Sasuke

Bizsergető hó illatot hoz magával, amikor végre hazaér. Már nagyon vártam. Szeme nevetősen villan, ahogy meglátja, én éppen a vacsora elkészítésén ügyködöm több-kevesebb sikerrel. Szerettem volna meglepni. Gyorsan lehúzza a csizmáját, megszabadul a kabátjától, és hozzám siet. A serpenyőbe pillantva már szélesen mosolyog a „művemen”, közben valószínűleg felidézi, merre tartjuk a ragtapaszt, a poroltó készüléket és a pizza futár számát, mivel konyhaművészetek terén egyértelműen apám tehetségét örököltem. 

- Szia! Mi lesz ebből? – ölel át hátulról nevetve, és üdvözlésül játékosan belecsókol a nyakamba. Ettől azonnal felvillanyozódom, és még szorgosabban jár a kezemben a fakanál.
- Szia! Zöldséges omlett – felelem bizonytalanul, mert valahogy nekem se hasonlít ennek a kajának a kinézete a receptben reklámozottra.
- Az omlettet nem kell kavargatni, de nem baj! Így is biztos finom lesz – vígasztal vidáman a színes kulimász láttán.
- Azt hittem úgy leég, ha nem nyúlok hozzá, meg úgy emlékeztem, te is szoktad kavargatni – magyarázkodom.
- A rántottát igen, de az omlettnek az a lényege, hogy fedő alatt, kis lángon, egyben sül – okít türelmesen, mint egy jó pedagógus, de a viselkedése korán sem tanító nénis. Keze ugyanis beszéd közben alattomosan a pulcsim alá siklik, és a mellkasom kezdi simogatni, ami eléggé elveszi a figyelmem a főzésről.
- Éhes vagy egyáltalán? – kérdezek rá óvatosan, mert ez a cicás dörgölőzés, a puha cicijei a hátamnak nyomódva, és a rajtam kalandozó keze valahogy erősen azt sejteti, most nem a vacsora izgatja igazán.
- Igen, farkaséhes vagyok – duruzsolja vágyakozva, majd mohón a fülcimpámba harap, a matatása pedig a ruhám alatt egyre lelkesebb.
- Tudsz róla, hogy jéghideg a kezed? – nyögök fel felháborodva, mert hirtelen a nadrágom alá szemtelenkedik és mondhatnám… a lényegre tapint.
- Azért dugtam meleg helyre! – jön a talpraesett felelet kuncogva. Hát pont ezt vártam tőle, még neki áll feljebb… Vagy nekem? Kikészülök!
- Megőrjítesz! – morgom felháborodottan, amiért egyszer akarom szendvicsek helyett tisztességes vacsorával várni, erre ilyen erkölcstelen módon szabotálja a próbálkozásom.

Válaszul csak gyöngyözően kacag. Képtelen vagyok tovább koncentrálni erre a hülye főzésre. Hirtelen ötlettől vezérelve eloltom a lángot a serpenyő alatt, egy mozdulattal lesöprök mindent a konyhapultról, és már ültetem is fel rá a kisboszorkámat, hogy én is garázdálkodhassak az ő ruhája alatt. Valahogy jobban kezdtem vágyakozni a formás kis teste utána, mint a félresikerült omlett után, pedig pár perce még iszonyúan korgott a gyomrom. Kezem türelmetlenül a feszes fölsője alá csúsztatom, közben vadul csókolom, míg ő lendületesen magához ránt, hogy szorosan összepréselődjünk, és vacsora helyett egymást falhassuk.

- Sakura! Azonnal beszélnünk kell! – robban be váratlanul a nappalinkba Gray.

Ijedten ugrunk szét a lármára, és mindketten csodálkozva bámulunk rá, hogy hirtelen honnan termett elő. Tudomásom szerint az összes kulcsot elvettük már tőle, hogy befejezze ezeket a rajtaütésszerű látogatásokat, amivel korábban már az őrületbe kergetett bennünket, mert akkor is mindig a legkínosabb pillanatot választotta a megjelenésre. Körülbelül fél éve végre nyugalmunk van tőle, azt hittem kivételesen megértette, hogy nem illik így viselkedni, de úgy látszik, vészhelyzet esetére csak rejtegetett még pár másolatot a pofátlanja.

Csak egy pillanatra torpan meg, míg a csökött agyáig eljut, hogy éppen borzasztóan zavar, de szokásához híven megint nem érdekli.

