Én és Hinata csak álltunk, és hallgattuk a bentről kiszűrődő hangokat, amik nem voltak valami megnyugtatóak. Puffanások, csattanások, reccsenések és nyögések hallatszódtak ki. Barátnőmmel összenéztünk, majd óvatosan a bejárathoz lopakodtunk, és belestünk az immár csatatérré változott helyiségbe. Mindhárom srác a földön fetrengett egy bizonyos testrészüket fogva, és kétségbeesetten jajgattak. Ino idegesen kapta ki bátyja kezéből a csipkés bugyiját, majd még egyet belerúgott szegénybe.
- Cseszd meg. Nem csináltam semmit – dünnyögte Sasuke, miközben ülő helyzetbe próbálta magát tornászni.
- Fogd be – szólt rá a lány – te is ugyan úgy bejöttél, mint ez a kettő – mutatott a szőkékre.
- Attól függetlenül nem kotorásztam a szekrényedben, és csorgottam a nyálam a fehérneműidre – állt fel nagy nehezen, és az arcán is egy fintor futott végig – ja, és csak úgy szólok, hogy te lennél az utolsó nőszemély, akinek a cuccai közt turkálnék, vagy verném ki rájuk.
- Idióta – csikorgatta Ino a fogát, keze ökölbe szorult – ti meg kelljetek fel. Ennyire azért nem voltam durva.
- Baszd meg, hugi – nyöszörögte Deidara – tudod milyen szar, amikor tökön basznak?
- Nem, még nem tapasztaltam – rázta meg a fejét – de megérdemeltétek. Kellett beletúrnotok a cuccaimba. De most kifelé – mutatott az ajtóra.
Sasukének nem is kellett kétszer mondania, azonnal elhagyta a lány szobáját. Még szerencse, hogy Hinatával félre álltunk, különben tuti, hogy fellökött volna minket. Úgy száguldott ki innen, mint valami buldózer. Csak néztem utána… Bár megértettem, hogy mi baja lehetett. Narutoék ezzel egy időben még mindig a földön szenvedtek, de mikor Ino előkapta a baseball ütőt egyből felpattantak, mint akiket az ágyúból lőttek ki. Bár lehet, hogy tényleg kicsinálta volna őket, ha nem tűnnek el.
Miután már egyikük sem tartózkodott a szobában, neki látott összeszedni a szanaszét szórt fehér neműket, amiket aztán a szerénybe tuszkolt. Mormogott még valamit az orra alatt, de nem tudtuk ki venni mit mondott. Amint végzett, minket is kitessékelt a szobából, majd bekopogott a drága bátyjának a szobájába, de választ nem kaptunk. Benyitott, viszont az üres volt, így a következő célpontja a nappali volt. Ott meg is találtuk őket. Mindhárman a fotelba ücsörögtek. Míg Sasuke kitartóan bámulta Inot, mint akit mentem kicsinál, addig Naruto és Dei inkább máshová nézett. Valahogy még egy kicsit meg is könnyebbültem, mivel most nem én adtam okot Sasukének, hogy dühös legyen. Ino szép lassan lesétált, mi pedig Hinával csöndben követtük őt.
- Megcsináltuk a sütiket, és hoztunk kóstolót – kezdte Ino – jó lenne, ha véleményeznétek.
- Chh.. – Sasukétól csak ennyi tellett. Közben az asztalra helyeztem a tálat, amin az említett finomságok sorakoztak.
- Nincs benne sem méreg, sem drog, sem egyéb készítmény – mosolyogtam rá az Uchihára, aki hol engem, hol pedig a süteményeket fixírozta. De ahogy elnéztem ez sem nyugtatta meg kellő képen.
- Milyen ízűek? – hajolt előre Naruto, hogy jobban szemügyre vehesse őket.
- Meggyes mákos, marcipános és almás – sorolta Ino.
- Jól hangzik - csatlakozott Deidara is, közben már nyúlt is az első szeletekért. A másik szőke sem habozott, egyből lecsapott rájuk, majd mind a háromból magához vett egy-egy szeletet. Egyedül csak Sasuke nem mutatott semmi féle izgalmat a sütemények láttán, még a kisujját sem mozdította meg.
