Sasuke

Ahogy haladunk vissza a kunyhó felé, még mindig csak azon tudok gondolkodni, amit tegnap este Jiraiya mondott. Igazából azóta csak ez jár a fejemben. 
Nem tudom, hogy történt, de Sakura… nos, ő nagyon fontos nekem. Orochimaru miatt arra kényszerültem, hogy ne törődjek vele, mert nekem a feladatomra kell koncentrálnom… de mi van, ha ez nem igaz? Jiraiyának igaza van: amennyit azzal foglalkozok, hogy ne figyeljek Pinkyre, az már majdnem olyan, mintha foglalkoznék vele. Márpedig nem tudom figyelmen kívül hagyni, mert… ő Sakura. Az a tegnap esti csók… 
Amint a szállásunk elé érünk, Naruto hirtelen megtorpan, alig fér a bőrébe. Megköszörüli a torkát. 
- Szeretnék bejelenteni valamit. Talán korai még, de… - kezdi, aztán odalép Hinatához. – Én nagyon kedvellek téged, Hinata-chan, és szeretnélek jobban megismerni… Szerintem nagyon kedves és nagyon bátor lány vagy… Szóval légyszi’ legyél a barátnőm, mert iszonyatosan tetszel! – vigyorog rá, mire a Hyuuga csaj fülig vörösödik.
- N-naruto-kun – dadog szokás szerint hihetetlenül piros fejjel, kész csoda lesz, ha nem fog kiájulni. Dobe nem vár tovább, hanem egyszerűen odahajol és megcsókolja. Ennek láttára kissé megremegek.
Végül abbahagyják, Naruto meg megöleli Hinatát, hogy el ne essen. 
- Hát ez gyors volt – mosolyog rájuk Sakura, és bár látszik, hogy örül nekik, kihallom a hangjából a csalódottságot, aztán felém pillant, és keserű kifejezés jelenik meg arcán. Azt akarom, hogy mosolyogjon…
- Na látod, Teme, így kell ezt csinálni! – vigyorog rám Dobe. 
Kissé elgondolkozok. Akarom ezt? 
Aztán elmosolyodok. Igen, ezt akarom.
- Egyetértek – mondom, majd odalépek Sakurához, magamhoz húzom, és végre megteszem, amit már régóta akarok: lehelet könnyű csókot nyomok az ajkára, majd jobban elmélyítem.
Érzem, ahogy teste hirtelen megmerevedik, majd megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkát és elernyedve a mellkasomhoz simul. 
Utálom a közönséget, de most meg akartam mutatni, hogy döntöttem: azt akarom, hogy közöm legyen ehhez a lányhoz. 
Végül aztán elválunk, ő a karjaimba simul, és én tudom, hogy itt a helye. A kezemet lassan húzom végig a hátán, és szorosabban húzom magamhoz, érezni akarom őt.
Egy darabig csendben állunk így, majd Sakura megszólal. 
- Sasuke… szeretlek, ugye tudod? – kérdezi kissé remegve, de tisztán érthetően. 
Végigborzongok, s hirtelen elönt az érzés: ez a lány az enyém. Hozzám tartozik. És én azt akarom, hogy boldog legyen velem. Melegség jár át.
- Tudom – felelem neki, majd elmosolyodok,a fejem a hajába fúrom és beszívom a cseresznyeillatát. 
Sokáig állunk így, mikor is közbeavatkoznak… 
- Khm, talán zavarok? – kérdezi egy jól ismert hang, s mikor odafordulunk Jiraiya fehér üstökét látjuk magunk előtt, a vigyort szerintem semmivel sem lehetne letörölni a képéről. 
- Nem látja? – kérdezek vissza, de azért egy picit rámosolygok. Nem fogom elfelejteni, hogy ő nyitotta fel a szemem. 
- Sajnálom, igazán nem akartam megzavarni az intim pillanatot – mondja hamiskásan – de fájdalom, lassan indulnunk kéne, még van jó néhány feladatunk – vigyorog még mindig. – Persze egy tizenkét perces szünetet közbeiktathatunk – szélesedik, ha lehet, még inkább a mosolya, mire Sakura elvörösödik. 
