Sakura

Lassan úgy érzem, hogy elfogy a levegőm, rossz érzések kerítenek hatalmukba. Mi van, ha Hinata tényleg csak hazudott és csapdába akar csalni? Most olyan reményt adott, amit egyáltalán nem vártam, reményt, hogy lehet, mégis meg fogjuk találni a követ. Mi van, ha ez csak káprázat? Nincs levegőm…
De ekkor Sasuke bokája hozzáér a lábamhoz, és akármennyire bizarr, ettől megnyugodok. Eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül. És ez a jó érzés tovább fokozódik, ugyanis a fény erősödik, és szinte észre sem veszem, már kint is vagyunk a levegőn. Hatalmas adagot szívok a tüdőmbe, majd Sasukéra mosolygok. Ő viszont nem engem néz… hanem azt a rakás lándzsát, amit ránk szegeznek! Úristen! Vagyis… várjunk csak! Akkor emberek vannak itt!
- Ti meg… kik vagytok? – bukkan fel a sok sötét alak között egy hosszú, fehér hajú férfi, de a félhomály miatt nem látom az arcát. Egy pillanatig csak bámulok meredten, majd leesik. 
- Maga japánul beszél?! – kérdezem szinte hisztérikusan a döbbenettől, mire az alak hátraveti a fejét és hahotázni kezd. 
- Nem gondoltad volna, mi? – nevet, és persze egy idő után Naruto is rázendít, bár nem vagyok benne biztos, hogy érti a szituációt. A lándzsások úgyszintén. De ez most nem fontos. Itt egy japánul kifogástalanul beszélő ember, a haurik között. Sőt, mintha a vezérük lenne! Ilyen nincs…
- Ez nem lehet… - mondom ki hangosan is a gondolatomat, majd megrázom a fejem.
- Dehogynem! Na, hadd lássalak jobban titeket! – hagyja abba a röhögést, majd a kezébe nyomnak egy fáklyát és megteszi azt a pár lépésnyi távolságot, ami köztünk van. – Esetleg kijöhetnétek a vízből – jegyzi meg, majd pár szót suttog az egyik társának a fülébe, aki hauriul azt ordítja: „Vissza!”, mire a lándzsák visszahúzódnak, szabad utat engedve nekünk. Lassan kiúszunk a partra, majd óvatosan kikecmergünk a folyóból. Amint kiszállok a vízből, végigborzongok. Ezt a helyet átjárja a misztikum. Újra a hatalmába kerít az az érzés, mint amikor láttam Sasuke hátát begyógyulni. Körülnézek. Amerre csak a szem ellát, mindenfelé rózsák vannak, mindenféle formájú és színű, de a legtöbb vörös. Bódító illatuk körbeleng mindent, kellemes bágyadtságot okozva. A holdfény megcsillan a vizes levelű, buja növényzeten, és felfedi a kissé távolabb lévő kunyhókat. Sóhaj hagyja el az ajkamat: minden olyan gyönyörű, mint egy álomban. 
Veszek egy mély levegőt, hogy valamennyire elfojtsam izgalmamat, és most a haurikra emelem tekintetemet. Vagy húsz-huszonöt férfi vesz minket körül, meztelen testüket csak egy ágyékkötő takarja, ami viszont gazdagon hímzett. Mindegyikük kezében lándzsa, amennyire látom a gyér fényben, a hegyük kőből van és nagyon éles, a szárukra bőrből díszeket erősítettek. Érzem, hogy hevesen kalapál a szívem, legszívesebben odamennék és pofátlanul bámulnám és körülugrálnám őket, de azt hiszem, egyelőre nem tehetem ezt. 
Most a fehér hajúra nézek, akinek az arcát megvilágítja a fáklya fénye, így végre jobban szemügyre vehetem. Egyedül ő visel nadrágot, de felül ő is ruhátlan. Már az ötvenen túl lehet, de a szeme vidáman csillog, a mosolya jóságos, és az egész lénye nyugalmat áraszt, ami most nagyon is jól jön. 
- Ki maga? – töri meg végre a csendet Sasuke, nem túl kedvesen, és mintha a haurik is kissé erősebben fognák a lándzsát. Nyelek egyet és kicsit megbököm az Uchiha oldalát, jelezve, hogy figyeljen jobban a modorára. 
- Mondjátok el ti, akkor én is elmondom. Tetszetek nekem gyerekek, szóval ne akarjatok jó nagy szarba kerülni – nevet fel a mondat végén, majd abbahagyja, és hirtelen élesen néz ránk, hogy cseppet inába száll a bátorságom. De nem Narutóé.