- Muszáj valamit elmondanom neked most rögtön! – mutat rá Sakurára eszelős tekintettel.
- Nem látod, hogy nem alkalmas? – csattan fel szerelmem pulykavörösen. 
- Ez nem várhat! Most kell meghallgatnod – erősködik, és egyszerűen odasétál hozzánk, Sakurát lekapja a pultról, majd szó nélkül berángatja magával a hálóba. Erre a szemtelenségre már se köpni, se nyelni nem tudok. 

Borzalmasan szenvedek. Ölni tudnék! Az előbbi heves ölelkezés nyomán sürgető vágy feszít, ezért dühösen meredek az üres konyhapultra, ahol ennyi idő alatt már bugyi nélkül lenne az én drága tüzes kis feleségem, erre ez a barom mindent elront. Fújtató bikaként vetem utánuk magam, hogy kifejezzem a nem tetszésem, rokon ide vagy oda. Betelt a pohár! Most tuti kinyírom Gray-t! – határozom el.

- De én biztos vagyok benne, hogy ez szerelem! – hallom meg hirtelen a hangját, ahogy szinte nyüszíti a szavakat. Döbbenten torpanok meg az ajtó előtt, és zavartan próbálok rájönni, vajon miről van szó.
- Ugyan már! A te szádból ez annyira nevetségesen hangzó vallomás! És miért itt mondod ezt - a hálószobánkban - ha azt akarod, hogy senki ne tudjon róla? Nem ért volna rá hétfőn a kórházban? Vagy ennyire sürgős mások szívét összetörnöd? – veszekedik vele Sakura.

A fülem önkéntelenül is hegyezni kezdem és a haragom nyugtalanságra vált. A következő mondatokat ráadásul nem is tudom követni, mert suttogják, amitől még idegesebb leszek.

- Ha nem is fogadod el, amit mondtam, legalább azt ígérd meg, hogy köztünk marad! Elég, ha te tartasz szánalmasnak – mondja megint hangosabban Gray Sakurának, nekem pedig ezerrel kezd járni az agyam, hogy mi folyik itt. Mi ütött már megint ebbe az idiótába?

Majdnem elsodornak magukkal, amikor hirtelen kivágódik az ajtó, és Gray morcosan rángatja magával a feleségem. Legnagyobb döbbenetemre egy laza mozdulattal visszaülteti a korábbi helyére - a pult tetejére - és búcsúzóul ennyit mondd:

- Folytassátok csak nyugodtan, amit megzavartam! Élvezd Sakura, hogy neked van kivel, velem meg ne is törődj! Nem számít, hogy az önzéseddel teljesen tönkreteszed az életem! Majd valahogy kiheverem. Mit számít neked, ha beledöglök is! – kiabálja színpadias drámaisággal, majd elrohan.
- Ez az őrült meg mit akart? – kérdem jeges hangon. A haragomat fokozza, hogy Sakura majdnem sír.
- Megígértem neki, hogy nem mondok el neked semmit. Ne haragudj! – feleli szerelmem könnyeivel küszködve, és fog egy üvegpoharat a polcról, amit mérgében a padlóhoz csap.
- Talán mégis beszélhetnél, ahelyett, hogy tombolsz! Az volt Gray kedvenc bögréje – nézek szánakozva a milliónyi darabban lévő porcelánra, amit még tőlünk kapott az a hálátlan, hátha nem iszik bele a mi innivalónkba.
- Nem érdekel az a beképzelt majom, meg a bögréje! Rohadjon meg mind a kettő, ahol van! Hogy ronthat be így ide, szó nélkül? Miért kell állandóan elcsesznie mindent, és miért kell neki folyton engem bosszantania? – sírja el magát végül szerelmem. Döbbenten nézem, mert eddig, ha veszekedtek is, abban nem volt semmi komoly.

Kezdek igazán felbőszülni. Van egy mondás, hogy az okos kutya nem harap bele abba a kézbe, ami enni ad neki. Én eddig vakon hittem ebben, hogy Gray nem élne vissza soha a bizalmammal, hiszen etetem, itatom, itt alhat, amikor csak akar, többet engedek meg neki, mint bárki másnak, de azok után, amit most hallottam, nem bírom ki, hogy rá ne kérdezzek arra, ami felvetődött bennem, akármilyen őrülten is hangzik:

