Talán mindenkinek ismerős az a szó, hogy „sítábor”. Ilyenkor persze egyes tapasztalatlan emberek arra gondolnak, hogy az egész csak arról szól, hogy mindenki megtanul snowboardozni és síelni. De akik már másodjára találkoznak ezzel a kifejezéssel, azok csak kacéran elvigyorodnak és mindenféle kompromittáló pillanat tör elő a fejükben, hogy mit és kivel csináltak egy évvel ezelőtt. Én, Sakura is ebbe az utóbbi csapatba tartozom, és tudom, hogy senki nem megy el kisebb nagyobb problémák nélkül a táborból. 

 - Van már valami terved arra, hogy kit fogsz most behálózni? - kérdezte Temari, miközben pakolt be a bőröndjébe. 
 - Nem tudom, most még nem igen van - feleltem. 
 - Most minden esetre nagyobb lesz a választékod. - A bőröndje tetejére tette a barátjával készült közös fényképüket. Soha nem tudtam megérteni, hogy lehet két ember ennyire aranyos együtt. Nekem még soha nem adatott meg, hogy igazán szerelmes legyek valakibe és ezt konkrétan a fél iskolám tudja. Még úgy is, hogy csak most vagyok kilencedikes.
 - Miért? - kérdeztem meglepetten.
 - Mert tavaly csak „mint kísérő” mentünk, most meg teljes jogú KAG diákként fogunk szórakozni - vigyorgott. Igen, tavaly, még nyolcadikban ismertem az akkori kilencedikesek egy kisebb részét és eltudtuk intézni, hogy én és Temari kimaradhassunk az iskolából egy hétre, amíg ez a tábor tartott. Régi szép idők...
 - Így már minden értek - kacsintottam rá.
Egy ideig csak csöndben segítettem neki a takarításban és a pakolásban, majd rájöttem, hogy nekem sem ártana, ha egy bőröndbe összepakolnék, mivel, hogy holnap indul délelőtt a gépünk Gran Paradiso-ba. Elvileg ez csak egy négy órás út lesz, mivel gyorsított lesz az egész.
 - Te már összepakoltál? - kérdezte Temari, miközben az utolsó pulcsiját is betette a bőröndjébe, majd alaposan becipzárazta. 
 - Nem teljesen – mondtam elgondolkodva és a szoba valamely más pontjába néztem. Nálam éppen ez számított terelésnek.
 - Szóval még csak hozzá sem szagoltál - vonta le a következtetést a kijelentésemből.
 - Valahogy úgy - húztam el a számat és felkaptam a kardigánomat a székről.
 - Akkor mindenképpen segítek neked, mivel ahogy ismerlek, csak magassarkúkat hoznál - röhögött. 
 - Azt már tegnap előkészítettem. 
Nevetve sétáltunk le a lépcsőn, és amikor leértünk Gaara járkált a nappaliban. Ügyet sem vetettem rá, odasétáltam a csizmámhoz, felvettem és a kabátomat már kifelé menet igazgattam magamra. Néhány másodpercet kellett csak várnom Temarira. Elindultunk és sétáltunk néhány utcát, amikor megláttuk a házunkat, én kivettem a táskámból a kulcsot és egyszerűen besétáltunk. Temarit felküldtem a szobámba, hogy előszedje a melegebb ruháimat, én addig felvonszoltam a bőröndömet a lépcsőn. Egyenesen az emeletre, a szobámhoz.
Soha nem kellett az egész életem során nélkülöznöm, és ez meglátszik a környezetemen és rajtam is. Egy olyan házban nőttem fel, ahol volt egy külön emeletem óriási gardróbbal és külön fürdőszobával. Persze ez miatt nekem megvoltak az ellenségeim, de nem bántam, mert nekem elég volt egy igazi barát. Ezzel a gondolatmenettel nyitottam be a szobámba. A földre fektettem a bőröndöt, majd kinyitottam. 
 - Szerintem ebbe az egész szobám beleférne - néztem ferde szemekkel a bőröndre, és elvettem Temaritól a farmerokat, amiket kikészített. Igazából teljesen megbíztam benne, de azért átnéztem a darabokat. Nem csalódtam... Igazából csak ennyit volt ideje összekapkodni. Nem is nagyon nézegettem, hogy mit teszek be a bőröndbe, mert rossz pólóm és pulcsim nincsen, és minden megfelel a tervhez, ami még nincs. De úgy is a hódítás lesz az. Bepakoltam még mindent, amire csak szükségem lehet. 
Ezzel végeztünk kemény másfél óra alatt.
 - Nekem most már mennem kéne - sóhajtott a barátnőm.
 - Akkor hazakísérlek - jelentettem ki azonnal.
Arrébb pakoltam a bőröndöt és örömmel töltött el, hogy már ezzel is készen vagyok és már nincsen semmi dolgom... Lesétáltunk az előszobába és felkaptuk magunkra a ruháinkat.
 - Hova mentek? - kérdezte anyukám.
 - Csak elkísérem - morogtam és becsuktam magam után az ajtót. 
Mindenhol bokáig ért minimum a hó, és ez nem csoda, mivel január vége van. Lassan sétálgattunk, miközben a frissen hullott hó ropogott a lábunk alatt. Hirtelen ötlettől vezérelve nevetve belékaroltam, mint ha valami esküvőn lennénk, majd úgy sétáltunk a hóval fedett, sötét, néhol kivilágított utcákon. Egyik-másik helyen lehetett találkozni különböző bandákkal, akik közül mindig volt néhány ember, aki odajött hozzánk és köszöntött minket kedvesen. Ilyenkor sor került olyan formalitásokra, hogy a fiúk megdicsérték a külsőmet, amíg Temari a lányokkal beszélgetett és pletykálkodott.
Az utolsó métereket róttuk az utakon, aztán három puszival elköszöntünk egymástól. Elmosolyodtam arra gondolva, hogy holnap elkezdődik az a bizonyos egy hét, amire már hónapok óta várok. Elővettem a zsebemből az iTouch-omat és elkezdtem zenét hallgatni. Lassan lépkedve sétáltam haza, pár percen belül még a parkig is eljutottam. Ugyan kis ideig tétováztam, hogy keresztülhajtsak rajta, avagy megkerüljem. De mivel imádtam ezt a helyet, inkább úgy döntöttem, hogy átvágok az erdőn. A fák között lehetett látni az emberek mozgolódását, ami nem ijesztett meg: tudni lehetett, hogy a „nagyobb arcok” itt nyomulnak esténként. Főleg ilyenkor, pénteken...
 - Hé, kis hölgy! Nem unatkozik ott egyedül? - kérdezte egy férfi hang a sűrűből. Elvigyorodtam, mert felismertem a hang tulajdonosát.