Sakura

- Most minden kiderül! – kiáltom, és magam elé szegezem a követ. Orochimaru szemében látom a kétségbeesett felismerést, de már késő, nem akadályozhat meg! – La muerte de la Rosa, ébredj! – kiáltom az első dolgot, ami eszembe jut és várom, hogy engedelmeskedjen az ellenség… A legenda szerint engedelmeskedniük kell a kő használójának!

Várok, a követ a három alakra: Orochimarura, Kabutóra és Nejire szegezve, néma csendben, növekvő feszültséggel, és… nem történik semmi. Legalább két percig állunk így, mozdulatlanul, még mindig várakozva. Aztán annak a kígyónak a szemében a félelem a diadalnak adja át a helyet, végül pedig kiábrándultság tükröződik rajta.

Keserűség mardossa a torkomat. Egy könnycsepp kicsordul, majd elmosolyodok. Egek, hogy lehettem ilyen idióta? Ez a kaland elvette az eszem? Egy kőtől várom a szabadulást? Mégis… a csalódás, hogy a legenda hamis, újabb könnyeket varázsol a szemembe, amiket erőnek erejével próbálok visszafojtani. De talán az még a kisebb baj, hogy a La muerte de la Rosa ereje csak kitaláció… most mi lesz velünk?

Aztán Neji megtöri a csendet.

- Az én legfőbb vágyam… - kezdi el halkan, majd dühöngő, utálkozó szemmel mered Orochimarura -, hogy szabaduljak tőled! - hangzanak el a szavak, amik döbbent kiáltásokat csalnak ki a katonák többségéből. – Hogy szabaduljak a sorsomtól… a te fertődtől! – ordítja, de Orochimaru mintha egyáltalán nem reagálna, hanem őrült mohóság lepi el az arcát.

- Az én legfőbb vágyam, hogy tudjak mindent! Hogy uralkodjak mindenen! – kiált fel, mintha nem is hallotta volna, amit nevelt fia mondott. Mégis mi a franc? Hogy jön ez ide? Miről beszélnek ezek? … És miért kezdték ugyanúgy?

- Az én legfőbb vágyam, hogy szolgáljam Orochimaru-samát! – kiált fel Kabuto, majd ocsmány vigyor terül el a képén. – Épp ezért, megszerzem neki a követ és aztán tisztelni fogtok! – üvölt, majd őrült módjára előreront, de Neji kigáncsolja.

- Nem mész te sehová! Elegem van belőletek, ebből az egészből! Rátok pazaroltam az életem, miattatok lettem ilyen! – rángatja fel a földről a hajánál fogva a pápaszemest, leplezetlen gyűlölettel az arcán. Aztán behúz neki egyet, ami fájdalmasan csattan, Kabuto pedig elrepül. Látom a katonák arcán, hogy nem tudják, mit tegyenek, és hogy legszívesebben elhúznának innen, mikor eszembe jut…

Legszívesebben ezt tennék… ez a legfőbb vágyuk…

Villámgyorsan körbefordulok, miközben a fegyveresek felé tartom a követ. Most kevesebb idő kell a hatáshoz.

- El akarok menni innen! Ez őrület!

- Félek, tűnjünk el!

- Nem bírom tovább, a legfőbb vágyam, hogy elfuthassak!

Gyávábbnál gyávább kiáltások hangzanak, egyre több felől, és szinte észre sem vesszük, mind kereket oldanak. Nem számít a nekik kiabáló Kabuto és Orochimaru, ők csak menekülnek, ahogy bírnak, mert ezt akarják a leginkább. Ott maradunk abban a szétzúzott, hatalmas fegyverraktárban mindössze nyolcan.

A kőre bambulok. Mi ez? A legenda nem erről beszél, de úgy tűnik, a La muerte de la Rosa mégsem hatástalan, csak más az ereje. A tapasztalatok alapján… igen, így kell lennie: az emberek „legfőbb vágyát”, legtitkosabb kívánságait hozza a felszínre és erősíti fel. Még én is érzem, hogy jobban kívánkozok elmenekülni innen, sőt, még a Sasuke iránti vágyam is felerősödött, legszívesebben rávetném magam, még csupa vér arcát is szexisnek találom. Arról nem is beszélve, hogy többet akarok tudni erről a kőről, mint valaha. Pedig magamon nem is használtam. Ugyanakkor, ahogy így belegondolok ebbe a minden realitást nélkülöző dologba - ebbe az erőbe, mágiába, vagy nem is tudom, minek nevezzem - mintha megszédülnék, ugyanazt a hirtelen feltörő, szorongató félelmet érzem, mint amikor láttam Sasuke sebét begyógyulni, ami csak tovább fokozza a menekülési vágyamat.

