Gray


Izgatottan kémlelem az utat, mikor gördül már be végre a busz. Még jó, hogy a szállásunkról pont rálátni a megállóra, nem kell a hidegben fagyoskodva várni a vendégeket. Itachi és Jiraiya sakkoznak, a többiek a konyhában szorgoskodnak, én meg itt türelmetlenkedek, mint egy kisgyerek. Pár napja elfogadtam, hogy immár ehhez a családhoz, és Konohához tartozom, ezért szeretnék a leendő osztálytársaim közé is beilleszkedni. A nőneműek meghódítása nem nagy ügy, de a fiúkat is szeretném megismerni, ha már itt ragadtam.

Anyámnak tiszteletben tartom a döntését és hagyom, hogy élje nyugodtan az életét. Tegnap felhívtam és bocsánatot kértem tőle, aztán váratlanul a pasija átvette a telefont, és szintén ezt tette. Elnézést kért, és azt is közölte, hogy vigyázni fog anyura, engem pedig támogat, ahogy tud. Elsősorban pénzzel. Ezen úgy meglepődtem, hogy csak egy köszönömöt bírtam kipréselni magamból, aztán letettem a kagylót. 

Azóta tényleg igyekszem alkalmazkodni a többiekhez, bár a Vakarék még mindig bosszant, mert lány még nem nézett így át rajtam. Megszoktam, hogy első pillantásra bárkit leveszek a lábáról, de ő csak úgy kezel, mint egy befogadott kiskutyát. Pátyolgatni akar, mintha rászorulnék, és ezt az önérzetem nagyon nehezen viseli. Miután az első sokkon túl voltam, gyorsan kinyomoztam, ki vette el így az eszét, hogy még a tökéletes férfiszépséget sem ismeri fel bennem, bármennyit illegetem is a pompás idomaimat előtte. Aztán elolvastam Sasuke orvosi kartonját, és mindent megértettem. Tsunade részletesen leírta az összes benyomását a srácról az első találkozástól kezdve. Olyan volt, mintha egy szerelmes regényt tartottam volna a kezemben, amiből világossá vált, micsoda durva dolgokon ment keresztül mindkét család, mire idáig jutottak. Persze más titkokat is felfedeztem. Például hihetetlen számomra, hogy Jiraiya és Fugaku a legnagyobb nyugalomban nézik együtt a bárgyú tévéműsorokat, miközben az egyik az özvegység miatt szenved, a másik halálos beteg, és a vak is látja, hogy mindketten egy nőért vannak oda. Itachi pedig bármennyire igyekszik közömbösen viselkedni, néha elkapom az irigy tekintetét, ahogy az öccsééket bámulja. A békéért és a fiatalok boldogságáért viszont úgy tűnik, minden áldozatra hajlandóak. 

***

Egész nap készülődünk. Díszítjük a hatalmas nappalit, gyártjuk a sütiket és a szendvicseket, hogy estére csak szórakozni kelljen. A hangulat viszont már most nagyon vidám, mindenki jókedvű, szól a zene, a lányok egyfolytában énekelnek, táncolnak, miközben pakolunk, rendezkedünk. Hatkor a szülők átvonulnak a szemközti szállodába, mi pedig csűrünk a hangerőn, és kezdődik a buli!


- Nem akarsz tisztességesen felöltözni? – piszkál Naruto, mert zavarja, hogy a lányok gyakran legeltetik rajtam a szemüket.

Reméltem is, hogy így lesz! Egy dögös fekete farmert húztam és egy rövid ujjú, fehér inget, amit nem gomboltam össze, had világítson mellette az izmos, napbarnított mellkasom. Tökéletesen lehengerlő vagyok benne.