- Pár perc és indulhatunk – makogja zavartan, majd elhúzódik tőlem, és a boldogság csak úgy sugárzik az arcáról, mire engem is jó érzés önt el, s egy pillanatra tágra nyílik a szemem a döbbenettől. Boldogság… nem hittem, hogy még részem lehet benne.
Hálásan, ugyanakkor elégedetten mosolygok Rá, aki, mielőtt bemegy a sátorba, felágaskodik és még egy apró csókot nyom az ajkamra.
- Nahát, nem is tudtam, hogy ti ilyen jóban vagytok. Attól tartok, le kell mondanom Sakura-chanról – fordul hozzám Jiraiya, mire egy apró mosolyra húzom ajkam. 
- Úgy tűnik – felelem, mire rám kacsint. 
Ekkor Sakura Narutóval és Hinatával együtt – akiket észre sem vettem, hogy időközben leléptek - kilépnek a sátorból. Naruto arcán rókavigyora ül, s szeméből, akárcsak Hinatáéból, sugárzik az öröm. Egy pillanatra nem is tudom, hogy mit gondoljak arról, hogy mindenki ilyen hirtelen és egyszerre lett happy, kissé túl jónak tűnik, hogy igaz legyen, de aztán eloszlatom a kétségeimet. Sakurának sok szenvedést okoztam, megérdemli a boldogságot. 
- Na, akkor mindenki kész? – néz ránk Jiraiya, mire bólintunk, majd elindulunk mögötte, két kézen fogott pár. Bármennyire is örülök, van ebben valami nagyon szokatlan… 
Kb. tíz perce sétálhatunk, már rég kiértünk a kis faluból, és az erdőben haladunk, mikor az ősz férfi megtorpan. 
- Mi az, miért álltunk meg? – kérdezi Sakura, mire Jiraiya elmosolyodik. 
- Itt vagyunk – mutat a mellette lévő egyszerű kis bokorra, én meg felvonom a szemöldököm. Tudtommal egy sírt jöttünk megnézni, nem pedig kertészkedni akarunk… 
Mikor látja zavarunkat, széles vigyor jelenik meg az arcán, majd odalép a bokorhoz, dobbant párat a lábával, mire a bozót félrecsúszik és alatta, egy föld alatti üregben egy hauri katona feje bukkan fel. Jiraiya odaszól neki valamit, mire az őr félrehúzódik, szabad utat engedve nekünk. 
A nyílásba kőlépcső vezet le, a falakat ugyanolyan simára csiszolt kőlapokkal rakták ki, mint a vízesés mögötti barlangban. Az őr fáklyával a kezében mutatja nekünk az utat. 
Már több perce megyünk lefelé, mikor végre véget ér a lépcső. Vezetőnk hirtelen megtorpan, és megnyomja a kőfalon az egyik festett mintát, amiről kiderül, hogy kőgomb. 
- Ez hatástalanítja a védőrendszert, ha nem kapcsolnánk ki, a pengék felnyársalnának – magyarázza Jiraiya. 
Most egy kisebb teremben vagyunk, a fala végig festményekkel van díszítve, állapotukból ítélve gyakran javíthatják. A képek a kő legendáját elevenítik meg, szép, aprólékos munka. 
Tovább vezető ajtót viszont nem látok sehol, de vezetőnk ezt gyorsan megoldja: minket a terem közepére terel, majd egy újabb helyet keres a falon, s mikor megnyomja, a padló közepe, ahol mi is állunk, elkezd süllyedni. Úgy látszik, szeretik ezt a trükköt…
- Hihetetlen, micsoda fizikai ismereteik voltak már olyan régen is! – sóhajt ábrándozva Sakura. 
- Hát, igazából ezek itt, meg az edzőbarlang sem olyan régiek, pusztán megközelítőleg száz éve érték el ezt a technikai szintet. De az biztos, hogy lenyűgöző, a mi ún. modern világunkban nem is tudják az emberek, hogy milyen hatalmas és elképesztő kultúrák léteznek mind a mai napig – válaszolja az ősz hajú, mire Sakura álmodozva bólint. Most jövök rá, hogy a régészet neki a második szerelme. 