- Ez isteni – nézett ránk hatalmas csillogó szemekkel a róka kölyök.
- Hugi, most nagyon kitettetek magatokért – szólalt meg Dei is – Sasuke meg kell kóstolnod. Tutira nem bánod meg.
- Kösz nem – vágta rá egyből.
- Fogadjuk, nem is… inkább egy tízest rá, hogy ha Nanami kínálna ilyenekkel, akkor se szó, se beszédnyomban bele egyeznél – kínos csend telepedett a társaságra. Mindenki mereven bámulta az Uzumakit.
De mintha Sasuke a lány említésekor még össze is rezzent volna, vagy csak beképzeltem? Valószínűleg én voltam az egyetlen, akinek fogalma sem volt erről az egészről. Reménykedve néztem Inoékra, hátha beavatnak ebbe az egészbe, de sajnálatomra mindketten Narutot bámulták szúrós pillantásaikkal, engem viszont figyelmen kívül hagytak. Reménytelennek tűnt, hogy bárki is beavat.
- Fogd be – törte meg Sasuke a beállt csendet – őt ne keverd bele.
- Mért, talán nem így van? – nézett farkas szemet az Uchihával.
- Nem.
- Tényleg? Akkor mért nem tudsz legalább egy falatot letuszkolni a torkodon? – gúnyolódott. Látszólag élvezte, hogy dühítheti barátját, és ezt nem is félt kimutatni.
- Nem szeretem az édeset, világos?
- Fura, mikor még Nanami itt volt, akkor lested minden kívánságát, mint egy jól nevelt pincsi kutya, erre most meg, képtelen vagy csak egyet megenni a kedvükért – mutatott ránk – egy igen egyszerű dolgot kértek, te meg máris megfutamodsz? Elgyengültél Sasuke.
- Be fognád végre? – csapott az asztalra a fekete hajú. A szeme szikrákat szórt, szinte már érezni lehetett a feszültséget közöttük.
- Csak nem tiportam bele a lelkedbe? – állt fel Naruto is, közben ökölbe szorította a kezét.
Mielőtt még bármi történhetett volna, Deidara felállt, és közéjük lépett, már amennyire az asztal engedte.
- Ha verekedni akartok nem bánom, de azt házon kívül tegyétek – intett az ajtó felé – különben én leszek az, aki szétrúgja a seggeteket.
- Ezt nem hallgatom tovább – azzal Sasuke felkapta a pulcsiját, majd az ajtóhoz sétált, amin miután kilépett jól becsapott. A ház szinte bele remegett, ahogy az ajtó bezáródott mögötte.
Újabb kínos csend telepedett ránk, majd mindkét szőke visszaült a kanapéra, és tovább eszegette a süteményeket. Miután kiürült a tál, mindketten teli hassal hátradőltek, és össze-vissza dicsérték az általunk készített finomságokat. Nem győztük leállítani őket. Hiába mondtuk, hogy semmiség, ők csak nem hallgattak ránk. Többször is hangoztatták, hogy alig várják a holnapot, hogy teli zabálhassák magukat.
Az én agyam eközben folyamatosan Sasuke körül forgott. Annak a Nanami lánynak az említése eléggé felkavarta őt. Talán ő lehetett a volt barátnője? – futott végig az agyamon. Hiszen a hallottakból leginkább ezt tudtam volna leszűrni, de lehet, hogy én értettem félre. Úgy tűnik, nagyon sokat jelenthetett neki, de tudomásom szerint a lány félre lépett, ezzel összetörve a fiú szívét. Sajnos csak ennyit írtak a papíron, az előzményeket nem írták le. Fogalmam sem volt róla, hogy most hogyan érezhet. Egyáltalán nem tudom milyen érzés elveszíteni egy szeretett személyt. Ezelőtt én még ilyesmit nem tapasztaltam, és reméltem, hogy nem is kell. Most is biztosan maga alatt lehet, nekem pedig valahogyan meg kéne akadályoznom, hogy még ennél is rosszabbul érezze magát. Kénytelen leszek holnap minden féle trükköt bevetni, hogy egy kicsit megnyíljon nekem, már ha eljön a buliba. Simán kinézném a mai nap után, hogy nem igazán menne Naruto közelébe, és inkább otthon marad. Reménykedtem, hogy nem így lesz, és lesz alkalmam beszélni vele.
