Mikor lementünk a többiek még aludtak. Sasuke szokás szerint teljes testével beborította szerelmét, amit sose értettem, hogy miért csinál. Gary pedig fejjel lefelé lógott a fotelról, miközben a lába az égnek meredt.

- Szüksége lesz mindenkinek egy jó erős kávéra. Sokáig nyugtalankodtunk miattad, senki nem pihente ki magát rendesen – szólt Ino, és a konyhánkba vette az irányt.

Valaki már elmosogatta a tányérom, amiből tegnap falatoztam, mielőtt meg nem jöttek az öcsémék. Vajon tudják, hogy meglestem őket? Undorodva gondoltam magamra mennyire beteg vagyok. Mire ínycsiklandó omlett illat járta be a lakást, már mindenki felkelt. Apám állítólag a doktornőnél töltötte az éjszakát, de Gray szerint szigorúan baráti alapon. Állítólag olyan nyúl az öreg, hogy soha az életben nem lesz képes ennél szorosabb kapcsolatot fűzni Tsunadéval. Ezt egyelőre a gyász miatt helyesnek is tartottam, de Gray inkább arra célozgatott, hogy ettől több soha nem is lesz köztük. Erre nem tudtam mit mondani.

Mivel ma szombat volt, nem siettünk sehová. Ráérősen reggeliztünk, közben én igyekeztem kerülni mindenki tekintetét, nehogy kérdezősködni kezdjenek tegnap mi volt ez az eszelős dolog a részemről. Kaja után láttam, hogy a Haruno ház fő szatírja szervezkedni kezd a hátam mögött. A lányokat elküldte shoppingolni, amit határozottan rossz jelnek vettem. Úgy véltem a távollétükben ő és a testvérem hegyi beszédet kívánnak tartani, esetleg valami nyálas lelki dumát levágnak a felelőtlen szexuális életemről, amihez semmi kedvem nem volt. 

Sakura és Ino leléptek, mi pedig a nappaliba telepedtünk. Sasuke egy pakli kártyát hozott elő, amin őszintén meglepődtem. Nagy nehezen kitaláltuk mi az, amit hárman tudunk játszani, és még kedvünk is van hozzá, aztán jódarabig csak erre koncentráltunk.

- Már régóta akartam kérdezni, hogy miért tehénkedsz minden éjjel a barátnődre? – pislantott fel az öcsémre váratlanul Gray. Nem pont erre a témára számítottam, így meglepetten és fölöttébb kíváncsian néztem én is Sasukéra, miközben örvendeztem, hogy nem én vagyok a téma. A kérdezett viszont nem repesett. Halvány zavarral az arcán hosszasan gondolkodott mielőtt választ adott volna.
- Nem direkt csinálom, de valószínűleg azért, mert félek – vallotta be vontatottan. Mindketten csodálkozva bámultuk, mivel ezt nem nagyon értettük.
- Éjjel félsz? – ráncolta össze döbbenten Gray a homlokát. Nekem is egyből a rémálmok jutottak eszembe, de megrázta a fejét.
- Amikor este mellette alhatok, valahogy megnyugtat. Jó, hogy átölelhetem, ott szuszog a karjaimban. Szoktam neki mondani, hogy úgy melegít, mint egy kiskályha. De ezt nem csak a teste forróságára értem. Mielőtt megismertem nagyon rossz volt minden, de mióta mellettem van, valahogy belülről is képes felmelegíteni. Mindig az jár az eszembe, hogy ugye ez nem álom? Ha reggel felébredek még mindig ott lesz velem?
- Szóval attól tartasz, hogy reggelre megszökik? – neveti el magát Gray, de egyáltalán nem gúnyosan, inkább kedvesen, mintha mosolyogna azon, hogy az öcsém ennyire érzékeny.
- Talán. – fintorgott rá a nevetés miatt Sasuke sértődötten. - És te minden lánnyal lefeküdtél, akivel hírbe hoztak a suliban? – kérdezett vissza szemfülesen, ha már egymás magánéletében vájkálhattak.
- Kis kíváncsi! Szerinted ennyire léha vagyok?
- Ez nem léhaság, csak sima férfiúi ösztön – vágta rá az öcsém teljes meggyőződéssel.
- Akkor te is mindenkit megdöntöttél, aki eddig az utadba került? – nevette ki újra Gary.
- Tudod, hogy nem. Erről már kifaggattál, én hülye meg beszéltem róla – fújtatott Sasuke morcosan.
- Oké! Te is őszinte voltál, én is az leszek. Szeretem a lányokat, és én mindig megadom nekik a tiszteletet. Csak annyira élek vissza a helyzettel, amennyire ők akarják, de eddig még senki nem panaszkodott rám – nyomta meg a mondandója végét nekem címezve.
- Attól, hogy szenvedélyesen sikoltoznak alattad pár percig, még utána megbánhatják – vetem oda.
- Nekem soha nem egy pár percig tart, ha ilyet csinálok egy lánnyal. Ha már belemegyek, nem sajnálom rá az időt és energiát, hogy mindkettőnknek élmény legyen – felelte kihívóan.