- Gray szerelmet vallott neked? – bukik ki belőlem, bár borzalmasan szégyellem, hogy ennyire könnyű féltékennyé tenni, és egyből ilyen esze ment dolgokat kombinálok.
- Még csak az kéne! – nevet fel szerelmem hisztérikusan, és egy újabb poharat vesz a kezébe, hogy a földhöz csapja.
- Sakura! – fogom le haragosan a kezét. – Mondd már el mi történt! Nem érdekel, mit ígértél neki! Hozzám tartozol, nem hozzá, szóval el kell mondanod, ha kérem! Megegyeztünk, hogy nincsenek titkok – emelem fel a hangom, mert a bizonytalanság iszonyatosan dühít, és emiatt képtelen vagyok kedvesebben kérni.
- Jól van – adja meg magát. Ingerülten leteszi az újabb áldozatjelölt poharat az asztalra és elmenekül a fürdőbe. Éppen az arcát mossa hideg vízzel, amikor türelmetlenül mellé lépek és magam felé fordítom, hogy beszéljen végre. Megtörik.
- Jött egy új nővér a kórházba – Lucy -, akiről már neked is sokat meséltem, mert nagyon kedvelem – kezdi akadozva. - Fiatal, csinos és okos lány, a gyerekosztályon dolgozik, ahol gyakorlaton vagyok. Gray-nek pedig van képe azt állítani, hogy beleszeretett, pedig egy szót sem váltottak még soha egymással, csak állandóan követi, meg leselkedik utána, mint valami betegagyú perverz. Szerintem Lucy túl jó hozzá. Nem érdemli meg, hogy ez a csélcsap összetörje a szívét. Én ismerem ezt a tökfilkót. Egyszerre bolondít akár öt lányt is, kikezd a takarítónőtől kezdve az osztályvezető főorvosnőig mindenkivel. Nem akarom, hogy ezt a szegény lányt is megrontsa, elcsábítsa, utána meg dobja. Gray-nek őszintén meg is mondtam a véleményem, erre rágott be ennyire. Most azért jött, hogy meggyőzzön, valóban szereti Lucy-t, és én közvetítsek köztük, mert életében először nem mer udvarolni. Állítólag zavarban van előtte. Hát én meg megmondtam, hogy soha nem fogok ebben segíteni, mivel csak örülni tudok neki, ha valóban nem mer Lucy közelébe merészkedni – meséli durcásan, de a szemében látom a mérhetetlen bűntudatot. Bárhogy is szidja Gray-t, tudom, hogy szereti, de úgy látszik, Lucy-t jobban félti, emiatt döntött így.

Csendben ülünk a kihűlt vacsora felett. A történteken merengünk. Én azért hallgatok, mert nem akarom Sakurát a véleményemmel bolygatni, mivel így is zaklatott. Látom, hogy nagyon bántja ez a veszekedés, ő is érzi, hogy túl kemény volt Gray-jel szemben. 

Én túl jól ismerem sajnos a magányt. Tudom, hogy mennyire szenvedtem, amikor még nem volt senkim, akivel jót-rosszat megoszthattam volna. Gray valami hasonlón mehet át mióta elköltözött az édesanyjától. Inkább a nyakunkra jár, folyamatosan zaklat, csak hogy ne legyen egyedül. A sok nő, a számtalan haver, akikkel körül veszi magát, mind pótlék, de egy sincs köztük, akivel igazán őszinte lehetne. Ezért nem szóltam rá soha, hogy befészkeli magát a nappalinkba, „véletlenül” elalszik, és napokra nem lehet szabadulni tőle, mert ugyanazt a vágyakozást látom a szemében, mint amilyenek az én érzéseim voltak még néhány éve. Szerettem volna tartozni valahova, valakihez. Ezek miatt a keserű emlékek miatt hamar megértettem, hogy neki most mi vagyunk a család, és a családban mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen – feltétel nélkül.

Másnap hiába vártam, hogy elpárolog a sértettsége és a gyomra majd hozzánk vezeti, nem jelentkezett. A tetejében még Sakura is furcsának tűnt, vagyis inkább szomorúnak mondanám, mérhetetlenül gondterheltnek.


Hinata


Apám nevetve csóválja a fejét, amikor meglátja, hogy Naruto megint édesdeden alszik. A héten többször talált már így bennünket a tévé előtt terpeszkedve a kanapén. A férjecském szokás szerint éppen a combom használja kispárnának, domborodó pocakom csiklandozza leheletével, ahogy az ölemben piheg. Pár perce még azzal volt elfoglalva, hogy buzgón felgyűrte a pulcsit rajtam, és puszikat nyomott – ahogy mondta – a gyerkőcök fejére, de a vége megint az lett, hogy az arcát pár cuppantás után csupasz bőrömhöz szorítva elnyomta a buzgóság.

