Sasuke

Olyan ez az egész, mint valami álom… túl édes, hogy igaz legyen. Mégis, pár percre Sakura képes lefeledtetni velem minden aggodalmamat, leeresztem a páncélomat és csak arra figyelek, hogy táncolunk, csak gyönyörű arcát látom és a csillogó örömöt a szemében. Boldog vagyok.
De mikor lemegyünk a parkettről kicsit kifújni magunkat, az álom véget ér és a valóság visszaküzdi magát a régi helyére. 
- Remélem nem zavarok, karate kölyök, de valamit meg kéne beszélnünk – hallom a gyűlölt hangot a fülemben, én pedig megmerevedek. 
- Egy perc és jövök – nézek idegesen Sakurára, aki értetlenkedve megvonja a vállát, majd gyorsan elhúzok. Miért most, Istenem, miért épp most?! Így muszáj egyedül hagynom őt, ha csak kis időre is! Miért kellett lankadnia a figyelmemnek? Még szerencse, hogy korábban gondolkoztam… 
- Na mi van? – szólalok meg fojtott ellenségességgel a hangomban, miután gyorsan üres szobámba rohanok. 
- Az van, hogy nem teljesítetted az alkut. Oda kellett volna adnod a La muerte de la Rosát.
- Nem volt rá módom – sziszegem, de ő erre sötéten felkacag. 
- Már hogyne lett volna, míg az a vénember haldoklott, simán ideadhattad volna. De te persze el voltál foglalva a csajoddal – mondja, most már az ő hangjából is düh csendül ki. 
- Talán ha nem lettél volna olyan béna, hogy eltaláljanak, akkor simábban ment volna az ügy – jegyzem meg gúnyosan, mire egy horkantást kapok válaszul. 
- Mindegy, ha neked nem megy, akkor majd elvesszük mi magunk – áll át támadásba, szinte látom, ahogy gonoszan elvigyorodik. 
- Ezt meg hogy érted? – fagyok le egy pillanatra, és Sakurára gondolva a jeges rémület karmai szorítják össze a szívem. 
- Tudjuk, hol vagytok, mit csináltok… hogy hol van a kő… - nevet fel elégedetten. 
- Honnan?!
- Talán kérdezd Rodrigo barátod… De ne aggódj, hamarosan te is meglátod…
- Várj! Sakurát ne… bántsd – fejezem be a mondatot, de tudom, hogy ekkor már nem hall senki a vonal végén… 
Egy másodpercnyi dermedtség után elkezdek rohanni, mint egy őrült vissza a bálterembe. Nagy lendülettel feltépem az ajtót, tekintetemmel Sakurát keresve, de nem találom sehol. A francba! 
Egy darabig körözök, míg végül kiszúrom Rodot, aki az egyik nehezen észrevehető sarokban ül egyedül, meglapulva. Nagy léptekkel, sebesen vágok át a termen, s bár próbálna menekülni, gyorsabb vagyok és elkapom. 
- Mégis mit jelentsen mindez?! Mit műveltél Sakurával?! – tartom öklöm közvetlen a szeme elé, a félelemtől elsápadva pislog rám. 
- Sa-sa-sasuke-san… mégis miről… 
- Ne add nekem az ártatlant! Azt kérdeztem, hogy hol-van-Sakura?! – sziszegem az arcába minden egyes szót külön tagolva, ő pedig még jobban elfehéredik. 
- Azon az ajtón ment ki – adja fel végül, én pedig felrángatom, majd magam előtt lökdösve a mutatott irányba terelem. Alig érzékelem, hogy ezzel mekkora felfordulást keltettem, ugyanis pisztolyok szegeződnek felém, amiket Rod utasításai hatástalanítanak. 
Átlököm az ajtón, de a folyosón nincsen senki. Neki lököm a falnak, amivel leverek egy virágcserepet, az üres folyosón kísérteties a csörömpölés. 
- Nos?! Én itt nem látok senkit! – ütöm meg végre, egy jobbegyenest küldve az arcába, minek hatására orrából vér tör elő, de úgy látszik, ez nem érdekli, mert most már igazán halálra váltan suttogja:
- Lehetetlen… itt kell lennie – hebegi rémülettel a hangjában, tágra nyílt szemekkel, aztán még egyszer körül néz.
- Tényleg? Pedig nincs! – húzok most be egyet a hasába, amitől összegörnyed, és már vinném be a következő ütést, mikor egy kéz lefog. 
- Teme, elég – hallom Naruto higgadt hangját, mire ordítok egyet, kitépem a karom és a falba bokszolok. A fájdalom végre kissé lecsillapít, vérző kezemmel a hajánál fogva húzom fel a peruit. 