Aztán nem süllyedünk tovább, hanem megérkeztünk a kincses szobába, vagy nem tudom, minek hívjam ezt a helyet. Drágakövek, aranytányérok – és ékszerek, szépen megmunkált eszközök, rengeteg kakaóbab, ha jól látom, és egy rakás szárított rózsa. 
- Ezeket vitte magával a másvilágra… - mondja halkan Sakura, majd az őrhöz fordul, és kérdez valamit hauri nyelven, mire az röviden válaszol. – Szóval mind eredeti… - suttogja maga elé, és a szeme hihetetlenül csillog, hogy mindezt láthatja. 
Körülnézek, ennek a teremnek a végén sincs ajtó. A vezetőnk odamegy megint a falhoz, megkopogtatja, mire a falon egy apró nyílás keletkezik, mi pedig gyorsan bemegyünk. Egy alacsony folyosón lyukadunk ki, aminek a végén már van ajtó.
- Itt vagyunk – szólal meg Jiraiya, én pedig nagyot nyelek. Bízok benne, hogy megtaláljuk a követ. 

Sakura

Mikor Jiraiya ezt kimondja, megborzongok. Túl soknak tűnik ez a jóból. Sasuke végre nyíltan megmutatta, hogy szeret… vagy valami olyasmit. De ha ő már mindenki előtt meg mer csókolni, az bizony jelent valamit. 
És most itt van Umgabug sírja, pusztán néhány lépésnyire tőlem, és ez még a kő nélkül is az évszázad felfedezése! Elképesztő, amire egész életemben vártam, most egy karnyújtásnyira van tőlem… Meg kell találnom a követ. Meg fogjuk találni. 
A vezetőnk végül odalép az ajtóhoz, három rövidet és két hosszút kopogtat rajta, mire az ajtó kinyílik egy belső őr keze által. Lelkesedve várom a pillanatot, mikor beleshetek, de mikor ez megtörténik, kissé csalódottnak érzem magam. A falakon se festés, se írás, pusztán egy kőkoporsó van a terem közepén, de semmi díszített faragvány nincs rajta. Ez a hely tényleg sokkal ősibbnek tűnik, mint ahol eddig jöttünk keresztül, és a hely semmitmondó külseje is jelzi, hogy az előző termeket később építették, és ami a legfontosabb: a haurik biztosra akartak menni. Nem akarták, hogy bárki is megtalálja ezt a helyet, ezért a dzsungelben mélyen a föld alá rejtették, ha valaki rá is találna, se tudná, kinek a sírja ez. 
Ez a rengeteg biztonsági intézkedés viszont csak egyet jelenthet: a La muerte de la Rosát ide rejtették. 
- Tessék – fogja meg a karom Jiraiya, és mikor odanézek, látom, hogy régészfelszerelést tart a kezében vésőkkel és ecsetekkel, gondolom a sajátja. 
- Ó, köszönöm – veszem el hálálkodva, de a férfi komor arckifejezése lelohasztja az én mosolyomat is. 
- Én már számtalanszor végigkutattam ezt a helyet, a haurikról nem is beszélve, akik már évezredek óta keresik a követ. Ha szétrombolnák, valószínűleg meglelnék, de mivel ez egy szent hely, nem teszik. És amúgy is így van mindenki a legnagyobb biztonságban – mondja, én pedig egyre jobban elszontyolodok, ugyanakkor még mindig biztos vagyok benne, hogy valahogy nekünk sikerül megtalálni a követ. – Gyertek, nézzétek meg a nagy zsarnokot – szól Jiraiya, és elindul a terem közepére a sírhoz, amiről eddig észre sem vettem, hogy nincs rajta a teteje, így tökéletesen láthatjuk Umgabug meglepően jó állapotban megmaradt testét: még a húsa is rajta van, csak eléggé megzöldülve és elrothadva, meg a pólya maradványai is rajta csüngnek. 