Közben a konyhában épp a sütis tálat törölgettem egy vizes szivaccsal, amiről a két srác nem rég még a finomságokat ette. Amikor végeztem vele odaadtam Inonak, aki egy száraz ronggyal törölte át, végül Hinatánál kötött ki, aki berakta a szekrénybe. Miután ezt befejeztük, összeszedtük az oda nem illő dolgokat, majd lassan elköszöntünk egymástól.
Gyorsan szedtem a lábam az utcán. Nem szerettem egyedül mászkálni. Már így négy óra felé is elég sötét volt, ráadásul még az idő is lehűlt egy kicsit, és sajnálatomra csak egy vékonyka pulcsi volt rajtam, alatta meg egy póló, szóval nem sokat segített. Végig vágtattam a főúton, majd az egyik utcán levágtam az utat. Igazából fogalmam sem volt, hogy merre megyek, csak mentem a fejem után. Hosszú percek teltek el így, hogy fogalmam sem volt, hogy hova megyek, mikor hirtelen még a szél is megerősödött, és bele-bele kapott a szoknyámba, amit kétségbeesetten szorítottam a lábamhoz, nehogy kivillanjon a bugyim, bár most ez zavart a legkevésbé.
Nagy nehezen megmásztam az előttem lévő dombot, majd megkönnyebbülten sóhajtottam fel a tetején. Zavartan néztem körül, mivel egyáltalán nem volt ismerős a hely. Egy parkszerű részen voltam. Bal oldalt fák voltak egymás mellé ültetve, néha egy-egy bokorral megszakítva. Jobb oldalon egy korlát futott végig a járda mentén. Lassan oda sétáltam, és megfogta azt. Vagy tíz méter magasan lehettem. Lent futott a főút, ahol kocsik cikáztak. Nagyon szép volt a kilátás. Egy kicsit még örültem is, hogy ide jutottam, csak az volt a baj, hogy még mindig nem jöttem rá, hogy hogyan jutok haza.
- Te meg hogy kerülsz ide? – hallottam egy nagyon ismerős a hátam mögül. Zavartan fordult meg, és néztem bele a fekete íriszekbe. Csak nekem lehet ilyen szerencsém, hogy megint pont bele botlok.
- Hát…- nem volt semmi értelme hazudni – eltévedtem – nyögtem.
- … - nem szólt semmit. A korláthoz sétált. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mit is tart a kezében, megint. Oda mentem hozzá, majd kikapva a cigit, elnyomtam.
- Hé – háborodott fel – ez most jól esett?
- Muszáj folyton mérgezned magad? – néztem újból a szemébe.
- Neked nem mindegy? – vette elő a kis dobozkáját, majd egy újabb szálat kihúzott belőle.
- Nem – vágtam rá – és azt tedd el légy szíves. Amúgy tudtad, hogy a cigi füst sokkal károsabb a passzív dohányosokra, mint az aktívabbakra?
- Ha ennyire zavar menny el. Senki sem kérte, hogy maradj itt – mondta és a szájába vette, közben mélyet szívott belőle, amit aztán kifújt – vagy azért nem mész el, mert komolyan eltévedtél? – villantott felém egy sunyi mosolyt.
Mikor megláttam a felfelé görbülő szája szélét, még a szívem is nagyot dobbant a mellkasomban a meglepetéstől. Nem sokszor látni, ahogy Sasuke mosolyog. Vagyis nem igazán emlékszem rá, hogy mióta ismerem bármi ilyesmit tett volna. Ugyan is ezt elég nehéz lenne elfelejteni.
- Igen – motyogtam, közben elfordítottam a fejem, hogy ne lássa zavarom. Elnevette magát, mire kénytelen voltam felkapni a fejem – nem vicces.
- Szerintem az.
- Mondom, hogy nem. Még nem ismerem eléggé a környéket.
