Sakura azt várta, hogy a kórteremben Inoichivel és Itachival találkozik, meg persze a beteggel, de nagyon meglepődött, hogy helyette két egymásba kapaszkodó embert talált. Ino Sasuke mellkasára volt borulva, szőke haja beteríttette mindkettőjüket. Először az arcukat nem is látta, de az ajtónyitásra azonnal szétrebbentek. 

Sakurának lényegében örülnie kellett volna, hogy a szerelmespár újra kibékült, de valamiért elmaradt az elégedettsége. Inkább zavart volt.

- Annyira sajnálom! Bocs, hogy csak így rátok rontottam! – dadogta, és máris kifordult az ajtón. A falnak támasztotta hátát, és egyszerűen lecsúszott a földre, mint egy kifacsart mosogatórongy. Annak is érezte magát: rongynak. 
- Ne butáskodj már, gyere csak be! – jött ki hozzá Ino, és egyszerűen behúzta a szobába, majd aggódva leültette Sasuke mellé egy székre, mert látta, hogy a rózsaszínnek nagy szüksége van rá.
- Tényleg nem akarlak zavarni benneteket – szabadkozott a lány újra, közben kissé elcsodálkozott, mert észrevette, hogy a másik kettőnek ki van sírva a szeme. Tehát az előbb valószínűleg vigasztalták egymást.
- Honnan szaladtál? És most nem Itachi vigyáz rád? Miért vagy egyedül? – kérdezte a szőkeség idegesen.
- Apukád elhozott nőgyógyászhoz. Szörnyű volt!
- Ne mondd, hogy te meg Itachi… - A Yamanaka lánynak elállt a szava, és szánakozva nézett rá, amit Sakura sehogy se értett.
- Igen, együtt vagyunk! – lépett be az emlegetett is. Az idősebb Uchiha eléggé ideges lett, hogy a többiek máris támadják őket. Sakura egyből hozzásietett, és megkönnyebbülve vetette magát a biztonságot jelentő karokba. Nem látta a feje fölött összevillanó tekinteteket, nem is sejtette, hogy ezzel az öleléssel mekkora fájdalmat okoz Szörnyetegének és Inónak.
- De szépen összegyűltünk! – csörtetett be komótosan Inoichi is Itachi után, és lazán levetette magát a beteg ágya szélére, mintha észre se venné, mekkora dráma közepébe csöppent éppen.
- Apa! Mondd, hogy nem ahhoz a szadista állathoz vitted Sakurát! Ugye nem? – támadt neki azonnal a lánya.
- Miért? Szerintem, remek doki.
- Ezt nem hiszem el! – csóválta meg a fejét haragosan a szőkeség.
- Rosszul bánt veled? – kérdezte Itachi azonnal a hozzábújó lánytól.
- Még nem voltam ilyen helyen, így nincs összehasonlítási alapom – tért ki Sakura a válasz alól. Nem akarta ennyi ember előtt elmesélni, mennyire kellemetlen volt neki. Ha rá gondolt, legszívesebben sírva fakadt volna ő is.
- Apa, Itachi, kijönnétek velem egy percre? – szólalt meg hirtelen Ino. 


A két férfi meglepetten nézett össze, de engedelmeskedtek. Itachi egy csókot nyomott barátnője homlokára, majd kényszeredetten követte a szőke lányt meg a főnökét, így Sakura és Sasuke kettesben maradt.



Sakura kivételesen nem érezte kínosnak a helyzetet, hiszen fogalma se volt arról, hogy a másikban mekkora háború dúl. Nem figyelte a sértődött arcot, a haragos lázban égő szemeket. A saját problémájával volt elfoglalva. Szórakozottan visszaült a székre, és még mindig azon gondolkodott, hogy juthatott idáig, hogy ilyen fiatalon kidobták otthonról, szeretője van, megjárta élete első nőgyógyászát, és úgy tűnik, Itachival nem csak megjátszásból, hanem a valóságban is egy párt alkotnak. Sok volt ez. Hirtelenjében zavaros, és érthetetlen, miért is ment ebbe bele. Kedvelte nagyon a srácot, különben tegnap éjjel tiltakozott volna, mégis ezt az egészet túl korainak érezte. Eddig még csak nem is randiztak, vagy ilyesmi. 