- Nahát, itt is mumifikáltak? – kérdezem meglepődve, mire Jiraiya bólint. 
- Egyedül a királyokat, bár ők nem szedték ki az összes belső szervet, hanem csak a szívet, meg az agyat, amit aztán elégettek, így áldozva istenüknek – feleli, mire én bólintok, aztán összecsapom a tenyerem. 
- Na jó, lássunk hozzá. Ha jól sejtem, a kőről pusztán annyit tudunk, hogy „ott leled, ahol a Szíved” – kezdek bele, s szinte hallom, ahogy az agyam elkezd pörögni. 
- Micsoda?! Hinata-channál van a kő?! – kiált fel Naruto, mire a Hyuuga elvörösödik, én pedig nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak, olyan édes. Naruto még mindig büszkén fogja Hinata kezét, és látszik rajtuk, hogy boldogok. De a kezdeti, belátom, kicsinyes, irigységem már eltűnt, hisz végre együtt lehetek Sasukéval. Meg is ragadom a kezét, ujjai végigsimítják az enyémeket, bennem pedig hirtelen vágy lobban, hogy minél közelebb érezzem őt magamhoz. Egy puszta kézfogástól… 
Inkább gyorsan elengedem, így nem lehet dolgozni. 
- Na jó, nem sokkal vagyunk előrébb… azt hiszem, lassan meg kell vizsgálni mindent – jelentem ki, majd előveszek egy ecsetet. 
- És h-holnapig meg kéne t-találni, mi-mielőtt Neji-sanék ideérnek – jegyzi meg halkan Hinata, és ez hirtelen feldob. Nincs sok időnk és a kezünkben a világ sorsa… szuper! 
Ezek után elkezdjük a munkát. A sírt kutatom át először, nincs-e mégis valami rejtett jelzés, csapda, kőgomb, vagy bármi, amin elindulhatnánk, de semmi. Még a hulla alatt is megnézem, a hauri őrök rosszallása ellenére is, de ott se találok semmit.
Ezek után jöhet a padló és a falak átkutatása. Semmi. 
Még a plafont is átvizsgálom Sasuke nyakába ülve, és bár így nehéz koncentrálni, attól még biztos vagyok benne, hogy ott sincs semmi. A folyosóra is kimegyek, mert az még hozzátartozik a sírkamrához, de akármeddig kutathatok, nem lelek semmit. Órákon keresztül dolgozunk, épp csak ebéd meg WC szüneteket iktatunk be (na jó, plusz néhány csókszünetet), míg végül délután jut eszembe az ötlet: mi van, ha mégsem ide rejtették? Sőt, ami még rosszabb… mi van, ha a kő nem is létezik? Ha mindez csak egy gigantikus méretű hecc?
De ez utóbbi gondolat után rögtön meg is rázom a fejem, a kőnek léteznie kell. Ha más miatt nem, akkor Sasuke varázslatos gyógyulása miatt hiszek benne. És szinte az is biztos, hogy itt van, de… hol? Talán valahol a földbe dugták és csak utána falazták be? Csak akkor tudhatnánk meg, ha szétrombolnánk ezt az egész helyet, azt pedig nem csak a haurik nem engedik, hanem én sem hagynám. 
A régiek is tudhatták, hogy egy ellenséges, idegen nép előtt ez a hely nem lesz szent és simán lerombolhatják… de ha nem a földben, hát akkor hol van a kő? 
Hosszú guggolás után fáradtan lépek Sasukéhoz, aki készségesen megölel engem. Még mindig hitetlenkedek kicsit, hogy végre összejöttünk, de meg tudnám szokni, ahogy ez a két izmos kar átölel. 
Így maradok egy kicsit, hogy megnyugodjak és feltöltődjek, és hogy valahogy le tudjam nyelni a csalódásom. Talán mégsem rólunk szól a jóslat… talán a kiválasztottaknak megnyílik a fal, vagy nem tudom…
Hirtelen felnevetek, mire Sasuke kérdő tekintetét érzem magamon. Kicsit elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek.