- Ja, én is ezt mondanám.
- Ezzel meg mire célzol? – most már kezdett felmenni bennem a pumpa – nem követtelek vagy ilyesmi…
- Én ezt egy szóval sem mondtam – húzott fel még jobban.
- De erre akartál kilyukadni.
- A-a – rázta meg a fejét – mellesleg furcsa, hogy nem kérdezős ködöl feleslegesen.
- Miért is? – néztem rá csodálkozva.
- A veszekedésre gondoltam.
- Minek kérdezősködjek, hiszen úgy sem válaszolnál szokás szerint – támaszkodtam a korlátnak, közben a tájat bámultam.
- Érdekel? – mélyen bele szívott a cigarettába, majd újból kiengedte a füstöt.
- Egy kicsit.
- Nanami a volt barátnőm.
- Ennyire még én is rájöttem. Amúgy meg mért mondod el?
- Már magam sem tudom – vonta meg a vállát, majd elnyomta, és a csikket pedig kihajította a kukába. Utána háttal a korlátnak támaszkodott és az eget kezdte fixírozni – még a szüleim halála előtt egy fél évvel ismertem meg. Eleinte elég esetlen volt, arról nem is beszélve, hogy a legcsinosabb lány volt, akit valaha láttam, és ezért elég sok srác rátapadt.
- Te meg gondolom, mint a filmekben, kimentetted a karjaik közül, aztán összemelegedtetek.
- Ja, valahogy így – ejtett meg még egy mosolyt, bár ez kevésbé sikerült élethűre – még a kapcsolatunk elején egész rendben volt minden, csak hogy utána kezdett megváltozni minden értelemben. Én meg azt se tudtam, hogy mit miért csinál.
- Ez nem igazán tetszett neked, igaz?
- Hát nem. És igazából a gondok a szüleim halála után kezdődtek, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Összevesztünk, aztán két hétig még köszönni se köszöntünk a másiknak, aztán megelégeltem ezt, és gondoltam bocsánatot kérek, azért amit el sem követtem.
- Ezt hogy érted? – igazából fura volt így beszélni vele, hiszen eddig folyton elküldött, hogy ne zaklassam, hülye kérdésekkel. Erre most meg csak úgy mesél. Kíváncsi lennék rá, hogy mi ennek az oka.
- Félre értett egy szituációt.
- Pontosan mi történt?
- Igazából semmi, mármint Ino félre hívott, mert beszélni akart velem, aztán Nana-chan félreértette az egészet.
- Á most már értem.
- Miután végre összeszedtem magam, hogy bocsánatot kérjek, rajta kaptam egy másik csávóval, ahogy éppen… - még a lélegzetem is elakadt – gondolom, nem kell részleteznem. Az után jött a magyarázkodás, hogy ő nem akarta, én meg dobtam őt.
- Nem akarok pofátlan lenni, de ő egy ribanc – nyögtem.
- Ezt már az első nap is kijelentetted a suliban – emlékeztetett rá.
- De ha egyszer az.
- Én erre nem mondok semmit.
- Még mindig szereted?
- Nem tudom – csóválta meg a fejét – már tényleg nem tudom, mit érzek.
- Bánod, hogy így alakult?
- Ennyire érdekel?
- Csak kérdeztem – vontam meg a vállam – ha nem akarsz, akkor nem kell válaszolnod.
- Nem mondom, hogy bánom, de azt sem, hogy örülök neki.
- Tudod, amíg nem rendezed az érzéseidet, addig nem leszel boldog. Pedig annyi lány van a földön, aki szívesen odaadná neked az életét, aki tényleg, aki tényleg szeretne – okoskodtam, pedig semmit sem tudtam a szerelemről.
- Ne hidd, hogy ez nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer sem gondoltam végig. Nem mintha ez bármit is segítene, de úgy tűnik, nem tudok felejteni, bárhogyan is szeretnék.
- Nem figyeltél rám –sétáltam elé – nem azt mondtam, hogy felejtsd el, csak hogy lépj tovább. És tudod mit? – néztem rá – a legnagyobb baj az, hogy elfojtod az érzéseidet. Ha boldog vagy – rá mosolyogtam– akkor nevess. Ha szomorú vagy – lebiggyesztettem a szám – akkor sírj.