Orochimarura nézek, látom az ő szemében is a felismerést, és a mohó vágyat, hogy megkaparintsa a La muerte de la Rosát. Kabuto szemmel láthatóan pedig mindenben hajlandó kiszolgálni mesterét és alig várja, hogy észrevegyük. Neji pedig… körülnézek, de hirtelen nem is látom. Aztán rájövök, hogy azért nem, mert időközben átsétált a mi oldalunkra. Így belegondolva, a kő rá volt a legnagyobb hatással, és sok mindent megmagyaráz, amiket mondott. Mindig is hitt a sorsban és abban, hogy azt nem lehet megváltoztatni. De úgy tűnik, legbelül mindig reménykedett benne, akármennyire is torzult el a lelke az idő elteltével, és ezt a reményt most felszabadította a La muerte de la Rosa ereje…

Megkeresem a tekintetét, de nem viszonozza azt, ugyanis túlságosan lefoglalja, hogy most utálkozva nézzen a mellette álló Sasukéra, amit a drágám feltehetően viszonoz is. Hirtelen megijedek, mert arra gondolok, hogy Sasuke vágyai is felerősödhettek a kő hatására, márpedig ő szenvedélyesen gyűlöli Nejit. A végén még egymásnak esnek, ezt meg kell akadályoznom… Neji erős, ha mellettünk áll - legalább átmenetileg - akkor a győzelmünk biztos.

Gyorsan közéjük állok, megfogva Sasuke ökölbe szorult kezét, majd mélyen a szemébe nézek, amitől rögtön felélénkül, tekintete szenvedélyes vággyal telik meg. És érzem, ahogy bennem is egyre erősödik ez. Csak rá tudok koncentrálni, feledve minden kétséget és bizalmatlanságot, majd olyan szorosan simulok hozzá, ahogy csak bírok. Érzem minden porcikáját, hogy a szerelmem nagyon beindult, mert valami kemény szorul a hasamnak. Belemarkol a fenekembe, s ha lehet, még közelebb húz magához. Sóhajtok egyet, és most jobban bánom, mint valaha, hogy eddig még nem lettem az övé. Bár úgy érzem, hogy ezen itt akár helyben is változtathatnánk… de ekkor egy hang visszarángat a valóságba.

- Hinata-chan, gyönyörűm, légy az enyém itt és most! – hallom Naruto érzelmektől túlfűtött hangját, majd a lány vonakodását.

- N-naruto-kun… én… – cincogja, odanézek, és azt kell látnom, hogy az Uzumaki épp próbálja leteperni a vérző lábú Hyuuga lányt, aki maradék erejével próbál védekezni, inkább a maga, mint szerelme vágyai ellen. Ezt látva megint tudok viszonylag normálisan gondolkozni, és inkább elhúzódok Sasukétól, aki csalódottan mordul egyet. Narutóra ennyire hatna a kő? Vagy…

Amikor a katonákra tartottam a követ, lehet, hogy véletlenül… az asszisztensemet is érte a hatása? Hoppsz…

- Mégis mit merészelsz?! – hallom Neji ordítását, majd ráveti magát a szőkére, és egy hatalmasat húz be neki.

- Elég – fogja le hátulról Sasuke a megvadult Hyuugát, véleményem szerint kissé túl erősen, de igazából nem tudom sajnálni. Naruto időközben feltápászkodik a földről, szeme most már kevésbé látszik zavarosnak.

- Nem szívesen mondom… de ez kellett, kösz haver – vigyorog rá Nejire, úgy tűnik, most a barátkozós vágya került előtérbe, de látszólag a kő már rá is csak olyan erővel hat, mint ránk. Ezt jó tudni, hogy ennyivel megszüntethető a hatása.

Itachi szétválasztja Sasukét és Nejit, akik időközben végül mégis elkezdték püfölni egymást, az idősebb Uchiha meg mint valami hippi, papol nekik a békéről.