- El se hiszem, hogy képes voltam komolyan venni azt a jóslatot… - mondom neki, majd a mellkasába fúrom a fejem, ő pedig gyengéden simogatja a hátam. Illatától megnyugodok, sőt, elbódulok, és újra feléled bennem a vágy. 
Elhúzódok tőle, és újra megnézem az egyik sarkot, minden remény nélkül. Egy idő után arra leszek figyelmes, hogy Naruto nagyban magyaráz valamit Hinatának, ahelyett, hogy a munkára koncentrálna. 
- Naruto, volnál szíves segíteni esetleg? – kérdezem idegesen, kioktató hangon, de a szőke nem veszi fel, hanem rám vigyorog. 
- Persze, persze, csak azt meséltem Hinata-channak, hogy ez a szív dolog a Karib tenger kalózait juttatta eszembe, tudod, Davy Jones szíve, amit a ládába rejtett – magyarázza, majd a kezével elkezd pumpálni egy szívet imitálva, mint ahogy a filmben is tették. 
- Sasuke… üsd le kérlek – fogom meg a fejem, én már túl fáradt vagyok Naruto értelmetlen hülyeségeihez. 
- Idióta – szólja le az Uzumakit a lovagom, majd egy közös sóhaj után századjára is nekilátunk átvizsgálni a kis sírkamrát. 
Alig egy félóra múlva Jiraiya lép be az első őrrel az oldalán. 
- Találtatok valamit? – kérdezi reménykedve, de szomorú tekintetünk láttán rögtön látja, mi a helyzet. – Már besötétedett, mára hagyjátok abba – mondja szomorúan, mi pedig felállunk, majd csalódottan követjük. 
Meglepetésünkre (ősz barátunk is megdöbben) a törzsfőnök kint vár bennünket, szintén ugyanazzal a reménykedő arckifejezéssel, de elég egy pillantást vetnie ránk, hogy felmérje a helyzetet. 
Csendben visszaballagunk a táborba, csak Tiwanaku és Jiraiya beszélgetnek a hadi állásról. Szavaikból azt veszem ki, hogy már nagyjából felkészültek, az istenüknek is mutattak be lámaáldozatot, de összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy semmi esélyük sincs Nejiék ellen. 
Olyan, mintha minden ellenünk dolgozna, és csak még inkább elszomorodok, mikor arra gondolok, ha megtaláltuk volna a követ, akkor megmenthettük volna ezt a népet. 

Naruto

Egész napos földön fetrengés, porolás, vésés, meg mittomén mi után semmi! Pedig azt hittem, gyorsan megtaláljuk a La muerte hogyishívjákot, csak tudnám, miért adtak neki ilyen bonyolult nevet… 
Viszont annyira boldog vagyok! Úgy látszik, én is tetszem Hinata-channak, és egyre jobban beilleszkedik, aminek nagyon örülök. 
Bár valamit nagyon furcsállok. A sírban a Hyuuga lány többször rajtafelejtette a szemét Temén, aki ha viszonozta a pillantást, nagyon furán bámult rá. Ráadásul az a megjegyzése a drágámnak, hogy Sasuke tudna beszélni…
Baljós sejtelem kezd körvonalazódni bennem, azt hiszem, jobb, ha ezt még vacsora után megbeszélem Hinata-channal, mert aggódok. 
A vacsora megint csak marcipán, gyümölcsök és csicsa, ami még mindig nagyon finom, de most elég lesz egy pohárral is. Este rendesen felöntöttem a garatra, csoda, hogy nem rókáztam és még szerencse, hogy Cukorróka (mert a kedvesem olyan édes és a kedvenc állatom a róka) itt volt. Akkor meséltem neki a gyerekkoromról, meg vicces gimis élményekről, és ő is mondott egy-két szót, milyen volt az élet Orochimarunál… 
Elég durva kiképzést kaptak Nejivel mindketten már kiskoruktól kezdve, ő csak öt éves volt, mikor az a kígyó magához vette őket. Elmondta, hogy annak a gonosz kígyónak a világon mindenhol rejtett föld alatti bunkerjai vannak és olyan modern felszerelése, hogy a hauriknak nincs sok esélyük. De a mai nap csalódása ellenére is úgy érzem, meg fognak menekülni. És ha még egyszer visszajövünk ide, megmutatom nekik, hogy nem a marcipán a legkirályabb kaja a világon, hanem a ramen! 
