Itachi tehetetlenül rogyott öccse mellé. Egyszerűen nem akarta elhinni, amit látott. Remegve simított végig a zúzódásokkal teli, élettelen arcot. Fogalma se volt, mit tegyen.

- Engedj oda – lökte félre Inoichi, és azonnal vizsgálni kezdte a sebesültet. - Tényleg nem lélegzik, és a pulzusát se érzem – mondta idegesen. 

A többiek síri csendben álltak. Sokkolta őket az összeroncsolódott test látványa. Az elnök viszont úgy tűnt, ura a helyzetnek. Azonnal elkezdte a szakszerű újraélesztést. A háziasszony is besegített. Ő pumpálta a fiú szívét, míg a mentőhelikopter meg nem érkezett, és át nem vették tőlük a beteget.

A hordozható defibrillátor végül hatékonyabbnak bizonyult, mint a sima szívmasszázs. Pár perc után visszatértek az életfunkciók, bár a laikusok semmi változást nem észleltek. Sasuke ugyanolyan holtsápadt volt, a homlokán lévő mély sebből még mindig csurgott a vér, végtagjai kicsavarogva. Nem nyitotta ki a szemét, meg se mozdult.

- Én találtam rá, de hason feküdt. Megfordítottam – mondta Naruto zsibbadtan.
- Nem lett volna szabad, mert lehet, hogy a gerince is sérült – felelte az orvos rosszallóan.

Mindenki bénultan figyelte az eseményeket. Még mindig nem akarták elhinni, hogy az a véres massza, amit fölpakoltak a mentősök a hordágyra az ő barátjuk magatehetetlen teste. Sakura sírva fakadt, amikor a helikopter ajtaja végül bezáródott, és útnak indult a pórul járt fiúval meg a testvérével.

- Pakoljatok! Megyünk vissza Tokióba – adta ki az utasítást Inoichi, hogy elejét vegye a hisztériának.

Hinata átölelte a reszkető Sakurát, és az ő szeméből is könnyek kezdtek folyni. Az elnök lehetetlent kért tőlük. Ők nem tudtak ilyen könnyedén túllépni az eseményeken, és máris a folytatáson gondolkodni. Az élmény ahhoz túlságosan megrázó volt. Újabb két kar fonódott rájuk, és egy szőke buksi hajolt a lányok közé, majd egy vörös is ugyanolyan nekikeseredetten. 
Gyászoltak.

Nem azért, mert Sasukét már menthetetlennek hitték, hanem mert érezték, hogy ha fel is épül a fiú, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen.



Sakura nem igazán tudta, hogy mi vár rá, amikor másnap reggel bement a többiekkel látogatni. Rengetegen tolongtak a magánkórház környékén, emiatt ők is alig tudtak bejutni. A tömeg Sasuke nevét skandálta, és mindenfelé zokogó lányok követelték, hogy engedjék be őket is. A rendőrségnek kellett kordában tartani a sok nekikeseredett rajongót.

Az épület viszont szokatlanul csendes volt, minden osztály külön szinten, hangszigetelt ajtók mögött rejtőzött, hogy a betegek nyugalmát semmi ne zavarja.
Sakuráék az intenzívre tartottak. 

A szobák itt üvegfal mögött sorakoztak, hogy az orvosok mindenkit szemmel tarthassanak, és ha szükséges, azonnal beavatkozhassanak. Most csak két páciens feküdt ezen a részlegen, egy idős bácsi, meg Sasuke. Kettesével mehettek be hozzá látogatni. Az ágya mellett ott gubbasztott Itachi és egy szép nő – Sasuke anyukája - hosszú, jellegzetes, koromfekete hajjal, tompán csillogó, megfáradt tekintettel, amelyből most mérhetetlen aggódás sugárzott. Olyan féltéssel cirógatta a paplanon pihenő sápadt kezet, amire csak egy édesanya képes. Sakurát meghatotta ez a szeretet. Megbabonázva figyelte őket, jobban mondva a hölgyet, és fura sajgást érzett a szívében. Annyira elmerült saját gondolataiban, hogy riadtan rezzent össze, amikor Hinata húzni kezdte befelé. Onnantól viszont már csak a beteget nézte. Fél füllel ugyan hallotta, hogy Itachi bemutatja az anyukájának, de a szemét egyszerűen képtelen volt levenni Sasukéról. A felismerhetetlenségig el volt deformálódva az arca, már ami a kötésektől és a lélegeztető maszktól látszott. Meztelen válla kilógott a takaró alól, és mindenhol színes zúzódások borították. Az ágya mellett két zacskó lógott, az egyikben véres váladék gyűlt, a másikban vizelet. Sakura viszolyogva méregette. Az előtte fekvő fiú egyszerűen mindennek kinézett, csak élő embernek nem. Mintha egy ambu baba feküdne az ágyban, amin a lelkes doktorok kedvükre gyakorlatozhatnak, és emiatt ki is próbálnak rajta mindenféle beavatkozást. Nem volt olyan testrésze, amin valami kötés vagy orvosi kütyü ne lett volna.