- Beszélni fogsz – parancsolom neki, ő pedig erőtlenül nyög valamit. Hinata gyorsan odahoz neki egy széket, amire rongybabaként rogy le, én pedig tehetetlen, elkeseredett dühömben újra végigrohanok az összes termen és folyosón, a ház összes szobáján, hátha megtalálom Őt, de sehol senki, Ő eltűnt. Ami az utamba kerül, mindent szétzúzok, hogy enyhítsem fájdalmam, de nem segít semmi, Ő nincs itt… és mivel a vendégek időközben távoztak, a házban honoló síri csönd sem javít túl sokat a kedélyemen…
- Semmi? – kérdezi elkeseredve Dobe, de arckifejezésemből rögtön látja a választ. Rod időközben valamennyire összeszedte magát, így tekintetemet rá irányítom. 
- Hová vitték? – kérdezem halkan, mire a férfi összerázkódik, bennem pedig némi kesernyés öröm szabadul fel félelme láttán. Meg fog lakolni mindenki, aki Sakurát bántani meri!
- Nem így egyeztünk meg… csak a kőről volt szó… - mondja halkan, lefelé nézve. 
- Valóban? Valahogy mégsem így történt – köpöm a szavakat. 
- Megígérte… azt mondta, Sakura-sannak nem esik bántódása… Arról volt szó, hogy viszik a követ, de Sakura-sant békén hagyják! – kiált fel elkeseredve, és akkor kitör belőle a zokogás, mint egy csecsemőből. Szánalmas. 
- Nem azt mondtad, hogy nem tudtátok, hol vagyunk? – fordulok most vádlón Hinata felé. – Hogyhogy nem tudtál Rodról? Vagy esetleg te is a tervük része vagy?! – támadok neki, mire ijedt, tágra nyílt szemekkel emeli karjait védekezően maga elé. 
- É-én… - kezd hebegni, amit jelenlegi állapotomban nem tolerálok túl jól.
- Igen?!
- Teme, elég. Hagyd őt – szorítja meg a vállam Naruto, mire most felé fordítom villogó tekintetemet, de leengedem karjaim, amiket nem is tudom, mikor emeltem fel. 
- Igazat beszél… ő nem tudott rólam… Egyedül Neji-san és Orochimaru-sama tudja, hogy itt vagyok… - hagyja abba végre a bőgést házigazdánk, majd rám néz. – Rendben van, mindent elmondok – mondja egyenesen a szemembe végre, amivel valamennyire sikerül lecsillapítania. 
- Akkor kezdheted – állok elé, még mindig erős kísértést érezve arra, hogy leüssem, de egyelőre türtőztetem magam, hogy megtudhassam, mi az igazság. 
- Mindig is Orochimaru-sama embere voltam… Egyszer megmentette az életemet, tartozok neki az én életemmel, így hát szolgálatába álltam. Életemet, vagyonomat csak neki köszönhetem. Amikor látta, hogy a térkép alapján erre tartotok, megbízást adott: fel kellett szerelnem titeket mindennel, hogy gyorsabban juthassatok a célotokhoz. Ez meg is történt… Sakura-san rajongójának kellett kiadnom magam, csak arra nem gondolt – mondja, és itt sóhajt egy hatalmasat -, hogy valóban megkedvelem őt…
- Látszik… - morgom, de ő figyelmen kívül hagyja megjegyzésem és folytatja mondókáját. 
- Visszajöveteletekre is felkészítettek, habár nem gondoltam, hogy éjszaka leptek meg… Mindegy, a lényeg, hogy megkaptam az utasításokat, amelyhez hűen el is jártam, ráadásul, hogy ne legyen feltűnő, Sasuke-sanra bíztam a nyaklánc elkészítését az ékszerkészítőnél. De azt mondták – bukkan elő egy újabb könnycsepp -, hogy csak a követ veszik el, Sakura-sant pedig semmiképp se bántják! – kezd el sírni megint, mi pedig szánakozva nézzük. Cöh, én sose hagytam volna, hogy csak egy ujjal is Hozzá érjenek! Különben már rég az övéké lenne a kő. De sebaj, visszaszerzem Sakurát is, Itachit is! Az aduász nálam van… 
- Nem egészen sikerült a tervük – mondom most kegyetlen mosollyal az arcomon, majd a zsebembe nyúlva kitapintok egy vékony láncot. – A kő még nálunk van! – húzom elő magát a La muerte de la Rosát, amit persze mindenki döbbent pillantása kísér. 
- M-mégis hogyan? Hiszen én magam láttam, mikor Sakura-san nyakába akasztottad! – kiált fel őszinte értetlenséggel Rod, mire sötéten elmosolyodok. 
- A hamisítványra gondolsz? – húzom még szélesebbre vigyorom, mire a peruinak még a lélegzete is elakad. 
- Magyarázd már el, Teme, hogy mi is értsük! 