Az meg hihetetlen, hogy Sasuke koma végre lépett, ráadásul mindenki előtt! Nem gondoltam volna soha, mindig utálta, ha mások nézik őt.
Elmosolyodok. Teme végre belátta, hogy szereti Sakura-chant, valószínűleg még jobban, mint én azt gondolom. Feltételezem, már mindenféle pózban elképzelte… 
És jó dolog a főnököt is ilyen boldognak látni. Amíg azzal a szemét Nejivel volt, addig sosem volt ilyen, még az elején sem. És kevésnek sem lehet mondani az együttöltött időt, hisz bár még csak egy jó hónapja ismerik egymást, éjjel-nappal együtt voltak. Én se akarom elsietni a dolgot Hinata-channal, annál sokkal fontosabb nekem.
De most együnk! 
Már egészen besötétedett, mikor befejezzük a vacsit, Sakura-chan Temével pedig átmegy a saját szobájukba. Egek, még jó hogy van ajtó, remélem, nem lesznek azért túl hangosak, hihi!
Én pedig odafordulok Hinata-chanhoz, hogy megbeszéljem vele aggodalmamat. 
- Öhm, Hinata-chan… esetleg ismerted Sasuke-temét korábbról? – kockáztatom meg a kérdést, mire meglepetten, tágra nyílt szemmel kapja fel a fejét. Mintha kicsit félne, de asszem, csak képzelődök. 
- Sasuke-sant? Nem… nem hinném, hogy valaha találkoztam vele – válaszolja (velem beszélve már nem dadog), de közben lesüti a szempilláit, így nem láthatom azt a két szép levendula szemét. 
- Szóval nem az ex-pasid? Akkor miért bámultad ma annyira? – kérdezem sértett, féltékeny hangon, nem az első eset lenne, hogy aki tetszik, inkább az Uchihát választaná. 
- Mi? Jaj, dehogyis, Naruto-kun. Én… én nem is néztem rá… biztos csak azt láttad, ahogy elbambultam, és véletlen pont ő volt ott – magyarázkodik még mindig félrenézve, a hangja a végére erősen megremeg. 
- Hinata-chan, én bízok benned, de… ugye nem titkolsz semmit? – húzom össze a szemöldököm, mire kirázza a hideg, majd rám mosolyog. 
- Dehogyis, Naruto-kun… semmit – mondja, de mosolya hamisnak tűnik, és mintha félne. Attól tartok, mégiscsak rejteget valamit.
Magamhoz vonom, mire kissé megnyugszik. Majd ha el akarja mondani, akkor elárulja. Talán majd Sasukét is megkérdezem, hisz tudom, hogy ő is titkol valamit, és ez az egész ügy egyre inkább bűzlik… 

Sasuke

Vacsora után (kezd elegem lenni a marcipánból, utálom az édességet) átvonulunk Sakurával a mi szobánkba. A vágy éget, de türtőztetem magam. Ő megy előttem, majd hirtelen megtorpan. Aztán felém fordul, és még pislogni sincs időm, mikor már a derekam köré fonja lábait, ajkát pedig az enyéimre tapasztja. Kéjes bizsergés fut végig rajtam, majd megragadom egyik kezemmel a fenekét, a másikkal a hátát tartom, és szenvedélyesen viszonzom a csókot. Észre sem veszem, és az ágyon kötünk ki. Egyre csak csókolom, miközben szikrázik körülöttünk a levegő, a kezem becsúszik az apró top alá, hogy vándorútra induljon felfelé…
- Sasuke… én… én még nem állok készen erre… - tolja el a kezem gyengéden, mire én sóhajtok és kissé keserűen elmosolyodok. 