- Mondani könnyű – suttogta.
- Igaz a dolgokat nem oldja meg, de legalább egy kicsit megkönnyebbülsz tőle.
Kutakodó tekintetével engem fürkészett. Igazság szerint képtelen voltam bármit is kiolvasni belőle. Elrejti a nyamvadt érzéseit és ezzel nem csak az én dolgomat nehezíti, ha nem azét is, aki szintén segíteni szeretne neki. Nehéz eset az egyszer biztos.
Tehetetlenül bámultam vissza az ónix szemekbe, de mind hiába. Sehogy sem tudtam rájönni mire gondolhat, pedig per pillanat nálam jobban senki sem vágyott arra, hogy egy icike-picike kis örömöt is okozzon neki, ami mosolyt csalhatna arra a bájos fejére.
Szerettem volna megint látni a felfelé görbülő kis gödröcskét a szája szélén, és hallani a nevetését, de nem azt a magára erőltetettet, amit eddig mutatott. A kíváncsiságom a valódi Sasuke iránt csak nőttön-nőtt. Látni azt a férfit – már ha nevezhetem így, 17 éves létére – aki nem több méteres falak mögé rejtőzik, ha baj van, ha nem kiáll magáért, egyszerűen fellelkesített.
- Meddig fogsz még bámulni? – mintha én nem ezt csináltam volna.
- Bocs – fordult el, bár lehet, hogy ezt nem kellett volna.
- Tudod, most egész jó fej vagy magadhoz képest – állapítottam meg, közben reménykedtem, hogy ezzel felvidíthatom – most legalább lehet veled beszélni.
- Kösz – dünnyögte. Kínos csönd telepedett ránk. Zavart, hogy nem kritizál, vagy szól be, így kénytelen voltam valami értelmes dologgal előállni.
- Tudom, hogy ez nem ide tartozik, de néhány napja összevesztem két barátommal. Segíteni szerettek volna, én meg elküldtem őket.
- Ezzel mire akarsz célozni? – nézett rám kérdő tekintettel.
- Most eléggé bűntudatom támadt miattuk. Valahogy ez a beszélgetés kihozta belőlem – mondtam – viszont nem is ezt akartam mondani – vakartam meg a tarkómat – azt hallottam, hogy ha kikiabálod az érzéseidet vagy a gondolataidat, akkor megkönnyebbülsz.
- Te nem vagy normális – rázta meg a fejét, bár azt a halovány kis mosolyt még időben sikerült elkapnom a tekintetemmel.
Mit ne mondjak, nagyon aranyos volt. Úgy tűnik Naruto bosszantása célt ért. Sasuke viszonylag megenyhült, és tök normális volt ebben a kis időben. Még mosolygott is a megnyílás mellett. Tegyük még azt is hozzá, hogy kifejezetten megnyugtatott a jelenléte. Reméltem, hogy holnap is ilyen lesz, és még több dolgot kicsikarhatok belőle.
- Most miért? Szerintem nem hülyeség.
- Ha most elkezdenék kiabálni tuti, hogy dilisnek néznének aztán még fel is jelentenének. Nincs kedvem az éjszakát a sitten tölteni.
- Muszáj mindenben egyből a rosszat látnod? Ráadásul csak ketten vagyunk – tettem csípőre a kezemet.
- Amúgy is, minek kikiabálni, ha meg is beszélheted vele?
- Mint már említettem jobban éreznéd magad utána, ahelyett, hogy a másik felhúzná az agyad.
- De az illető nem fogja hallani.
- Honnan tudod? – néztem rá – a szél sok mindenre képes.
- Ja, képzelem – forgatta meg a szemeit – még is mire gondoltál? Hogy felkapja a hangod, aztán továbbítja az illetőnek?
- Még megeshet – vigyorogtam.
- Neked tényleg gondok vannak a fejeddel.
- Nem is – vágtam rá egyből – de ha akarod, akkor itt helyben ki is próbálhatom…
- Ha miattad kijönnek a zsaruk, letagadlak.
