Sasuke

- Naruto? – fagyok le hirtelen, minden gondolat kifut az agyamból. 
- Teme… te meg mit csinálsz ilyenkor itt? – néz rám álmos szemekkel, és magamban átkozódok, amiért most volt egyszer képes felkelni, amikor nem kellett volna. 
- Én csak… - próbálok kitalálni valami hihetőt, de ekkor elém csoszog és rábök a nadrágkorcomból kilógó kőre. A fenébe, úgy megdöbbentem, hogy elfelejtettem takarni…
- Ez…
- Nahát! Egy vörös kő, de szép! – kapja a kezébe, én pedig felhagyok minden reménnyel. Kiderült. Valami mást kell kitalálnom… Aztán hirtelen felpattan a szeme, mint aki csak most ébred fel. – Sasuke! Ez a La muerte miacsoda! Megtaláltad! – vigyorodik el, majd elkezd örömtáncot járni. – Tényleg megtaláltad! Gyere, mondjuk el gyorsan Sakura-channak! – rántja meg a karom, majd elkezd visszafelé futni a kunyhónkhoz, én pedig nem tehetek mást, minthogy követem. 
Míg odaérünk, csak egy dolgon gondolkozok: mit tegyek, hogy adjam oda Orochimarunak anélkül, hogy Sakura megtudná? 
- Hinata-chan, ébredj! – vág át Naruto a szobájukon, majd beront Pinkyhez. – Sakura-chan, ébredj! – kiáltja, ezek után csak egy csattanást hallok, majd Naruto nyögését. 
- Naruto… van fogalmad róla, hogy mennyi az idő? – hallom álmos nyögését, majd egy pillanatnyi csönd után megkérdezi: - Hol van Sasuke? 
- Épp ez az, Sakura-chan! Sasuke elment és megtalálta! Megtalálta a követ! – hallom örömteli kiáltását, ekkor már Hinata is az ajtóban állva hallgatózik, és most én is odamegyek, mert bár nem akartam, hogy ez történjen, látni szeretném Sakura arcát, mikor megpillantja a La muerte de la Rosát. 
- Micsoda?! – pattan fel fekvőhelyéről, az arcán hitetlenkedés és remény váltakozik.
- Sasuke megtalálta! – ismétli az Uzumaki, majd elé tartja a kezét. A hold fénye épp ráesik a kőre, vöröses szikrákat szórva szét a szobában. 
De ezt szinte nem is látom, csak Sakurát figyelem. Nem igazán tudnám meghatározni, mi ül most az arcán. Nem ujjongás, nem kitörő érzelmek… inkább, mint akinek valóra vált az álma, valamiféle boldog megelégedettség. Lágy mosolyra húzza ajkait, szemeiben könnyek csillognak, nekem pedig összeszorul a torkom… nem, semmiképp nem tudhatja meg… 
Lassan nyúl a kőért, majd úgy érinti meg, mint egy igazi kincset, gyengéden végigsimítja, majd lassan a kezébe veszi és nézegeti egy darabig. Aztán felemeli a fejét, megkeres a szemével, s az arcán a hála kifejezése ül. 
- Köszönöm – tátogja az ajka, majd újra a kő felé fordul. Még néhány percig bámulja megigézve, majd vesz egy nagy levegőt, kifújja, és pislog párat, hogy magához térjen.
- És Teme, amúgy hol találtad? – kérdezi úgy mellékesen Naruto, mielőtt még Sakura megszólalhatna. 
- A halott fickó mellkasában… - mondom, nincs értelme titkolózni. Úgy kell tennem, mint nekik: örülni, hogy megvan a kő. 
- Fúj – borzong meg Hinata, Sakura egyetértően bólint. 
Egy hosszú pillanatig megint csend van, majd Pinky szólal meg, most már éberen. 
- El kell mennünk Tiwanaku törzsfőnökhöz. Tudnia kell róla – mondja, olyan izgatott, hogy csak suttogni tud. 
Átsuhan az arcomon egy fintor, és látom a szemem sarkából, hogy Naruto elkapta ezt, de nem törődök vele. Ha most az egész hauri nép is be lesz vonva ebbe az egészbe, még nehezebb dolgom lesz. Valamit muszáj kitalálnom… 
Narutóék már kint vannak, mikor sötét gondolataimból egy erőteljes kézszorítás ránt ki, és mikor megfordulok, Sakura ajka megtalálja az enyémet és egy szenvedélyes csókban forrunk össze. 
- Köszönöm – mondja újra, mikor elválunk egy pillanatra, majd hálásan rám mosolyog, ami melegséggel tölt el, én pedig lázasan kapok újra ajkai után, mert addig sem kell gondolnom semmire. Elmerülünk a mi kis világunkban, ahol nincs La muerte de la Rosa, nincs Orochimaru, sőt, ahol még Itachi sincsen…
- Menjünk – húzódik el végül még mindig mosolyogva, én pedig sóhajtok egyet. 
Ezek után csendesen kimegyünk a kunyhóból és meg sem állunk a fejedelem sátráig. A díszes lakóhelyiség előtt most is őrök várakoznak. Pinky odaszól nekik valamit hauri nyelven, amiből csak a „Jiraiya” szót értem, majd az őr elindul az egyik irányba, a másik pedig elhúzza a sátorlapot, hogy bemehessünk. 
Furcsa mód a törzsfőnök már ébren van (vagy talán le se feküdt?). A földön ülve pipázik, s szemmel láthatóan nagyon a gondolataiba van mélyedve. Amint belépünk, gondterhelt tekintetét felénk fordítja, Sakura pedig felmutatja a kezében tartott követ. Hirtelen mintha varázslat történt volna: a feszült arc ráncai kisimulnak megdöbbentségétől, és szinte sugárzik a boldogságtól. Mintha egy pillanat alatt évtizedeket fiatalodott volna, úgy bámulja a La muerte de la Rosát. Leteszi a pipát, majd lassan felemelkedik a helyéről, és még Sakuránál is nagyobb áhítattal közelít a kő felé. Összekulcsolt kézzel mormol magában valami imafélét, majd hálásan az égre tekint, míg végül ujjait végigsimítja a kövön. Sakura szertartásosan átnyújtja neki, mire én úgy ökölbe szorítom a kezem, hogy kiserken a vérem. Ha most az öreghez kerül a kő, hogy a francba fogom megszerezni?! Ráadásul észrevétlenül?!