- Szóval összejöttél a testvéremmel? – szólalt meg hirtelen mellette Sasuke. Bosszantotta, hogy a lány ennyire elmerült a gondolataiban, hogy tudomást se vett róla. 
- Úgy tűnik – felelte Sakura csendesen. Ismerkedett a fogalommal: összejöttek. Nagyon szokatlan volt, hogy mindez vele történik, mert azt hitte, ha végre jár valakivel, az valami különleges lesz, és nem ennyire szorongató, félelmetes. Hát ez volna a szerelem?
- Nem tűnsz túl boldognak. Talán megbántad? – faggatózott tovább a beteg. Nehezen kontrollálta magát, hogy viszonylag szépen fogalmazzon, mert tombolt benne az indulat.
- Mit? – értetlenkedett Sakura, és most először fordult felé. Ártatlan tekintete gyermeki tisztaságot tükrözött még mindig, amitől a fiúnak elszorult a szíve. Képtelen volt aljas árulóként gondolni rá, pedig borzalmasan haragudott. Csalódottságát ki se lehetett volna fejezni, amiért ez az ostoba lány a legfontosabb kincsét így elkótyavetyélte. 
- Megbántad, hogy lefeküdtetek? Mert gondolom… megtörtént köztetek… - folytatta a vallatást. Egyszerűen nem nyugodott, bármennyire is fájt hallani az igazságot.

A tűzvörös arc elárulta a választ, ami tovább fokozta gyötrődését.

- Szerelmes vagy? – jött az újabb provokáló kérdés, Sasuke számára talán a legfontosabb. 

Itt már elszakadt a cérna Sakurában, bár teljesen félreértette a másik indítékait.

- Most arra célzol, hogy tisztességesek-e a szándékaim? Hogy valóban szeretem-e a bátyádat, vagy csak játszok vele? – kérdezte dühösen.

Szavaira keserű nevetés csattant. Annyira abszurd volt Sasuke számára, hogy Sakura azt hiszi, félti tőle Itachit.

- Mintha egy tizenhat éves kislány megronthatna egy tapasztalt, vén rókát… - mormolta elkínzottan, de hangosan már teljesen más stílusban folytatta: - Szóval, nem játszol a testvéremmel, hanem tisztességesek a szándékaid. Azért feküdtél le vele, azért adtad neki a szüzességed, mert szereted – foglalta össze, és szánakozva nézte ő is ezt a kis butát. – Ez igazán rendes tőled! – gúnyolódott.
- Neked mi bajod? – Sakura végre megértette, hogy a másik nem kedvességből cseveg vele, hanem valami bántó dologra célozgat éppen. Ezen nagyon felhúzta magát, és lelkiekben egyből védekező állásba helyezkedett. Mellkasa zaklatottságában idegesen emelkedett-süllyedt, és megint azzal a rémül tekintettel bámult Szörnyetegére, amit Sasuke nagyon utált. Gyűlölte, hogy fél tőle a lány, és hogy ő mégsem tud normálisan beszélni vele, csak ilyen kegyetlenül. Egyszerűen annyira bosszantotta Sakura naivsága, hogy legszívesebben megrázta volna, hogy térjen már észhez. Ilyen gyermeteg gondolkodással nem fog boldogulni a világban, csak egyre rosszabb lesz neki. Kihasználják újra és újra, mint most Itachi, és ki tudja még, hová fajulhatnak a dolgok. Sasuke úgy érezte, mindjárt megbolondul.
- Mi bajom? Akarod tudni? – kiabálta mérgesen. – Az, hogy idegesítesz! Bárcsak sose ismertelek volna meg! Elegem van belőled, mert nálad ostobább, szánalmasabb lényt még nem láttam! A bátyámmal azt csinálsz, amit akarsz, de engem kerülj el, ha lehet. Innentől… innentől ne gyere ide többet, mert nem állok jót magamért! Felfogtad?

Sakura riadtan ugrott fel mellőle, és azonnal hátrálni kezdett.

- Menj! Csak menj! Tűnj már el, vagy különben megint kapsz egy pofont! – veszekedett tovább Sasuke. Fogalma se volt, már miket beszél, annyira elborította agyát az indulat.

Az ajtó viszont nem nyílt. Sakura jó szokás szerint menekülni akart, de nem bírt. Először még le tudta nyomni a kilincset, de hiába tolta, a másik oldalról mintha szándékosan valaki nem engedte volna.