- Azt ígérte, hogy együtt nézzük a meccset! – reklamál apu. Szavaival ellentétben arra azért ügyel, hogy halk legyen, nehogy felébressze az álomszuszékot.
- Narutónak nehéz napja volt. Reggel edzés, aztán több órás próba a színházban, és délután még a szüleihez is átment valamit segíteni – sorolom férjecském sűrű programját, közben gyengéden megsimogatom a selymes, szőke fürtöket. 
- Elhiszem, hogy fáradt, de mindig pont az öledben alszik el? Szerintem inkább arról van szó, hogy csak szeretné még kihasználni azt az időszakot, amikor egyedül őt kényezteted, és nem kell osztoznia a figyelmedért senkivel – mondja apa kaján mosollyal.
- Hát, két pici mellett biztosan más lesz az életünk – somolyodok el én is ábrándozva.
- Sose gondoltam volna, hogy egyszerre két unokám is lesz. Ha tudnád, mennyire örülök! Már mindenkinek eldicsekedtem vele – közli büszkén.
- Tudod apa, hogy az ikerterhesség elég veszélyes! Szeretnék bízni benne, hogy minden rendben lesz, de addig, amíg meg nem születnek a babák, bármi lehet. Jobb lenne, ha akkor kürtölnéd világgá a hírt, amikor már tudjuk, hogy semmi bajuk.
- Értem kislányom, csak ugye ez annyira különleges dolog. Látod, a bátyád még most sem állapodott meg. Már nem is bízom benne nagyon, hogy hamarosan megnősül. Bennetek van minden reményem, és nem bírom ki, hogy ne dicsekedjek ezzel. Ne haragudj érte – kérlel kedvesen.

Megértem én miért viselkedik így, hiszen hasonlóan vagyok vele, csak annyi rosszat hall az ember. Más részről itt vannak Naruto testvérei. Velük semmi probléma nem volt, időre születtek és egészséges mindkettő. A legokosabb gyerekek az osztályban, nem a bátyjukra ütöttek – állapítom meg magamban mosolyogva.

- Nem kéne lassan készülődnöd? A ti bulitok előbb kezdődik, mint a fiúké, nem? – figyelmeztet apa.
- Már megyek is, csak jó volt picit együtt lenni – felelem, aztán sajnálkozva felrázom ezt a pupákot, hogy kibújhassak alóla.

Egy órával később megérkezik értem a barátnőm. Boldogan ugrunk egymás nyakába, aztán kölcsönösen megállapítjuk, hogy mindketten borzalmasan festünk.

- Még mindig kínoznak a reggeli rosszullétek? – kérdi aggódva Sakura.
- Reggeli? Egész nap émelygek. Mondták, hogy azért, mert ketten vannak ezek a csibészek és emiatt több hormon termelődik, de ez azért már túlzás – forgatom a szemem nevetve.
- Milyen édes pocakod van! – simít végig rajtam barátnőm irigykedve.
- Lassan neked is lehet – bíztatom, hiszen jól tudom, már ők is csak arra várnak, hogy Sakura befejezze az egyetemet.
- Egy gyerek hatalmas nagy ajándék – jegyzi meg barátnőm, és hirtelen elkönnyesedik a szeme, amivel igazán megijeszt.
- Miért mondod ezt így? – kérdezek rá kissé idegesen, és nagyon remélem, hogy nem vele van a baj.
- Semmi! Ne rémüldözz! Nincs miért. Mi jól vagyunk, aztán remélem, egy nap én is hasonlóan fogok kinézni, mint te – rendezi villámgyorsan az arcát mosolyra, de látom, hogy belül még mindig szomorúsággal teli.
- Sakura…
- Ne rontsuk el Ino buliját! Majd utána beszélgetünk – fogja meg a kezem. – Hol van az az arany lábú, ripacs férjed? – kérdi kicsit vidámabban, és ezeken a jelzőkön én is elmosolyodom, mert hivatalosan színész és sportoló, de így is lehetne mondani.
- Focit néz apámmal. Gyere be, köszönj neki! – húzom magam után a nappaliba. – Naruto nem akart már az ajtóban közénk furakodni, azt mondta, hogy üdvözöljük egymást nyugodtan, ő kivárja míg bentebb jössz és megölelhet – tolmácsolom a szavait.
- Miért érzem úgy, hogy inkább a tévét nem akarja egy pillanatra se ott hagyni? – nevet fel Sakura.
- Értékeld, hogy Naruto udvariasan faragatlan! És te is tudod, hogy a foci a mindene, nem hibáztathatjuk – mentegetem vigyorogva a férjem.
- Sakura! – pattan fel Naruto amikor beérünk, és hevesen átöleli a lányt, megpuszilgatja, de a szeme gyarló módon máris visszatéved a képernyőre, mert helyzet van.
- Gól! – rikkantja egyszerre apámmal és ugrálni kezdenek, mint a megkergült óvodások.
- Látom, nálatok semmi sem változott – állapítja meg barátnőm és összenevetünk.