Megrázom a fejem. Ez így nem lesz jó, nagyon nem. A vágyaink megosztanak minket, a leggroteszkebb, legbizarrabb képet kialakítva. Így túl gyengék vagyunk. Az ellenségre nézek. Orochimaru csillogó szemmel bámul minket, nyilván látja, hogy a kő úgyis hat, még ha nem is olyan erősen, ha közvetlenül nem alkalmazzák. Úgy bámul bennünket, mint a kísérleti patkányokat, a tudásvágy csillog a szemében, szinte látom, ahogy jegyzetel az agyában. Kabuto látszólag már előre rontana, de a főnöke biztos megparancsolta, hogy nyughasson egyelőre. Mindenesetre annyit megtett, hogy összeszedett egy rakás fegyvert maga köré, amiket épp most töltöget. És mi ezt észre sem vettük, annyira lefoglalt minket saját magunk!

Ha innen élve akarunk kijutni, tiszta fejjel kell gondolkodnunk és együtt kell dolgoznunk…

- Mindenki hagyja abba, amit most csinál! – emelem fel a hangomat, fokozott kíváncsiságuknak hála, mind rám figyelnek. – Talán a világ már nem forog veszélyben – kezdem, szinte kiröhögöm magam, olyan elcsépelten hangzik, de aztán megint komolyságot erőltetek a hangomra. – De mi még igen. Itt van ez a két bűnöző, akik megkeserítették az életünket.

- Van itt több is – mordul Sasuke Neji felé bökve, aki – meglepetésemre – kissé bűntudatosan elfordul.

- Amennyiben életben akartok maradni, és elfogni őket, akkor próbáljon mindenki koncentrálni, együtt kell dolgoznunk! – prédikálok, de most szükség van erre. Mindenképpen arra kell vágynunk a legjobban, hogy elfogjuk ezt a kettőt. Hisz mennyi gyilkosság, lopás, hazugság, és ki tudja még, milyen bűn szárad a lelkükön!

- Nem lehetne békés úton megoldani? – kérdez közbe Itachi, én pedig úgy nézek rá, mint egy eszementre. El se hiszem, hogy éppen ő az, aki békésen akarja megoldani a dolgokat, amikor neki van a legnagyobb sérelme! Kicsit tisztelem, amiért ilyen, de jelen helyzetben ez nem megoldás. És a többiek is nekem adnak igazat.

- Ezt most nem lehet, Nii-san. Meg kell bűnhődniük azért, amit tettek! – hangzik az ordítás, Sasuke szemében a jól ismert gyűlölet eddig nem ismert mértéke jelenik meg, ez az elképesztő bosszúvágy pedig megrémiszt, és újra elbizonytalanít vele kapcsolatban. Újra eszembe jut árulása, ami élesebben hasít belém, mint eddig bármikor. Annyira fáj, nem is az, amit tett, mert azt megértem. Az gyötör a legjobban, hogy nem bízott bennem, egyáltalán nem… Hisz végső soron minden hazugság volt! Bárcsak… mindez igaz lett volna…

Érzem, ahogy kezdenek elkalandozni a gondolataim, ezért gyorsan megrázom a fejemet. Újra Orochimarura emelem a tekintetem, akit szemmel láthatóan roppant érdekel Sasuke vérszomjas bosszúvágya… mintha élvezné.

- Sasuke-kun, tudod-e, hogy miért éppen téged választottalak és tartottalak szemmel hosszú évekig? – szól hozzánk először azóta, hogy aktiváltam a követ. Mit akarhat elérni? – Bizonyára azt gondolod, hogy a családodat az új császár ölette meg… De arról valószínűleg fogalmad sincs, hogy a szüleid nekem dolgoztak – vigyorodik el undorítóan, és ebből hirtelen megértem, hogy mit akar mondani, és hogy a célja, hogy még jobban felingerelje Sasukét! Elönt a düh, amiért csak kísérleti alanyként kezeli őt, és a kétségbeesés, mikor a következményekre gondolok. Orochimaru nyugalma arra enged következtetni, hogy van még valami a tarsolyában…

- Ne! – kiáltom, és nem tudom miért, elkezdek előre szaladni, de Sasuke ujjai jeges bilincsként fonódnak a csuklómra és nem eresztenek. Megbabonázva figyeli annak a kígyónak a legapróbb mozdulatát is, és ami félelmetes… Az arcáról eltűnt a düh kifejezése, a gyűlölet mellett pusztán valami eszelős, sötét elszántság maradt. Nyelek egyet. Ő ölni akar…  

- Amikor a szüleid nem voltak hajlandóak kissé piszkosabb ügyeket is végrehajtani, elárultak és megfenyegettek, hogy mindent kiteregetnek… nem volt választásom – nyalja meg alsó ajkát, én pedig megsemmisülve hallgatom, ahogy kimondja, amit Sasukénak sosem lett volna szabad megtudnia. – Sajnáltam, hasznos emberek voltak, tehetségesek. De hát senki sem pótolhatatlan, igaz, Sasuke-kun?