Csak állok tehetetlenül és Itachira gondolok… fogalmuk sincs, hogy az életét tartják a kezükben!
- A jóslat beteljesedett… köszönöm gyerekek… - hajol meg előttünk, mire döbbenten elkerekedik a szeme a többieknek, én viszont csak azon járatom az agyam, hogy oldjam meg ezt a helyzetet. 
- Sasukénak köszönje, ő találta – vigyorog Naruto, mire a törzsfőnök külön meghajol felém. Szinte szeretnék felnevetni, annyira ironikus a helyzet: nem akartam, hogy bárki is rájöjjön, hogy megvan a kő, most meg maga a törzsfőnök hajlong előttem, amiért megtaláltam… 
- Tiwanaku-san… - kezdi el Sakura, mire a boldog fejedelem ránéz. – Az ellenség ellen használhatjuk a kő erejét – mondja komolyan, mire a törzsfőnök enyhén összehúzza a szemöldökét. 
- Nem, Sakura-san… a kő gonosz. Az ereje is gonosz. Majd az Isten meg fog védeni minket, hisz titeket is ő küldött ide - mosolyodik el a végére, nekem meg kedvem támad egy gúnyos mosolyra. Ja, persze, „az Isten” küldött, hogy észrevétlenül ellopjam azt a szart és odaadjam a föld egyik legveszélyesebb pszichopatájának… 
Mégis hogyan csináljam?
Látom Sakura arcán, hogy nem ért egyet Tiwanakuval, viszont megérti. Naruto pedig vigyorog, szóval nem érti a dolgot, Hinata aggódva bámul maga elé. Én nem tudom, milyen fejet vágok, de úgy érzem, nem bírok gondolkodni. 
- Akkor mi lesz? – kérdezek közbe ellenségesebben, mint akartam, de muszáj megtudnom, mit tervez. 
- A férfiak már felkészültek, a fegyvereink kész vannak és a szívünkben is készen állunk. Most hogy megvan a kő, már semmiképp se tudnánk elrejteni, így hát az utolsó csepp vérünkkel is megvédjük – mosolyodik el, mintha ez természetes lenne, nekem meg görcsbe áll a gyomrom. Nem, nem, nem! Nem pusztulhat el egy egész nép Orochimaru miatt! De Itachi sem halhat meg… viszont Sakurát sem akarom elveszíteni… mit tegyek? Gyűlölöm ezt a tehetetlenséget…

Sakura

Istenem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, ez túl sok, túl hihetetlen és túl csodás! Megvan a La muerte de la Rosa, az előbb még a kezemben tartottam, és most a haurik leszármazottainak törzsfőnökének a kezében van! Emiatt még mindig nem tudok rendesen gondolkozni, de azt nem tudom elhinni, hogy nem akarja felhasználni a kő hatalmát! Már ha van… mert arról még nincs bizonyítékunk, bár én minden gond nélkül elhiszem, mióta láttam Sasuke hátát meggyógyulni.
Egyébként kedvesem most elég feszültnek tűnik, majd később megkérdezem, mi a baja. Kicsit megbizsergek a gondolatra, hogy most már megkérdezhetem ezt tőle.
És ez az a pillanat, mikor a félálomban lévő Jiraiya betoppan a sátorba. Kócos, hófehér haja álmos szemébe hull… aztán meglátja a követ a törzsfőnök kezében. 
- Jóságos szentisten! Az ott a La muerte de la Rosa! – pattannak fel immár csillogó szemei, majd odaugrik a kőhöz, Tiwanaku pedig megengedi neki, hogy a kezébe vegye. Pontosan tudom, mit érez Jiraiya, hiszen még én is totálisan be vagyok zsongva és egyszerűen annyira élvezem látni mások reakcióját, mert így együtt örülhetek velük és én is újra átélhetem az első megpillantás örömét. Egyedül mintha Sasuke nem örülne… talán aggódik? 
- A követ Jiraiyára bízom – jelenti ki a törzsfőnök. – Menjetek, pihenjétek ki magatokat, még van néhány óra napfelkeltéig! – mondja nekünk, mire meghajolunk és kisétálunk a sátorból. Narutóék boldogan csevegve előremennek, én megvárom a lassan, szomorúan vánszorgó Sasukét. Odamegyek mellé, majd megfogom a kezét, amit automatikusan visszaszorít. 
- Minden rendben van? – kérdezem halkan, ő pedig lassan felém fordul. 
- Ja… - mondja érzelemmentesen, megint olyan távolinak tűnik. 
- Biztos? – kérdezek vissza, mire egy sóhajt kapok válaszul.
- Nem tudom, mi fog most történni – vallja be nehézkesen. – Mikor megtaláltam a követ, azt hittem, megoldottam egy fontos problémát… de most talán még rosszabb – mondja, miközben a földet bámulja. 
- Én is nagyon sajnálom a falut… valamit ki kéne találni – válaszolom, mire gúnyosan felhorkan.
- Ja, kéne… - mondja, majd elengedi a kezem és elindul jobb felé. – Edzek egy kicsit – veti oda félvállról, majd gyorsan elfut. 
Nyelek egyet. Tegnap este még minden olyan jó volt. Együtt voltunk és boldogak voltunk… Sasuke mosolygott… annyira éreztem, hogy kíván… Görcsbe rándul a gyomrom. Lehetséges… hogy ez a baja? Hogy elutasítottam? Istenem, ugye nem? Csak nem elrontottam? Kétségek között őrlődök sokáig, míg visszatérek a kunyhóba. Naruto és Hinata visszafeküdtek, a szőke már horkol is. Talán jobb, ha én is alszok még pár órát… 
Épp bemennék a mi szobánkba, mikor egy vékonyka hang megállít. 