- Tudom… - nézek a szemébe, majd emberfeletti erővel megmerevítem magam, és a gondolat, hogy azzal, hogy leállítom magam, neki teszek jót, elég erőt ad. 
Egy darabig csöndben bámuljuk egymást, úgy, mint még soha, mert most végre egyikünk sem rejti el az érzéseit. Még én sem. Aztán újra megcsókolom lágyan, édes ajkának érintése kellemesen bizserget, de ez most nem annyira a vágyat, hanem az összetartozás érzését erősíti bennem. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de mindennél fontosabbá vált számomra. Végül Sakura töri meg a csendet. 
- Miért? – kérdezi halkan.
- Hmm?
- Miért én? Azt hittem, idegesítelek – mondja csendesen, szemében millió kérdést látok. 
- Még most is idegesítesz – kezdem jegesen, mire megrémül, aztán elvigyorodok. – Mert egyszerűen az őrületbe kergetsz – válaszolom, aztán komolyabb hangnemre váltok. – Te vagy az egyetlen, akit komolyan érdekel, ki vagyok… te figyelsz rám… és ez idegesítő érzés, mert ilyen még sosem volt – felelek őszintén, és engem is meglep szavaim igazsága. 
- Majd hozzászoksz – mosolyog rám, amit viszonzok. 
- Igen… először azt hittem, te is csak egy vagy a sok közül…
- Pedig már első alkalommal is igazán levettelek a lábadról – kuncog, én pedig szélesen elmosolyodok
- Az biztos, főleg a vörös csipkés bugyid tetszett – vigyorgok rá pimaszul, és még most is képes a gondolatra elpirulni, miután már kétszer láttam meztelenül. 
- Micsoda?! Mikor láttad? – néz rám, mire felnevetek.
- Mikor felálltál, drága – húzogatom a szemöldököm, mire elneveti magát, aztán egy ideig csendben fekszünk. - Akkor nem gondoltam volna, hogy még egyszer találkozni fogok azzal a szerencsétlen kiscsajjal – nevetek, mire gyengéden a karomba bokszol és kinyújtja a nyelvét. 
Egy darabig csak a másik légzését hallgatjuk, aztán megtöröm a csendet, el akarom neki mondani, hogy ő nem egy szerencsétlen kiscsaj, hanem egy okos, érett nő.
- Te vagy az első, akinek igazán vannak elvei… akinek van személyisége… aki törődik másokkal és a világgal… mennyire mások vagyunk – súgom csak úgy magamnak a végét, de meghallja. 
- Annyira talán mégsem. Csak a bátyádon akarsz segíteni… az életedet kockáztatod érte – mondja, miközben félresöpör az arcomból egy szemembe hulló tincset. Kissé megborzongok. – Szerintem, amíg valaki képes így szeretni valakit, addig valóban ember… egy jó ember. És még ha meg is szűnik a mellkasunkban a szívünk dobogása, a szeretet örök. Sasuke, te jó ember vagy - magyarázza biztatóan, nekem meg tágra nyílik a szemem, Sosem hittem volna, hogy ilyet gondol rólam. – Nagyon szereted Itachit, ugye? 
- Hisz a bátyám… - felelem, és bár egy kicsit még mindig sokkolva vagyok attól, amit az előbb mondott, most eszembe jut, hogy én gyakorlatilag Sakura ellen dolgozok… Ha megtudja, egy világ dől benne össze… még hogy jó ember… 
- Szeretlek, Sasuke… - mondja végül egy ásítás közben, én pedig megrándulok. Nem tudhatja meg… 
- Köszönöm… - válaszolom, mire a mellkasomra hajtja a fejét, gyengéden átkarol, majd szinte rögtön el is alszik. 