Sasuke jeges ujjai egyre jobban szorítják a csuklómat, most már nagyon fáj, de nem merek mozdulni. Aztán végül mégis felé fordulok és megremegek. Félelmetesen nyugodt mozdulatlanságba van süllyedve, gyönyörű arca sima, mégis… a szeme miatt úgy érzem, mintha maga a bosszúállás angyala állna előttem.

- Sasuke… - suttogom halkan, rémülten, és egyszerűen nem hiszem el, hogy ez ugyanaz az ember, akit annyira szeretek. Mégis mit tehetek érte?!

Aztán lehull a maszk, és a haragtól teljesen eltorzul a tekintete. Elengedi a csuklómat, és eszeveszetten kezd rohanni az ellenség felé. Kabuto szíves örömest áll az útjába. Rémséges csata kezdődik. A lovagomnál nincs fegyver, s bár sikerül a szemüveges kezéből kivernie a puskát, az valahonnan elővarázsol egy éles tőrt, és azzal ront Sasukéra. És bár fel van spannolva a kő ereje miatt, nem tudja, kivel áll szemben. Az Uchiha olyan, mint egy démon, a gyűlölet és bosszúvágy olyan erőt ad neki, hogy semmi sem állhat neki ellen. Fegyvertelenül is viszonylag könnyen végez Kabutóval és ami a legszörnyűbb… A hasára fekteti a szemüvegest, majd elkezdi húzni és csavarni a karját, aztán hangos reccsenés, majd Kabuto fájdalomüvöltése hallatszik. És az az őrült vigyor, ami elterül Sasuke arcán… ez tényleg Ő lenne? Észre sem veszem, hogy patakzanak a könnyeim, aztán a többiekre nézek, és látom, hogy ők sem bírnak mozdulni a döbbenettől. Itachi könnyezve elfordul a jelenettől…

- Or-orochimaru… sama… én akkor is… akkor is megszerzem azt a követ! – üvölt fel, majd valahogy sikerül felállnia, és Sasukét kikerülve halálos elszántsággal az arcán elkezd felém rohanni. Mozdulni sem bírok, szinte fel sem fogom, hogy felém közeledik ez az összevert alak, pusztán rémülten állok, és csak arra bírok gondolni, aki így megsebesítette…

Egy lövés dördül, amire felkapom a fejem. Aztán már csak annyit látok, hogy Kabuto homlokán egy lyukból vér folyik, majd holtan rogyik össze. Értetlenkedve nézek körbe, hogy mégis honnan jött ez a lövés, aztán meglátom. Az Orochimaru kezében lévő pisztoly még füstöl egy kicsit. Elhűlve meredek rá, ő pedig csak vigyorog.

- Milyen kár, úgy tűnik túlbecsültem Kabuto-kun képességeit – közli kellemes társalgási stílusban, mintha csak azt jelentené ki, hogy az ég kék, a fű zöld és a Mikulás piros, amitől nekem feláll a hátamon a szőr. Minden eddiginél erősebben érzem, hogy el akarok pucolni innen amilyen gyorsan csak lehetséges, ide-oda kapkodom a tekintetem, míg megpillantom az egyik kijáratot, ami most delejesen vonz engem. Hatalmas akaraterőt vesz igénybe újra a helyzetre koncentrálni, és mikor sikerül, gyengének érzem magam, letargia tör rám, fáradt vagyok. Elegem van.

Orochimaru kéjesen megnyalja az ajkát.

- Persze az is lehet, hogy Sasuke-kun még annál is tehetségesebb, mint gondoltam – folytatja, örömtől csillogó szemét az említettre emelve, látszik rajta, hogy nagyon élvezi a szituációt. Viszont csak most kapok észbe, hogy milyen érthetetlen is ez, hiszen Kabuto halálával Orochimaru már végképp egyedül maradt, hatunkkal szemben semmi esélye. Már épp elöntene a diadalmas mámor érzése, mikor a tekintetem újra Sasukéra siklik, és elszáll belőlem minden öröm. Nem bírom őt így látni, nagyon nem, tenni akarok valamit…

- Sasuke gyere vissza! Ez nem te vagy! Ez a féreg nem ér – kezdek neki kiabálni, de ő vérfagyasztóan pillant rám.

