgette magában a perdöntő tényt. Sakura akár bevallja, akár nem, de picit vonzódik hozzá. Van remény!

Hirtelen teljesen másnak látta a világot. Az állapota, a kapcsolat Itachi és Sakura közt már nem tűnt legyőzhetetlen akadálynak. Tényleg igaza volt a lánynak, egyedül rajta múlik, hogy milyen lesz a további élete. Bizonyára sok fájdalomban lesz még része, de ezek a gyönyörű smaragd szemek megérik a küzdelmet. De jó, hogy mégsem halt meg!

- Ördög? Ez kedves! Most csókolóztunk először, és máris becézgetsz – csipkelődött jókedvűen, bár a fáradság már nagyon észrevehető volt hangján. Nehezen tudta ülésben tartani magát, szinte csak a fal támasztotta.
- Teeee! – Sakura bosszúsan ráncolta a homlokát, és újabb gorombaságon törte a fejét, hogy visszavágjon, de a fiú egyszerűen eldőlt a földre mielőtt megszólalhatott volna. – Ezt nem hiszem el! – rettent meg a rózsaszín, hogy újra kezdődik a rémálom megint. Bármennyire is haragudott, segítenie kellett magatehetetlen Szörnyetegén. Nem hagyhatta, hogy vérző mellkassal heverjen a hideg padlón.



A beteg szokatlanul kényelmesen ébredt és azonnal kutatni kezdte az okát, mert ez merőben új volt neki a balesete óta. Kellemes virágillat csiklandozta az orrát, puha, meleg test simult hozzá, és óvón ölelték. Mi történhetett miután ő kidőlt? 


Úgy tűnt, Sakura – miután ő megadta magát a totális kimerültségnek - lehámozta róla a véres pizsama felsőt, a matracot pedig áthúzta a csaphoz, és most azon feküdtek összebújva, nyakig betakarózva. Jótevője biztos attól félt, hogy félmeztelenül megfázik a földön, azért melengette ilyen szorgalmasan. Sasukénak azonnal kalapálni kezdett a szíve, amint felfogta, mekkora szerencséje van újra. Érzékei mohón itták magukba az élményt, hiszen különleges pillanatnak ígérkezett, hogy ő meg a lány együttaludhattak. Gyengéden cirógatni kezdte, kíváncsian beletúrt az illatos hajzuhatagba, játszott a selymes tincsekkel, megsimította szépséges szerelme kecses nyakának ívét, bársonyos bőrét. Ha tudott volna mozogni, akkor még szorosabban öleli, csókokkal ébreszti, de ezt nem tehette. Már így is jóval többet kapott a sorstól ezzel az éjszakával, mint amit valaha is remélt. Hálásan gondolt Inoichire. 

Legközelebb viszont már egyedül ébredt. Csalódottan nézett körül, aztán megnyugodott, mert a fürdőszobából ismerős hangokat hallott. Sakura valószínűleg zuhanyozott és közben énekelt. A fiú elmosolyodott, mikor felismerte a póni dalt:

„ Mesél a szél, játszva száll.
Az én hazám az ősi táj.
Az alkony, ha csókol, kis fényjelként ég,
Hol vársz, olyan távol van még.

A hazaút hosszú, sok akadály vár rám.
A távolság hív, hiányod fáj.
Mint árnyék követném a lépted nyomát,
Ha hozzád elérnék, nem szállnék tovább.

Száguld a musztáng az álmok után,
És nincs már mi feltart, hisz az út végén vársz.

Hisz tudom jól, hogy vársz.
A szívem hozzád talál,
Ha leszáll majd az alkony, 
A fény ránk talál.