- Jól tetted, Rod, hogy engem bíztál meg, hogy menjek el az ékszerészhez. Egy percig sem bíztam meg benned, épp ezért különös ötletem támadt… Megmutattam a követ az ékszerésznek, és megparancsoltam neki, hogy készítse el a pontos mását a te számládra. Egyszerű karneolból igazán remekül megoldotta, nem? Tökéletes lett, még maga Sakura sem vette észre – amint kimondom a nevét, a vigyor lehervad az arcomról és összeszorul a torkom. – Most ezt használhatjuk fegyverként Orochimaru ellen, hogy visszaszerezzük Sakurát!
- De hát úgyis oda akarod neki adni, nem? Így két legyet ütsz egy csapásra – jegyzi meg Rod csak úgy mellékesen, én pedig, mint akibe villám csapott, megmerevedek. 
- Sasuke… ezt meg hogy értette? – néz rám Naruto értetlenül, én pedig hirtelen szörnyen fáradtnak érzem magam és a tenyerembe temetem az arcom. 
- Madre de Dios, elfelejtettem, hogy ő nem tudja! – kapja a kezét a szája elé a perui, de most már úgyis mindegy, késő…
- Mégis miről van szó?! – csattan fel Dobe, én pedig rájövök, hogy semmi értelme tovább titkolózni, sóhajtok egyet, majd keményen Naruto szemébe nézek. 
- Igazat mond. Minden, ami eddig volt, hazugság. Orochimarunak dolgozok, a feladatom megtalálni és beszolgáltatni a La muerte de la Rosát – felelek, mint egy gép, miközben látom, ahogy barátom szemében egyre nő a csalódás, a hitetlenkedés, a fájdalom. 
- Nem igaz! Az én barátom sosem dolgozna egy ilyen mocsok féregnek! – ordítja az arcomba, mintha meg akarna győzni, hogy nincs igazam, de arckifejezésem eloszlatja kétségeit. – Nem lehet! – üvölti, majd elrohan. 
- Naruto-kun, várj! – fut utána Hinata, én pedig a padlóra roskadva egyedül maradok Roddal, de már nem érzek elég erőt magamban, hogy megverjem. Sakura… Istenem, miért?! És most még Naruto is… és Itachi… Mi van, ha megint elvesztek mindenkit? A bátyám, a barátom… a szerelmem… Miért is szerettem valaha bárkit? Akkor ez nem történhetne meg…
Magányos csendben vagyunk, nem is tudom, mennyi ideig ülünk így, mikor léptek zaja zavarja meg a csendet, és ahogy felnézek, látom, hogy Dobe tért vissza Hinatával. 
- Hinata-chan mindent elmondott… - kezd bele a mondókájába, én pedig sóhajtok, már látom előre, hogy fogja folytatni, és cseppet se érzem tőle jobban magam. – Hogy Nejivel elrabolták Itachit, és hogy te mindent csak őérte teszel… miért nem mondtad meg az igazat? – néz rám most szemrehányóan, én pedig elfordulok. 
- Nem akartam, hogy fájjon Neki… nektek – válaszolok még mindig elfordulva, szégyenkezve.
- Segítettünk volna! Hisz a barátaid vagyunk, szeretünk! Bennünk megbízhattál volna! – vágja a képembe, de az általánostól eltérően most lepereg rólam, amit mond, és inkább azzal foglalkozom, hogy mi legyen most. 
- Ja, persze… Mindegy, most az a legfontosabb, hogy kiszabadítsam Sakurát… és Itachit. Hinata majd megmondja, hova menjek, de ti – nézek rájuk szúrósan -, ti nem jöhettek velem. Ez az én ügyem. Az én hibám. Nem foglak titeket is veszélybe sodorni – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Naruto felhúzza a szemöldökét, majd elkezd vigyorogni. 
- Az lehet, hogy a te hibád ember, de Sakura-chan és Itachi az én barátaim is, így igen is van közöm a dologhoz. Nehogy azt hidd, hogy ennyivel lerázhatsz! – néz rám azzal az idióta kifejezéssel az arcán, ugyanakkor valahogy teljes komolysággal a szemeiben, majd a másik kettőre is rápillantok, és ugyanazt látom az ő tekintetükben is. 
Nem… ez most nem olyan, mint akkor régen. Most erősebb vagyok… tehetek valamit értük, megmenthetem őket… és nem is vagyok egyedül…
- Legyen… ha ennyire akartok, akkor gyertek, legalább több őrt le tudunk gyűrni… Hinata, tudod, hova vihették Sakurát?
- O-orochimaru-sama a le-lehető leghamarabb akarja k-kézhez kapni a követ. Az eredeti tervek szerint a dél-amerikai legnagyobb bázisunkon akartunk erre sort keríteni… vagyis Rióban – fejezi be a szövegét, én pedig elhúzom a számat, az nagyon messze van. 