- Maradj csendben! Neked ehhez semmi közöd! Bosszút fogok állni a szüleinkért és Itachiért is! Itt és most megdöglik! – ordítja, majd ördögien felkacag a végén, én pedig rémülten bámulom, most már abban sem biztosan, hogy egyáltalán az ép elméje megvan-e még. Sasuke… Istenem…

- Öcsém, hallgass rá! A szüleink már rég meghaltak, a gyilkosaikat pedig kivégezték! Ne nézz így rám, nekem is épp úgy fáj a tudat, hogy minden ennek a parancsára történt! Miattam pedig már nem kell aggódnod, megmentettél! Ha nincs más út, elkapjuk ezt a férfit, bíróság elé állítjuk és a törvény keze lesújt rá! – száll be a vitába a könnyes szemekkel, de határozott tekintettel Itachi is, én pedig reménykedek, hogy ő hatni tud rá… Nem úgy tűnik.

- Hogy vagy képes csak úgy állni ott és nézni, meg papolni a törvényről?! A törvény mi vagyunk! A mi életünket dúlta fel és tette tönkre, így hát egyedül nekünk van jogunk elvenni az övét! De ne aggódjatok – húzza fel az orrát lekicsinylően – nincs szükségem a segítségetekre, én magam intézem el egyedül – teszi még hozzá, majd hátat fordít nekünk és lassú léptekkel elindul Orochimaru felé, aki még mindig mosolyogva, egy szál pisztollyal a kezében várja, amit szemmel láthatóan mégsem szándékozik elsütni…

Naruto még utolsóként próbálkozik.

- Teme, ne alacsonyodj le hóhérrá! – kiáltja szívszaggató hangon, majd az ő könnyei is kibuggyannak.

- Ne aggódj, mindjárt végzek… csak előbb még kicsit eljátszadozunk – kacag fel megint, majd folytatja útját.

- Ez az, Sasuke-kun, gyere csak! Micsoda látvány, micsoda erő! – kiált fel elragadtatva Orochimaru. – Ha ez az erő, ez a test az enyém lehetne! Együtt az egész világ előttünk térdelne, minden a miénk lehetne! – őrülten izzó szemébe megszállottság vegyül, viszont a bosszúálló csak mordul egyet, és megy tovább.

Zokogva hullok térdre, és a fejemet fogva meredek magam elé. Nem értem… ez nem Ő… ez nem az igazi Sasuke. Mindig benne volt ez a sötét énje, de a valódi… Ő mentett meg engem a leopárdtól, megtanított harcolni, mindig segített, vezetett és minden mogorvasága ellenére ott volt… szeretett. Bár nem mondta ki, tudom, hogy szeretett… talán még most is. És bár hazudott, és bár benne van ez a sötétség… én szeretem, nem számít, mi van, szeretem és mellette állok!

Öntudatlanul felpattanok, majd elkezdek rohanni, Sasukénak arra sincs ideje, hogy a futás okozta zaj miatt hátraforduljon, már ott vagyok, két karommal hátulról szorosan átfonom, könnyes arcomat a hátához szorítom és az egész testemmel hozzásimulok. A vágy, hogy segítsek neki, mindennél erősebb most bennem.

Megáll, nem mozdul. Ott állunk, félúton a többiek és Orochimaru között, és egyszer csak azt veszem észre, hogy már csak a sírásom töri meg a terem csendjét. Aztán hátranéz rám, pillantása őrült, én pedig megremegek.

- Elég… Hagyd abba… Kérlek… - zokogom, és végre kezd a tekintete megváltozni, egy pillanatra zavarodottnak tűnik, majd kezd kitisztulni. – Nem vagy egyedül… mind melletted állunk, nem látod? A kő is… ha beszéltél volna Itachiról… segítettünk volna neked…

Sasuke

Alig érzékelem, hogy Sakura átfog, hogy könnyeivel teljesen összevizez, még az se nagyon tűnik fel, hogy hátranézek rá. Magam előtt csak Orochimaru őrült tekintetét látom, csak a vágyat érzem, hogy megöljem őt. És akkor elhangzanak azok a szavak… Eltart egy darabig, míg elérnek a tudatomhoz, de valamiért mégis elérik, hogy egy percre ne erre a kígyóra gondoljak. És igazából csak ekkor látom meg Sakurát, könnyektől csillogó zöld szemeit, melyeket most esdekelve emel rám. Eszembe jut, hogy elárultam őt, és hogy ő ezt tudja. És ekkor felhorkanok, mert azt, hogy segítettek volna a La muerte de la Rosa ellopásában, kizárt.