- Mi ez? – motyogta, és egyre kétségbeesettebben próbált szabadulni, de hiába feszült teljes erejével az előtte tornyosuló akadálynak, az nem engedett. 

Mögötte a szitkok nem csitultak. Sasuke egyre jobban belelendült az átkozódásba, így fel se tűnt neki a másik szorult helyzete, csak amikor a lány is kiabálni kezdett. – Ki akarok menni! – verte két kézzel az ajtót egyre hisztérikusabban, majd amikor rájött, hogy nem tud menekülni, elborította a pánik. Fülében ott dübörögtek Sasuke szavai, Sasori vádjai, az anyja elutasító mondatai. Mindez összekeveredett a fejében, mintha több ezren szidalmaznák egyszerre. Ordítottak a fülébe: - Nem kellesz! Gyűlöllek! Tűnj innen! Aztán az ijesztő hangok alakot öltöttek, körbe állták, és a tömeg fojtogatni kezdte. Érezte a nyakára kulcsolódó kezeket, a mellkasára taposó lábakat. Nem kapott levegőt… a sárba tiporták, a földbe döngölték, próbálták belefojtani a mocsokba. 


Soha nem volt még ilyen erős rohama. Ha lett volna levegője, torkaszakadtából sikoltozott volna a szeme előtt táncoló rémképekre, így viszont csak valami nyüszítő, agonizáló hang jött ki a száján. Nem érzékelte, hogy összeesik, hogy görcsösen kapkod oxigén után. A halállal nézett farkasszemet, és a félelem teljesen felemésztette, már csak a sötétséget látta, és a mellkasát átjáró fájdalmat érezte, meg azt, hogy minden ereje elszáll.


Durván hátra feszítették a fejét. Valaki úgy szorította, hogy ösztönösen odakapott. Nem értette, mi ez a szörnyű, gurgulázó hang, és mi az a másik parancsoló. Annyira védekezett a szájára tapasztott zacskó ellen, hogy Sasuke alig bírta tartani. Lassan aztán eljutott Sakura tudatáig, hogy már nem a tömeg próbálja kinyírni, hanem épp segíteni akarnak rajta. Kezdte felfogni a hozzá intézett szavak értelmét, bár még mindig hevesen zihált, rémülten kapkodott levegő után, görcsös igyekezettel kapaszkodott volna az életbe.


Hosszú ideig tartott, mire úgy tudott lélegezni, ahogy a kemény hang diktálta neki. Egészen kimerült, szeméből hatalmas könnycseppek gördültek az élményre. Így még nem félt, ennyire még nem érezte a fenyegető véget. 

- Most már minden rendben – simogatta meg egy meleg tenyér aggodalmasan az arcát. – Próbálj megnyugodni – kérlelte megmentője. 
- Te? – A lány nem is tudta hirtelen, mit szóljon, hiszen nagyon meglepte, hogy pont az az ember segít rajta, aki így felzaklatta. Azt se értette, hogy került mellé a fiú az ágyról, de a részleteken nem is volt kedve töprengeni. Mihamarabb szabadulni akart az ölelő karokból. Nem bízott már benne.


Egyből összeszedte magát, és máris araszolni kezdett el tőle. Mikor tisztes távolságba ért, gyorsan felpattant, és a fürdőszobába menekült. Bezárkózott.


Sasuke keserű mosollyal nézett utána. Mit is várt volna?


Amikor rájött, hogy túl messzire ment, és annyira fölhúzta a lányt, hogy az megint rosszul lett, mint a liftben, már nem szitkozódott tovább, hanem segítségért kiabált, de nem jött senki. Biztos volt benne, hogy Inoichi keze van a dologban, hiszen nem ez volt az első eset, hogy két veszekedőt összezárt. Ő már jó pár alkalommal csücsült a bátyával különböző apró helyiségekben, mert amikor hajba kaptak, az elnök úgy gondolt, addig ki nem jönnek, míg meg nem beszélik a problémát. Hát ez most nagyon hülye ötlet volt tőle. Sasuke nem is értette, hogy mehetett el ilyen messzire, hiszen Sakurával bármi történhetett volna. Vagy ennyire bízott benne, hogy ő bénán is megoldja?