- Sakura-san… ha nem használják a követ… - mondja remegve Hinata, én pedig befejezem a mondatot.
-… akkor végük… és nekünk is – nézek rá, majd bemegyek a szobába. Gondterhelten, rosszkedvűen lefekszek, valami megoldás után kutatva… de persze semmi.
Mikor felkelek, látom, hogy Sasuke még mindig nincs itt… Hol lehet? Ugye semmi baja? Felpattanok a fekvőhelyemről, hogy megkérdezzem Narutóékat, nem látták-e őt, de amint átmegyek a másik szobába, látom, hogy néhány hauri lép be a kunyhónkba. A kezükben azok a hátizsákok vannak, amiket még a vízeséses kalandnál veszítettünk el. 
- Ezeket hagytátok el, igaz? – kérdezi hauriul, és mivel csak én értem, én is válaszolok.
- Igen, ezeket… de honnan tudják? – ráncolom a homlokom, hisz nemhogy nem beszéltünk róla, de még csak nem is gondoltam erre mióta itt vagyunk. Különben is van ennél nagyobb bajunk…
- A társatok mondta. És a törzsfőnök vár titeket a sátrában – hajol meg, majd elmennek. Sasuke mondta nekik? Szóval akkor intézkedett ez alatt a pár óra alatt? Kicsit furcsállom, hogy egyáltalán bárkihez is hozzászólt, de ez talán jó jel. Talán tényleg csak a falu miatt aggódott… Gyorsan odamegyek a zsákhoz, kiveszek magamnak ruhát, adok a többieknek is, majd miután mindannyian felöltözünk, elmegyünk Tiwanaku sátrához. A faluban már hatalmas készülődés van, élesítik a fegyvereket, gyakorlatoznak, edzenek. Sasukét sehol sem látom… 
Viszont nem kell sokáig aggódnom miatta, ugyanis a törzsfőnök mellett nem más áll, mint Ő. Felvonom a szemöldököm, mire enyhén elmosolyodik, majd odajön mellém, megszorítja a kezemet, átölel és megcsókol mindenki szeme láttára. Boldogan viszonzom, és megint úgy érzem, hogy akar engem, és korábbi félelmeim eltűnnek. Imádom ezt, elmerülni világunkban, ahol csak mi ketten létezünk, és én teljesen az övé vagyok… 
- És a gyereknek mi lesz a neve? – nevet fel Naruto, mi pedig nagy nehezen szétválunk, majd szemügyre veszem kedvesem, aki kissé még nyúzottnak tűnik, de mintha jobban lenne. Hál’ Istennek!
- Most pedig beszéljük meg a tervet! – áll fel a törzsfőnök, mi pedig mosolyogva felé fordulunk, és nem kell hozzá sok idő, hogy a feszültség a szobában teljessé váljon… De vajon mit csinált itt Sasuke?

Sasuke

Amint megtudom, hogy Jiraiya fogja őrizni a követ, megfordul a fejemben a gondolat, hogy leüssem és elvegyem tőle, de aztán elvetem. Erre úgyis rájönnének…
A folyónál edzve, miközben végzem a gyakorlatokat, próbálok rájönni a megoldásra, de egyszerűen semmi sem jut az eszembe. Jiraiyától nem vehetem el, legfeljebb ha beindul a csata, akkor annak a hevében, de ez kockázatos, mert megláthatnak. Márpedig ez az egyetlen esélyem. Ez a nyamvadt törzsfőnök, miért nem tudta ránk bízni azt a szar követ?! Bár Sakurától talán el tudnám venni? … Sajnálom, hogy úgy leráztam az előbb, remélem, nem vette annyira a szívére, de most nem zavarhat be. Ha itt van, úgyis csak vele lenne tele az agyam, akkor pedig nem tudnék gondolkozni, az viszont Itachi végét jelenti… Mégis hogy szerezzem meg a követ Sakura tudta nélkül?!
Dühödten ütök egyet a levegőbe, mikor végre észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Maga Tiwanaku áll mögöttem és figyeli a mozdulataimat. Pár másodpercig csendesen nézünk farkasszemet, aztán elfordulok, nem akarom látni. 
- A szellemek nem hagynak aludni? – kérdezi végül kedvesen, de kis éllel a hangjában. 
- Hmm…
- Sasuke-san… még egyszer engedd meg, hogy kifejezzem a hálámat, amiért megtaláltad a követ – hajol meg újra, mire elhúzom a szám. Nincs kedvem ehhez a képmutató komédiához. 
- Nincs mit – vetem oda kurtán, utána elfordulok remélve, hogy talán most majd elmegy. Nem akarok még egy embernek a szemébe hazudni. Mindig gyűlöltem ezt a gerinctelenséget és utálom a tényt, hogy egyre jobban megy… 
- Árulj el nekem valamit… miért vagy te itt valójában? – teszi fel hirtelen a kérdést, mire felé kapom a tekintetem. Öreg, bölcs szemeiben megértést és őszinteséget látok, amitől felfordul a gyomrom. – Nem a kőre vágysz, igaz? 
-… Igaz – fordulok vissza a folyó felé, a hátamat mutatva a törzsfőnöknek. 
- Akkor mi a szándékod? – kérdez megint, de nem követelőzve, hanem lágyan, nem gyanakodva és ítélkezve, hanem szeretetteljesen. Elszorul a torkom és közben azon gondolkozok, mikor változtam meg ennyire. Még egy hónapja elküldtem volna a francba az öreget a megértésével együtt, most meg szinte meghatódok? 
Tiwanaku felé fordulok, de nem sokáig bírom nézni ezt a jóságos, tiszta arcot. Belém hasít a felismerés, hogy ha lehetséges, ezt az embert még Sakuránál is jobban elárulom, amitől erőt vesz rajtam a szégyenérzet. 
- Nem akarja tudni – fordulok megint félre, de ekkor egy kéz nehezedik a vállamra és mikor felpillantok, a szarkalábakkal bőven körülfont fekete szempárral találom szembe magam. Nem szól egy szót sem, csak vár. Elhúzódok, ne érintsen egy ilyen ember. 
