Nehéz volt a könyörgő szemeknek nemet mondani, de Sasuke mindenképpen egyedül akart lenni. Egy ilyen osztályon persze ez lehetetlen kérés, mert mindig magán érezte az orvosok és nővérek kutató tekintetét, mégis legalább az illúzióra szüksége volt, hogy kicsit magában lehet.

- Kérlek, Anya! Látom, hogy te is fáradt vagy. Menj haza nyugodtan, én megleszek – fogta meg a drága kezet, amely most az egyetlen kapaszkodót jelentette számára, de nem szerette volna a végletekig kihasználni. Már így is mindennél jobban becsülte ezt az áldott asszonyt, aki a legnehezebb időben is mindig kitartott gyermekei mellett.
- Nem hagyhatlak itt így – törölgette édesanyja rendületlenül potyogó könnyeit, mert fia szenvedését látni neki ezerszer nagyobb kínt jelentett. Szívesen cserélt volna vele, meg is halt volna érte, ha Sasuke újra a régi, ha ismét az a gézengúz, aki annyi bosszantó, de mégis kedves emléket szerzett neki. Nem fog már többet elészaladni, hogy erős karjaival átölelje. Attól rettegett a legjobban, hogy gyermeke ilyen állapotban talán nem is akar tovább élni.
- Pihenj, én is azt teszem. Holnap majd bejössz, oké? Én pedig várlak, nem megyek sehova – mondta keserűen humorizálva a beteg, de közben a szája széle megremegett. Egyszerűen még mindig képtelen volt elfogadni a tényt, hogy innentől ennyire ki lesz szolgáltatva mások jóindulatának, és semmit sem tehet a saját kedve szerint. Még elfutni se tud a gondok elől.
- Reggel jövök, ahogy szoktam, a mosdatásra – egyezett bele az anyja, mert látta jól, hogy most csak teher. Fiának egyedül kell megbirkóznia azzal, hogy elfogadja új helyzetét. Még ideje se volt átgondolni szegénynek, hisz mióta magához tért, egyfolytában foglalkoztatták. Nem csoda, hogy most magányt kívánt, egyedül akarta meggyászolni mindazt, amit ezzel a balesettel elveszített. Oda volt minden reménye, hogy folytathassa régi életét, és olyan álmokat dédelgessen, ami eddig elérhetőnek tűnt. Sasukénak meg kellett tanulnia, hogy becsülje szánalmas létében azokat a jó dolgokat, amik még maradtak.


…

Sakura a csörömpölésre magához tért, gyorsan letörölte könnyeit, és a fürdőszobába szaladt. Értetlenül nézte a szétgurult gyógyszereket, aztán agyában végre összefüggés gyúlt a tabletták és Ino állapota között. Ártatlan szívében meg se fordult, hogy a másik ezzel akart véget vetni az életének, de arra rájött, hogy ettől olyan furcsa a lány. Segítőkészen letérdelt, és összekapkodta a pirulákat, visszatette a dobozba, majd egyszerűen a szemétbe dobta. Nem kockáztatta, hogy a szőkeség megint ehhez nyúljon, csak mert valamiért ki van akadva. 


A zuhanyhoz ment, beállította langyosra, és alá tolta a zavaros tekintetű Yamanakát. Ino hagyta is. Hirtelen teljesen más szemmel nézett Sakurára. Mióta hallotta Itachival beszélni, és a lány kiállt mellette, egyszerűen képtelen volt ismét a gőgös, elkényeztettet libát játszani neki. Nem tudta többet bántani.

- Kicsit hidegebbre állítom, bocs – szabadkozott a rózsaszín, és csodálkozott, hogy a másik nem szól egy szót se. Elmaradnak a szitkok, a gúnyos megjegyzések, a veszekedés.
- Jobban vagyok, kimehetsz – suttogta a szőkeség a csempének támaszkodva. 