Ino ragyog a boldogságtól, ahogy az egy igazi menyasszonyhoz illik. Lelkesen bontogatja a nászajándékokat, közben beszélgetünk. Temari próbálja a kisfiát csendre inteni, mert a lurkó még az ifjú aránál is izgatottabb, egyfolytában rohangál, sütit lop az asztalról és csivitel. Míg külsőleg nagyon hasonlít Shikamarura az okos szemeivel, barna fürtjeivel, a heves temperamentumát rejtély, hogy kitől örökölte. Mindenkinek elújságolja, hogy hamarosan kistesója lesz, nem mintha az anyukáján nem látszana, mivel ő már az utolsó hónapban jár, és igencsak nehézkesen mozog óriási terhétől.

Tenten a munkájáról mesél, mert magánélete egyenlőre nincs, viszont a sikeres karrier úgy látszik, kárpótolja mindenért. Ő maradt egyedül közülünk szingli, de azt hiszem, határozottan élvezi a pénzt és a szabadságot. Ino bizalmasan megsúgja, hogy náluk viszont az esküvő után remélhetőleg gyorsan gyarapodik a család. Ő is szeretne mihamarabb gyerekeket, és abban bízik, az első már úton is van. A buli tehát nagyon szolid, a legártalmasabb dolog, amit fogyasztunk Ino anyukájának Feketeerdő tortája, ami bűnösen finom, igazi kismama kényeztető.

A vidám cseverészés és jövő tervezgetés nagyon kellemes. Valósággal isszuk Temari szavait, amikor megosztja velünk a gyerekneveléssel kapcsolatos tapasztalatait. Csemetéje nyughatatlanul szökdécsel közben, míg Sakura az ölébe nem veszi, és el nem kezd vele játszani. Egyből elvarázsolja a kis lurkót, így végre elcsendesül, mi meg végre halljuk egymás hangját és nem kell aggódnunk, hogy valami baja esik a csibésznek, esetleg kárt csinál.

Nyolckor megjönnek értünk a fiúk. Miközben Naruto gyengéden magához von és megcsókol, átkukucskálok, hogy megnézzem, Sakuráékkal minden rendben van-e, mert aggaszt, hogy a barátnőm feltűnően szótlan volt egész délután, főleg amikor a gyerekekről beszélgettünk. Régen láttam Sasukét, és megnyugodva tapasztalom, hogy a szeme még mindig szerelmesen villan, amikor meglátja kedvesét, tényleg rendben vannak.

- Mesélt valami érdekeset Sakura-chan? – kérdezi Naruto is, amikor órákkal később végre ágyban vagyunk, és megnyugtató csend vesz körül. Nagyon elfáradtam ettől a hosszú naptól és jó már megpihenni, az óvó, meleg karok közé bújni.
- Egyből észrevettem, hogy Sakurát valami bántja, de amikor rákérdeztem, kitért a válasz alól. Holnap az esküvőn mindenképpen kifaggatom – felelem, miközben befészkelem magam valami lehetetlenül kicsavart pózba, hogy a babákat se nyomjam, de viszonylag kényelmesen feküdjek szerelmem oldalán. Egy ideig némán öleljük egymást, és már majdnem elalszom, amikor Naruto mozgolódni kezd.
- Simogathatlak egy picit, vagy már túl fáradt vagy? – súgja a fülembe, mire elmosolyodom. 
- Annyira még nem vagyok álmos – füllentem boldogan.


Sasuke

Már csak két nap, és itt a karácsony. Régebben gyűlöltem ezt az időszakot, most éppen az ellenkezőjét érzem. Szeretem, hogy Sakura ízlésesen kidíszíti a lakást, esténként sétálni járunk, vásárolgatunk. A szentestét mindig itt töltjük édes kettesben. Főzünk valami finomat, zenét hallgatunk, és korán ágyba bújunk. A nappaliban olyan helyre szoktuk állítani a fát, hogy a fényei bevilágítsanak a szobánkba és egész éjjel gyönyörködhessünk benne. Másnap pedig felkerekedünk és indulunk Konohába, hogy az ünnep többi részében a családdal lehessünk.