Mikor felfogta, hogy senki segítségére nem számíthat, a lány pedig már elkékült a légszomjtól, a teste ösztönösen mozdult. Az éjjeliszekrényről lekapta a zacskó pogácsát, amit még Sasori hozott neki, és kiszórta belőle a tartalmát, aztán egyszerűen letornázta magát az ágyról. Hatalmasat puffant. Akkor tapasztalta meg igazán, mennyire tehetetlen lenyomorodott alteste. Emberfeletti erővel vonszolta el magát a levegő után kapkodó rózsaszínig, majd próbált ülésbe húzódzkodni. Szerencséjére Sakura könnyű volt, mint egy pille, és amikor végre a falnak tudta vetni a hátát, sikerült az ölébe rángatnia, és lefogni, hogy segíteni tudjon rajta. Igazi halálfélelmet látott a szemeiben, ez adott neki erőt, hogy a saját fájdalmai ellenére mindent megtegyen érte. Jól emlékezetébe véste, amikor Itachi csinálta ugyanezt. Akkor kínzó féltékenységgel nézte a szakszerű mozdulatokat, ahogy testvére gondoskodott a lányról, most viszont hálásan gondolt arra, hogy szerencséjére tudja, mi a teendő. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy lassan lenyugszik Sakura, és a színe is végre visszatér. Az iszonyat viszont, ahogy ránézett, amikor felfogta, hogy kinek az ölében fekszik… 

Elég kiábrándító volt újra szembesülni azzal, mennyire utálja őt, de Sasuke nem hibáztatta.


A fürdőszoba jó menedéknek bizonyult. Sakura többször is megmosta arcát, mire úgy érezte, hogy kijózanította a hideg víz. Most már igazán haragudott. Elege lett a félelemből, a kiszolgáltatottságból. Mikor végiggondolta, hogy már megint úgy viselkedett, mint egy riadt nyúl, oltárira utálta magát. Hányszor futamodik még meg?

Fölvetett fejjel, dacosan indult kifelé, azzal a céllal, hogy szó nélkül átlépi a gőgös Uchihát. Nem fogja szánni, nem foglalkozik többet vele még akkor sem, ha a másik nyomorék, beteg, elesett. Nagyon meggyűlölte. Rendes tőle, hogy segített, de attól még egy visszataszító, morcos hisztérika. Többet nem kísérletezik vele.

Az ajtóban viszont megtorpant. A szánalmas látványra megingott az elhatározása. A fiú hamuszürke volt a fájdalomtól. A hirtelen erőltetés miatt minden izma sajgott, és csúnyán beütötte magát, amikor lefordult az ágyról. Egyszerűen elterült a földön, még arra se volt ereje, hogy ülve maradjon, pedig nagyon szégyellte, hogy ennyire gyenge.

Sakura képtelen volt tétlenül nézni, bármennyire is fogadkozott az előbb. Ismét azzal próbálkozott, hogy kintről hív segítséget. Nyomta a nővérhívót, dörömbölt az ajtón, de semmi. Végül észrevette, hogy Sasuke telefonja ott hever az éjjeliszekrényen, és üzenetet jelez. Mikor kinyitotta, döbbenten olvasta Inoichi szavait: „ Sasuke! Reggelig Sakura a tiéd. Viselkedj belátásod szerint, de utána nem akarok többet a nyavalygásoddal foglalkozni. Ez az utolsó esélyed. Csak magadat hibáztathatod, ha ezt is elszúrod. Én ennyit tudok tenni érted. „

Reggelig össze lesznek zárva? Utolsó esély? Érezte, hogy újabb rosszullét kerülgeti, de amint Szörnyetegére nézett, rájött, hogy Inoichinek igaza van. Be kell ezt fejezni, nem cirkuszolhatnak örökké. Sasuke különben se nézett ki úgy, mint aki folytatni szeretné a veszekedést. 


Sakurában megszólalt a lelkiismeret, és úgy döntött, még egyszer utoljára segít neki. A beteg hóna alá nyúlva megpróbálta elhúzni a fekhelyéig. Sasuke bágyadtan tűrte. Mikor sikerült, a két kezét föltette a matracra, de bárhogy is igyekezett, nem tudta úgy megemelni, hogy visszategye a helyére. Egyszerre volt vicces és tragikus, ahogy szenvedett a nála jóval nagyobb fiúval.