Mikor magára maradt, sós könnyei a hideg permettel keveredtek. Zavartan dörgölni kezdte a szemét, mert ő nem volt eddig sírósfajta. Aztán hirtelen nevetni kezdett, mint aki megtébolyodott. Elképzelte magát, hogy most hogyan mutathat ázott hajjal, elmaszatolt sminkkel, víztől nehéz ruhákkal, amelyek nevetségesen lóghatnak rajta. Vetkőzni kezdett. Közben arra gondolt, milyen érzés volt, amikor ugyanígy ledobálta a ruháit Sasuke előtt, vagy amikor Itachi tüzes tekintettel pásztázta meztelen bőrét. Rohadt mocskosnak érezte magát. Vadul dörzsölni kezdte nem csak a két Uchiha, hanem az összes fiú emlékét, akik érintették, akikhez valaha köze volt. Annyira utálta testét, amelyet mindig tálcán kínált mindenkinek, hogy tíz körömmel kezdte kaparni, hátha eltűnik, hátha az egész bűnös lénye feloldódik a vízben, hogy tiszta legyen újra. 

Véresre karmolta magát, alatta vöröslő tócsa hömpölygött. Dolgoztak benne a gyógyszerek, egyszerre többféle, egymás ellen hatva. Volt benne nyugtató és stimuláló, csak hogy tompítsa az érzékeit. Nem akart felfogni semmit ebből a világból, falat akart maga köré, ami megvédi még önmagától is. Félt szembenézni a saját gyengeségével, így a könnyebb utat választotta, és most a tabletták miatt tudatában se volt annak, hogy tulajdon testét csonkítja.

- Elég! – sikította mellette valaki, és lefogta a két kezét. Mintha hirtelen vattacukor felhő vette volna körül. Sakura olyan volt, mint egy rózsaszín, édes gyermekálom. Egyszerű, kedves és finom. Túl ártatlan, túl naiv, amiből egy húsz éves már nem kér, mert nevetségesnek hiszi. Unalmasnak, alsóbbrendűnek tarja, és úgy gondolja, hogy helyesebb megtartani az ilyen infantilis létet a kicsiknek. Vagányabb pezsgőt inni reggelire, mint kakaót, még ha lyukat is éget a hasadba. Pedig kéretlenül visszaböfög, az ember szervezete két kézzel tiltakozik ellene, de hiába émelyeg az a gyomor, a bölcs felnőtt csak issza-issza a nagykorúság szabadságát.

Az elgyötört testre puha köntös került. A könnyáztatta arcot letörölte valaki. Inót újra körülvette a biztonság varázsa, mert gondoskodtak róla. Sakura helyett most azt a szőke, mosolygós anyukát látta, aki nevetve fésülte ki hosszú, szőke lobboncát, majd két copfba fonta, és pillangós csatokat tett a hajába, hogy úgy nézzen ki, mint egy igazi királykisasszony. Mindig azt mondta, hogy Ino az ő legdrágább kincse. Valószínűleg ezért is halt meg, amikor elveszítette.

- Feküdj le! – Sakura megágyazott neki, és az ágyhoz terelte, be is takarta. Ino pedig a fejére húzta a takarót, nem akarta, hogy ellensége újra sírni lássa.


Itachin már nagyon látszott a kialvatlanság. Szinte csak a szerencséjének köszönhette, hogy gond nélkül elvezetett a kórházig. A parkolóban már nem állt ott a kocsija, tehát az anyja hazament. Egy pillanatra elképzelte a nőt, ahogy az ő kétszemélyes Aston Martinját vezeti. Konohában biztos megfordultak volna utána – gondolta egy halvány mosollyal, aztán a komor, fehér épületet látva eszébe jutott, hogy igazán nincs oka a vidámságra.