Sakura érezte, hogy elhagyja az ereje. Neki ez túl sok volt. Embert még ilyen állapotban nem látott, és ez megijesztette. Mielőtt összecsuklott volna, jázmin illat csapta meg az orrát, ami valóságos felüdülést jelentett az itt terjengő fertőtlenítőbűzben. Valaki magához húzta. Meglepetten nézett a könnyes, fekete szemekbe.

- Ne aggódj! Jobban van, mint ahogy kinéz – simogatta meg az arcát Sasuke anyukája.

Sakura gondolkodás nélkül hozzábújt, és igyekezett erőt meríteni ebből az erős asszonyból.

- Majd mindenben segítünk, amiben csak tudunk. Tessék szólni bármikor – suttogta zavartan, és lopva újra a fiú felé pillantott. Sehogy sem tudott megbarátkozni a reménytelennek tűnő állapotával.
- Fogd meg a kezét. Az orvosok szerint hallja, amit mondunk, csak túl gyenge, hogy reagáljon – bíztatta Itachi.

Mivel Sasuke most mindenre emlékeztette, csak erőszakos szörnyetegre nem, Sakura gondolkodás nélkül leült mellé, és kezébe vette az erőtlen ujjakat, azt viszont nem tudta, hogy mit is mondhatna ebben a helyzetben. Fura volt a jéghideg végtagot érinteni. Ösztönösen két tenyere közé zárta, hogy melengesse.

- Szia! Sakura vagyok… és jó lenne, ha hamar meggyógyulnál. Várunk vissza a bandába – préselte ki magából a szavakat, amiket iszonyúan közhelyesnek érzett ő is, de jobb nem jutott eszébe. Legszívesebben odahajolt volna, hogy a fiú fülébe suttogja: tényleg szedje össze magát, mert egy mesében szükség van Szörnyetegre is, aki a történet végén megszelídül. És jó lenne, ha ő is megszelídülne végre, aztán barátságosabban viselkedne, mivel Sakurát nagyon bántotta, hogy ennyire rossz a kapcsolatuk. Jobb lett volna kibékülni, fegyverszünetet kötni, tisztázni, miért mogorva vele mindig a fiú. Csak lenne újra a régi! - Miért nem ébred fel? – kérdezte aztán.
- Direkt altatják, úgy gyorsabban gyógyul. De a gerince állapota még nagyon bizonytalan, nem lehet tudni, hogy mennyire sérült – válaszolta Itachi szomorúan.
- Akkor ez azt jelenti, hogy akár le is bénulhat? – riadt meg a lány.
- Egyelőre érzéketlennek tűnik mindkét lába, de ez lehet átmeneti. Az orvosok szerint még semmit nem lehet tudni.

Sasuke anyukája elsírta magát. Valószínűleg még mindig nem tudta elhinni, mi történt a kisebbik fiával. Sakura azonnal odasietett hozzá és most ő ölelte át az asszonyt. 

- Még nem tudhatjuk, hogy van. Lehet, hogy semmi ok az aggodalomra. Nem adhatjuk fel! – vigasztalta.

Hinata diszkréten meghúzódott, onnan figyelte az eseményeket. Mikor összetalálkozott a tekintete Itachiéval, a fiú megtört volt, látszott, hogy mélyen mardossa a bűntudat. 

- Beszélhetnénk odakinn? – kérdezte némi tétovázás után tőle.

Itachi, bár nem tudta, mit akar a lány, de készségesen követte. Kimentek a kihalt folyosóra, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni.

- Látom, hogy nyomja valami a lelked. Talán a balesettel kapcsolatos? – tapintott a lényegre Hinata.

A fiú zavarba jött, de nem volt ereje tiltakozni.