Mérgemben lecsaptam a kártyát, hogy ilyen pofátlanul célozgat, mintha ő tapasztaltabb lenne. Kicsattogtam a konyhába és vizet meg Aszpirint kerestem, mert lüktetett a fejem az idegtől és a másnaposságtól.

- Amikor eljöttem otthonról eleinte honvágyam volt, de mára örülök, hogy így döntöttem – szólalt meg az az idióta vendégünk hirtelen mellettem.
- Mit mászkálsz utánam? – csattantam fel oltári dühösen, hogy két napja az élő lelkiismeretemet játssza.
- Csak segíteni szeretnék, ahogy te is tetted velem, mikor rászorultam. Azt szeretném mondani, hogy bármi is az, ami miatt aggódsz, idővel úgyis megoldódik, vagy később bölcsebb leszel, és könnyebben átlátod mivel javíthatnál rajta.
- Hű, de könnyű azt mondani! – csaptam egy hatalmasat az asztalra mérgemben, mert most már végképpen elszakadt nálam a cérna.
- Miért? Egy földi halandó talán nem értheti meg a te hatalmas problémáid? – gúnyolódott.
- Nem, te okoskodó barom! – ragadtam meg a pólójánál fogva és nagyot rántottam rajta, hogy megijedjen, de csak dacosan nézett a szemembe és várta, hogy feleljek végre.
- Szóval akkor mi a szar bajod van? – tette fel újra egy negédes mosollyal a kérdést, mintha egy hülye gyerekhez beszélne.
- Semmi szar! – ordítottam elborulva a képébe. – Csak azt tudom, hogy szar, de nagyon szar! Felfogtad? Nem tudom mi bajom, csak azt, hogy valami nem jó ,és ez kurvára idegesít. Meg idegesít minden más is. Az, hogy ti vígan vagytok. Jól érzitek magatokat, elszórakoztok egymással, én meg hiába vagyok bárkivel, egyszerűen egyedül érzem magam, érted? – harsogtam magamból kikelve.
- És nem is sejted, hogy miért van ez így? – piszkált tovább kitartóan ez az önjelölt pszichomókus.
- Honnan tudnám?
- Sasuke? Mielőtt járni kezdtetek Sakurával volt valaki fontos személy az életedben? Egy bizalmasabb barát vagy barátnő? – kiabált át a nappaliba az öcsémnek, de nem kellett nagyon strapálnia magát, mert Sasuke már itt toporgott mellettünk arra készülve, hogy közénk ugrik, ha elfajulnának a dolgok.
- Hogy volt-e valaki bizalmasabb barátom? – jött zavarba a fura kérdéstől. – Nem, talán régebben még Naruto, de vele se sokat beszélgettünk – felelte bizonytalanul.
- Szerintem meg előtte egy nagy semmi voltál – közölte egyszerűen Gray.
- Tessék?
- Előtte ugyanolyan tüskés sündisznó voltál, mint az apád, meg a bátyád. Úgy érezted senki nem szeret, ezért szenvedtél és te se szerettél. Mióta Sakura melletted van, és elfogad meg imád, sorra elfogadod te is az embereket a környezetedben. Még engem is bírsz, bár ez az én elbűvölő személyiségemmel nem is csoda – kacsintott rá röhögve.
- Hogy jön ez ide? – kérdeztem, mert most már végképpen nem értettem hová akar kilyukadni.
- Valószínűleg abba vagy belebetegedve, hogy te még nem találtad meg azt a személyt, akivel önmagad lehetnél. Aki csak te érted él, és többet lát benned az iskola éltanulójánál, a menő csávónál, a család eszénél. Nagyon belefáradhattál már ezekbe a szerepekbe, de tenni ellene nem tudsz. Én azóta látom jobban át a saját helyzetem, mióta eljöttem otthonról. Míg anyámmal laktam, nem ismertem fel magamban az önzést, hogy anyámat mennyire ki akartam sajátítani. A fickójával folyton bunkóztam, mert nem akartam belátni, hogy többet tud tenni a családunkért, anyám boldogságáért, mint én. Te se látod át a saját életed, azt meg nem engeded, hogy valaki őszintén megismerjen, segítsen. Folyton játszod az okost, meg az elérhetetlent. Tegnap például pofátlanul kihasználtad, hogy az öcséd tisztel és szeret, pedig megérdemelted volna, hogy szétverje a fejedet, amiért erőszakoskodtál a barátnőjével. 
- Ne haragudj! – néztem őszinte sajnálattal a testvéremre, mert valóban kínosan éreztem magam, amiért ennyire barom voltam.
- Rendben, de máskor… szóval Sakurát ne, oké? Hagyd békén! Hagyj minket békén! – kérte lehajtott fejjel, kerülve a tekintetem. Nagyon megbánthattam, ha ezt mondja. Szokás szerint önző voltam, a saját érzéseimet néztem, pedig tudom mennyire féltékeny meg félti, ami az övé, de én állandóan húztam az idegeit, hogy azzal ellenkeztem, ami neki nagyon fontos.
- Bocsáss meg – ismételtem újra és zavarodottan felrohantam a szobámba, hogy emésszem a történteket.