Várom már, hogy lássam a szüleinket, és kicsit együtt lehessek a bátyámmal. Azt mesélte legutóbb, hogy eljegyezte Daniellát, így idén még több okunk lesz az ünneplésre. Igazán örülök a hírnek. Csak az aggaszt, hogy Gray meg Sakura még mindig nem békültek ki. Szerelmem ráadásul egyre később, és egyre nyúzottabban tér haza. Mikor megvárom néha a kórház előtt, szinte szólni sincs kedve. Fáradtan, beletörődően tűri, hogy hazavigyem, valami vacsorát tömjek belé, és fürödni küldjem. A takaró alatt minden este csak bújik hozzám, kapaszkodik, mintha a világ gondjai elől menekülne. Kétlem, hogy Gray miatt lenne ilyen, de muszáj egy próbát tennem, hátha mégis ez a baj. 



Gray albérlete csak egy köpésre van tőlünk, ennek ellenére alig jártam nála néhányszor. Fogalmam sincs, hogy mit mondok majd neki, de ez így nem mehet tovább. Őt is sajnálom meg Sakurát is. Csengetés előtt lélekben felkészülök arra, hogy szokásához híven egy szál semmiben nyit majd ajtót, aztán elszántan megnyomom a gombot.

- Szia! – kerekedik el a szemem a borostás, elhanyagolt ősember láttán, aki nem meglepő módon majdnem pucér. Csak egy rózsaszín playboy nyuszis boxer van rajta.
- Mit akarsz? – kérdi mogorván.
- Beszélgetni, elegem volt ugyanis a makacskodásotokból. Azért jöttem, hogy kibékítselek benneteket, meg egyáltalán rád nézzek, élsz-e még? – lököm félre, és udvariatlanul befurakodok, hogy szemügyre vegyem az áporodott szagú lakásban uralkodó viszonyokat.
- Ott hiába turkálsz, üres – figyelmeztet, mikor a hűtőhöz igyekszem, hogy ellenőrizzem a tartalmát. Éppen erre számítottam, vagyis pont emiatt aggódtam. Gray néha annyira olyan, mint egy gyámolításra szoruló kisgyerek.
- Szóval üres. Akkor te mit ettél mostanában? – érdeklődöm türelmesen.
- Semmit. Arra várok, hogy éhen dögöljek. A feleséged szerint úgyis azt érdemlem – feleli keserűen.
- Semmi ilyet nem mondott! Egyébként pedig némileg igaza van, amiért félti tőled a barátnőjét. Az eddigi viselkedésed alapján én se hiszem el, hogy képes lennél kizárólag egy lányt szeretni, és tisztességesen bánni vele.
- A többi csaj tudta, hogy milyen vagyok, mégis kellettem nekik. Lucy viszont, más. Mellette eszembe se jutna hűtlenkedni. Az lenne az életem egyetlen célja, hogy őt boldoggá tegyem.
- Honnan ez a magabiztosság? Tudtommal még nem is beszéltetek. Lehet, hogy az első találkozás után kiderülne, hogy mégsem olyan különleges neked, de egy numerát csak megérne, és megint nem fogsz tudni parancsolni az ösztöneidnek, kihasználod, ahogy szoktad. Beveted nála a bájaid, utána meg dobod. Sakura ezt nem akarja – világítok rá a probléma forrására.
- Te mikor szerettél bele Sakurába? – lep meg a fura kérdéssel.
- Hogy jön ez ide? Amúgy meg már nem emlékszem – hazudom.
- Szerintem meg nagyon is jól tudod! Meséltél már nekem erről, és ha nem is mondtad ki konkrétan, de egyértelmű, hogy abban a pillanatban felkavart, amikor először megláttad. Így volt, ugye? – neveti zavarom. – Olyan hihetetlen, hogy én is azonnal ezt éreztem? Hogy én is egyből, amikor megláttam Lucy-t azt gondoltam, ő az igazi?
- Oké! Engem nem kell győzködnöd! Hiszek abban, hogy létezi szerelem első látásra és abban is, hogy egyszer te is képes leszel így érezni, vagy már meg is történt ez a csoda. Most viszont arra kérnélek, hogy békülj ki Sakurával, mert csak árnyéka önmagának, nagyon megviselte, hogy összevesztetek – térek rá a lényegre.
- Ugyan, Sasuke! Én lennék a legjobban meghatva, ha miattam emésztené magát. 
- Hidd el, hogy nagyon maga alatt van! – győzködöm. 
- Biztos ez is bántja, de van valami, ami úgy hallottam, még nálam is sokkal jobban foglalkoztatja. Már akartam szólni róla, hogy Sakura mostanság nagyon nagy butaságot csinál. Minél előbb észre kéne térítened, mielőtt lelkileg bele nem rokkan.
- Miről beszélsz? – sápadok el a figyelmeztetéstől.
- Hiroshiról – feleli olyan stílusban, mintha tudnom kéne, mire céloz.
- Még mindig nem értelek – pislogok rá zavartan.
- Te nem is tudsz róla? Gondolhattam volna – csóválja a fejét.
- Ki az a Hiroshi? – kérdem vészjóslóan. Bizsereg a tenyerem, hogy egy pofonnal közlékenyebbé varázsoljam végre Gray-t, mert nincs türelmem ehhez, hogy harapófogóval húzzak ki belőle minden szót.
- Hiroshi egy beteg kisfiú, valószínűleg csak napjai vannak hátra. Árvaházban nevelkedett, nem nagyon hiányzik senkinek, és Sakurának természetesen megesett rajta a szíve. Úgy hallottam, nagyon sokat van vele. De ez nem helyes! Orvos és beteg nem kerülhet közel egymáshoz, mert a gyógyításban az a legjobb, ha az ember elfogulatlan. Ha pedig Hiroshi meghal, Sakura személyes kudarcnak fogja majd fel. Ezért tilos az ilyesmi. 
- Erről nem tudtam – döbbenek meg.
- Mivel a feleséged ismer, és tudja, hogy csak aggódnál emiatt, szerintem inkább megtartotta ezt a kis titkot magának. 
- Attól még mesélhetett volna róla – felelem csalódottan.
- Gyere! Bemegyünk a kórházba. Ha még nem ment haza, akkor tuti megint ott van, szóval tényleg ideje, hogy beszéljek a fejével. Ha a tanáraink megtudják, ők se dicsérik majd meg, hogy képtelen távolságot tartani, úgy viselkedni, ahogy egy igazi orvoshoz illik. Nem foghatjuk minden beteg kezét, ezt meg kell tanulnia.