- A sorsunk már eldőlt. Mi pusztán megértéssel figyelhetjük a történteket, akár jók, akár rosszak – mondja aztán kedvesen, bennem meg hirtelen elszakad egy húr. 
- Hát tudni akarja?! Hogy miért vagyok itt?! Orochimarunak dolgozok! – kiáltom az arcába, amin furcsamód a meghökkenés és rosszallás helyett némi elégedettséget látok, ami felbőszít. – Elrabolta a bátyámat! A La muerte de la Rosa kell neki! És megkapja – szűröm még ki a fogam között, aztán hátat fordítok neki és rájövök, milyen ostobán viselkedtem. Végem. Elárultam. Itachinak annyi, sosem szerzem meg azt a nyamvadt követ. 
- Értem – feleli mindössze ezt, mire döbbenten felé fordulok.
- Ennyi?! Csak ennyit mond? – nézek rá tágra nyílt szemekkel, mire elmosolyodik. 
- És ha odaadtad a követ és megmentetted a bátyádat, mi a szándékod?
- Természetesen bosszút állok – válaszolom, de fogalmam sincs, honnan jött ez az őszinteségi roham. Csak azt látom, hogy szemmel láthatóan Tiwanaku még csak nem is neheztel rám és… igazából olyan jól esik végre elmondani valakinek. Gyűlölök hazudni. 
- És a kő?
- Az engem már nem érdekel… legyen Sakuránál, legyen itt, bárhol, csak legyen biztonságban, hogy többé ilyen ne fordulhasson elő – felelek, mire továbbra is mosolyogva bólint egy aprót. – Most boldog? – húzom egy keserű mosolyra ajkaim és közben azon gondolkozok, színlel-e az öreg, vagy tényleg nem haragszik. Ha az előbbi, akkor drasztikus lépéseket kell tennem… 
- Sasuke-san… ezt miért nem mondod el a többieknek? Nem lenne egyszerűbb? – teszi fel a nagy kérdést, én pedig egy sóhajjal felelek. 
- Sakurának ez a kő az álma… nem, több annál. Teljesen átérzi a felelősséget – kezdem egy apró fintorral. – Ha megtudná, összeomlana… - bámulok megint a folyóra, ami mögül már kezdenek előbukkanni az első napsugarak, rózsaszín fénnyel világítva. 
- Sasuke-san, köszönöm az őszinteségedet – felel ennyit, mire én felvonom a szemöldököm. 
- Nem tesz semmit? – teszem fel a lényeges kérdést, mire egy újabb mosolyt kapok válaszul. 
- A lelked még mindig olyan, mint egy fehér vászon, s ez engem megnyugtat. Elmondtad az igazat, én megtettem, amit tudtam – teszi megint a vállamra a kezét, de most hagyom, az arca szinte sugárzik. – Testvéri szeretet és szerelem: két nagyon fontos dolog. Ne hagyd, hogy az egyik a másikat kioltsa. Az a lényeg, ami a szívben van, mert azt szólja a száj és azt cselekszi a kéz. Bízok és hiszek – veszi le a kezét, és fogalmam sincs, hogy csinálta, de engem is eltölt a remény. Aztán eszembe jut valami…
- Szerelem? – kérdezek rá, és így kimondva valahogy olyan… furcsa.
- Miért, ti nem így hívjátok? – mosolyog rám cinkosan, mire kissé elpirulva elfordulok. Csak most esik le, hogy… hogy ez szerelem. Szerelmes vagyok Sakurába… Megborzongok, de ez most nem kellemetlen.
- De… így – mosolyodok el.
Egy darabig szótlanul állunk, míg felkel a nap, aztán újra megszólal. 
- Mielőtt mindenki felébredne, valamit mutatnom kell – szól, s int maga után, hogy kövessem. Lassan, kissé meghajlott háttal baktat előttem, míg fel nem érünk egy sziklás ösvényre. Egy ideig sétálunk még, mígnem félrehajtja egy fa lombját, ami mögött egy apró, rejtett csapást fedezek fel. – Ez az ösvény a folyón kívül a másik kivezető út innen. A vízesés eredéséhez vezet – néz rám jelentőségteljesen, én meg bólintok. – Tudd, hogy mit kell tenned – tekint rám komolyan, én pedig újfent bólintok. 
Ezek után csendesen lemegyünk, a kunyhókban már kezdenek mozgolódni. Még most kell megkérdeznem… 
- El fogja mondani a többieknek?
- Megmondtam: én már megtettem, amit kellett – mond csupán ennyit, én pedig megkönnyebbülök és egy nem egészen témába vágó kérést intézek hozzá. 
- Egyébként a hátizsákjainkat még a vízesés előtt úgy száz méterrel, jobb oldalon hagytuk, azokban voltak a ruháink és a felszerelésünk – kezdem, és magamban hozzáteszem, hogy „és apám pisztolya”. – Ha visszakapnánk őket, tudnánk harcolni – fejezem be, mire az öreg bólogatni kezd, úgy tűnik, ez a szokása lehet. 
- Hogyne, szólok néhány felderítőnek, aki a kunyhótokba viszi – feleli szórakozottan, úgy, mint aki az ügyemről már el is feledkezett, s bár ez általában sértené a hiúságomat, most bizalommal tölt el. 
Ezután már nem hangzik el köztünk semmiféle szó, de ez nem zavaró, olyan, mintha valami rejtett megegyezés lenne közöttünk. Őt nem érdekli, hogy én melyik oldalon állok, őt csak a kő sorsa és a népe érdekli. Márpedig a kőre én nem jelentek fenyegetést, így nem zavarja, hogy az ellenséggel vagyok. Meglehetősen furcsa gondolkodásmód, de most ez véd engem a lebukástól, és az öreg a bölcs szavaival rokonszenvet ébresztett bennem. Egyre furcsább vagyok… de azt hiszem, ez most nem a „rossz furcsa”. Szóval ez a szerelem? Hmm, nem is rossz… Elvigyorodok, mikor arra gondolok, milyen képet fog vágni Itachi, mikor meglát így: boldogan és lánnyal az oldalamon. Persze a vigyor rögtön le is lohad, hisz addig még sok van hátra. A törzsfőnökre tekintve viszont apró mosolyra húzom ajkam, mert bár még nem tudom, mit tegyek, a reményt visszaadta. 
