Sasori olyan hangerővel kiabált a telefonba, hogy a kórteremben mindenki hallhatta az indulatos szitkokat. Döbbenten fordultak Sakura felé, aki először elsápadt, aztán elpirult.

- Tudod, mi ütött belé? – kérdezte Itachi, de a lány tétován megrázta fejét, és nagyon zavarban volt. 

Itachi Narutót akarta hívni, hátha tőle megtudnak valamit, de hiába, mert nem vette fel.

- Talán sejtem, mi baja, de nem hittem volna, hogy így kiakad – rogyott le váratlanul Sakura a beteg ágya szélére, és erőtlenül tenyerébe temette arcát, hogy úgy gondolkodjon a helyzeten. Nem bírta elviselni a kérdő tekinteteket, mikor maga se tudta biztosan, mi is a baja Sasorinak vele. Mindenesetre nagyon dühösnek tűnt, és a lánynak csak egy ötlete volt, amiért ennyire bepöccenhetett rá.
- Megosztanád velünk is, mire tippelsz? Ilyen idegesnek még nem hallottam a barátomat – kérdezte tőle Sasuke, a kezét közben a derekára csúsztatta, hogy éreztesse, segíteni próbál, nem faggatózni. 
- Nem akarok találgatni. Inkább személyesen kérdezem meg tőle – szánta el magát Sakura, és idegesen fölpattant, hogy azonnal induljanak. – Elviszel hozzá? – nézett Itachira.
- Azt kérte, hogy ne menj oda. Szerintem jobb lenne megvárni, míg lecsillapodik.
- Vigyél oda! Ezért nem haragudhat meg rád, vagy majd azt mondom, hogy kényszeríttettelek.
- Rendben – egyezett bele az Uchiha, mert ő is kíváncsi volt, vajon mi történt, míg eljöttek az anyjával a házból, ahol akkor még lázasan készülődött a kis csapat Sakura fogadására.
- Ne haragudj, öcskös! Este még benézek, oké? Akkor majd elmesélek mindent, de most mennünk kell. – Pacsit adtak egymásnak, az anyukája egy forró öleléssel és két puszival búcsúzott, Sakura viszont idegességében csak egy harmatgyenge sziát mormolt, és úgy ki sétált, hogy Sasukéra rá se nézett. Ez kissé rosszul esett a fiúnak. 


Szótlanul telt az út hazáig. Megint Mikoto asszony kocsijával furikáztak, mert Itachi sportkocsijában nem fértek volna el hárman. Eredetileg azt tervezték, hogy a kórházi látogatás után együtt elmennek egy nagy bevásárlásra, és megvesznek mindent, amire Sakurának az új otthonában még szüksége lehet. Hát ez a terv egyelőre füstbe ment.

Mikor beléptek az ajtón, Hinata rohant eléjük, és azonnal védekezően Sakura elé állt, hogy Sasoritól takarja, közben hevesen ordítoztak egymással:

- Fogd már fel, hogy nem ő tehet róla! – kiabálta torkaszakadtából a Hyuuga lány, és várta, hogy Naruto is a segítségére kel.
- Sasori, higgadj le! – szólalt meg a szőke is, és nyugtatóan barátja vállára tette a kezét, de az dühösen ellökte magától.
- Ne fogd a pártját te is! Jól tudod, min ment keresztül a családom! Miatta hagyott el bennünket az apám! – köpte gyűlölködve Sasori a szavakat, közben vérbe forgó szemekkel méregette a megszeppent rózsaszínt.
- Te tényleg a féltestvérem vagy? – dadogta Sakura megindultan, mire mindenki fölkapta a fejét.
- Szóval te tudtad! – fröcsögte gyilkos indulattal Sasori, és olyan lendülettel indult a lány felé, mintha azt tervezné, hogy örökre eltörli a föld színéről.
- Csak sejtettem...
- Megöllek! Utána meg az az önző, kurva anyád következik!
- Sasori! Fejezd be! – lépett elé Itachi, hogy lefogja.
- Ne avatkozz bele! Vagy tán a kis szukád fontosabb, mint a mi gyerekkorunk óta tartó barátságunk?
- Mielőtt fenyegetőznél, talán elmondhatnád, hogy mi bajod! Őrjöngsz itt, mint aki meghibbant, és senki nem tudja, mi ütött beléd hirtelen.
- Megmutatom! – fordult sarkon a másik eszelősen, és hamarosan visszarobogott kezében a fényképekkel.
- Ki van ezen a képen? – dugta Sakura orra alá a fickóról készült fotót, aki miatt kiakadt.
- Az apám – felelte a rózsaszín csendesen. 
- Micsoda véletlen! Az én apám is… Tudsz róla, hogy azért hagyott el minket, mert az anyád terhes lett tőle, pedig az csak egy futó kaland volt köztük, és nem is szerette igazából azt az undorító nőt? Az én anyámat szerette! Belé volt szerelmes! De az a boszorkány ragaszkodott hozzá, hogy összeházasodjanak.
- Ne beszélj így az anyámról! – jött indulatba Sakura is, de utána megpróbálta higgadtabban folytatni: – Arról fogalmam se volt, hogy apámnak létezett korábban egy másik családja is. Annyit hallottam egyszer a szakácsnőnktől, hogy szerette a nőket, és volt rajtam kívül már egy gyereke. Ezt persze nem nekem mesélte, hanem hallgatóztam, és utána hiába kérdezősködtem tőle, mindent tagadott. Valószínűleg anyám őt is megfenyegette, mint mindenki mást a házban, hogy ne fecsegjenek erről nekem. Az apám tabu téma nálunk. Anyámat állítólag azzal zsarolta, hogy csak úgy marad mellette, ha a fiát is hozhatja, és majd együtt nevelik fel. Innen tudok rólad, mármint arról, hogy van egy féltestvérem. 
- És mikor akartad megosztani velem ezt a felfedezést?
- Nem voltam benne biztos, hogy te vagy az. Mikor kiderült, hogy felvesznek a zenekarba, Hinatával beszélgettünk a tagokról. A Sasori név egyből megütötte a fülem, mert ezt is hallottam a szakácsnőtől, mivel apám gyakran emlegetett téged, de akkor még nem bíztam a szerencsémben, hogy pont te vagy az. A hajad színe nem szokványos, ahogy az enyém sem, és stimmelt, hogy egyedül élsz anyukáddal, mivel kiskorodban elhagyott benneteket az édesapád, de több támpontom nem volt. Még alig ismerjük egymást, és eddig nem volt alkalmas idő arra, hogy faggatózzam. Itachi említette egyszer, hogy nem is szívesen beszélsz a családod múltjáról, így ők is alig tudnak erről valamit. De ha a képen felismered az apádat, aki az én apám is… akkor semmi kétség, hogy mi…
- Ki ne mondd még egyszer! – lendült a fiú újra felé, hogy szó szerint belé fojtsa a szót. Olyan indulatok kavarogtak benne, hogy Naruto és Itachi egyből lefogta, mert látszott, haragjában bármire képes lenne.

Hinata gyorsan kiterelte a konyhába Sakurát, Mikoto asszony pedig vizet adott neki, bár ez nem sokat segített azon, hogy összetörve bámult maga elé.

- Elviszem hozzánk! – jelent meg Itachi, mire Hinata és az anyukája is beleegyezően bólintottak.

Sakura élettelenül tűrte, hogy a kocsiba betuszkolják, fölkísérjék a személytelen üvegpalota sokadik emeletére. Rezzenéstelenül lépett az Uchiha fiúk lakásába, és úgy sétált el a pompás zongora mellett, mint aki nem is lát, nem is hall, pedig nemrég még milyen vidáman játszotta itt a póni dalt. Itachi a kanapéhoz terelte, oda engedelmesen leült, aztán folytatta a semmibe meredő bámulást. Se könnye, se panasza nem volt, amivel nehezen lehetett mit kezdeni. 

Órák teltek el így, Itachi lábujjhegyen tevékenykedett körülötte, főzött neki teát, lehúzta a lábáról a cipőt, és hozott neki egy könnyű takarót. Csak annyi változás állt be a helyzeten, hogy Sakura egy idő után összegömbölyödve, az idegtől remegve folytatta a néma önkínzást a kanapé egyik sarkában. Már jócskán besötétedett, amikor a fiú megelégelte a dolgot.

- Nem te tehetsz róla, érted? – ült le mellé, és óvatosan az ölébe húzta. Sakura csak gépiesen bólintott, de látszott, hogy nem fogja fel, amit magyaráznak neki. – Apád egy nagy hóhányó volt, és hidd el, erre majd Sasori is rájön. Ő éveken át egy nem létező, tökéletes apáról álmodozott, aki csak a helyzet áldozata, pedig a tény az tény. Őket is elhagyta, és hallottam, hogy a te anyukádat is megcsalta. Nehéz ezt Sasorinak megemészteni, emiatt most kell neki egy bűnbak, akin a haragját levezetheti.
- Értem – suttogta a lány csüggedten, és belefúrta magát a biztonságot jelentő széles vállakba, hátha nem érzi magát annyira elveszettnek. 