Zaklatottan követem Gray-t, aki otthonosan mozog a hatalmas kórház labirintusszerű útvesztőin. Egy teljesen különálló szárnyban kötünk ki. Itt minden színes, a falak, bútorok vidám állatképekkel vannak díszítve. Én ettől is csak ideges leszek, utálom, arra emlékeztet, amikor a baleset után én is hónapokig egy ilyen hely lakója voltam. Már rég elmúlt a látogatási idő, de a doktortanonc előtt minden ajtó feltárul. A gyerekosztályon is így van. Egy szikár, mogorva nővérbe botlottunk, de Gray egy mosollyal eléri, hogy a kívánt szobába vezessen. A szívem összeszorul, amikor meghallom az ismerős hangot, Sakura éppen egy altatót dúdol a fehér ágyacska fölé hajolva.

Hiroshi talán három vagy négy éves lehet. Szeme lázasan csillog, miközben a kedvesem kezét szorongatja és próbálja vele énekelni a dallamot. Nehezen megy szegénynek, mert a száján zihálva veszi levegőt. Az orrából cső lóg ki, karjába infúzió csöpögött, mellette a szívmonitor ütemesen jelezi apró szíve dobbanásait. Csonttá fogyott testén a bőr még az ágyneműnél is fehérebb. Félelmetes élmény őt látni, mert olyan, mintha a halál csöppnyi angyala lenne. Még én is meg tudom állapítani szerencsétlenről, hogy nem sok ideje lehet hátra.

Sakura meglepődve áll fel, hogy üdvözöljön bennünket. Engem kétségbeesett öleléssel és egy puszival, míg Gray-t egy tartózkodó biccentéssel fogad. Ha nem rendítene meg a helyzet komolysága, azt mondtam volna, hogy ez egy kellemes délután. A kisfiú érdeklődve hallgat bennünket, bármi butaságot is mesélünk, örül minden szónak, gesztusnak, szólni nem szól, csak mindenen bágyadtan mosolygott.

- Most már tényleg ideje menni – nyitott ránk végül a mufurc nővérke, és kitessékel a szobából, ahonnan a gyerek szomorúan bámul utánunk. Neki is végtelenül magányos a tekintete, szinte fáj, hogy ott kell hagynunk, pedig eredetileg azért jöttünk, hogy megkérjük Sakurát, ő se foglalkozzon többet vele, mint más beteggel. Most már ezt másként gondolom. Én se lettem volna képes közönyös maradni, teljesen megértem, amiért képtelen ezt a beteg kisfiút magára hagyni.