A sátráig követem őt, majd int, hogy jöjjek be, a többiek is nemsokára itt lesznek. Odaállok a trónusa mellé és valóban nem kell sokáig várnom, megjelenik a másik három is, de ők már mindannyian a saját, hétköznapi ruhájukba vannak öltözve. Ezek szerint teljesítették a kérésemet, s bár eddig sem kételkedtem a szavában, ez az egyszerű eset a szavahihetőségéről és megbízhatóságáról teljesen megnyugtat. 
Sakura kérdő tekintettel bámul rám, mire elmosolyodok, gondolom, eléggé meglepheti, hogy itt lát. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy ez a lány engem meglehetősen ismer, ugyanakkor fájdalmas dolog arra gondolni, hogy hazudok neki szinte mindenről. Hogy elűzzem ezt a gondolatot, gyorsan odamegyek hozzá, megszorítom a kezét és megcsókolom, hogy érezzem, itt van, és amennyiben rajtam múlik, itt is marad mellettem, mert nem fogja megtudni soha… Újra elmerülünk a mi világunkban, és érzem, hogy ez mennyire hiányzott a nap folyamán. Folytatnánk is, ha Naruto nyugton bírna maradni… 
- És a gyereknek mi lesz a neve? – veti közbe kajánul, mi pedig kedvetlenül szétválunk, de mielőtt kommentálhatnánk a megjegyzést, Tiwanaku halálosan komolyan megszólal. 
- Most pedig beszéljük meg a tervet! 

Sakura

Tiwanaku kijelentése után egy pillanatra csend támad közöttünk, majd Naruto ugrik elő. 
- Verjük szét mind! – bokszol a levegőbe, én pedig a fejemet fogom, hogy lehet ilyen idióta. 
- Naruto-kun… Neji-sanék legalább százan jönnek, mindegyik felfegyverezve – fogja meg a karját gyengéden Hinata, aki kivételesen mellőzi a dadogást, és ez a kijelentése valahogy végre valóságossá teszi a helyzetet. Rájövök, hogy nekünk most tényleg harcolni kell, hogy akár meg is halhatunk és a követ is elvehetik. Márpedig ez nem történhet meg, hiszen most nem csak rólunk van szó, hanem erről a népről, sőt, az egész világról… Nyelek egyet és megpróbálok valami megoldást találni arra, hogy ússza meg mindenki sértetlenül az összeütközést. 
- Á, igen, a tűzokádó fegyver, amiről Jiraiya már annyit beszélt – bólogat a törzsfőnök maga elé, s ezzel a mondatával tudatosul bennem, hogy még milyen kezdetleges szinten áll ez a nép. Az erőviszonyok nagyon nincsenek egyensúlyban. – Több mint ötszáz erős, harcedzett férfi van a faluban. Meg tudjuk védeni magunkat – jelenti ki, engem pedig szomorú érzés kerít hatalmába. Nem tudja, nem ismeri, így nem is mérheti fel, hogy ezzel csak a haurikat ítéli halálra. Egy ilyen ősi kultúrát, ekkora kincset… valamit tenni kell…
- Fogalma sincs róla – jelenti ki Sasuke, mire Tiwanaku érdeklődve felé fordul, s szinte atyaian néz rá. Mégis mi történhetett? – Ezek a fegyverek pillanatok alatt képesek rengeteg embert megölni egymásután. Íjjal és dárdával semmi esély nincs ellenük – mondja, mire a törzsfőnök összeráncolja a szemöldökét. Úgy tűnik, végre kezd rájönni, hogy ezt nem élhetik túl. Istenem, most mi lesz?
- Tehát meg kell halnunk… a népünk ideje a végére ért – mélázik el, hangjában viszont csak egy kevés keserűség fedezhető fel. Sokkal inkább úgy beszél, mint aki fel van erre készülve, mintha csak arról szólna, hogy a tél után a tavasz következik. Mintha ez így lenne rendjén. 
Ezt nem engedhetem, így még egyszer megkockáztatom az ötletem.
- Biztos, hogy… ne használjuk a kő erejét? – teszem fel a kérdést óvatosan, de amikor Tiwanaku szemébe nézek, megtapasztalom, milyen betonfalba ütközni, bármilyen kedvesen is néz. 
- A kő halálból született és csakis azt hoz. Pusztulással sújtotta a népet, majd magát Umgabugot is halálra ítélte. Az a kő csak ölni tud – mond ennyit, így be kell látnom, hogy kár nála ezzel próbálkozni. Pedig ha ezt csak egy kicsit használnánk, Nejiéket az irányításunk alá vonhatnánk és parancsolhatnánk nekik akármit. Ahogy így belegondolok, egy pillanatra megborzongok ettől a hatalomtól, s hirtelen egy kicsit mintha megérteném a törzsfőnököt, de akkor sem értek vele egyet.
- De így a nép és a kő is megmenekülhetne – vetem még ellen csendesen, szavaim nyomán feszült csend támad. Tiwanaku viszont csak szeretetteljesen rám néz, valahogy úgy, mint mikor a szülő próbálja megtanítani valamire a kisgyereket. 
- Sakura-san, hiszem, hogy létezik más megoldás is, amit az Isten időben meg fog mutatni – mosolyog rám, én pedig nem próbálkozom tovább, legyen, ahogy ő akarja. Azt hiszem, ekkora hatalom amúgy sem való egyikünknek sem, senkinek a világon. Bár ha már ennyi itt a természetfeletti dolog… 
- Tiwanaku fejedelem, mi a terved? – szól közbe most Jiraiya, az általánossal ellentétben halálosan komolyan. 