- Az én nevem Uzumaki Naruto! – csap vigyorogva a mellkasára. – A kedvenc színem a narancssárga, szeretem a harcot, mindig győzök és a ramen a kedvenc ételem! – mutatkozik be, a fickó pedig elröhögi magát. 
- Tetszel nekem kölyök, kicsit idióta vagy, de van benned kurázsi – mosolyog a szőkére, ő pedig büszkén kihúzza magát. Aztán ránk villantja kíváncsi, éles tekintetét. Összeszedem magam, majd kissé előbbre lépek. 
- Én Haruno Sakura vagyok, régész. Naruto az asszisztensem… és biztosíthatom, hogy békés szándékkal jöttünk – darálom el még a végén, egy pillantást vetve a körülöttünk lévő harcosokra, akik kissé még hátrébb húzódnak. 
- H-hyuuga Hi-hinata – makogja a lány, akiről szinte el is feledkeztem, de most ránézek: félősen remeg, de úgy tűnik, a tény, hogy Naruto mellette van, erőt ad neki. Egy kicsit elmosolyodok, vicces, hogy az az idióta kedveli ezt a lányt, aki az ellenségünk (volt), és az érzés kölcsönös. 
Remélem, nem fogja bántani Narutót, mert akkor velem gyűlik meg a baja…
Észre sem veszem a beállt csendet, de aztán rájövök, hogy Sasuke még nem mutatkozott be. Gyorsan megbököm az oldalát megint, mire kelletlenül kinyögi:
- Uchiha Sasuke – Nos igen, tömör, mint mindig. 
A fehér hajú még egy ideig rajtunk pihenteti a tekintetét, majd szélesen elmosolyodik.
- Jiraiya vagyok – mondja, egy kissé meghajtja a fejét felénk, mi pedig viszonozzuk (kivéve lovagomat, nem ártana majd megtanítani az udvariasságra…). 
Olyan érzésem van, mintha már hallottam volna ezt a nevet… aztán hirtelen rájövök. 
- Várjunk csak! Véletlenül nem ismer egy Tsunade nevű nőt? – kérdezem óvatosan, de már biztos vagyok a válaszban. 
- Ó, hát ismered a jó öreg Tsunadét? – kiált meglepetten, majd sunyi kéjenc arckifejezést ölt magára. – Még mindig olyan nagy a melle? – jön közelebb bizalmaskodva, mire tágra nyitom a szemem. 
- Perverz! – lépek hátra, mire duzzogni kezd, de nem sokáig.
- Akkorák, mint egy ház! – húzogatja a szemöldökét Naruto, majd mindketten elvigyorodnak és összepillantanak. Azt hiszem, felfedezték egymásban a hasonló szellemet… egek, két perverz idióta! Mi lesz ebből?
- Mi újság a vénlánnyal? Tényleg, nem ment férjhez? – kérdezi, miután abbahagyja a vigyorgást. 
- Nem, tudtommal legalábbis… - húzom el a számat, nem erről akarok beszélni. Aztán élesen ránézek. – Ő küldött – hangsúlyozom, mire Jiraiya pillantása rögtön komolyabbá válik. 
- Odaadta a térképet? – kérdezi, mire bólintok, aztán elmerül a gondolataiban. – És Orochimaru pajtás? Vele mi van? – teszi fel a kérdést egy kis gondolkodás után, aztán meglepetten felnéz, mikor észreveszi, mennyire megfagy körülöttünk a levegő. – Mi van?
- Orochimaru… egy gonosz dög – sziszegi Naruto, mire felhúzom a szemöldököm, de nem szólok semmit. 
- MI VAN?! – pattanak ki a szemei, majd döbbenten néz ránk. Hát persze, ő nem tudhatja, hisz mikor még velük dolgozott, akkor az a szemét még jó ember volt… 
De ekkor Hinata tüsszent egyet, és csak most tudatosul bennem, hogy (újfent) csurom vizesek vagyunk. 
- Nem beszélhetnénk meg ezt máshol… egy kicsit szárazabb helyen? – kockáztatom meg, mire elcsigázottan bólint.
- Persze, persze, gyertek utánam – mondja, mint aki gondolataiban messze jár. Úgy tűnik, ez elég súlyos csapás lehetett neki, azt kell gondolnom… Orochimaru a legjobb barátja lehetett. 
Mindenesetre elindul az egyik irányba automatikusan, mi pedig követjük őt. Sok kunyhót hagyunk magunk mögött, ahonnan kíváncsi arcok lesnek minket, nők és gyerekek bámulnak ránk, elég mereven.