- Én… óriási hibát követtem el. Fölmásztunk Sakurával és épp naplemente volt. A táj, a pillanat gyönyörű. Sakura pedig… lélegzetelállító. Megcsókoltam, pedig tudom, hogy nem lett volna szabad, de olyan jó volt vele, és elkapott valami romantikus ösztön - vallotta be nehézkesen.
- Gondolod, hogy az öcséd megláthatott benneteket?
- Sasuke tériszonyos. Biztos nyomós oka volt, hogy mégis utánunk merészkedett. Azt hiszem, féltékeny volt… A kurva életbe! – Itachi teljesen összeroppant bűne súlya alatt. A lelkiismerete ezer darabra szakította a szívét, és csak zokogni tudott. – Pedig tudtam, hogy tetszik neki a lány, de azt azért nem gondoltam volna, hogy miatta képes ennyire elkeseredni!
- Semmi nem bizonyítja, hogy leugrott. Ha tériszonyos volt, akkor lehet, hogy rosszul lett, vagy megcsúszott – próbálta Hinata enyhíteni a bűntudatát.
- Naruto azt mondta, hogy arccal előre feküdt a földön, a karjai széttárva.
- Véletlen volt…
- Nem. Miattam tette. Elárultam – temette könnyáztatta arcát elkínzottan a tenyerébe.
- Tegnap ezt már megbeszéltük – lépett közéjük a fiú édesanyja, aki úgy látszik, hallotta a beszélgetést. – Ne gyötörd magad, fiam! Most szükségem van rád, nem szabad ilyen ostobaságokra gondolni. Majd ha Sasuke jobban lesz, akkor elmeséli mi történt – suttogta ő is könnyek közt.
- Anya… - Itachi kétségbeesetten kapaszkodott belé.
- Gyere, hátha felébred! Szeretném, ha mellette lennénk, amikor végre magához tér – húzta vissza Mikoto ellentmondást nem tűrően zaklatott fiát a kórterembe.




De Sasuke nem ébredt fel. Csak teltek a napok, és semmi változás. Már nem kapott erős nyugtatókat meg fájdalomcsillapítókat, mégis ugyanolyan élettelen maradt. Feküdt mozdulatlanul, mintha makacsul ragaszkodna eredeti tervéhez, hogy a halállal vált búcsúcsókot, és végleg elhagyja ezt a szomorú világot. 



Inoichi nem hagyta lustálkodni a bandát. A drága kezelés költségeit ő fizette, cserébe azt kérte, hogy Itachi álljon készen a munkára. Ezt mindannyian embertelennek tartották, de nem tehettek ellene semmit. Kötötte őket a szerződés. Sakura mindig igyekezett a legjobb formáját nyújtani, hogy gyorsan letudják a próbákat, és partnere futhasson végre a kórházba.

A közös munka alatt Sakurának gyakran eszébe jutott az a bizonyos csók. Tánc közben néha a fiú szájára tévedt a tekintete, de Itachi tartózkodóvá vált. Valahogy teljesen megváltozott a viselkedése. Sakura magában kereste a hibát. Végül úgy gondolta, már megint ő tett valami rosszat. Ismét oktalanul feltüzelt valakit akaratán kívül, és az illető megbánta, hogy engedett a csábításnak. Mikor erre a következtetésre jutott, újra megutálta magát, hogy ennyire nem tud viselkedni. Itachi minél ártatlanabbul kezelte, őt annál jobban mardosta a bűntudat, hogy újra butaságot csinált.



Egy héttel később ő is összeszedte magát, és megint megpróbálkozott a látogatással. Pont rosszkor érkezett a beteghez. Mikor benyitott, az üvegfalon át egyből Sasuke viharvert, pőre testével szembesült. Éppen mosdatta az anyukája, Itachi meg segített neki. Sakura rémülten fordult vissza. Egész életében szép dolgok vették körül, és az emberi test ilyen fokú torzulása valósággal sokkolta. Sebek, hegek, intim helyekről lógó csövek. 

Aztán a fiú kiszolgáltatottságára gondolt, és arra, hogy már csak a gépek tartják életben. Ez köti még ehhez a világhoz. Hallotta, hogy a Naruto meg Sasori arról pusmogtak egyszer, hogy ez az egész nem is baleset volt, hanem Itachi hibája. Nem értette, miért mondják ezt, hiszen az ő szemében az Uchihák jó testvérek voltak. El se tudta volna képzelni Itachiról, hogy valamivel annyira megbántsa az öccsét, hogy az végül a halálba menekülne előle.

A lány összeszedte magát. Vett az automatából egy cukor nélküli kólát, és kicsivel később visszament az osztályra. Az ügyeletes orvos egy mosollyal fogadta és intett, hogy menjen csak be nyugodtan. Itachi és az anyukája is örömmel fogadták a látogatót.