Sasuke még elesettebbnek tűnt, mint ahogy néhány órája itt hagyta. Nem aludt, helyette tehetetlenül bámult maga elé a semmibe, és a szeme vöröslött, a keze görcsösen markolta a takarót, mintha kétségbeesésében abba keresne fogódzót. Egy középkorú, sok mindent megélt orvos volt éjjel szolgálatban, de ezekhez az esetekhez nem lehetett hozzászokni. Teljesen más volt egy fiatal tragédiáját látni, mint amikor egy olyan beteget veszítettek el, aki már megette a kenyere javát. A doki inkább tapintatosan a laptopjába mélyedt, nem akarta az üvegfalon át kilesni szerencsétlen fiú gyötrődését, de őt is, és a kollégáit is mélyen megrázta az eset, hisz Sasuke olyan helyes kölyök volt. Még annyi szép csoda várt volna rá. Elég kiábrándító volt szakemberként megélni, hogy egyszerűen képtelenek segíteni rajta, csak nézni tudják a szenvedését, és némileg együttérezni vele. 


Feszült csend uralta az osztályt. Sasuke próbált visszafogottan viselkedni, korához illő méltósággal viselni a terheket, de egyszerűen nem ment. Sose gondolta volna, hogy ennyire gyenge, ilyen bőgőmasina. Mikor meglátta a bátyát, beharapta a szája szélét és idegesen várta, mint mond a másik.

- Szia, öcsi – huppant mellé Itachi fáradtan. 


Egyszerűen elmarkolta a takaró csücskét szorongató kezet, hogy tenyerébe rejtse. Éreztesse testvérével, hogy végre itt van, és most már mindig itt lesz mellette. Vigyázni fog rá. Beszélni viszont nem volt ereje hozzá. Nem akarta üres frázisokkal hitegetni, azt hazudni, hogy ne aggódjon, majd minden jó lesz. Képtelen volt azt hazudni, hogy így is lehet majd élni, mert tudta jól, hogy ez csak ámítás. A kerekesszék sosem lesz láb, a másik ember segítsége sosem lesz olyan, mintha Sasuke önállóan cselekedhetne. Ki lesz szolgáltatva, mint egy csecsemő, és tűrnie kell, hogy gondozzák, belemásszanak az intim szférájába, és megszűnjön a magánélete. Nem lehetnek majd titkai, vágyai. Hogy is beszélhettek volna most erről? Túl friss volt a seb, és túl sokkoló. Még Itachi számára is kilátástalan tűnt ez a jövő, dehogy akarta még a saját félelmeivel is szembesíteni a testvérét.

Megtörve sóhajtott, a takaróra hajtotta fejét, és nem engedte el a vékonyra soványodott ujjakat, hanem erősen szorította. Hallgatta a másik riadt szívverését, és érezte, hogy az ő szemét is marja valami, őt is elhagyja minden reménye. 



Ez a reggel nagyon fura volt. Sakura meglehetősen későn ébredt, és azonnal szimatolni kezdett. A gyomra hatalmasat kordult, emiatt úgy indult az isteni kakaó illat után, mint akit megbabonáztak.

- Jó reggelt! Reméltem, hogy felkelsz végre, és nem kell egyedül ennem – várakozott rá Ino a megterített asztal fölött.
- Juj! – Sakura csak ennyit tudott mondani a foszlós kalács, muffin hegyek, és juharszirupos palacsinta láttán.
- Nem muszáj ebből kérned, kaphatsz saláta levelet is, Nyuszimuszi. – A lány hirtelen felkapta a fejét, és csodálkozva bámult a kék szemekbe, amik nagy meglepetésére nem gúnyosan villantak, hanem nevetősen csillogtak. A szőkeséget mintha kicserélték volna. Egész normálisnak tűnt.
- Ha én ezt megeszem…
- Akkor legalább kicsit kerekedsz, és lesz mit fogni rajtad – ültette le a házigazda türelmetlenül az egyik székre.
- Juj!
- Ez már mondtad. A hasad pedig elég hangosan követelődzik, szóval döntsd el végre, hogy csatlakozol- e hozzám, vagy kimész az udvarra legelni?
- Csatlakozok – dadogta Sakura átszellemülten, és egyből megragadott egy tányért, hogy telipakolja finomságokkal.
- Lekváros az orrod.
- Oh, bocs! – törölgette magát, de nem foglalkozott ezzel túl sokat, inkább mohón szürcsölte a kakaót, és magába tömött egy újabb sütit. – Meghalok – dőlt ki pár perccel később, és pihegve elnyúlt a legközelebbi kanapén. Nézd, hogy domborodik a hasam – szuszogta. – Azt hiszem, még életemben nem ettem ennyit, de most nagyon éhes voltam – magyarázkodott zavartan.