- Akkor repülővel kell mennünk, amint csak lehetséges. Rod, hol van a legközelebbi reptér? 
- Itt is van egy aprócska repülőtér, és van magángépem is – villanyozódik fel az arca. – És tudok is repülőt vezetni!
- Helyes. Akkor mindenki kap egy negyed órát, hogy összeszedje magát, utána indulunk – adom ki az utolsó parancsot, majd felállok és gyorsan a szobámba rohanok. 
Ahogy körülnézek, eszembe jut, hogy tegnap éjjel még együtt aludtam itt Sakurával, hogy magamhoz öleltem, és bármilyen erős volt is a vágy, Miatta tudtam rajta uralkodni… Hogy Nejiék elrabolták, az azt jelenti, meg fogja tudni az igazságot rólam… hogy hazudtam neki végig. Valószínűleg gyűlölni fog, vagy legalábbis megvetni… és soha többé nem bízik meg bennem, hisz ő nem Naruto, aki már kisiskolás korom óta ismer… Fájdalom marja a szívemet a gondolatra és összeszorul a torkom, de gyorsan megrázom a fejem. Nem számít. Most az a legfontosabb, hogy megmentsem őt, hogy biztonságban legyen… Azt gondolhat, amit akar, csak éljen… Egy könnycsepp csorog végig az arcomon, aztán erőt veszek magamon és elkezdek szedelőzködni.
Átöltözök kényelmes ruhába, majd a fegyvertáskám felé fordulok és megtöltöm apám pisztolyát… 
Negyed óra múlva mindenki indulásra készen áll, gyorsan kihajtunk a reptérre, és szinte észre sem veszem, már a levegőben is vagyunk. Kb. nyolc-kilenc óra utazás következik, ami alatt kipihenhetjük magunkat. 
- Istenem, csak sikerüljön ez az egész! Ramen! – hallom Naruto „imádságát” a hátam mögül, mire fáradtan sóhajtok egyet, majd megpróbálok elaludni… 

Naruto

Sasuke titka miatt hihetetlenül döbbent vagyok, ugyanakkor kissé meg is nyugodtam. Minden furcsasága, hazugsága most értelmet nyert, és ez már jobban emlékeztet barátomra. Úgy látom, ő is megkönnyebbült kissé, de természetesen eszméletlenül feszült Sakura-chan és gondolom Itachi miatt is. Hát meghiszem azt! Nekem is borzasztóan hiányzik a főnök. El tudom képzelni, hogy Sasuke mit érezhet most, ha belegondolok, hogy mi lenne, ha mindez Hinata-channal történt volna meg. Egyébként ő is felengedett bizonyos módon, hogy most már neki sem kell elhallgatnia az igazságot, de azért az zavar kissé, hogy ilyen későn tudtam meg, és még ő se volt hozzám őszinte, de hát végül is megértem. Mindenesetre aggodalmam és kavargó gondolataim nem akadályoznak meg abban, hogy Hinata-chanhoz dőlve rögtön elaludjak… 

Mire reggel Rióba érve felébredek a landolásnál, már javában dél van, amit a hasam hangos korgása is jelez, de jól esne egy ramen! 
Amint a kis gép megáll, egyszerre nézünk egymásra Hinata-channal, majd megszorítom a kezét. Csak ekkor látom, hogy Sasuke már talpon van, indulásra készen, és csak ránk vár. Miután újra talajt ér a lábunk, Rod kóvályog elénk, olyan kimerülten, mint egy hulla, és csak ekkor jut eszembe, hogy hisz nem aludt már több mint egy napja. Te jó ég, és ő vezette a repülőt! Jeges borzongás fut végig rajtam, mikor belegondolok, fáradtságának milyen következménye lehetett volna, de szerencsére, megállta a helyét, tényleg akar tenni valamit Sakura-chanért. Elvigyorodok, bármit is tett ez a fickó, én megbocsátok neki. 
- Hé, Rod, élsz még? – rázom meg a kezem arca előtt, de le-leragadó szemei szemlátomást alig érzékelik ezt. 
- Keress egy hotelt és pihend ki magad – mondja neki Sasuke, majd már fordulna el, de Rod utolsó erejével utána kap és elé ugrik. 
- Ne… én is veletek akarok menni… tartozom ennyivel – nyögi, de Teme megrázza a fejét. 
- Te már megtetted, amit tudtál, és amúgy sem vennénk semmi hasznodat ilyen fáradtan – magyarázza neki kifejezéstelen arcával, de hangjában, ha nem is melegség, de egy kis megbecsülés cseng. Hálás ennek a fickónak azután, amit tett? Ez aztán tényleg megváltozott. 