- Nem zavarok? – kérdezte Sakura zavartan.
- Ugyan, miben? Csak gyere, ránk férne egy kis pihenés. Elmennénk egy kávéért, ha te itt maradnál addig – kérték. Sakura természetesen azonnal leült a beteg mellé, hogy őrködjön, mert szeretett volna akár a legkisebb aprósággal is segíteni a családon.

Mikor egyedül maradt a beteggel, egy darabig a szívmonitor ütemes csipogását hallgatta, közben a sápadt arcot fürkészte, ami már kezdett újra emberi kinézetű lenni. Eszébe jutott, hogy talán Sasuke keze megint olyan hideg. Óvatosan megfogta, mire apró rándulást érzett a valóban jégcsap hőmérsékletű ujjakon.

- Fázol? – kérdezte önkéntelenül, pedig tudta, hogy nem kap választ, de szerette volna Sasukét érző-élő, valódi személyként kezelni, nem csak egy rezzenéstelen, néma bábuként. A helyiségben elég meleg volt, ő is izzadt, pedig csak egy könnyű nyári ruha volt rajta, de aki fekszik, nem mozog, könnyebben lehűl - gondolta. Ismét melengetni kezdte Sasuke kezét, és azt találgatta, hogyan segíthetne még. A vállain is föntebb húzta a takarót, úgy igazította rajta, hogy csak a kézfeje legyen ki, amit épp melegített. 

Egyre jobban ingerelte az egyenletes csipogás, ezért halkan dúdolni kezdett, hogy elnyomja az idegesítő hangot:

„ Virág nyílj ki már,
Bimbód feszítsd szét,
Hozd vissza nekem,
Ami enyém volt rég.

Szórd az illatát,
Szórd csak szerte szét,
Hagyd hogy láthassam,
Ami enyém volt rég.
Enyém volt rég. „

Szerette a történetet Aranyhajról, és most ez a pár sor jutott eszébe a meséből. A királylány ezzel a dallal gyógyította az embereket, még arra is képes volt, hogy felélesztette a kedvesét. Sakura hirtelen szeretett volna ugyanilyen varázserővel bírni, mert borzalmas volt Itachit és az anyukáját ennyire szomorúnak látni. Ha legalább Sasuke magához térne… 

Nem mintha hitt volna a mesékben, de újra és újra elénekelte a dalocskát, hátha legalább annyira idegesíti vele a fiút, hogy azért ébred fel, és mondjuk csendre pisszenti. Közben kitartóan szorongatta a langyosodó kezet. Nézegette az ápolt körmöket, a puha tapintású, fehér bőrt. Még a fiú életvonalát is átböngészte unalmában, miközben legalább századjára énekelte ugyanazt. 

Csak akkor hagyta abba, amikor ismét nyílt az ajtó. Itachiék tértek vissza a büféből.

- Biztos fáradt tetszik lenni – adta át Sakura egyből a helyet a nyúzott édesanyának, aki valóban már a tűréshatára végén járt. Mióta Sasuke kórházban volt, még egyszer sem mozdul el huzamosabb időre mellőle.
- Szólíts Mikotónak, és tegezz nyugodtan – simított végig a cserfes kislány arcán, akin látszott, hogy mindenben szívesen segítene. – Majd ha Sasuke magához tér, akkor én is megnyugodok, de addig nem tudnám magára hagyni. Az orvosok szerint még bármi lehet.
- Értem. Én szívesen maradok addig, míg kicsit hazamegy pihenni… vagyis míg hazamennél pihenni – mosolygott rá Sakura kedvesen.
- Aranyos vagy – viszonozta a mosolyt az asszony, de látszott, hogy nem szívesen élne a lehetőséggel. Borzalmasan aggódott a fiáért, amit Sakura meg is értett.


Váratlanul újabb látogató érkezett. Egy szőke, hosszú hajú, csinos lány lépett be hangtalanul a kórterembe.

- Szia Ino! – köszöntötte Itachi nem túl lelkesen. – Ma is benéztél?
- Jó napot, Asszonyom! Szia Itachi! Persze, hogy benéztem, hisz én vagyok Sasuke barátnője. Itt a helyem mellette – felelte kissé nyers hangon a szőkeség, és megvetően végigmérte Sakurát. – Te lennél az együttes új üdvöskéje? – kérdezte fintorogva. 

Sakurának rosszul esett ez a lenéző viselkedés. Azonnal kitalálta ki lehet ez a lány. A zenekarban már pletykáltak róla, és nem volt túl jó véleményük a szöszi csinibabáról.