Pár órával később már azzal a szilárd elhatározással mentem le újra a többiekhez, hogy kiélvezem ezt a pár napot, ami még az iskolából hátra van. Tisztességgel levizsgázom, ott leszek a banketten, azután elmegyek. Nem gyötröm tovább se magam, se a szeretteim lelkét. Addig nem jövök haza, míg a saját utam meg nem találom.




***


Apa úgy érzem lelkiekben már felkészült, hogy valami szokatlant fog hallani tőlem. Látszik, hogy gondosan megtervezte, mikor kérdez rá arra, mit titkolok hetek óta.

- Jelentkeztem egy óceánjáró hajóra. Egy évig ott pincérkedem, ha minden jól megy – közlöm vele idegesen, mert félek, hogy a hír hallatán esetleg megüti a guta.
- Egy évre? És mi lesz az egyetemmel? – sápad el.
- Lehet halasztani. Addig gyakorolom a nyelvet, világot látok, és pénzt keresek. Talán az is jó móka lenne, ha később Sasukéval egy évfolyamba járnék – próbálom felsorolni a legmeggyőzőbb érveim.
- És a barátnőddel mi lesz? Ino nagyon fog bánkódni utánad. Biztos azt gondolta, hogy ezt a nyarat még együtt töltitek.
- Neki már szóltam és helyesli.
- Hogyan?
- Tudod apa, valahogy mostanában nem találtam helyem. Elegem van az iskolából, a régi dolgokból. Szeretnék valami újat – mondom szenvedélyesen. - Ino ismer és megérti mit érzek.
- Rossz neked velünk itthon? – kérdi szomorú szemekkel apám, és olyan kétségbeesett arcot vág, hogy legszívesebben megölelném, ha nem lennék rosszul az ilyen nyálas érzelmi kirohanásoktól.
- Hogy gondolhatsz ilyet? Ti vagytok nekem a legfontosabbak! – mondom őszinte felháborodással, hogy elhiggye, valóban így gondolom, nem csak vigasztalni akarom.
- Sasuke bele fog roppanni, ha egy évig nem lát, és én se viselném túl jól…
- Ma már van internet, meg laptop, webkamera, így akár minden nap láthatjuk egymást és beszélgethetünk – nyugtatom meg. Igazából ez engem is aggasztott, így alaposan utána néztem a lehetőségeinknek, mert én se bírtam volna ki, ha nem tarthatjuk a kapcsolatot.
- Megkérdezhetem miért döntöttél így? Talán történt valami? – próbál puhatolózni apám, de csak mosolyogva elhárítom. Semmi kedvem elismételni neki, amit Graynek mondtam, hogy igazából magam se tudom.