Úgy kell csinálnom, hogy ne tudja meg…

Éjszaka, miután elalszunk – s bár boldog vagyok, mégis kínzó kérdések kísértenek, mielőtt álomba merülök – furcsa álmok gyötörnek. Naruto megjegyzése miatt Davy Jonesról álmodok, hogy a dzsungelben áll egy vödör vízben, aztán egyszer csak elvigyorodik, majd a mellkasához nyúl és kitépi a szívét, de a szíve helyén a La muerte de la Rosa van. Rátekeri csápos kezét és egy szempillantás alatt összeroppantja, majd elindul felém, de ekkor átváltozik Sakurává, aki susogó hangon ismételgeti: „… mellkasunkban a szívünk… mellkasunkban a szívünk…”
Lihegve ébredek fel hajnalban, tágra nyílt szemekkel bámulok magam elé és átjár az az érzés, mikor rájössz valamire, anélkül, hogy tudatosan gondolkoznál rajta, mintha a tudatalattid azóta a problémával foglalkozna, mióta hallotta. Hiszen olyan egyértelmű. 
A mellettem fekvő Sakurára pillantok, akinek rózsaszín haján megcsillan az ablaknyíláson beáramló holdfény. Amint rá tekintek, újra eltölt a boldogság érzése, de szinte rögtön társul mellé az aggodalom is. Nem tudhat róla… Most van lehetőségem megtalálni… 
Gyorsan felkapok magamra egy nadrágot, majd egy pillanat alatt kint is állok az éjszakában. Egy teremtett lelket se látni, ami nem csoda, így hajnali négy felé (a vízeséses kaland óta nem volt rémálmom), így észrevétlen tudok maradni. 
Gyorsan haladok, így néhány perc alatt elérem azt a bokrot. Félrehúzom én magam, és szerencsém van, az őr hortyog. Csendesen lelopakodok mellette, a fáklyát elveszem mellőle, majd elindulok. Még szerencse, hogy megjegyeztem, mikor miket kell megnyomni. 
Öt perc alatt leérek a folyosóra, az ajtó mögül fényt látok kiszűrődni. 
Kopogtatok három rövidet és két hosszút. Az ajtó készségesen kinyílik, és egy értetlen, álmos fej bukkan fel mögüle. 
- Megbeszéltük, hogy még átvizsgáljuk a helyet, minél hamarabb, mielőtt jönne az ellenség – rögtönözök gyorsan, az őr pedig elég fáradt, hogy kérdés nélkül higgyen nekem. – Jobban tudnék koncentrálni, ha egyedül lehetnék bent – jegyzem meg, mire az bólint és komótosan kisétál.
Amint becsukódik mögötte az ajtó, a sírhoz rohanok. Megint megrázom a fejem, nem tudom, hogy nem jöttem rá hamarabb. Nem tudom, hogy nem jöttek rá évezredek alatt. 
A kezemmel megfogom a megmaradt pólyát a halott mellkasán és félrehúzom. Elfintorítom az arcom a hirtelen megcsapó bűz és foszladozó hús látványa miatt, de most nem finomkodhatok. A kezemmel benyúlok a mellkasába, a hús és a csontok könnyen engednek a kezemnek. Hirtelen hideget és laposat érintek. Megragadom és kihúzom. 
A kő a lámpa fényében vérvörösen ragyog, szikrái millió irányba szétszóródnak. Nyelek egyet. 
Megvan. Megtaláltam a La muerte de la Rosát.
Egy darabig csak bámulom, képtelen vagyok felfogni, hogy tényleg sikerült. Aztán behunyom a szemem, sóhajtok egyet, és érzem, hogy újra tudok rendesen gondolkozni. 
Egy perc után döntök. Nem mutatom meg senkinek, hanem mielőtt Orochimaruék támadnak (valahogy megpróbálom elérni Nejit a fülemen lévő adóvevőn keresztül), kicsempészem és odaadom nekik. 
Zseb híján a nadrág korcába dugom a követ, hogy kívülről ne látszódjon. Még egy darabig mászkálok össze-vissza, majd mikor úgy érzem, már elég ideig voltam bent, dobogó szívvel kinyitom az ajtót és elmegyek az őr mellett, aki el is aludt. 
Gyorsan végigrohanok a folyosón, a kincses kamrába, onnan fel, elosonok a hauri mellett és csendesen kimászok a bokron. De kint már várnak rám…
- Naruto?