- Haruno Sakura vagyok, a Lucky Love új énekese – mutatkozott be azért is tisztelettudóan, hátha elszégyelli magát ez a pökhendi csemete. Attól, hogy a főnök lánya, még nem különb senkinél – gondolta magában Sakura duzzogva.
- Tudom ki vagy. Apám hetek óta rólad áradozik, és ha ez még nem lenne elég, teli vannak az újságok a fotóiddal. Apropó fotó! A retusálás csodákra képes, nem igaz? Élőben bezzeg sokkal jelentéktelenebbnek látszol. A melled meg hogy lehet ekkora? Kitömetted? Vagy zsírleszíváson voltál, ennek köszönhető a vékony alakod?
- Ino! – csattant fel Itachi és védelmezőn magához húzta Sakurát. Kezét a lány vállán nyugtatta, miközben dühösen meredt a szőke lányra. – Fékezd a nyelved, ugyanis épp egy kórházban vagyunk – figyelmeztette.
- Bocs – biggyesztette le Ino haragosan a száját, és két szeme szinte villámokat szórt, ahogy a meghökkent Sakurát nézte. Természetesen egyből vetélytársat látott benne, és emiatt nem bírt magával.
- Hogy tetszik lenni? – fordult sértődötten inkább az édesanyához, a másik kettőnek meg tüntetően hátat fordított. Leült ő is Sasuke mellé, és úgy tett, mintha csak ők lennének a helyiségben. Próbált beszélgetni az asszonnyal.
- Gyere, hazakísérlek! – fogta kézen Itachi Sakurát. A rózsaszín elköszönt Mikotótól, Inónak is biccentett, aztán kissé csalódottan bandukolt a fiú után.
- Mi baja velem? – kérdezte, amikor kiértek az épületből, és beszálltak a lányra várakozó kényelmes Bentley-be. 
- Ino elég rossz természetű, féltékeny típus. Bántja, hogy Sasuke soha nem engedte közel magához, bármivel is próbálkozott. Még az apja befolyása is kevés volt ehhez. Most kihasználja, hogy mellette lehet, és próbálja anyámat is behálózni.
- Nem lehet, hogy csak magányos? – Sakura valahogy meg tudta érteni az érzéseit, még ha első ránézésre nem is találta szimpatikusnak a lányt. Egyszerűen magára ismert benne. Nem mintha Itachi szerelmére vágyakozott volna, de jól esett neki a fiú közelében lenni, és az édesanyja figyelméért is bármit meg tett volna. Hinata mostanában alig foglalkozott vele. Minden szabadidejében Narutóval lógott. Sakura igazából ma is azért jött a kórházba, mert nem tudott mit kezdeni magával, és az a csók, az a jázmin illatú ölelés egyszerűen ide csalta. Még Sasuke hideg ujjait is jobb volt szorongatni, mint otthon egyedül kémlelni a plafont.
- Magányos? – csodálkozott el Itachi. – Ino ugyanolyan hatalmas villában él, mint te. Sürög-forog körülötte a személyzet, lesik minden kívánságát. Már hogy lenne magányos? Meg ott az apja is.
- Nekem is van anyám! Mégis… - Sakura maga se tudta miért, de hirtelen nagyon megharagudott Itachira. Dühösen elfordult tőle, hogy a fiú ne lássa a kibuggyanó könnyeit.
- Mi az? Valami rosszat mondtam?

A lány úgy gondolta, hogy nem kéne hozzá nagy ész, hogy észrevegye a párhuzamot Ino és közte. Hiába a gazdagság, a személyzet, a szülő - aki soha nem ér rá - … ez nem egy boldog család! 

Fújtatva kipattant a kocsiból, amikor begördültek a villa elé, és köszönés nélkül felszalad a szobájába. Nagyon felzaklatta Itachi részéről ez az érzéketlen vélemény.

- Mi ütött beléd? – kapta el a csuklóját Itachi, amikor végre utolérte.
- Semmi! – próbálta elrántani a karját tőle Sakura, de csak azt érte el vele, hogy a hatalmas lendülettől hanyattzuhant. A kedvenc plüssállatai között kötött ki, a széles ágya közepén, zaklatója pedig egyenesen rajta.
- Mi a baj? - nézett Itachi a könnyes smaragdokba, miközben maga alatt érezte a törékeny, reszkető testet. 
- Attól, hogy valaki gazdag, és sok ember veszi körül, még lehet magányos – mondta a lány szipogva.
- Ne haragudj! – suttogta bűntudatosan Itachi, és lehajolt, hogy megvigasztalja.