Ino nem bírta ki, hogy el ne nevesse magát.

- Szörnyű nagy lett a hasad, tényleg! – kontrázott rá. – Talán nem is kellesz többet a fürdőruha fotózáson, mert látszódni fog a köldöködnél, ahogy a muffinok belülről dudorodnak.
- Tudom, hogy nem fog látszani, de azért vigyáznom kell. Nem csaphatok mindig ilyen lakomát. Ha megengeded, hogy rendbe szedjem magam, akkor, amit mozdulni tudok, szépen felöltözök, és elmegyek futni.
- Nem lehetsz ennyire hiú!
- Ez hiúság? 
- Kicsit. Szerintem, van most fontosabb dolgod is. Tegnap megígérted Itachinak, hogy fölébredsz, hazamész, és már dél lesz lassan, ráadásul még a kórházban se voltál. Illene neked is bemenned Sasukét meglátogatni.
- Igaz. Nem is gondoltam volna, hogy így elalszom. Máskor mindig hamar kelek – jött a bűntudatos válasz.
- Mondta a szobalány, hogy hajnalig vigyáztál rám – Ino arca kissé elkomorult, mert nehéz volt ilyenekről beszélni. Sakura nem is tudja, hogy tegnap az életét mentette meg.
- Dehogy vigyáztam rád, ez azért túlzás! Hisz nem kellett, lenyugodtál végre, és aludtál csendesen, csak zavart, hogy nem kérdeztem meg, én hova feküdhetek.
- Nos, ezt jól megoldottad. Az a szomszédos szoba igazából vendégszoba, és arra gondoltam, ha akarsz, oda beköltözhetsz. Beszéltem apámmal, és hallottam tőle, hogy mi történt. Ha akarod, nálunk nyugodtan ellakhatsz. Van hely bőven.
- Ez igazán… - Sakura nem találta a megfelelő szavakat.
- Meglepő? – segítette ki a másik némi éllel.
- Hát igen. Eddig úgy gondoltam, nem nagyon bírsz engem túlságosan – bökte ki a rózsaszín elbizonytalanodva.
- Eddig egy gazdag kisliba voltál, akinek mindene meg volt, most viszont úgy érzem, ezzel a cselekedettel kicsit jótékonykodhatok. Tetszene, ha rám lennél utalva, mint egy befogadott kiskutya.
- Kisliba, kiskutya… Ino, ez nem volt valami kedves – morgott Sakura.
- Azt ne várd, hogy szerelmet valljak. Sajnálom, de nekem még mindig a szexi, dögös pasik jönnek be – próbálta a szöszi elviccelni a dolgot.
- Erről jut eszembe, miért nem bírjátok egymást Itachival? Mi történt köztetek?
- Semmi különös. Talán egyszer majd elmesélem, de most ideje lenne tényleg menned, mert rád is meg fog haragudni. Így is eléggé megsértődött, hogy este nem mentél vele.