- Rendben… belátom, igazad van. De ígérd meg, hogy megmentitek Sakura-sant, hogy nem esik semmilyen bántódása. A tündöklő napsugárnak nem szabad a sötétségben sínylődnie – fejezi be még rettentő költőien, csak arról nincs fogalmam, ezzel mire célozhatott, de hát nagyon jól hangzott. Sasuke szája sarkában egy gunyoros, de megbocsátó mosoly jelenik meg, ahogy válaszol.
- Nyugi, mire kialszod magad, már itt is lesz – feleli, amitől Rod szemlátomást megnyugszik kissé, majd a reptérről kiérve rendel magának egy taxit, gyorsan a zsebéből előkotorja a pénztárcáját, ami tartalmának nagy részét Teme kezébe nyomja, majd el is tűnik egy utolsó, bátorító pillantás után. 
Körülnézek: ahhoz képest, hogy mekkora hatalmas ez a város, viszonylag kevesen vannak az utcán, amit annyira nem is csodálok, hisz perzselő ez a hőség, jobb ilyenkor otthon szunyálni. Ugyanakkor a délidő miatt ezer meg ezer illat csiklandozza orromat, majd meglepődve kiáltok fel, mintha… minthogyha…
- Ez ramen! Ott egy kínai étterem! – mutatok jobbra, mire Sasuke arcán megjelenik az a tipikus lemondó, „Ez most komoly?” kifejezés, de aztán halványan elmosolyodik.
- Talán most tényleg a ramen a legmegfelelőbb… - mondja, mire nekem szinte könnybe lábad a szemem. Hisz ő nem is szereti és mégis…! 
- Teme, hát megtértél? – ugrok hozzá boldogságtól sugárzó arccal, de ő félrelök. 
- Idióta – morogja, majd se szó, se beszéd, otthagy minket, aztán látom, csak a pénzt megy beváltani. 
- Azt hiszem, bármennyire is aggódik Sakura-san miatt, valamennyire mintha felszabadultabb lenne, nem? – mosolyog rám Hinata-chan is, de a szemében szomorúságot látok csak. 
- Mi a baj, kicsim? – ölelem meg, ő pedig elfordul.
- Az én hibám… sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy ezt tettem vele – bök az állával Sasuke felé. – Először Itachi-san, most meg Sakura-san… Ráadásul hányadik áldozat már ő!
- Hinata-chan… ő már megbocsátott. Bocsáss meg te is magadnak, hisz amit tettél, már úgysem változtathatod meg, viszont segíthetsz neki visszaszerezni őket – ölelem meg szorosan, mire egy forró könnycsepp hullik pólómra, mindössze egyetlen. 
- Na akkor most megyünk, vagy egész nap nézzelek titeket?! – csattan fel egyszer csak mellettünk Sasuke hangja, mire pirulva elengedjük egymást, majd elindulunk. 
- Köszönöm – tátogja még Hinata-chan, majd betérünk végre az étterembe, ahol a mennyei étkek ínycsiklandozó illata mindent feledtet. Belapátolok jó néhány adagot, aztán távozunk. Most ha lehet, még melegebb van, mint eddig, az utcán pedig egyre kevesebb az ember. Ahogy ott állunk, egyszerre eszembe jut, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább. 
- És most merre? – nézek a többiekre, de kedvesem szokatlanul magabiztos tekintete megnyugtat. 
- A bunkerünk a metró alatt van, messze a hőségtől és az emberektől – mondja. – Le kell mennünk a metróba, csak onnan juthatunk oda. 
- Akkor rajta – parancsolja Sasuke, majd Hinata-chan nyomában lemegyünk a földalattiba. Jó néhány megálló után, egy kis elhagyatott peronon leszállunk. 
Rajtunk kívül más sincs itt, legfeljebb a patkányok, amik ezen a mocskos helyen bizony könnyen előfordulhatnak. 
- Hol is volt? – töpreng Cukorróka, fel-alá járkálva. De aztán megtalálja, amit keres: egy régi, ócska, szinte észrevehetetlen csatornafedőt. Mi is odasereglünk hozzá, majd Sasuke – alapos körülnézés után – elgörgeti az útból. Meglepetésemre tiszta vaslétra vezet le a sötét mélységbe, de Hinata-chan piciny ujjai kitapintanak valamilyen kapcsolót, amitől gyenge fényű lámpa gyullad ki, bevilágítva a lefelé vezető, mintegy kb. három-négy méteres utat. 
- Hát ez király! – jegyzem meg, de Teme mintha nem értékelné annyira, mert fokozódó idegességgel, szúrós pillantással néz rám. 
- Nyomás – mutat le, de Hinata-chan megállítja. 
- Jobb, ha én megyek előbb, ha van lent valaki, akkor engem fel fog ismerni – suttogja, és csak most veszem észre, hogy már nem dadog. Na ez már tényleg király! 