Mint árnyék követnéd a léptem nyomát.
Ha hozzám elérnél, nem szállnál tovább.
Hisz vár rám az alkony, és egy pont biztos már,
Hogy hazavár engem mindig, mindig e táj. „


Már akkor éjjel kinyomozta, honnan van ez a dal, amikor legelőször hallotta, és megfogadta, hogy megnézi a mesét, amit Sakura így szeret. Innentől bőven akadt rá ideje, ráadásul eszébe jutott, hogy a laptopján böngészgetve sokkal izgalmasabban telne a kórházi lét. Majd szól Itachinak, hogy hozza be… 

Vagy inkább mégse. Bátyjára gondolva elszorult a szíve. Sakura hamarosan hazamegy hozzá, és újra együtt lesznek. Minden pillanatot együtt tölthetnek otthon, munka közben. Itachi valószínűleg teljesen kisajátítja majd, mert általában elég féltékeny, ha komolyan gondol egy kapcsolatot. És most nagyon úgy látszott, hogy őszintén akarja Sakurát. 

Sasuke elképzelte, mit fog mondani, ha a bátyja a mai éjszakáról kérdezi. Testvére valószínűleg őrjöngeni fog a csók miatt, pedig mi ez ahhoz képest, amit neki kell irigyen lenyelnie? Ismét igazságtalannak érezte a sorsot, mert számára csak pár órányi boldogságot adott. 

Aztán próbálta összeszedni magát, mert nem akarta elrontani a hátralévő időt.




Sakura a tükörben szemlélte magát. Elég idétlenül festett a több számmal nagyobb pólóban, de csak ezt találta Sasuke szekrényében. A fölsőjét ki kellett dobni, mert tiszta vér lett. Örült, hogy tegnap lazán öltözködött, és halásznadrágot húzott nem valami nyári ruhát, így a kölcsönvett pólóhoz alulra is volt mit felvennie. A teraszon reggelre megszáradt a bugyija. Már fogta a fejét, hogy minden este ez a sorsa: költözik, bugyit mos… Még a hajléktalanoknak is kiszámíthatóbb az élete. 

Ma este vajon hol fog aludni? Megint Itachinál?

Ezzel kapcsolatban elég vegyes érzelmei voltak. Hiányzott az a biztonság, amit mellette érzett, de egy porcikája sem kívánta az újabb viharos éjszakát vele. Nem mintha nem lett volna jó, de most teljesen össze volt zavarodva. Mikor felébredt és Sasuke mellett találta magát, valahogy az annyira… szóval nem bánta. Kissé meglepte, mert este simán csak lefeküdt mellé, nem emlékezett, hogy hozzábújt volna, de valahogy a karja alatt kötött ki, a vállát használta párnának és a mackója helyett őt ölelgette álmában lelkesen. Hálás volt a sorsnak, hogy a fiú nem vett ebből észre semmit, mert sikerül előtte felébrednie és megszöknie a közös ágyból. Oltári nagy égés lett volna, ha Sasuke megtudja, hogy alvás közben szinte rámászott.


Nagy levegőt vett, és lelkiekben felkészült a további csatározásra. Míg össze vannak zárva, tuti, hogy jó párszor összevesznek még. Próbált türelmes lenni vele, de egyszerűen mindig kihozta a sodrából a fiú kiszámíthatatlansága. 

Ébren találta. Sasuke sötét szemei most tompán csillogtak, csüggedten bámulta a plafont és ugyanolyan elveszettnek tűnt, mint amikor legelőször magához tért. Sakurát ez eléggé felzaklatta. Akkor egyértelmű volt, hogy Ino miatt keseredett el a beteg, de ez a mostani búskomorság fura volt tőle, főleg, hogy este még jókedvűen vigyorgott mielőtt ki nem dőlt. Bár az is szokatlan volt, hogy akkor meg mosolyogni látta. Egyáltalán nem értette a hangulatváltásait.