- Az asszonyok és gyerekek az alagúton keresztül az áldozó vízeséshez menekülnek. A férfiak felveszik a harcot az ellenséggel és feltartjuk őket, amíg lehet. Ha meg kell halnunk, hát meghalunk – keményedik meg egy pillanatra a tekintete, én pedig próbálom visszatartani a hirtelen támadt sírhatnékom. Valahogy nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ha mi nem jövünk ide, Nejiék talán sose találják meg ezt a helyet, és akkor se a haurikat, se a La muerte de la Rosát nem fenyegetné veszély… 
- És mi? – szól közbe izgatottan Naruto, akit úgy tűnik, semmiféle aggodalom nem fogott el, hanem csak a harc érdekli. 
- Ez itt a lényeg – mosolyodik el a törzsfőnök, s tekintete végigsiklik rajtunk, kicsit hosszabban megállapodva Sasukén. – Míg mi harcolunk, ti kicsempészitek a követ a faluból és elmenekültök vele – mondja egyszerűen, s az egész olyan logikusnak tűnik. Hisz tényleg ennyi, a nagy kavarodásban úgysem fogja senki észlelni, hogy mi elosonunk. Mégis belém nyilall, hogy e miatt a kő miatt el kell pusztulniuk. Hirtelen megértem, miért nem akarja Tiwanaku ezt felhasználni, hogy miért tartja gonosznak és halált hozónak. Most már én se akarnám… 
- Ha a kő valahogy mégis az ellenség kezébe kerülne – kezdi, és megint végignéz rajtunk, most még hosszabban pihentetve tekintetét Sasukén. -, akkor vissza kell szereznetek. Mindenáron – nyomja meg az utolsó szót, szinte csak Sasukénak mondva, de ezzel most nem foglalkozok sokat, mert egy cseppet el vagyok foglalva a gondolattal, hogy a kezünkben a világ sorsa. Nyelek egy nagyot, érzem, hogy adrenalin járja át az ereimet és kicsit közelebb húzódok Sasukéhoz, aki megszorítja a kezemet. 
- Ne félj öreg, ránk bízhatod! – ugrik egyet a szőke, ezzel oldva kissé a feszültséget, így zavartan felnevetünk. 
- A jóslatok beteljesednek és népünk egésze mégsem hal meg, tovább fogunk élni – mosolyodik el mégiscsak megkönnyebbülten, és most először látszik rajta igazán, hogy emberi: minden nyugodtsága és bölcsessége ellenére azért ő is aggódott. Szeretetteljesen nézek az öregre, de aztán eszembe jut még valami.
- Nem lenne egyszerűbb a nőkkel együtt menekülnünk? – vetem fel, mire a törzsfőnök arca kissé összerándul. 
- Ha követnek titeket, rájuk is rátalálnak… és akkor a népünknek vége. Bocsássatok meg, de ezt nem kockáztathatom… - feleli egy picit bűntudatosan, mire egy keserű mosolyra húzom ajkaim, de meg tudom érteni. Ha a népe és a mi biztonságunk között kell választania, akkor nem kérdés, hogy a törzsét menti inkább. Mi pedig kevesebben vagyunk, szóval könnyebben el tudunk menekülni. Megértem és egyet is értek vele – de attól még nem nyugtat meg. – Sasuke-san, emlékezz, mit mutattam – fordul most hercegemhez számomra érthetetlen mondanivalóval, s kérdő tekintetemre szórakozottan csak annyit felel.
- Egy rejtett kivezető útra célzott – válaszolja, de szemmel láthatóan nagyon elkalandozott. Most viszont már világos, mit csinált itt Sasuke, a törzsfőnök előre megmutatta neki a menekülési útvonalunkat. Legalábbis a történtek egy része ez volt. Vajon beszélgettek is? Szerintem igen. Azt nem tudom, mit mondott neki Tiwanaku, de akármit is, Sasuke most már sokkal jobban van, és ezért nagyon hálás vagyok az öregembernek. 
- Jiraiya, a követ! – nyújtja ki a kezét, az ősz férfi pedig odamegy hozzá, előhúzza a La muerte de la Rosát, és odaadja neki. A vörös kő rögtön magához vonzza a tekintetemet és most is kis sóvárgással tölt el, legszívesebben mindig magamnál hordanám. Ugyanakkor diadalérzet is van bennem: nekünk sikerült az, ami még soha, senkinek ezelőtt. Meg kell védeni ezt a követ, mert felbecsülhetetlen az értéke, és ami még fontosabb: világméretű tragédiát okozhat. 
- És most – folytatja a törzsfőnök egy rövid szünet után -, Sasuke-san, jöjj ide! – parancsolja, lovagom pedig döbbenten odamegy hozzá, Tiwanaku pedig a kezébe csúsztatja a La muerte de la Rosát, majd kezével összezárja kedvesem ujjait a kövön. Hercegem jégpáncélját most teljesen félretette, a döbbent értetlenség tisztán rajzolódik ki vonásain. – Legyen nálad, vigyázz rá és tedd, amit tenned kell! – tolja el végül az Uchiha kezét ezekkel a szavakkal, Sasuke pedig a markába nézve bámulja a követ, míg végül erőt vesz magán és visszakullog hozzánk. Gyengéden átölelem a derekát, de nem reagál rá semmit… 
Ezek után Tiwanaku int, jelezve, hogy minden el van intézve, mi pedig Jiraiyát követve távozunk. A faluban a készülődés még mindig folyik, mindenki sürög-forog, gyakorol, felfegyverkezik, a feszültség szinte kézzel tapintható, hiszen még csak nem is tudják, hogy mikor érkezik az ellenség. Az asszonyok gyermekeik kezét fogva csoportosulnak a falu szélén, s elszorul a szívem a gyönyörű kis csöppségek láttán, akiket anyjuk épp szoptatnak vagy ringatnak karjaikban. Jiraiya „szívet tépően” búcsúzik szerelmeitől, majd odajön hozzánk. 
- Srácok, szeretnék kérni valamit – kezdi el, én pedig meglepetten felkapom a fejem. 
- Hinata-chan csak az enyém! – kiáltja duzzogva Naruto, mire az ősz férfi felnevet. 