Itachi csendben ringatta, közben különös dolgok kavarogtak a szívében. Még soha nem érezte ennyire saját felelőssége súlyát, egyszer sem számított rá még így senki. Jóleső melegséget jelentett, hogy Sakura bízik benne, ő pedig vigyázhat rá. Gyengéden simogatta, miközben végre megeredtek azok a makacs könnyek, amitől azt remélte, talán megkönnyebbülést hoznak a csalódott lány számára. Ennyi csapást elviselni ilyen rövid időn belül… Nem csoda, ha teljesen kiborult.

Itachi kivárta, míg a sírásroham halk szipogássá szelídül, közben rendületlenül adogatta a zsebkendőket, amelyek egyre nagyobb kupacban gyűltek mellettük. 

- Hozok egy pólót neked. Fürödj le, addig készítek vacsorát – engedte el kicsit később, hogy végre túllendüljenek a holtponton, és valamivel elterelje a figyelmét a szomorkodásról. 

Míg a vendég elvonult, hogy rendbe szedje magát, ő felhívta az anyját, hogy megtudakolja, náluk mi újság. Állítólag Sasori miután kidühöngte magát, bezárkózott, és most fülsiketítő hangerővel zenét hallgat a szobájában. Itachi Sasukét is kikereste a telefonban, hogy neki is beszámoljon röviden a fejleményekről. Bemenni már semmi ereje nem volt a kórházba, ráadásul Sakurát se merte egyedül hagyni. Sasuke azonnal felvette, mintha már nagyon várta volna ezt a hívást.

- Szia, öcskös!
- Szia! Anya már mesélte, mi történt – mormolta a beteg. Feszültnek tűnt.
- Bocs, hogy nem mentem be hozzád…
- Gondolom, Sakurára vigyáztál…
- Igen, eléggé ki van, de nem is csodálom, amiken mostanában keresztül ment.
- Nagyon sírt?
- Hát az elején nem. Az elég ijesztő volt, mert csak meredt maga elé. Nem is tudtam, mit csináljak vele. Aztán végre kisírta magát.
- És te megvigasztaltad… gondolom… - Itachinak elszorult a szíve ezekre a csüggedt szavakra.
- Sasuke… - Nagyon viaskodott, hogy ki mondja – e, amit igazán szeretne. Nem merte, mert félt, hogy ha őszintén megvallja az érzéseit Sakura iránt, a testvére még jobban nekikeseredik.
- Tudom, hogy kedveled. Vigyázz rá! – mondta az öccse megelőzve őt, és le is tette a telefont. 

Szóval tudja…

Sakura idegenül forgatta az óriási férfi pólót. Egyre az járt a fejében, hogy lassan olyan lesz, mint egy vándormadár. Minden éjjel máshol alszik, más holmijában. Már rutinosan mosta a bugyiját, fásultan bontogatta a csomagolásból a fogkefét, mint egy tapasztalt utazó, pedig úgy szeretett volna végre megállapodni, valahol lecövekelni, gyökeret verni. Borzalmasan vágyott a biztonságra, az állandóságra.

Mikor kilépett a pirinyó fürdőszobából, észre se vette, mennyire felcsigázza házigazdája idegeit. Némán ült le az asztal mellé, de nem bírt enni egy falatot sem.

- Baj, ha ezt most kihagyom? Biztos finom, de nem esik jól most semmi – nézett bűntudatosan a tányérjára halmozott tésztakupacra.
- Semmi gond. Áthúztam Sasukénál az ágyat, feküdj le nyugodtan – felelte Itachi megértően.

Ő se sokat evett. Elvonult zuhanyozni, és még a szokottnál is gondosabban tisztogatta magát. Tudattalanul is húzta az időt, mintha nem lenne képes dönteni.

Amikor végül egy szál törölközőben kilépett ő is az elhagyatott nappaliba, az ösztönei Sasuke szobája felé húzták. 

- Alszol? – suttogta be a sötétbe.
- Képtelen vagyok – jött a sírós hangú válasz.

Másodpercekig csönd ült közéjük, Itachi idegesen szorongatta az ajtófélfát, mert erősen viaskodott magával, hogy mit tegyen. Végül a hüppögés kikapcsolta a józan eszét. Leoltotta a lámpát a nappaliban, és a vaksötétben elbotladozott a keskeny ágyig. Ott leoldotta derekáról a nedves törölközőt, és remegő kézzel felhajtotta a takarót. Mocskos szemétládának érezte magát, de közben fojtogatta a vágyódás, hogy Sakura mellett legyen, vigasztalja, szeresse.