- Ez nem fog menni – suttogta magának, mert Sasuke már nem volt olyan állapotban, hogy beszélgetni lehessen vele. A lány még tett néhány kísérletet, nyögött, szuszogott, erőlködött, de túl nehéz volt neki a másik tehetetlen testének súlya.

Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. Miközben Sakura az izzadságot törölgette homlokáról, és próbálta a beteget legalább ülésben tartani, hogy ne a földön feküdjön, egy zseniális ötlete támadt: Minek is tenné fel az ágyra? Lenn is lehet feküdni.

- Várj! – lihegte, és újra húzni kezdte. Kinézett a szobában egy barátságos kis sarkot, és utolsó erejével elráncigálta a kiszemelt vacokig. – Majd ide megágyazok neked, reggelig csak jó lesz – közölte a félájult fiúval, aki beletörődően bólintott.

Egész kényelmes fészket készített. A vastag matracot lecibálta az ágyról, aztán visszatette rá a lepedőt, párnát, takarót. A terasz felől kellemes nyári levegő jött be, de Sasuke vacogott a kimerültségtől, így amikor végre rágurította az új fekhelyére, a fiú hálásan fogadta a takarót.

Mikor őt már jó helyen tudta, Sakura szépen fogta a telefonját, és kikereste Inoichi számát. Nagyon meg akarta mondani neki a magáét, de hiába csengette, sem ő, se a barátai nem vették föl. Utoljára Itachit hívta, de ő is kinyomta. Ez a szemtelen Elnök!!!
Egyre jobban felháborodott, hogy így szórakozik a fickó velük. 

- Mi a baj? – kérdezte Sasuke, mert a lány idegesen járkált fel-alá és olyan csúnyán szitkozódott, ami teljesen idegenül hatott tőle. 
- Az az alattomos kígyó bezárt bennünket! Hát mit gondol magáról? Te beteg vagy, szükséged lehet orvosra, nővérre. Mi lesz, ha rosszul leszel? Erre ő reggelig itt akar tartani bennünket, csak azt nem értem, hogy minek. Tessék, ezt írta neked – tartotta az orra elé a telefont. – Bocs amúgy, hogy elolvastam.
- Semmi gond. Amúgy szokása összezárni a veszekedőket.
- Hát engem nem érdekel a hülye szokása! – Sakurának új ötlete támadt. Kiment a teraszra, hátha ott lát valakit, akit megkérhet, hogy engedje ki, de hiába meresztgette a szemét, lenn, az épületet körülölelő gondozott gyepen senki nem sétálgatott. – Ilyen nincs! – jött vissza puffogva. 
- A telefont se veszik fel?
- Még anyukádat is hívtam, de mindenki kinyomja. Nem tudom mire jó ez!

Sasuke bezzeg tudta, bűntudatosan vizsgálgatta a takaróját, nem mert a lány szemébe nézni. Ez az utolsó esélye, csak ketten vannak, mégis annyira tehetetlennek érezte magát. Értékelte Inoichi igyekezetét, de fogalma se volt róla, hogy a történtek után hogyan kérjen bocsánatot, és hogyan érje el, hogy Sakura ne utálja annyira.


A lány még többször próbálkozott az ajtóval, telefonnal, erkéllyel, mire belátta, hogy reggelig innen nem szabadulhat. Attól nem félt, hogy Sasukéval újra összecsapnak, mert a fiú olyan gyenge volt, hogy szinte a szemét se tudta nyitva tartani. Talán nem kellett volna annyit a földön húzgálni, de hirtelen semmi jobb nem jutott eszébe. A lényeg, hogy most pihenhetett, Sakura pedig azon gondolkozott, mihez kezd magával reggelig.

A gyomra hatalmasat kordult. Itachi reggeli helyett is szeretkezni akart, így alig evett valamit. A kórház után étterembe készültek, de a jelenlegi fogsággal ez is meghiúsult. Elindult, hogy fölfedezze, Sasukénak milyen rejtett tartalékai vannak az éjjeliszekrényben és a pici hűtőben. A sok pogácsa elég bíztató volt, de akadt még szalámi, sajt, vaj és paradicsom is. Úgy gondolta, ha Sasukénak is készít ezekből vacsorát, akkor nem annyira kínos, hogy ő is belakmározik a beteg ennivalójából. 