- Naruto-kun… - pirul el a Hyuuga-lány, mire én is elmosolyodok. Aranyos ez a kettő együtt. 
- Nem lenne rossz ez sem, de kivételesen nem erre gondoltam, ne sértődj meg, Hinata-chan – kacsint a lányra, mire az még inkább elpirul. – Hadd menjek veletek – mondja, mi pedig egy pillanatra elnémulunk. 
- Ó, az nagyon király lenne, Ero-sennin! – csillan fel Naruto szeme, mire Jiraiya megint felnevet. Én összeráncolom a szemöldököm.
- Azt hittem, szeret itt élni – mondom csendesen, mire a férfi arca is komolyabbá válik. 
- Szeretek is… itt éltem a legszebb éveimet. De amit Orochimaru komáról mondtatok… nem tudom elhinni. Muszáj tennem érte valamit! – fakad ki hirtelen, és erre egyszerűen nem lehet mit mondani.
- Magára itt van szükség – jelenti ki Sasuke, mire Jiraiya arcán fájdalmas fintor jelenik meg. 
- A barátomnak is szüksége van rám – mondja aztán, de tekintetével elfordul, így nem hat olyan őszintének. 
- Jiraiya-san, ha úgy látja jónak, akkor jöjjön velünk. De csakis akkor – ajánlom fel, megnyomva az utolsó mondatot, mire bólint egyet, majd kisvártatva megszólal.
- Akkor amint kitört a harc, elmegyünk – jelenti ki, majd elfordul, de Sasuke még utána szól.
- A törzsfőnök tudja?
- Igen… - válaszol, majd ő is elmegy készülődni. 
Ezek után visszatérünk a kunyhónkba, ahol Sasuke gyorsan átöltözik normális ruhába. És épp hogy át tud öltözni (még ilyen feszült helyzetben is muszáj megállapítanom, hogy iszonyú szexi), pont, mikor meg akarom csókolni, lövés dördül. Félelemmel nézek fel rá: elkezdődött. 
Sasuke nem szól semmit, Narutóval együtt gyorsan felkapja a táskákat, majd hercegem engem, Naruto Hinatát ragadja kézen és kivezet a sátorból. Kívül nincs senki, hiszen a falu szélén lakunk, egyetlen lelket se látni, se barátot, se ellenséget, viszont egyre gyakoribbak a pisztolydördülések és csatakiáltások hangja járja át a falut. Kiver a víz. Egyszer csak Naruto szólal meg.
- Teme, mutasd az utat! – mondja bátran, és most közel sem hangzik olyan idiótának, mint általában, szorosan markolja barátnője kezét, arcán valódi aggodalom türköződik. Ám ekkor eszembe jut valami.
- Meg kell keresnünk Jiraiyát! – kiáltok fel, mire Naruto vág egy fintort Hinatára pillantva, de aztán bólint. Úgy tűnik, Sasuke is támogatja az ötletet, hogy a férfi keresésére induljunk. 
- Mindenki legyen óvatos, próbáljunk észrevétlenek maradni! – szól hátra hercegem a válla felett, majd elkezdünk futni, de nem sokáig rohanunk, ugyanis a csata villámgyorsan bontakozik ki, egyre jobban hátraszorítva a haurikat. Kipillantunk egy kunyhó fala mögül, s véres látvány tárul a szemünk elé: a fegyveresek már rengeteg embert lelőttek, akik holtan fekszenek a földön vérükben ázva, a pisztolyok dördülnek, a haurik nyilai alig terítenek le egy-két embert, a kunyhók teteje ég. Elszorul a szívem látva ezt és tudva, hogy küzdhetnek akármilyen hősiesen, sosem fogják legyőzni ezeket az embertelen gyilkoló gépezeteket. 
Tekintetemet próbálom elszakítani a borzalmas látványtól, de a vér és halál szag, ami a levegőben terjeng, keveredve a töltények szagával eléggé megnehezíti ezt.
Végül sikerül erőt vennem magamon és a csatateret pásztázom, hátha meglátom a jellegzetes hosszú, hófehér hajzuhatagot. De nincs itt. Sasukéra pillantok, aki bólint, majd óvatosan mennénk előre, mikor egy kéz fogja meg a vállamat, s mikor hátrapillantok, Jiraiyát látom meg magam mögött, gyorsan intek Sasukénak is, hogy ne menjen tovább. Egy szó sem hangzik el köztünk, hanem lassan elindulunk visszafelé, de ekkor egy nagyobb robajjal hirtelen sok fegyveres tör be a küzdőtérre, s mikor odakapom a fejem, elkezdek remegni és hirtelen megtorpanok. Neji áll mögöttünk, egyenesen ránk szegezve a tekintetét, képén diadalmas vigyor. Felfordul a gyomrom, és csak ekkor veszem észre, hogy már a többiek is mind Nejit nézik. Ekkor megszólal, s bármilyen hangos is a csata zaja, hangja tisztán hallatszik.
- Remélem, jól szórakoztál, Hinata, jól csináltad. Gyere – nyújtja ki a kezét, én pedig megrázkódok, de ekkor Hinata hangosan válaszol. 
- Én már nem tartozok hozzád, Neji-san! Szeretem Naruto-kunt! – kiáltja, mire Neji arca megnyúlik. 
- Ugyan, mégis hogy szerethetnéd ezt a tökfilkót?! Hagyd ezt a komédiát és gyere ide! – szikráznak a szemei, egy ér veszélyesen lüktet a homlokán. 
- Neji-san… én már ide tartozom – jelenti ki a Hyuuga lány rezdületlen tekintettel, mire unokabátyja arca eltorzul a dühtől. 
- Igen?! És ehhez mit szólsz? – kérdezi, aztán előhúzza pisztolyát Narutóra célozva, majd eldördül a fegyver. 
- NEEE!!! – sikítok Hinatával együtt, de ekkor halványan érzékelem, hogy Jiraiya elugrik mellőlem és Naruto elé veti magát. 