- Cöh… - „jelenti ki” Sasuke, gondolom, nem nagyon szereti, ha sokan nézik. 
- Sasuke… - szólítom meg halkan, hogy csak ő hallja. – Tudom, hogy nem szíveled az ilyesmit, de… lehetnél kicsit kedvesebb is – jegyzem meg mosolyogva, mire elhúzza a száját, de azért bólint. Nem tudom, most miért ennyire mogorva, de asszem, végre ő is belátta, hogy többre megy, ha rendesebb. 
- Rendben – morogja, amit megmosolygok. 
- Szép ez a hely, nem? – nézek körbe, majd beszippantom a rózsaillatot. Sajnálom Jiraiyát, de ennyi még nem tud letörni, mert ez a hely varázslatos. 
- Ja… - válaszol hanyagul vállat vonva, de közben végig engem néz, furcsa kifejezéssel az arcán, ami kissé megrémít. 
- Valami… baj van? – teszem fel óvatosan a kérdést, mert tudom, hogy utálja az ilyen jellegű kérdezősködést. 
- Hmm… - „mond” először csak ennyit, de aztán folytatja. - Ezek a fickók… nem fogják hagyni, hogy elvigyük a követ – mondja még halkabban, mint ahogy én beszéltem az előbb. 
- Attól tartok, ezzel valóban lesz némi problémánk… bár elgondolkodtam. Szerinted nem lenne jobb, ha itt maradna? Itt sokkal nagyobb biztonságban van a La muerte de la Rosa, nem? És ez a lényeg – felelem, de Sasuke elborult arckifejezését látva, jobb, ha nem folytatom. 
- Cöh… nagyobb biztonság? Akárki bejöhet ide… - morog, fejével Hinata felé bökve, majd nem szólunk többet.
Jiraiya végül megáll egy hatalmas, díszes sátor előtt, aminek bejáratát őrök vigyázzák. 
- Négy látogatónk van, megbízhatóak. Vezessenek Tiwanaku fejedelem elé – mondja hauri nyelven. Az egyik őr bemegy a sátorba, majd egy másodperc múlva újra megjelenik és elhúzza a sátor bejáratát. Jiraiya belép, mi pedig követjük.
Belül a sátor még inkább díszített, mindenfelé bíborvörös és kék hímzések tarkítják, de nem tűnik soknak, nagyon is ízléses és szép. Középen pedig, néhány szolgával körülvéve egy egyszerű festett, faragott trónuson ül a fejedelem. Jiraiya furcsa kis körkörös mozdulatot ír le a kezével a mellkasa előtt, miközben meghajtja a fejét, így üdvözölve a törzsfőnököt, aki biccent egyet felé. 
- Nemes Tiwanaku, haurik fejedelme, ők négyen az én országomból valók. Beszélj velük, ha akarsz – egyenesedik fel végre, a törzsfőnöknek pedig megrebben szempillanélküli, fekete szeme. Ahogy ránézek, újra megborzongok egy kicsit és elgondolkozok, láttam-e már ennyire karakteres arcot. Mély barázdákat szántottak rajta az évek, arca szögletes és hosszúkás, haja hófehér, a szeme pedig… olyan érzésem van, hogy mindent lát. 
- Japánból jöttetek? – kérdezi tőlünk egyszerűen, a nyelvünket mindenféle akcentus nélkül beszéli. Annyira megdöbbent, hogy mindannyian gyorsan eldaráljuk neki, hogy kik vagyunk (még Sasuke is), mire bólint egyet. – Én Tiwanaku vagyok, ami „Repülő Sas”-t jelent, a haurik megmaradt népének fejedelme, a bitorló legyőzőinek leszármazottja – jelenti ki mindenféle fennhéjázás nélkül, szavaiból nagyság csendül ki. Meg se bírunk nyikkanni. – Miért jöttetek? – néz ránk úgy, mint aki pontosan tudja a választ. 
- Tudja jól – jelenti ki Sasuke jegesen, gondolom rájött, hogy nincs sok értelme titkolózni. 
- A La muerte akármicsodáért! – kurjant Naruto, aki újra rátalált a hangjára. 