A pogácsákból guszta szendvicset készített. Talált műanyag tányért, arra pakolta a kész remekeket, és mellé sorakoztatta a zamatos paradicsomszeleteket. 

- Egyél, mielőtt elalszol – húzta újra ülésbe Sasukét, aki nehezen palástolta csodálkozását.

Csendben falatoztak, a fiú közben le se vette Sakuráról a szemét. Tudni akarta, miért ilyen kedves hozzá annak ellenére, hogy olyan csúnyán beszélt vele. Megkérdezni viszont nem merte, hiszen ahányszor csak kinyitotta a száját, folyton összevesztek. Szóval inkább hallgatott, és minden egyes percet, ami ebben a tehetetlen tétlenségben telt, átkozott. Úgy érezte, most már tényleg vészesen fogy az ideje Ha Sakura így elmegy, valószínűleg soha többet nem lesz ilyen alkalom, hogy jóvátegye a korábbiakat. 

Dehogy akarta, hogy többet ne jöjjön! Inkább azt kívánta: Soha ne menjen el! Maradjon mellette, vele foglalkozzon, csak rá mosolyogjon. Itachi megkaphat bárki mást, neki sose volt probléma partnert találni, de Sasuke úgy gondolta, életében először szerelmes, és nagyon igazságtalan, hogy Sakura mégis a bátyját szereti. 

A lány mellett valahogy mindig megjött az étvágya. Észre se vette, hogy szinte mindent ő pusztított el, Sakurának alig hagyott. Úgy cikáztak a gondolatai, annyira törte a fejét, hogy mit is mondjon, hogy a valóság észlelése ki-ki maradozott.

Talán, ha bocsánatot kérne…

- Egészségedre! – vette el előle Sakura az üres tányért, és mellé térdelt, hogy segítsen neki visszafeküdni. 

Sasukénak a torkában dobogott újra a szíve, ahogy a vékony kar átölelte és megtartotta, míg eligazgatta a másikkal alatta a párnát. Egymáshoz értek, ott volt mellette a lány, akit szeret, és ő nem szólhatott, nem kapaszkodhatott belé, hogy ne engedje el, maradjon mellette. Sakura gyöngéden lefektette, aztán rá se nézve ment a dolgára. Elpakolta a maradékokat, elöblítette a kést és a tányért, azután elvonult a fürdőszobába. Sokáig pöszmötölt benn. Sötét volt, mire kijött. 

- Szükséged van még valamire? – kérdezte csendesen.
- Nem, köszi – motyogta Sasuke, és csüggedten nézte, ahogy kivonul a teraszra egy székkel, elhelyezkedik, a lábait a korlátra pakolja, és a holdat bámulva valószínűleg pihenni próbál, vagy átkozza a sorsot, amiért itt sínylődik, és nem Itachi karjai közt alszik édesdeden.

Nyomasztó volt a csönd. A kórház amúgy is olyan környéken épült, ahol nem volt soha nagy mozgás, ami a betegek nyugalmát szolgálta, de most Sasuke szenvedett ettől. Gyűlölte, hogy ő is mozdulatlanságra van kárhoztatva, semmi hasznos nem jut az eszébe, és az idő meg csak egyre telik. 

- Sakura! – szólt bátortalanul, amikor látta, hogy a lány kényelmetlenül fészkelődik. 
- Mi a baj? 
- Kérhetnék inni? – mondta a legelső ürügyet, amit kitalált.
- Persze. – Sakura egyből jött, hogy kiszolgálja. Villanyt nem gyújtott, elég fény szűrődött az épület előtti lámpáktól, így könnyen tájékozódott. - Tea, limonádé és víz van a hűtőben. Mit szeretnél? – kérdezte fáradtan.
- Csak vizet.
- Fölülsz?
- Ha nem gond…

Sasuke újra érezhette a másik melegét, és önkéntelenül is eszébe jutott, ettől mennyire felforrósodik a teste, míg délután Inót ölelve csak keserűséget érzett és haragot, amiért nem az van mellette, akire vágyik.

- Sok baj van velem.
- Neked se lehet könnyű mindig kivárni, míg valaki segít rajtad. 