Inót az éjjel történtek sok dologban elgondolkoztatták. Sajnos nem bírta ki, hogy a reggelét ne megint nyugtatókkal kezdje, annyi felelősségtudata viszont volt, hogy így legalább ne üljön kocsiba. Nem maga miatt, Sakurát sajnálta volna, ha esetleg balesetet szenvednek. Eléggé csodálkozott, hogy nem is volt olyan nehéz a társaságában normálisnak látszani. Helyenként valóban úgy érezte, hogy tudná szeretni ezt a kis butát, de a lány olyan volt számára, mint az élő lelkiismeret. Ha rá nézett, csupa olyat látott, amilyen mindig is szeretett volna lenni, de sose sikerült. Ahhoz túl önző, és szeretetéhes volt, emiatt siklott folyton félre az élete. Ez a kudarc folyton frusztrálta Sakura közelében. Kisördöge viszont örömmel tapsikolt, hogy picit sikerül megrontani miss Tökélyt, és megetette csupa olyannal, amit Sakura talán életében soha nem fogadott még el, mivel féltette az alakját. Furcsa módon Ino nem kárörvendést érzett, hanem inkább aranyosnak találta, hogy a tökéletesnek hitt ellenségnek ilyen gyenge pontjai is vannak. Tulajdonképpen nehezen fogta vissza magát, hogy ne nevesen hangosan, amikor Sakura két marokkal tömte magába az édességet, mint egy mohó malac. Egy volt modellről ilyet nehezen képzelt volna.

Kikészített neki pár ruhát, míg a rózsaszín zuhanyozott. Volt miből válogatni, hiszen tegnap egy vagyont költött rá. Nem nagyon emlékezett a részletekre, csak arra az elégedettségre, hogy a kislányt babaként öltöztetheti, kedvére anyáskodhatott rajta, ami valamiért jól esett neki. Valakin uralkodhatott, valaki pár óráig csak az övé volt. 

Nem akart Itachival újra összeveszni, emiatt inkább sürgette vendégét, hogy haladjon a készülődéssel, és már szólt a sofőrnek is, hogy vigye el a kórházba. Remélte, hogy ott már lesz valaki, aki Sakurát pártfogásába veszi.

…

Este Itachi olyan kimerült volt, hogy egyszerűen elaludt testvére mellett. Mikor Sasuke kinyitotta a szemét, és gondolatai újra rendeződtek, ismét átélte lelkében azt a veszteséget, mint amikor először szembesítették az állapotával. Azon tűnődött, hogy ez mindig így lesz-e? Minden egyes reggel ugyanígy sokkolja-e majd a tudat, hogy csak álmában képes járni, táncolni, férfiként szeretni. 

Sokat gondolt Sakurára. Maga se tudta eldönteni, hogy melyik lenne a jobb, ha a lány meglátogatná, vagy ha soha többet nem találkoznának. A szívnek parancsolni viszont nem lehet. Hiába félt attól, hogy Sakura esetleg undorodni fog tőle, vagy csak a szerencsétlen nyomorékot látja benne, valahogy mégis szerette volna, ha felbukkan, eljön hozzá. Attól, hogy béna lett, a vágyai nem változtak, csak még elérhetetlenebbé vált számára, amit szeretett volna. Akit szeretett volna. Nem említette se az anyjának, se a testvérének, hogy milyen körülmények között tért magához, hogy abban a percben mikor a lányok fölötte vitatkoztak, ő máris szembesült a kegyetlen helyzettel. Akkor minden reménye szertefoszlott, mert egészségesen se kellett Sakurának. Hogy várhatta volna tőle, hogy most pedig egy nyomorékot szeressen. Ráadásul úgy tűnt, Sakura már más férfit választott magának. 

A kórterem Itachi horkolásától volt hangos. Arra riadt fel, hogy megérkezett az édesanyjuk is. Aztán jöttek a kínos pillanatok. Míg Sasuke nem volt magánál, nem nagyon tudta, ki gondozza, most viszont semmi kedve nem volt, hogy itt, mindenki szeme láttára fürösszék. Megsemmisülve próbálta magyarázni problémája okát, amit először nem nagyon értett a családja, hiszen a napi rutinjuk részévé vált a beteg fiú rendbetétele.