Gray végül nem hozakodik elő a figyelmeztetéssel, egyszerűen úgy csinál, mintha semmi nem történt volna köztük. A kórházból kilépve elköszön, mi pedig hazafelé vesszük az irányt.

Másnap reggel természetesnek veszem, hogy újra a kórházba indulunk. Engem se érdekel már az ünnep, meg a készülődés, jobban izgat, hogy hogyan érzi magát a kis beteg. Az osztályon meglepő csönd fogad, mert akit lehet, karácsonyra hazaengedtek.
Üresen sorakoznak az üvegfalak mögötti betegszobák. Hirtelen pördül velem a világ és érzem, hogy Sakura is görcsösen kapaszkodik belém. Hiroshi apró ágyát is üresen találjuk. Mellette a széken kuporogva Gray alszik, keze a takarón és valaki egy mackós plédet borított a vállára.

- Sajnálom Sakura. Hiroshi már nincs itt, a szervezete feladta a harcot – szólít meg bennünket egy fiatal nővérke. Sakura azonnal a nyakába borul, képtelen uralkodni magán.

- Nem kell sírni, már jó helyen van – vigasztalja a lány. - Megszabadult legalább a fájdalmaktól, mert a végén már nagyon-nagyon szenvedett. Ráadásul az éjszakás nővér szerint az a fiú egész végig vele volt, mesélt neki, fogta a kezét az utolsó pillanatig. Hiroshi mosolygott, amikor utoljára lehunyta a szemét és békésen elaludt. Ismeritek őt? Ismeritek azt a fiút? Állítólag tegnap délután veletek jött látogatóba, azután este újra megjelent, hogy a kisfiúval legyen.

- Ő a rokonom, Gray. Szintén orvostanhallgató, csak még nem volt itt gyakorlaton, azért nem láttad. És hadd mutassam be a férjemet – int felém könnyes szemmel Sakura. Jól sejtettem, ez a szimpatikus nővér Lucy.

- Örvendek – köszönök neki, és magamban megállapítom, hogy valóban rendes lány és feltűnően csinos, nem csoda, ha Gray-nek megakadt rajta a szeme. Ráadásul hasonló területen dolgoznak, biztos több közös vonás van bennük, mint a fiú eddigi cicababáival.

- Gray elaludt Hiroshival együtt. Direkt nem szóltak neki, amikor megtörtént a dolog és elvitték a kisfiú testét. Jó lenne, hogy ha majd felébred, ti mellette lennétek. Biztosan megrázza a dolog – szól csendesen.
- Nagy szívesség, de… megtennéd, hogy te beszélsz vele? Nekem ez túlságosan fájdalmas. Megköszönném, ha most hazamehetnék és otthon emészthetném a dolgokat – kéri kedvesem.
- Persze, ha így szeretnéd. Bízd csak rám – nyugtatja meg Sakurát Lucy együttérzően.


Másnap este a központ kihalt utcáin sétálunk, nézzük a kavargó hóesést és az ablakok mögül átsejlő színes fényeket. Próbálunk valahogy túl lenni a történteken, és előre nézni. Nekem elég szokatlan dolgokon jár az eszem. Egyre az a kép jár a fejemben, amikor Sakura Temari kisfiával játszott meg Hiroshinak énekelt. Szeretném, ha már a mi gyerekünkkel foglalkozna így, ha kicsit elfelejtené ezt a szomorú élményt, és a saját családjával törődne. Rettenetesen irigykedtem, amikor büszkén mesélt Naruto az ikrekről, meg Shikamaru dicsérgette azt a kis kópét, aki ránézésre csintalanabb a legtöbb kölyöknél, mégis egyértelműen az apja szeme fénye. Akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy én is szeretnék már apa lenni. Fura…

Otthon kellemes meleg fogad bennünket, jól esik a dermesztő idő után. Bekapcsolom a karácsonyfán a világítást, elindítok halkan egy cd-t és leülünk vacsorázni. Két falat között aztán elhatározom magam. Úgy döntök, ideje szólni a kedvesemnek is erről a merész gondolatról, mert ugye csak az egyetem után terveztük a családalapítást, de én már nem akarok addig várni, majd megoldjuk valahogy. 

- Sakura! Én szeretnék… - fogok bele bizonytalan hangon.
- A sót? – nyújtja segítőkészen felém.
- Nem.
- Akkor még rizst kérsz?
- Nem.
- Akkor mit szeretnél? – néz rám gyanútlanul.
- Egy kisbabát – nyögöm ki végre a kívánságom.