A fiú úgy érezte, ideje összeszedni minden bátorságát, ha nem akarja reggel szembeköpni magát a gyávaságáért. Végül rászánta magát a beszédre.

- Ne haragudj! Nem gondoltam komolyan, amit korábban mondtam – kért bocsánatot. 

Sakura egy darabig hallgatott, de aztán válaszolt:

- Tudod, az a baj, hogy nem te voltál az első, aki mostanában így beszélt velem. Emiatt jóval érzékenyebben reagálok mindenre. Köszönöm, hogy mellettem voltál, amíg rosszul voltam, de jobban örültem volna, ha el se jutunk odáig. Azt hittem, amikor a muffint ettük, kicsit megkedveltél. Fogalmam sincs arról, hogy megint mit tettem, amiért ennyire felhúztalak.
- Nem a te hibád – ismerte be a beteg, és nem tudta eldönteni, elmondhatja-e az igazságot az érzéseiről. Sajnos túl nyuszi volt újra.
- Miért utálsz?

Jó volt a rájuk telepedő sötét, így Sakura nem láthatta, mennyire elpirult Sasuke. Utálni?

- Én egyáltalán nem utállak – mormolta feszengve.
- Mindig veszekszel velem – akadékoskodott Sakura.
- Folyton felbosszantasz, mert annyira… 
- Mondtad már! Idegesítő vagyok. Nem kell ismételni – sóhajtott nagyot a rózsaszín.
- Én nem úgy gondoltam…
- Ha megittad a vizet, akkor feküdj vissza, és hagyjuk ezt a témát. Nincs erőm veszekedni. Késő van, amellett ideges is vagyok.
- Ne haragudj! – kért Sasuke megint bocsánatot.
- Nem miattad! – szabadkozott Sakura. – Mostanában minden éjjel máshol alszom. Vándorlok, mint egy kivert kutya. Ez eléggé megvisel.
- Hallottam, hogy anyukád milyen csúnyán viselkedett.
- Szerintem, igaza volt. Alighogy magamra hagyott, máris mi lett belőlem… Pont, ahogy megjósolta.
- Mi?
- Hát egy… hiszen lefeküdtem a bátyáddal… Mi is lehetnék, ha nem egy könnyűvérű nőcske – fakadt ki a lány keserűen. – Én szeretem a testvéredet, de azt hiszem, megbántam, hogy ilyen korán az ágyban kötöttünk ki.
- És úgy gondolod, ezért csak te vagy a hibás?
- Ki lenne más? Nem erőszakoskodott, hagyta, hogy döntsek. Akkor arra volt szükségem, hogy ne legyek egyedül, és én emiatt belementem.
- Van az úgy, hogy az ember elkeseredettségében csinál hülyeségeket, főleg, ha magányos.
- Te is voltál már így?
- Utálom Inót, de délután bejött bocsánatot kérni, és nem tudtam volna ellökni magamtól.
- Láttam. Azt hittem, kibékültetek.
- Jobb, hogy beszéltünk, de attól még soha nem fogom szeretni. Csak kellett akkor valaki.
- Ő szeret téged.
- Szerintem, te még nagyon nem ismered az embereket, és fogalmad sincs a szerelemről – mosolyodott el Sasuke.
- Aludnod kéne végre! – váltott témát a lány. Inkább nem reagált erre a beszólásra, mert aggódott, hogy megint valami olyasmit mond majd, amivel feldühítheti Szörnyetegét. Kedvelte, amikor ilyen türelmesen csevegett vele, de tartott a kiszámíthatatlanságától.
- Le akarsz rázni? – ellenkezett a fiú.
- Beteg vagy, pihenned kell.

Sakura tényleg vissza akarta fektetni, de Sasuke elszánta magát.