- Nincs mit szégyellnem – vonom meg a vállam röhögve, és a táncolók közé furakodok, pontosabban Sakura és Hinata közé, hátha végre begyűjtök egy elismerő pillantást a rokonomtól.
- Gray! Húzz innen, nem akarok veled táncolni! Teljesen kitakarod a barátnőmet! – jön a szokásos fújtatás.
- Ugyan! Velem mindenki akar táncolni – villantom rá a híres mosolyom, de úgy bokán rúg, hogy azonnal más grimaszra szalad a szám.
- Na várj csak! – jövök méregbe én is, és szépen a vállamra kapom, kifutok vele a ház elé mielőtt bárki is megakadályozhatná, és alaposan megfürdetem a hóban.
- Elég már! - ugrik közénk a lovagja, mikor egy marék havat tömök az alattam tehetetlenül vergődő és sikítozó lány toppja alá.
- Megöllek! – habzik a szája mérgesen a rózsaszínnek, de én csak elégedetten nevetek rajta, mert olyan, mint egy reszkető, ázott kis veréb.
- Ne törődj semmivel Sakura! – rikkantja el magát váratlanul a hátam mögött a szőke haverja, és hirtelen én fekszem a hóban.
- Most adj neki! – kiáltja Sasuke is, és rémülten veszem tudomásul, hogy lefognak.
- Köszi, srácok! – csillan fel a boszorkány szeme kárörvendőn, és a következő pillanatban már a csípőmön ül, aztán nem látok semmit, mert óriási adag havat nyom a képembe.

Képtelen vagyok szabadulni, a kezem Naruto szorítja, a lábamon az Uchiha támaszkodik, Sakura pedig tökéletesen kihasználja, hogy védekezésképtelen vagyok, és csak visítani tudok, mint egy újévi malac, vágás előtt. Hallom, hogy már mindenki röhög körülöttünk, aztán feladom és én is nevetek, mert arra gondolok, ha nem fogadnának el, a kutya se törődne velem, most viszont mindenki rajtam vidul. 

Mikor Sakurával száraz ruhát váltunk hatalmas tombolás veszi kezdetét. Mindenki táncolni kezd, nagyon beindulunk. Éjfélkor egymásba kapaszkodva énekelünk, aztán koccintunk, és én mindenkit, aki nem elég fürge ahhoz, hogy visszatartson, szépen lesmárolok. Kicsivel később közkívánatra, és az elfogyasztott alkohol bátorító hatására újra előadjuk Sasukéval a simulós magánszámunkat, amin megint fetrengenek a többiek. 

Kettő után már csak a szerelmespárok andalognak a gyéren megvilágított nappali közepén. Tudom, hogy Ino és Itachi nem igazán járnak, de a fiú mégis felkéri, és ők is meghitten lassúznak, csak én ücsörgök egyedül egy fotelban. Hamarosan le is hunyom a szemem, mintha aludnék, mert nem szeretném, ha azt hinnék, hogy irigykedek vagy rossz nekem. Jó ez így. Én tudok örülni más boldogságának is. 



Mintha leszakadna az ég. 

Arra ébredek, hogy mindjárt megfulladok. Elviselhetetlen fájdalom hasít a lábamba, alig kapok levegőt a lehulló törmeléktől, és halálfélelem lesz rajtam úrrá, ahogy felfogom, a ház gyakorlatilag ránk dől. Biztos egy lavina… 

Páni félelmemen miatt a szívem vadul dübörög, hallom a saját nyöszörgésem a fájdalomtól, de kezem, lábam nem mozdul, mintha a földhöz szögeztek volna. Fogalmam sincs, meddig fekszem így a sötétben reszketve, kétségbeesetten kiabálva, mikor motozást hallok végre. A karomnál mozgást érzek és azt, hogy egyre jobban kiszabadulok.

-Ne ordíts! Spórolni kell a levegővel – hallom meg Sakura sírós hangját, miközben elszántan próbál kikaparni a romok alól.