-… Rendben, akkor menj te elsőnek – egyezik bele kis gondolkodás után Sasuke, mire kedvesem aprócska lábát az első létrafokra helyezi, majd elindul lefelé. Utána én következek, majd Teme, aki visszahúzza a csatornafedőt, így most már a világ számára láthatatlanok vagyunk, ami izgalommal tölt el, tisztára, mint valami kémfilmben! 
Lent nincs senki, egy újabb kapcsoló újabb sor lámpát kelt életre, ami megvilágítja az alagút festett falát és kövezett alját, ami, valljuk be, azért elég meglepő egy ilyen helyen, de akkor eszembe jut, hogy Orcsimarcsi rejtekhelyén vagyunk. 
Az alagút, vagy inkább folyosó végén egy ajtó áll, vékony nyílásban egy szikrázó szempár látszik. 
- Kik vagytok? – szólal meg, mikor közelebb érünk, de ekkor Hinata-chan előrelép. 
- Nem ismersz meg, tökfilkó?! – kérdezi olyan felsőbbséges, lenéző hangon, hogy egész megdöbbenek: ez tényleg az én barátnőm?
- Hinata-san… - fogja mindjárt alázatosabbra a hangját a fickó, de az ajtó azért mozdulatlan marad.
- Na mi lesz? Nyisd ki azt az ajtót! – parancsolja, a pasi szeméből pedig süt az értetlenség. 
- De… Neji-san azt mondta… 
- Nos? Mit mondott?! 
- Hogyha megjelenik Hinata-san, akkor ne engedjem be, mert… - folytatja, de itt nyel egyet, kedvesem pedig lefitymáló mozdulatot tesz. 
- Tényleg annyira idióta vagy. hogy még azt sem veszed észre, ha Neji viccel?! Na hagyd abba a komédiát és engedj be! – fejezi be, az őr pedig végre megadja magát, csörren a kulcs, és egy pillanat múlva már be is sétálunk… 

Sakura

Egy repülőgépen térek magamhoz, és legalább egy percbe telik, mire rájövök, hogy az üléshez vagyok kötözve, hogy velem szemben Neji ül gonoszul vigyorogva, és…
- A kő! Hol van a La muerte de la Rosa?! – sikoltok, döbbent, értetlen tekintetemet látva, az a féreg a zsebébe nyúl, majd az ujján hanyagul lóbálva a láncot, az arcomba tolja a követ. 
- A lehető legjobb helyen, drága, hidd el – mondja, nekem pedig hányingerem támad, mikor belegondolok, hogy egy évet vesztegettem erre a szemétládára és mindeközben észre sem vettem, hogy milyen valójában. 
- Neji… - sziszegem haragosan, majd taktikát változtatok, és gúnyos mosolyra húzom ajkaim. – Nagyon fáj még a vállad, drága? – kérdezek vissza, és gondolatban vállon veregetem magam, mikor meglátom megnyúlt képét. Úgy tűnik, lovagomtól tanultam egyet, s mást… 
- Úgy látom, túl sok időt töltöttél a barátoddal – húzza el a száját, erőteljesen megnyomva a „barátod” szót, amiből arra következtetek, hogy valamiért nagyon utálja a kedvesemet. 
- Csak nem féltékeny vagy? – nézek rá megint gúnyosan, de most ő is ilyen arccal válaszol. 
- Már miért lennék? Sose szerettelek – feleli, mire nekem akaratlanul is megremeg az ajkam. Ugyanis én igenis szerettem… Nem úgy, mint Sasukét, az teljesen más, az igazi, de… őt is szerettem, szerettem vele együtt lenni és elhülyülni. És ahogy most az arcára nézek, ez a gyűlölködő tekintet, ez a gonoszság, hirtelen mind csak maszknak tűnik, és egyszerre csak bizonyos vagyok afelől, hogy az a Neji, akit én ismertem is ott bujkál valahol. 
- Akkor miért voltál együtt velem? 
- Parancsból – feleli kurtán, de aztán kis idő múlva folytatja. – Orochimaru-sama úgy gondolta, te biztos meg tudod találni Tsunade segítségével a követ… igaza is lett – vigyorodik el megint, de ezt most már inkább kényszeredettnek látom. 
- Miért csinálod ezt? Te nem ilyen vagy igazából – rázom a fejem, mire horkan egyet. – És igenis kedveltél – teszem még hozzá dacosan, amitől elkomorul a tekintete. 