- Még akkor is, ha ez a segítség azt jelentette volna, hogy a követ át kell adni ennek a féregnek? – mordulok hitetlenül, de nem azt teszi, amire számítok: ahelyett, hogy elpirulna és félrenézve dadogna, keményen a szemembe néz, vár néhány másodpercet, majd halkan, de határozottan mondja:

- Igen. Akkor is segítettünk volna. És aztán megoldottuk volna valahogy, ahogy gondolom te is tervezted. Együtt csináltuk volna. Miért nem bíztál bennünk? Naruto a legjobb barátod, én… én pedig szeretlek – suttogja kissé elpirulva. - Történjen bármi, csinálj bármit, melletted állunk – húz magához még szorosabban, aztán Narutóra pillantok, aki vigyorogva bólint, megerősítve, amit Sakura mondott.

Szédülök. Ez elképesztő… mi ez? Miért van ez? Csinálhatok akármit, ők itt vannak. És még segítenek is. Idegesítő, ugyanakkor… Megdöbbenek és összezavarodok: ilyen érzés, mikor az ember számíthat másokra? Amikor nem csak nagy szavakról van szó, hanem tényleg… tényleg együtt vagyunk, és történjen bármi, döntsünk akárhogy, nem hagyjuk el egymást? Elszorul a torkom és keserédesen elmosolyodok. Istenem… hogy pont egy Rio alatti zugban értsem meg ezt…

Végre úgy érzem, tudok értelmesen gondolkodni. Még mindig érzem a gyűlöletet és továbbra is bosszút akarok állni, de… bár nyálasan hangzik, nem vagyok egyedül.

Gyengéden levonom magamról Sakura karjait, majd teljes testemmel felé fordulok, és a tenyerembe fogom nedves kis arcát, majd nagy nehezen megköszörülöm a torkom.

- Én… sajnálom, hogy hazudtam neked… csak nem akartam fájdalmat okozni, de már látom, hogy épp így tettem azt – kérek bocsánatot életemben először, majd Naruto felé fordulok, hogy megtegyem másodszor is. – Sajnálom, Dobe – mosolygok rá, mire szélesen elvigyorodik.

- Azt a marhahúsos rament, nem hittem volna, hogy valaha ilyet hallok tőled! – rikkantja, aztán színpadiasan sírva odaborul Hinata vállára. – Olyan gyorsan felnőnek!

- Kuss – mondom, de még mindig mosolygok.

- Basszus mennyi dráma, csak öljük meg és húzzunk el! – szól közbe Neji, ami miatt újból felvillan bennem az ölésvágy, de belátom, nem én vagyok az egyetlen, akinek jogos sérelme van, hanem mindenki más is rengeteget szenvedett e miatt az alak miatt. Sikeresen sarokba szorítottuk, és bár ott az az egy szem pisztoly nála, ennyi ember ellen tudhatja, hogy esélye sincs. Nem menekülhet.

- Egyetértek… de akkor csináljuk együtt – mondom, tekintetemet körbehordozom mindenkin, de Itachi rosszallóan néz rám.

- Nem a mi dolgunk megölni őt!

- De igenis, és ebből nem engedek – felelem halál komolyan, majd egy csepp aggodalommal Sakurára nézek, hogy ő mit szól ehhez. Komoran néz maga elé, de tekintete most is határozott, mikor Itachihoz fordul.

- Ez a mi dolgunk. Nekünk kell véget vetni ennek a szörnyűségnek – mondja. – Én sem örülök, de meg kell tenni, inkább nekünk, mint másnak – bújik oda hozzám, és mintha az egész lénye azt sugározná, hogy „melletted vagyok”. Nagyon szokatlan érzés… de örülök neki…

Itachi odasétál hozzám és a vállamra teszi a kezét, majd halványan, fájdalmasan elmosolyodik.

- Rendben, Sasuke. Ha így döntöttél, melletted állok – pöccinti meg a homlokom, mint régen kiskorunkban, amitől elszorul a torkom, majd gyilkos tekintettel Orochimarura nézek.