- Elmondok neked egy titkot – fogta meg a lány kezét, és sötét szemeit a meglepett smaragdokba fúrta. – Én… félek.
- Félsz? Mitől?
- Mióta felébredtem, és rájöttem, hogy nem tudok önállóan mozogni, ágyhoz vagyok kötve, mindig csak arra várok, hogy jöjjön hozzám valaki. Olyan rossz, hogy nem tehetek mást, csak várok, és reménykedem. Folyamatosan rettegek, hogy mi lesz, ha egy nap senki nem lesz kíváncsi már rám. Nem nyílik az ajtó, nem jelenik meg az anyám, vagy a bátyám, a haverok. Mi lesz, ha végleg egyedül maradok?
- Ehhez nem kell lebénulni. Én is így érzek, én is ettől félek – mondta keserűen Sakura, és most már igazán szerette volna befejezni ezt a beszélgetést, mert fájó pontra tapintottak. 
- Kérhetek még valamit?
- Ez az utolsó mára.
- Ne menj ki a teraszra! Maradj itt mellettem, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Megtennéd? – fogta könyörgőre Sasuke. 
- Hiába feküdnék melléd. Mivel nem szívből jön, se te, se én nem élveznénk még barátilag sem. Hidd el, neked ez ugyanolyan lenne, mint amikor Inót ölelted. Éppen te mondtad, hogy nem volt az igazi. Akkor meg minek?


Sasuke elgondolkozva bámulta a szuszogó lányt. Tényleg nem feküdt mellé, hanem karnyújtásnyira tőle ledobált néhány törölközőt, amit a szekrényben talált, és arra dőlt le aludni, hogy mégis a fiú közelében legyen, ha a másik ezt akarja. Sasuke pont azon töprengett, hogy tulajdonképpen mindig ezt próbálta elérni nála. Azt szerette volna, ha Sakura nem osztogatja ész nélkül mindenkinek a bájait, nem közvetlenkedik mindenkivel, hanem a kedvességét, a szépségét annak az egy férfinak tartogatja, akit igazán szeret. 

Milyen kár, hogy az az egy férfi nem ő, hanem a testvére. 




Létezik akkora elkeseredés, hogy a szakadék szélén egyensúlyozva elutasítjuk az erős, segíteni akaró kezet. Mikor a gödör alján vastag szivacs várna, de mi direkt mellé ugrunk, hogy biztos legyen a vég. Sakura kinn felejtette a csap szélén a kést, és Sasuke egyre jobban szemezgetett vele. Már elég erőt érzett magában, hogy hason kúszva elmásszon érte, és sebzett szívébe döfje. Nem látott más kiutat. Nem akart örök életére a családja terhére lenni, mások boldogságára irigykedni. Semmi nem volt már, ami ebben az életben tartsa. 

Még egy utolsó pillantást vetett a szépséges arcra, és nekiveselkedett, hogy megtegye a csapig vezető utat. Nagyon nehéz volt még oldalra fordulni is. Már ebbe beleizzadt. Aztán az alkarján kúszni kezdett, mint egy szánalmas csiga. Mikor Sakura rosszul lett, annyira dolgozott benne az adrenalin, hogy könnyedén megtette ezt az utat, de most meghalni ment. 

Kimerülten lihegett, mire elérte célját. Vakon tapogatózott a feje fölött, majd megtalálta a kést. Remegő kézzel nézegette egy darabig, majd komolyan azt gondolta, hogy a szívébe mártja. Már nyomódott is a pengéje a mellkasának, közben édesanyja szomorú arcát látta maga előtt, és sírni kezdett, annyira fájt neki, hogy mekkora bánatot fog okozni szegény asszonynak, de tovább nyomta a gyilkos fegyvert, ami egyre mélyebben szántotta porcelán bőrét. 

- Megőrültél? Ennyire eleged van? – fogta le Sakura a kezét, és riadtan vette el tőle a kést. – Ezt nem csinálhatod! Hogyan is gondolhattad? – kérdezte hitetlenkedve. Jól ismerte ezt az elkínzott tekintetet, tudta, hogy a fiú valóban véget akar vetni az életének, ami őszintén megrémítette. Tényleg ilyen magányosnak érezné magát? 

Mintha a saját tükörképét látta volna viszont. Ugyanazok a kétségbeesett szemek. Megértette. Hogyne értette volna, hiszen ő is ugyanilyen nyomorultul érezte magát.

- Azt akarod, hogy éljek? – kérdezte Sasuke fura éllel a hangjában.
- Persze.
- Ezt csak úgy tehetem, ha önző leszek.
- Hogy érted?
- Így! – rántotta magához a lányt, és rátapadt a szájára, belemart a húsába, közben a vére összemaszatolta a hófehér ruhát. Harapta, akarta. A testét szerette volna birtokolni, pedig még a sajátjának se volt ura.

Sakura pedig visszacsókolta.