- Jó reggelt! Mi a baj? – kérdezte gyengéden. Valahogy ezerszer jobban szíven ütötte Szörnyetege szomorúsága, mintha mást látott volna búslakodni. Sasukét valahogy megrázóbb volt ilyen elesettnek látni pont azért, mert egészségesen még nagy, erős és elég ijesztő volt.
- Szia! Jól vagyok, ne aggódj! Köszi, hogy nem hagytál a hideg földön feküdni – válaszolta szórakozottan. Közben alaposan megnézte magának Sakurát a saját pólójában, örült, hogy az ő holmiját viseli.
- Persze, hogy nem hagytalak – fordult el a lány a vizslató szemek elől zavartan, és elindult, hogy valami harapnivaló után nézzen. – Nem találtam más cuccot, szóval bocs, hogy ezt kölcsönvettem – szólt még hátra Sasuke ruhájára célozva.
- Én kérek elnézést, mivel miattam ment tönkre a fölsőd. Amúgy azt a fehér toppot, ami tegnap rajtad volt Itachitól kaptad?
- Igen.
- Akkor biztos nagyon sajnálod…
- Mivel a helyzetem miatt elég korlátozott a készletem, minden ruhám fontos, de nem gond. Ne foglalkozz vele! Én meg levágtam rólad a pizsamád, mert máshogy nem tudtam levenni rólad, szóval kvittek vagyunk.
- Mozgalmas éjszaka volt – jegyezte meg a fiú.
- Kibírnék már egy unalmasat, jól esne rendesen pihenni – sóhajtott Sakura nehéz szívvel. - Amúgy kicsit lemostam a sebed, de le kéne fertőtleníteni, mert elég csúnya. Nagyon vörös, remélem, nem gyullad be.
- Szerintem Inoichi még egy darabig itt tart, mert nem egy korán kelő fajta, addig pedig míg ki nem nyitja az ajtót semmi segítségre nem számíthatunk.
- Értem. Akkor még várhatunk. Sajnos már csak ropi van, ez az egyedüli ehető – lengette meg Sakura a nasit reggeli gyanánt. 

Megint letérdelt a beteg mellé és fölhúzta, aztán a háta mögé pakolta a párnát, hogy kényelmesebben támaszkodjon a falnak míg eszik. Sasuke hálásan mozgatta meg zsibbadt tagjait. Jó volt már a vállának, a karjainak, hogy más pozícióban lehet. Egyébként egyedül is föl tudta volna tornázni magát, de remélte, hogy Sakura segít, és addig is a közelében tudhatja. Az a röpke pillanat, míg egymáshoz simultak, olyan jólesett neki. Szerette volna átölelni, magához húzni, mert Sakura ontotta magából a meleget, a jót, a szépet, a kellemeset, az illatosat… Gyöngéd érintésével lelkébe áramoltatta a boldogságot, a biztonságot, a reményt. Sasuke pedig mindent akart. De csak egy másodpercet kapott. 

- Te nem eszel? – kérdezte egy csüggedt sóhaj közepette.
- Alig van, inkább meghagyom neked – tolta elé a lány a maroknyi sóspálcikát, aztán föl akart kelni, hogy inni is töltsön a fiúnak a száraz kaja mellé, de az elkapta a kezét és visszahúzta. Úgy döntött, itt az ideje, hogy beszéljenek.
- Sakura… tudom, hogy mindig bunkó vagyok, de kérlek, ne haragudj! Nagyon bánom, mert igazából rendes lány van. Most is gondoskodsz rólam, pedig szörnyen viselkedtem. Szóval… csak bocsánatot akarok kérni… megint. És azt is el szeretném mondani, hogy sokat jelent nekem, hogy így bánsz velem, hogy a történtek ellenére kedves vagy, segítesz, pedig nem ezt érdemelném. Nagyon-nagyon köszönöm! – mondta ki nehézkesen a szavakat. 

Ezzel sikerült tökéletesen meglepnie Sakurát. Keze óvatosan a lányéra simult és félve fonta rá ujjait. Tartott a visszautasítástól, mégis meg kellett tennie újra - szerette volna megint megcsókolni - csak most nem erőszakosan próbálkozott, hanem azzal a végtelen türelemmel, amivel egy életen át képes lett volna várni erre a tündérre, csak hogy az övé legyen. Centiméterről centiméterre közelített a kívánatos ajkakhoz, közben tekintete esdeklően könyörgött az elfogadásért. Aztán lehunyta gyönyörű éjfekete szemei és óvatosan a lány szájára tapasztotta szomjazó ajkait, hogy szerelmet kérjen, gyengédséget kapjon.