Mindannyian csendben felveszünk egy-egy pisztolyt, én apám pisztolyát húzom elő, amit eddig az övemen hordtam. Mire megtöltöm, a többiek is fel vannak szerelve. Hatan egymás mellett indulunk Orochimaru felé, aki még mindig vigyorog, és még mindig nem csinál semmit. Olyan tíz méterre tőle megállunk.

- Aki nem akar golyót ereszteni ebbe a féregbe, annak nem kell – szólok, miközben felhúzom a kakast. Végighordozom a tekintetem a többieken. Neji nem is viszonozza a pillantásom, olyan meredten nézi Orochimarut, Hinata viszont elfordul és arrébb áll, Naruto ellenben marad. Itachi szintén elfordítja a tekintetét, tudom, hogy ő nem ezt akarja, de ez így helyes. Az egész világon egyedül nekünk van jogunk megölni ezt. Sakura is marad, amin meglepődök.

- Neked nem kell – súgom oda, de ő keményen áll.

- Tudom… de fájdalmat okozott, nem csak neked, de sok más embernek is. Helyettük vagyok itt – válaszol, majd ő is felhúzza a kakast. Csak most látom, hogy bal kezében még mindig ott szorongatja a követ. Azt az átkozott, gyűlöletes követ…

- Csak a kő miatt mondod ezt. Ne száradjon vér a kezeden! – mondom neki parancsolóan, mire zavart tekintete kicsit kitisztul, majd elfordítja a fejét.

- Köszönöm – leheli, aztán odaáll Hinata mellé. Naruto felé fordulok, hogy őt is elküldjem, de rájövök, hogy ő a Hyuuga miatt van itt, és ezt jogosnak érzem. Visszafordulok Orochimaru felé.

- Rendben van, háromra! – emelem fel a hangom, még mindig nem értve, hogy az a kígyó mégis hogyan állhat ott továbbra is ilyen eszelősen nyugodtan, de elkezdek számolni, és már most kimondhatatlan, sötét örömet érzek. – Egy… Ket – kezdem el, de Orochimaru végre megszólal.

- Lám, lám, lám, a tékozló fiú hazatalál – vigyorog, rám meresztve a szemét. – Milyen unalmas – húzza el a száját sajnálkozva, aztán a semmiből elővarázsol egy piros gombot. – Csak nem gondoltátok, hogy ilyen könnyen elintézhettek? – nyalja meg ajkait, nekem pedig az örömömbe valami kellemetlen érzés vegyül.

- Mi az? – kérdezi meg Naruto, pont azt, amire Orcsi várt. Kezdek türelmetlen lenni…

- Mindössze egy gombnyomás, és ez a hely felrobban – húzza kaján vigyorra a száját, én pedig mordulok egyet.

- Hazudsz – sziszegem, ő pedig sejtelmesen mosolyog.

- Nem hagynád itt a kutatási eredményeidet és nem ölnéd meg magad! – erősít meg Neji is, aki azért gondolom, elég jól ismeri ezt a férget.

- Emiatt ne aggódj, a kutatásaim nagy része Japánban van. Egyedül a La muerte de la Rosát fogom sajnálni egy kicsit, bár az bebizonyosodott, hogy jelentősebb képessége nincs… De ne szaporítsuk a szót. Sasuke-kun, egy kis búcsúajándék – vigyorodik el őrülten, majd fogja a pisztolyt és lead egy lövést Sakura felé.

A testemen jeges félelem hullámzik végig, az agyam lassított felvételben lát mindent. Villámgyorsan ugrok egyet, aztán csak azt érzem, hogy a golyó bal oldalt a derekamba fúródik, majd elöl is átlyukasztja a bőröm, de legalább így pont nem találja el Őt.

Aztán iszonyatos fájdalom hasít az oldalamba, a látásom elhomályosul, csak valami zúgást hallok, Sakura arca mégis élesen kirajzolódik előttem, és még utolsó erőmmel elmosolyodok.

- Sze… ret… lek… - nyögöm.

Már nem hallok semmit, mintha minden elnémult volna körülöttem… emlékfoszlányok kavarognak az agyamban… a szüleim, a haláluk… Itachi… ez az egész kaland… Naruto…

És persze Sakura… minden, amit vele átéltem. Még egyszer utoljára felpillantok könnyáztatta arcára, amit most sikoly torzít el… aztán elsötétül minden és én belezuhanok a semmibe…