- Hát kösz – a korláthoz sétáltam.
- Komolyan megcsinálod?
- Még is mi félni valóm lenne? – vettem egy mély levegőt, majd el kezdtem vissza felé számolni – Három, kettő, egy… TUDOM, HOGY CSAK SEGÍTENI SZERETTETEK VOLNA, ÉS SOK BUTASÁGOT MONDTAM, DE SZERETNÉM, HOGY HA MEGBOCSÁJTANÁTOK! – mikor befejeztem egy kicsit tényleg megkönnyebbültem tőle.
- Na, volt valamilyen hatása?
- Aha, tök jól vagyok – vigyorogtam rá – most te jössz.
- Inkább kihagynám.
- Ne ellenkezz – azzal karon ragadtam, majd a korláthoz ráncigáltam.
- Hagyjál már!
- Nem!
Sasuke épp válaszolt volna, mikor megszólalt a telefonom. Gyorsan előkaptam. A kijelzőn Gen neve villogott. Lenyomtam a gombot, majd a fülemhez emeltem.
- Szia – köszöntem – Igen, lassan megyek. Ne aggódj. Puszi – azzal leraktam. – hát sajnos most mennem kell, de ezt még be fogom rajtad hajtani.
- És szerinted én azt hagyni fogom?
- Akár hagyod, akár nem, én megcsináltatom veled – mikor befejeztem kínos csönd telepedett ránk. Pár percig gondolkodóba estem, majd egyszer csak felkaptam a fejem, mire ő meglepetten bámult rám.
Hatalmas boci szemekkel néztem rá, hátha meghatja, de csak néhány szemöldökhúzogatást kaptam cserébe. Nem tetszett neki, hogy így bámulom.
- Most azért nézel így rám, mert komolyan eltévedtél, és nem találnál haza? – lelkesen bólogatni kezdtem, erre ő felsóhajtott – jó, de én meg ezt fizettetem vissza veled. Akkor kapd össze magad, mert ha lemaradsz nem várlak meg – magyarázta, majd szó nélkül hátat fordított nekem, és elindult.
- Mért viselkedsz megint így? – kaptam a karja után.
- Miért, hogy viselkedem? – nem nézett rám, csak ment előre, közben elhúzta a karját.
- Már megint bunkó vagy – húztam el a szám.
- Én már csak ilyen vagyok, már hozzá szokhattál volna.
- Hah, sajnos – sóhajtottam.
Az utat szinte néma csendben tettük meg. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de talán ez volt a legjobb, hiszen megint visszaváltozott a flegma Sasukévé, akivel képtelenség akár egy szót is váltani. Miközben mentünk igyekeztem megjegyezni az utat, ha megint ide tévednék, akkor könnyebben haza találjak egyedül is, mivel ő nem lesz mindig itt, hogy haza kísérjen.
A kapuban mindketten megtorpantunk, majd pár perces csönd után elköszöntünk egymástól. Igazából volt egy olyan érzésem, hogy akar valamit, de mikor nem szólt egy szót sem, egyszerűen elkergettem a dolgot, pedig nagyon úgy tűnt, hogy rágódik valamin, de inkább nem tettem szóvá, és elköszöntem tőle.
Az ajtón belépve, Gen borult a nyakamba, és neki állt rázogatni, hogy hol voltam, és maradtam ilyen sokáig el. Pedig megbeszéltük, hogy Inoéknál leszek, de úgy tűnt ő ezt elfelejtette. Így hát kénytelen voltam elmagyarázni a helyzetet, mire csak fogta a fejét és térden állva kért bocsánatot, hogy ki ment a fejéből. Elég fura látvány volt, de hát Gen már csak ilyen.
Már jócskán elmúlt fél hét, így még a vacsit is lekéstem. Gyorsan leültem megkajálni, majd elmentem fürödni, végül bebújtam a pihe-puha ágyikómba. Teljesen lefáradtam a mai nap, de legalább volt egy kis siker élményem Sasukénál. Erre a gondolatra mosoly húzódott végig az arcomon, majd pár perces bambulás után elnyomott az álom.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