- Ostoba vagy, amiért nem látod a sors fonalát – mondja, majd int egyet. – És most már fejezzük be, kezdem unni ezt a beszélgetést – fejezi be, majd egy újabb erős csapást érzek a tarkómon, én pedig visszasüllyedek az öntudatlanságba…

Egy sötét, félhomályos helyen térek magamhoz, egy kopottas ágyban feküdve. Nagy nehezen felülök, mire lehull rólam egy piszkos takaró felfedve estélyi ruhámat, amit a bál óta nem vettem le, vérvörös színe a csekély fényben egészen szürkésnek hat. Sóhajtok egyet, majd körülnézek, és cseppet sem lepődök meg a nehéz vasrácsok láttán, amik egy elhagyatott folyosóra néznek. 
- Jól vagy? – hangzik mögülem egy hang, mikor megfordulok, majdnem felsikoltok. 
- Sasuke! Hogy kerülsz te ide? – nézek rá döbbenten, de ahogy a szemem egyre inkább hozzászokik a sötéthez, már látom, hogy tévedtem: bár megszólalásig hasonlít lovagomra, az ő haja lófarokba van kötve, szeme alatt pedig arcának mindkét oldalán egy-egy vágás éktelenkedik. És mindemellett, az állapota sem épp szívderítő: karjait zúzódások borítják, rettentő sovány és megviselt külleme hosszan tartó megpróbáltatásra utal. De mégis hogyan hasonlíthat ennyire…?
- Ismered Sasukét? Uchiha Sasukét?! – kiált fel, majd megragadja a vállam, én pedig még mindig értetlenül bólintok. – Mondd, mi van az öcsémmel? – kérdezi most már halkan. Szavait csak a nagy csend miatt hallom meg, de mélyen vésődnek szívembe. 
- Az öcséd? I-Itcahi?! – kiáltok most én fel, neki pedig öröm gyúl a tekintetében, hogy végre hallhat valamit. – Hogy kerülsz te ide? – kérdezem újfent. 
- Szóval ismersz, és ami még fontosabb, ismered az öcsémet. Mi van vele? – néz rám mohón, de én ezt egyszerűen nem értem. 
- Neked nem a leendő feleségeddel kéne lenned? Meg nem is tűnsz betegnek… akkor hogy hagyhattad egyedül elmenni az öcsédet a La muerte de la Rosáért?! – lendülök most támadásba, ahogy visszaemlékezem arra, amit lovagom elmesélt. Ugyanakkor még mindig bizonytalan vagyok, mert hát mit keres itt Sasuke bátyja?! 
- Feleség? Egyedül elengedtem… te meg miről beszélsz? Sasukéról mesélj inkább, sikerült neki? Jól van? – kérdezi most már ő is értetlenkedve, türelmetlenül. 
- Jól van… tudtommal. De a többi kérdésedre csak azután válaszolok, hogy elmeséled, te mit csinálsz itt – ismétlem magam harmadjára is, mire sóhajt egyet, majd leül mellém. 
- Rendben, hisz te kérdeztél előbb. Bocsáss meg, de olyan izgatott vagyok… már legalább egy hónapja semmi hírét nem hallottam – magyarázza, én pedig összeráncolom a szemöldököm. Egy hónapja? Azóta itt van? De hisz ez megközelítőleg az indulásunk ideje…
Kis csend után végre belekezd. 
- Egy hónappal ezelőtt, miután munkából hazaértem, már vártak rám, és a hatalmas túlerőnek köszönhetően könnyen elbántak velem… egyszerűen elraboltak, és még csak azt sem tudtam, miért – kezdi el, majd hagy egy kis szünetet. – Egy hasonló börtönben tértem magamhoz, és akkor találkoztam azzal a kígyóval – komorodik el. – Orochimaru elmondta, hogy azért kellek nekik, hogy az öcsémet zsarolhassák, beszélt erről a La muerte de la Rosáról, olyan fanatizmussal, mintha valóság lenne. És a testvéremnek ezt kell felkutatnia, hogy engem kiszabadítson! Csak mert az a nyamvadt azt hiszi, hogy egy rohadt kővel irányíthatja mások elméjét! Teljesen bolond, világuralomra tör! És épp minket szemelt ki őrült terve megvalósításához… bár ezt senkinek sem kívánom. És most mondd el végre te is mindazt, amit tudsz! – utasít, nem úgy, ahogy Sasuke szokott, hanem kérlelően, de azért kellő eréllyel. 
Amint elmondja, egyszerűen nem fogom fel… nézek valahova a messzeségbe, és úgy érzem, a szavak értelme nem jut el a tudatomig… 
- Semmi feleség? Semmi La muerte de la Rosa, mint hozomány? – hallom aztán a saját hangom, de mintha valahonnan a távolból szólna. 