- Ero-sennin!!! – üvölt Naruto torkaszakadtából, a férfi pedig a porba hull. Erőt veszek magamon és odapillantok: a lövés a tüdejét találta el, amiből vér patakzik, szájából is vér buggyan elő. Légzése halk és szabálytalan. Belém hasít, hogy itt nincs megfelelő felszerelés a kezelésére. Könnybe lábad a szemem, hiszen tudom: meg fog halni. 
- Ó, na sebaj, majd másodszorra sikerül – vicsorodik el Neji, majd újra céloz, mi pedig dermedten várjuk, hogy ismét lőjön. Sasuke megmozdul, hogy ezúttal ő vesse magát a golyó elé, nekem pedig majd eláll a szívverésem is a félelemtől, és már én is ugranék, hogy Sasuke elé vessem magam, de felesleges. Neji annyira elvakult a dühtől, hogy túl sokáig kéjeleg a félelmünkben, mikor két nyíl hátulról eltalálja: egy a vállát, egy a karját. Kezéből kiesik a pisztoly és a földre esik, eddig mozdulatlan őrei most odahajolnak hozzá, de ekkor egy újabb, erőteljes hauri ellentámadás indul meg, és így, hogy vezetőjük megsérült a fegyveres behemótok nem tudják, mit tegyenek. Így van egy kis időnk, mindannyian Jiraiyához fordulunk, akinek az arca egyre lilásabb árnyalatot vesz, ahogy lassan megfullad. A francba! Ez is a mi hibánk!
- Ú-úgy tűnik, hogy… mégsem látogathatom meg – kezdi el, de ekkor egy köhögő görcs rázza meg. – Mégsem… menthetem meg… O-orochimarut – kapkod levegőért, de tüdeje már nem mozog együtt mellkasával. Kitör belőlem a sírás. – A-adjátok át neki… és Tsunadénak is… az üdvözletemet – nyögi még ki elkékült arccal, majd behunyja szemeit, hogy soha többé ne nyissa ki… 
- Ero-sennin… Isten veled, Ero-sennin – bőg Naruto, mint egy kisgyerek Ezalatt a pár nap alatt nagyon megszerette a férfit. Az én arcomon és Hinatáén is sós könnyek folynak végig. De csak ekkor veszem észre, hogy Sasuke egészen közel merészkedett Nejiékhez. Amíg tart a felfordulás, gyorsan odaszaladok hozzá, megragadom a karját és visszavonszolom, bár mintha ellen akarna állni. 
- Mennünk kell, ne hagyjuk, hogy Jiraiya áldozata feleslegessé váljon – emelem fel a földről Narutót, aki még szipog kettőt, de bólint. – Sasuke, mutasd az utat! – mondom, de lovagom lassan reagál csak, végül sóhajt egyet, majd elindul az ellenkező irányba, mi pedig futunk utána. Egy perc múlva meghalljuk újra a puskák ropogását és pisztolyok dördülését, a könnyeim pedig újra előtörnek, hallva a haurik utolsó nyögését, ami betölti az egész helyet. 
Kedvesem egy sziklás ösvényen vezet minket, ami visszavezet úgy tíz-tizenöt méterrel a falu felé, majd egy fánál megáll, s mikor félrehajtja a lombját, egy szűk kis ösvényt pillantunk meg mögötte.
Ekkor visszanézek a falura és felfordul a gyomrom a rengeteg vér és halott látványától. Valami mélységes borzadást érzek, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ember ilyesmire képes… És aztán megpillantok egy felfegyverzett izomagyú barmot, aki agyonveri a törzsfőnököt, aki bár megpróbál védekezni, esélye sincs fiatal és erős támadójával szemben. Végül a behemót a pisztolyát a szájába dugva szemrebbenés nélkül meghúzza a ravaszt. És Tiwanaku fejedelem agyveleje a földre loccsan… 
Nem gondolkodok egy pillanatot sem, agyamat ellepi a vörös köd, és egyszer csak azon kapom magam, hogy egy kisebb, ledőlt fát a csatatér közepére hajítok, majd kikapom Sasuke kezéből a La muerte de la Rosát, odafutok egy kiugró sziklapárkányra és elordítom magam.
- ELÉÉÉG!!! – száguld keresztül a hangom az egész kis völgyön, még ebben az állapotomban is meglep, hogy milyen jó az akusztika: sikerül elnyomnom a fegyverek és a csata zaját és hirtelen minden fej felém fordul. – Nézzétek! – mutatom fel a kezemben tartott vérvörös követ, a tömeg egy emberként hördül fel alattam. – Ezt akarjátok, nem?! Akkor gyertek és kapjatok el! A faluban már nincs semmi, az ÉN kezemben van a La muerte de la Rosa! – kiabálom el mindezt egy szuszra, és egy másodperc múlva a fegyveres tömeg megindul ki a faluból, keresve az ösvényt hozzánk. 
- Sakura, mégis mi a fenét művelsz?! – ránt el Sasuke, fojtott hangon sziszegve a fülembe. 
- Muszáj volt… - mondom halkan.
- Szerintem nagyon király voltál, Sakura-chan! – dicsér meg Naruto, mire kicsit elmosolyodok. 
- Cöh… mennünk kell! – sürget hercegem, de most nem engedek neki. 
- Biztosnak kell lennem benne, hogy követnek minket – válaszolom neki háttal állva, majd egy fél percig csendben állunk. Ezek után meghallom a talpak dübörgését a földön, egyre közelednek… ideje indulni. Jobban elhúzom a falombot, hogy véletlenül se tévesszék el az ösvényt, majd Hinata és Naruto után én is elkezdek futni, kedvesemmel a nyomomban. 
Nem tudom, hogy volt-e értelme annak, amit tettem, de ennyivel tartozunk ennek a népnek. A futás még jól is esik: nem kell se a halott Jiraiyára vagy Tiwanakura gondolnom, se Sasuke furcsa viselkedésével foglalkoznom, csak futni, futni… 
És lassan kiérünk az ösvényről, újra mellettünk csobog a folyó, amiben olyan furcsa kalandunk volt, és rohanunk ismét az életünkért. És ezúttal, az emberiség életéért is… Csak bírjuk…