Óráknak tűnik, mire szabadon lélegezni tudok, végre használhatom a karjaim, de a két lábam élettelenül hever. Egy ideje már nem érzem a fájdalmat, és mintha mindent csak tompán érzékelnék, valami furcsa zsibbadtság függönye mögül. Igyekszem a lány minden utasítását teljesíteni, bár meglep, hogy itt kínlódik velem egyáltalán, és nem a saját életéért aggódik. Mikor végigtapogat, hogy tudja mennyire sérültem meg, újra hallom, hogy zokogni kezd, de aztán pár perc múlva a hónom alá nyúl, és vonszolni próbál valamerre. A sérült lábam ekkor újra fájdalmasan lázadozik. Én nem is merek odanyúlni, hogy megvizsgáljam mi baja, mert félek attól, hogy valami iszonytatót találnék. Összeszorított fogakkal tűröm, ahogy megmentőm minden erejét összeszedve cibál magával rendületlenül, miközben sír. Aztán a fájdalomtól elájulok.


Ino


Először Itachi bársonyos hangja jut el hozzám, ahogy kitartóan szólongat. Az ölében tart, simogatja az arcom és próbál ébresztgetni. Megkönnyebbülve szorít magához, mikor végre magamhoz térek. Köhögnöm kell, mert olyan a torkom, mintha rengeteg port nyeltem volna.

- Mi történt? – kérdem rémülten, amint beszélni tudok.
- Talán egy hóomlás. Ez erre gyakori. Biztos fel vannak rá készülve, és gyorsan kimentenek innen – feleli bizonytalanul.
- A többiek? – esem pánikba, mert ahogy körbe tapogatok, mindenhol csak falakat érzek, egyedül vagyunk.
- Nem tudom… - csuklik el Itachi szava kétségbeesetten.

Mikor felfogom, hogy talán senki nem élte túl, és lehet, hogy mi se fogjuk, a szívemet jeges félelem szorítja össze. Fuldokolni kezdek a hisztériás sírástól, és remegve kapaszkodom a fiúba, aki valószínűleg ugyanolyan rémült, mint én. Fájdalmasan szorít magához, amit megértek. Én legalább a szüleimet biztonságban tudhatom, de neki mindenkije itt van, aki számít. Először el se merem hinni, hogy valahonnan tompán emberi szót, dörömbölést hallunk. Aztán remegni kezd körülöttünk minden, mintha valaki csákányozná kívülről szűk börtönünk falait. Felismerjük Sakura apukájának hangját, mire lelkesen mi is kiabálni kezdünk. Egy szűk kis résen végre fény szűrődik be hozzánk, mint a remény egy apró sugara.

- Jól vagytok? – kérdi reszelős hangon az öreg.
- Igen, jól vagyunk! És a többiek? – kérdezünk vissza szinte azonnal mindketten.
- Jól vannak, csak ti hiányoztok. Bújjatok át gyorsan, aztán kövessétek a reflektor csóváját! Próbáljatok úgy mászni, hogy ne érjetek közben semmihez, mert bármikor beomolhat a járat! – utasít lihegve. 

Itachi átprésel, aztán én húzom át őt, de a túloldalon is csak annyi hely van, hogy alaposan meggörnyedve állni tudjunk. Akkor látjuk meg, hogy a fejünk feletti faldarabot tulajdonképpen a férfi támasztja egy gerendával, és már reszketnek izmai az emberfeletti erőlködéstől.

- Menjetek tovább, mert nem bírom sokáig tartani – parancsolja eltorzuló arccal, mire bénultan vesszük tudomásul, hogy pillanatok alatt kell cselekednünk, ha nem akarjuk, hogy elengedje, és ránk szakadjon minden. Itt hagyni viszont egyikünk sem akarja.
- Menjetek már! – kiált újra. Aztán érzem, hogy Itachi hatalmasat taszít rajtam, mert váratlanul egy mennydörgésszerű robajjal zúdulni kezd lefelé mögöttünk a mennyezet maga alá temetve a megmentőnket. 