- Fogalmam sincs, miféle feleségről beszélsz – ráncolja türelmetlenül a szemöldökét Itachi, a körülöttem lévő köd pedig mintha felszállna, és egyszer csak kitör belőlem a zokogás. Az idősebb Uchiha minden bizonnyal nem érti, de azért karjával átölel és magához von, én pedig a könnyeimmel egészen átáztatom a pólóját, és csak később eszmélek rá, hogy milyen ironikus, hogy Itachi vállán sírok Sasuke miatt… 
Sasuke… 
Hazudott, mindvégig csak hazudott, csak színlelt… Becsapott. Minden úgy történt, ahogy ő akarta. Végig ellenünk dolgozott, végig az volt a terve, hogy odaadja Orochimarunak a követ. Óh, hát ezért akart odamenni Nejihez a faluban a csata közben! A könnyeim megállíthatatlanul törnek elő, miközben egy gondolat körül forog az agyam: hát vajon a szerelmet is csak színlelte?! Vajon az elrablásomban is szerepelt, ezért ment el olyan hirtelen a bálról?! Talán az is csak a terve része volt?! Honnan tudhatnám ezek után?! Miért? Istenem MIÉRT? Miért történik ez velem? 
Fogalmam sincs, mennyi ideig bőgök, de egyszer csak azon kapom magam, hogy, még mindig sírva, címszavakban elmesélem Itachinak Sasuke hazugságait, az egész történetet. 
- Sasuke tényleg ezeket csinálta?! Többször megmentett?! Önként megtanított harcolni?! Nyilvánosan megcsókolt és még a követ is oda akarta adni?! Ejha öcsi, úgy tűnik, egész megneveltek – nevetgél magában bosszantóan vidáman, ugyanakkor eszembe juttatja azokat a gyönyörű pillanatokat, valamint valami szöget üt a fejemben… 
- Várjunk csak… ha végig az volt a terve, hogy átadja a követ Orochimarunak, akkor mégis miért akarta ideadni nekem? – nézek tágra nyílt szemekkel, értetlenebbül, mint valaha. 
- Hát nem érted? Oké, ez tényleg nagyon furcsa, de én ismerem az öcsémet, és életében először szerelmes… igazán az – nyomatékosít kétkedő arckifejezésem láttán. – Olyan, mintha rád akarta volna bízni a sorsát: ha elfogadod a követ, lemond rólam… vagy legalábbis máshogy próbál hozzám férni – mondja kicsit elhúzott szájjal, mikor felfogja, számára ez mit is jelentett volna, ugyanakkor szavai szíven ütnek. Most először fogom fel, hogy Sasuke mindezt Itachiért tette, a szeretett bátyjáért, aki egyedül állt eddig mellette, aki a szülei helyett gondoskodott róla, akit mindenkinél jobban szeret… Félve pillantok Itachira, aki már nyugodt arccal ül a plafont bámulva, és elégedettség tükröződik az arcán.

- Lehetséges ez? – kérdezem cincogva, mire ében szemeit rám emeli, ez a mozdulata kísértetiesen emlékeztet szerelmemre. Mert, nyelek egyet, mindennek ellenére még mindig szeretem… 
- Kérlek bocsáss meg neki. Én kérlek rá, mivel miattam kellett hazudnia – néz rám komolyan, olyan bűnbánóan, mintha ő hazudott volna, nekem pedig könnyek gyűlnek a szemembe. 
- Nem tudom… nem tudom, mit higgyek… - rázom meg a fejem, de mielőtt magamban elgondolkodhatnék, vagy még beszélgethetnék Itachival erről, a cella ajtaját durván kicsapják. 
- Hol van?! – ront be Neji, majd a karomnál fogva felrángat és megráz. 
- Mi? – kérdezek vissza, még mindig aléltan az eddigi sokktól. 
- A kő! Hol van a La muerte de la Rosa?! – ordít a képembe, nekem pedig a magasba szalad a szemöldököm.
- Hát nálad – válaszolok keserűen, de ő erre még erősebben szorítja meg a karom, hogy már fáj.
- Orochimaru-sama megvizsgálta! Ez egyszerű karneol! Most kérdezem utoljára: hol van a kő? – sziszegi most már, olyan közelről, hogy érzem a leheletét az arcomon. Hirtelen új reménysugár éled bennem. Hát ez nem az igazi? Sasuke nem az eredetit akasztotta a nyakamba? Hát talán mégsem ellenünk volt? 
A gondolatra viszont, hogy Orochimaru itt van, kiráz a hideg.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, de nem is érdekel – felelek lehetőleg minél hűvösebben, de magamban ujjongok. Hát a kő még sincs egyelőre rossz kezekben! A világ egyelőre még biztonságban van! El sem hiszem, hogy mindeddig csak a saját problémámmal voltam elfoglalva, mikor ez sokkal jelentősebb ügy, de akkor még semmi sincs veszve! 
- Te nyomorult kis kurva, ezt még nagyon megbán… - kezdi Neji, de ekkor távolabbról fegyverropogás zaja hallatszik, és beindul egy sziréna… 
Nagyot dobban a szívem… Csak nem...?