Mire megmosdatták, és túl volt az újabb vizsgálatokon, már azt kívánta, hogy bárcsak inkább meghalt volna. Még ülni se tudott egyedül. Szédült, ha fölemelték, így kénytelen volt eltűrni, hogy az ágyban intéznek vele mindent. Megszégyenülve feküdt, zavarában a plafont bámulta és a lepedőt markolta, míg kihúzták belőle a katétert, és a testvére lemosta, gatyába rázta, mint egy gyereket. 

Megint sírni volt kedve, vagy kiabálni, hangosan szidni a világot, amiért így elbánt vele a sors. Szinte megkönnyebbült, amikor végre mindenki elment, és egy picit békén hagyták, a bánatával egyedül lehetett. 

Aztán egy pillanat alatt elfeledett minden bajt, a szíve vadul kalimpálni kezdett, mert az ajtó, amit eddig oly erősen szuggerált, hirtelen kinyílt, és egy rózsaszín buksi bukkant fel mögüle.


Sakura bizonytalanul kukucskált be az intenzív osztály ajtaján, remélte, hogy nem megint rosszkor jön. Szerencsére Sasuke aludt, vagy legalábbis úgy nézett ki. A lány rámosolygott a nővérkére, aki mutatta neki, hogy menjen nyugodtan, így csendben belopózott a kórterembe, hogy ne zavarja a beteg álmát, és óvatosan leült mellé.

Megszokta, hogy sosincs itt egyedül, vagy Mikotó vagy Itachi szintén itt üldögél a fiú mellett. Most viszont nem volt, akihez szóljon, emiatt idegesen feszengett, mit is csináljon. Unalmában nézelődött, és észrevette, hogy Sasuke homlokán már begyógyult az a nagy, csúnya seb, de feltűnő heg maradt utána. Tisztára, mint Harry Potter! Kíváncsian hajolt oda, hogy közelebbről is megszemlélje, hátha véletlenül még villám alakú is. Nem tehetett róla, de nagy rajongója volt a filmnek, és regényes fantáziáját azonnal megragadta, hogy egy ismerősének is hasonló sebhelye van. Kisimította Sasuke homlokából a fekete tincseket, és lelkesen vizsgálni kezdte. Ujjai közben a selymes hajban maradtak, és egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy illetlenül közel merészkedik a másikhoz.

Sasuke lélegzetvisszafojtva várta, mi fog történni. Érzékei egyből működésbe léptek a gyengéd érintésre, az izgató illatra, ami a lányt körüllengte. Aztán majd elsüllyedt szégyenében, mert erre a kellemes élményre elég hevesen válaszolt a teste. Még jó, hogy ez legalább rendesen működik. Túlságosan is rendesen – gondolta Sasuke dobogó szívvel, és remélte, hogy Sakura nem szúrja ki a takaró egyre nagyobb domborulatát. Teljesen kiakadt magán, hogy eddig a lány után sírdogált, erre mikor megjelenik, ő ilyen hülye helyzetbe kerül, mint egy kiskamasz. Jó lett volna oda nyúlni, hogy eligazgassa a paplan ráncait, és kevésbé legyen feltűnő, hogy túlságosan izgatott lett. El nem tudta képzelni, Sakura mit csinál, miért hajol így felé, de nem bánta volna, ha mondjuk megcsókolja, vagy legalább egy puszit kap tőle. Hirtelen háttérbe szorult minden baja, és átvette helyét a sóvárgás. Ugyanúgy fantáziált, mint egészségesen, csak akkor bátrabb lett volna. Karjai biztos rabul ejtik a kíváncsiskodók, és átveszi az irányítást felette, ő maga csókolja meg, de most csak bizonytalanul szorította szemeit, igyekezett nyugodtan lélegezni, és alvást tettetni. Félt a lány szemébe nézni, mert fogalma se volt, mit talál majd benne.