Elkeseredett sikoltásom tölti be az apró járatot. Zokogom, miközben próbálom a saját szánalmas életemet menteni. Minden erőmet összeszedve kúszok, mászok, miközben abban bízom, hogy nem marad le mögöttem Itachi. Végül egyre erősebben világít a fény a szemembe, majd karok nyúlnak értem, próbálnak segíteni, húznak kifelé, de én sikítozom tovább: Ott hagytuk! Meghalt! Ráomlott a fal! 

Szavaimra a doktornő és Sakura hitetlenkedve elenged, aztán sírni kezd. Fugaku és Sasuke pedig nekiesnek a romoknak, hátha még életben találják.

Hirtelen valaki szorosan átölel. Remegve bújok ismét a védelmet nyújtó karokba.

- Fejezd be! Ne rontsd a helyzetet ezzel az őrjöngéssel! Ő döntött így, hogy mi éljünk! Én is nagyon-nagyon sajnálom, de ez van. Hallod! Szedd össze magad, mert nincs most idő erre, minden perc számít. Nézd meg, hányan megsérültek! Segítenünk kell! Ne most borulj ki! – veszekedik velem Itachi.

Mikor könyörgő tekintetébe nézek, ami ugyanúgy könnyektől csillog, mint az enyém, lassan észhez térek. Váratlanul lehajol hozzám, és gyengéden megcsókol, azután elenged, és elrohan megnézni a többieket. Akkor tekintek körbe én is. Döbbenten bámulom a letarolt tájat. 


A lezúduló hó számtalan házat gyalult még le a miénken kívül, és ebben a pillanatban mindenhol a mentéssel vannak elfoglalva. Az osztálytársaim közül sokan vérző testtel fekszenek a földön, segítségre várva. Tényleg nem nyavalyoghatok - ismerem be - és futok én is szerelmem után, hogy hasznos legyek, ha már ilyen kegyes volt hozzám a sors, és kaptam az élettől még egy lehetőséget. 




Sasuke



A saját kiabálásomra ébredek. Szinte azonnal nyílik az ajtó és kapcsolódik mellettem a kislámpa. Bátyám aggódva hajol felém, miközben igyekszem normálisan lélegezni és legyőzni a reszketést. 

- Jobban vagy? – simít végig a homlokomon, ami jeges verítékben úszik.

Csak bólintani tudok.

- Én is sokat álmodom arról az éjjelről. Azt hiszem, ezt egyikünk se tudja hamar kiheverni – néz szomorúan a szemembe.

Türelmesen kivárja, míg nagy nehezen összeszedem magam, és képes vagyok beszélni. Addig csendben ül az ágyam szélén, és kezét a vállamon pihenteti. Tapintatosan zsebkendőt ad, nem faggat. Vár, míg magam mondom el, mi zaklatott fel ennyire.

- Bennem keveredik az akkori pánik és az autóbaleset emléke. Nem tudtam ki él, merre vannak a többiek, hogy mi van veletek. Csak tapogatóztam tehetetlenül egyedül a sötétben - idézem fel a legszörnyűbb élményem, mert a sérüléseim fájdalma eltörpült attól a rettegéstől, amit emiatt éreztem.
- Most már tudod, hogy mindenki jól van – próbál Itachi megnyugtatni.
- Gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok! Hogy ennyire megvisel minden – keseredek el.
- Csak érzékenyebb vagy. Erről nem tehetsz.
- Ez akkor is annyira kínos! – fakadok ki, mert nagyon szégyellem, hogy éjjelente így kiborulok.
- Akkor is gyötörnek rémálmok, ha Sakurával alszotok?
- Szerencsére még nem fordult elő. Mellette mindig megnyugszom – sóhajtok fel, és azt kívánom, bárcsak most is hozzá bújhatnék egy kis vigaszért.
- Van egy ötletem! Hozok valamit, ami lehet, hogy kicsit segít a bajodon – csillan fel bátyám szeme.
- Sakura pulcsija? – lepődök meg, mikor meglengeti előttem.
- Most szépen lekapcsolom a villanyt, és magadra hagylak, mert oltári álmos vagyok, holnap pedig korán reggel randim lesz Inóval, de itt hagyom neked ezt a ruhácskát, hátha jobban alszol attól, ha érzed a barátnőd illatát – dobja felém kajánul vigyorogva a hófehér pulóvert, de előtte ő is látványosan megszimatolja.
- Hogy jut ilyen ötlet az eszedbe? De azért köszi! – csóválom meg a fejem somolyogva, és mohón kapok az itt felejtett holmi után, ami eddig a nappaliban várt arra, hogy visszaszolgáltassam a kedvesemnek.
- Tudod Hidan a csaja bugyiját tartja a párnája alatt, onnan ugrott be – kacsint rám Itachi, aztán röhögve kimegy.