Hétfő reggel, a vakáció első napján összeszoruló szívvel búcsúzkodunk. Nem sok időt hagytam a szomorkodásra, szinte csak pár óra maradt a bejelentés és az indulás között. Inótól és Gray-től még otthon elköszöntem, mivel nem akartam, hogy egy seregnyi ember lengesse utánam a fehér zsebkendőjét, amikor kifutunk a hajóval. 

Hagyom, hogy a doktornő megpusziljon, és még az utolsó pillanatban is tanácsokkal lásson el a külföldi fertőző betegségekkel kapcsolatban, pedig rengeteg előadást hallgattam, amikor megkaptuk a személyzettel a védőoltásokat. Én csak annyit súgok a fülébe, amikor átölel, hogy ezentúl vigyázzon apámra helyettem, mert egyedül az öreg reménytelen eset.
Ezen elmosolyodik és visszasúgja: 

- Úgy lesz!


Sakura meglepetésemre a nyakamba csimpaszkodik. Egyszerre nevet is, meg sír is, mert mióta nem járunk és befejeztem a zaklatását, eléggé megkedvelt. Mélyen magamba szívom a jellegzetes, üde virágillatot, ami állandóan körüllengi, és mindig úgy megdobogtatja a szívem. Szeretném, ha ez a különleges emlék róla elkísérne az utamon: 
A tisztaság illata.

Apám nem szégyelli a könnyeit. Erősen szorongat, mintha el se akarna engedni. Aztán mégis csak elválunk, búcsúzóul férfiasan kezet ráz velem, és jó utat kíván. Remélem nem attól fél, hogy soha többé nem látjuk egymást. Nekem ez csak egy tanulóút, hogy megtaláljam önmagam. Utána mindenképp szeretnék visszatérni Konohába.

Mikor az öcsém szemébe nézek én se tudom tovább tartani magam. Átfut az agyamon, hogy hányszor láttam már ezt a szomorú tekintetet, mert ő olyan sokszor csalódott már bennem, olyan sokszor veszített el az életében, hiába éltünk fizikailag végig egy fedél alatt. Ma viszont elképzelhetetlen messzeségbe kerülök tőle, mégis azt gondolom, hogy soha nem voltam még ennyire közel hozzá lelkileg. A szívünk mintha egyszerre sajdulna bele az elválásba, mert most érzem igazán mennyit is jelent nekem az én butus kicsi öcsém. Miközben magamhoz ölelem, a keze tétován a fejemre siklik, pontosabban a hegre, amit most már szerencsére eltakar a hajam, de örök bélyege lesz annak, hogy régen nem voltunk jó testvérek. Ma már nagyon bánom minden egyes percét annak a sok elvesztegetett időnek. Azt hiszem, ő is erre gondol, mert megszorít. Ebből tudom és érzem, hogy megbocsátott nekem és szeret, bármilyen is voltam. Megkönnyebbülök, hogy így alakultak a dolgok, nem rontottam el semmit véglegesen. 

Még egy utolsó búcsúpillantást vetek rájuk - a családomra – és felszállok a gigantikus méretű hajóra. Fura, amiért el kell válnunk ahhoz, hogy a szívem megsúgja, mi is igazán értékes számomra. Most már végre tudom, hogy ők a legfontosabbak. A sors hatalmas iróniája, hogy ebben a pillanatban még bánkódom, amiért őket, és a régi életemet elveszítem, de csak azért, mert nem is sejtem, hogy pár lépésre ott vár már egy új, igazán boldog korszak az életemben és a nagyon nagy szerelem…