Micsoda beteg emberek vannak! Bár ha jobban belegondolok, ez már nekem is eszembe juthatott volna…

Amint újra csend és sötétség borul a szobámra, belefúrom az arcom a puha, cseresznyevirág illatú anyagba, és érzem, hogy a pulzusom kellemesen szaporává válik 
az ismerős ingerre. Ez a bódító aroma egyszerre tesz békéssé és izgatottá. Így valószínűleg sokkal hosszabbnak érzem majd azt a pár órát, amíg Sakurával találkozhatunk végre, de nem bánom. Sokkal jobb a selymes bőre, a bársonyos csókja, forró öle után sóvárogva feküdni az ágyban, mint a félelmeim közt hánykódni. 

Aztán addig ábrándozom a barátnőmről, hogy csak elalszom, és most végre nagyon kellemeset álmodom.


***


Még nincs ember az utcán, egyedül bitorlom a keskeny, piszkos aszfaltot. Lendületes léptekkel szelem az ébredező város utcáit, arcom a melengető tavaszi napfény felé fordítom. Megyek dicsekedni anyunak. Mostanság mindig elmesélem neki, milyen jól mennek a dolgaim. Sakurával is gyakran kijárunk ide, és apáékkal is.

Anya sírja messziről pompázik, milliónyi színes virág borítja. Együtt ültette a család. Körbe kavicsot is szórtunk, hogy saras időben is takarosan mutasson, és tettünk egy padot, amin mindig szívesen üldögélek. A szomszéd nénivel gyakran összefutok. Folyton kérdezi, hogy mikor mutatom be a barátnőmnek, mert vele eddig valahogy mindig elkerülték egymást, de állítólag az éjféli misén látott bennünket együtt. Azt mondja, nagyon összeillő pár vagyunk. Most még nincs kinn, bár korán van.
Én viszont már nem tudtam aludni. Hogy teljen az idő, inkább kijöttem ide. 

Nézelődöm kicsit, aztán átsétálok Jiraiyához. Konoha polgármestere ragaszkodott hozzá, hogy a város különleges síremléket emeljen a hírességnek, aki utolsó tettével hősként búcsúzott erről a világról. Hatalmas fűzfák árnyékában kapott egy nyugalmas sírhelyet. Sötét márványtáblán neve és adatai mellett egy fotó is díszeleg, amin önfeledten nevet. Az utolsó szelet csokoládét, amit már nem adhattam oda neki, még sokáig őrizgettem a kabátzsebemben. Végül Narutonak adtam, de ő se ette meg. Tudta honnan van. A Mester elvesztése mindannyiunkat megrázott, de neki köszönhetem a testvérem életét, ezért a fájdalom mellett mérhetetlen hálát is érzek.

Apa sokat kutatott, mivel lehetne enyhíteni a Haruno család gyászát. Aztán néhány hete kitalált valamit. Csak remélni tudom, hogy beválik, és Sakuráék örülni fognak neki. Hamarosan kiderül, mert ma szándékozom átadni azt a különleges ajándékot, ami talán kicsit jobb kedvre derít majd mindenkit náluk.

A temetőből szerelmemékhez indulok. Itachival kilencre beszéltük meg, hogy ott találkozunk. Amióta van jogsija, könnyű rábeszélni, hogy néhány dologban besegítsen. Most például elhozta autóval mindazt, amit ajándékba szántunk. Izgatottan csöngetek, nagyon remélem, hogy minden jól sül el.

- Szia, Sasuke… Jé! Egy kiskutya! 
- Szia, Gray! Jé! Fel vagy öltözve! – köszönök vissza hasonló stílusban a notórius Lomposlógatónak, aki nem reagál a csipkelődésemre, hanem olvadozva szemléli az apró szőrgombolyagot a kezemben.
- Kinek hoztad? Megfoghatom? – lelkesedik azonnal, amit jó jelnek veszek. Remélem, Tsunade is így fogadja majd a jövevényt.

Pár perc múlva visszaballagok a kocsihoz és szólok a testvéremnek, hogy hozhatjuk a kosarat, kutyatápot és egyéb kellékeket, mert úgy néz ki, a vendég nagyon népszerű, így valószínűleg maradhat. A doktornő hasonló lelkesedéssel ismerkedik a pár hetes Golden retrieverrel, aki szelíden tűri, hogy alaposan megszemléljék minden szögből. Aztán a kis gombóc kap egy puszit a fejére, és Tsunade ismét a kezembe nyomja, hogy vigyem be Sakurának.

Gondoltam, hogy ő még alszik, mert tegnap megint késő estig tanultak Narutóval. A szöszi gyatra félévi eredményein próbálnak évvégéig javítani, hogy a szülők ne aggódjanak, így is van elég bajuk az ikrekkel. Csendben osonok az ágyig, hogy kicsit gyönyörködhessem benne, míg békésen alszik, de az izgő-mozgó ajándékom gyorsan keresztül húzza a számításaim. Mintha csak megérezné, hogy új gazdájához van szerencséje, vékonyka hangján heves ugatásba kezd, és vadul csóválni kezdi a farkincáját. Leteszem a paplanra, az apróság pedig azonnal megrohamozza Sakurát.

- Sasuke… Mit művelsz? – lepődik meg szegény lány, amikor a blöki nedves orrocskáját lelkesen az arcához bökdösi.
- Jó reggelt! Ez nem én vagyok! – nevetek a döbbent tekintetén, mikor álmosan próbálja felfogni a helyzetet, aztán egyszeriben fülig szalad a szája. De jó újra mosolyogni látni!
- Szia! Nahát, milyen édes! – ül fel boldogan, mikor felfedezi ki is a valódi támadója, és azonnal dögönyözni kezdi a kis zsiványt.
- Bíztam benne, hogy majd örülsz neki – mondom elégedetten, mert egyértelmű, hogy kettejük közt ez szerelem első látásra.
- Viccelsz? Ilyen édes pofát még nem láttam! Neki csak örülni lehet! Ugye, teee! – gügyög a kiskutyának áhítattal.
- Akkor én már nem is kellek ide – sóhajtok egy nagyot, és feltűnő csüggedtséggel duzzogni kezdek.
- Sasuke… - neveti ki kedvesem, amiért ilyen látványosan megsértődöm.
- Mondani akarsz valamit? – érdeklődöm mártír képpel, hogy kiprovokáljak végre tőle valami kedveskedő gesztust, mert annyira szomjazom már a figyelmére, a szeretetére.
- Igen! Mondani akarok! – villantja rám huncutul gyönyörű smaragd szemeit.

Óvatosan leteszi új kedvencét a földre, és a következő pillanatban már a nyakamban csüng. 

- Nagyon-nagyon szeretlek, te butus! – suttogja és egy leheletnyi édes csókot nyom a számra.

Boldogan kapom ölbe, lábai azonnal a derekamra kulcsolódnak, ő pedig kacag, puszilgat tovább, és erősen szorít magához, hogy érezzem, még mindig én vagyok a legelső a szívében.

Remélem, örökké így lesz.