- Mi célból? – hangzik az egyszerű, halk kérdés Tiwanaku szájából, és pont monotonsága miatt tűnik fenyegetőnek. Na jó, azt hiszem, itt az ideje, hogy én beszéljek…
- Egy gonosz ember akarja megkaparintani a követ, hogy hatalomra tegyen szert. Sajnos tudja, az ide vezető utat… - nézek rá Hinatára, aki restelkedve lesüti a szempilláját, de egy aprót bólint. – A követ biztonságba kell helyezni, nem hagyhatjuk, hogy megkaparintsa! – lovallom bele magam a világmegmentős sztorinkba, mire egy apró félmosoly jelenik meg a főnök arcán, amitől sokkal barátságosabbnak néz ki. 
- Semmi más oka nem volt? – kérdezi egy kis iróniával a hangjában, de a tekintete cseppet megkeményedik. Hát, most mondjam el, hogy ez az évszázad felfedezése?
- Hát mert tök izgis! – nevet csillogó szemmel Naruto, a hangja visszhangzik a sátorban, de aztán Jiraiya nem bírja tovább, és hahotázni kezd. És a törzsfőnök szintúgy. 
- Értem – feleli, miután abbahagyja a kuncogást. – De emiatt nem kell aggódnotok – mosolyodik el, mire nem bírom türtőztetni magam. 
- Nem kell aggódnunk? Nem kell aggódnunk?! Már hogyne kéne! Az a szemét fickó meg akarja kaparintani a követ, tudja, hol vagyunk és van egy rakás embere és fegyvere. Magának kéne tudnia a legjobban, mi történik, ha a kő rossz kezekbe kerül! – fakadok ki, de a legnagyobb döbbenetemre Tiwanaku újfent csak elmosolyodik, amitől megint dühbe jövök, de ekkor egy kéz nehezedik a vállamra, s mikor odafordulok, Sasuke tekintetével találom szembe magam, ami intően villog. Pillantásától sikerül eléggé lenyugodnom ahhoz, hogy csöndben maradjak, bár ehhez erősen hozzájárul a hátsimítás is. A szemem sarkából látom, hogy Jiraiya szeme perverzül villan egyet, de nem törődök vele. 
- Ahogy mondtam: nincs szükség az aggodalomra. Nem tudják megszerezni a követ – mondja olyan magabiztosan, hogy egy pillanatra elhiszem neki. De csak egy pillanatra. 
- És mégis miért nem? – kérdezi most gúnyosan Sasuke, és most először örülök ennek a hangnemnek. 
- Egyszerű – hajol kicsit előre és széles mosoly terül el az arcán, amitől úgy néz ki, mint egy indián Mikulás. – Mi sem tudjuk, hol van – jelenti ki, mintha csak az időjárásról beszélne, majd hozzáteszi: - Még abban sem lehetünk biztosak, hogy létezik. 
Na jó… ezt most fel kell fognom…

Sasuke

Azt hiszem, rosszul hallottam… ez csak egy vicc… annak kell lennie…
- MICSODA?!!! – kiáltunk fel mind a négyen egyszerre, majd a döbbenettől tágra nyílt szemmel bámuljuk az őröket, hátha valamelyik el kezd röhögni. De mindegyik halál komolyan néz…
- Akkor mire van a térkép, a legenda, meg az a nyavalyás barlang, amibe csak a marcipán volt jó?! – töri meg a döbbent csendet végül Naruto, mire a törzsfőnök megint mosolyogni kezd. Ó, hogy leszedném a képéről… 
- A térképet még a régiek csinálták, a barlang pedig a fiatalok próbája férfivá válás előtt – magyarázza, mi meg egyre nagyobb döbbenettel hallgatjuk. – Ha végigmegy, akkor onnantól férfinak számít, és annyi marcipánt ehet, amennyit csak akar. 
Ennyi?! 
- Cöh… sok hűhó a semmiért – rántom meg a vállam, majd megfordulok, hogy kimenjek. Nem hiszem el, hogy mindezt a nagy, büdös semmiért tettem! 
De egy apró kéz megállít… meg néhány nekem szegeződő lándzsa… 
- Ifjú barátom – szól most hozzám a törzsfőnök, hangja teljesen komoly. – Nekem meggyőződésem, hogy a kő létezik – jelenti ki, mire felé fordulok. – Különben miért ilyen elhagyott helyen élnénk? Különben miért lenne a legenda? Különben miért lenne itt varázslat? Az őseink pusztán okosak voltak. Akik tudták a kő rejtekhelyét, nem árulták el gyermekeiknek, a hely őrzését bízták rájuk, a kő így pusztán legendaként maradt meg. És épp így került a lehető legnagyobb biztonságba. 
- Sokat érünk ezzel, ha nem tudjuk, hol van – morgom magamnak, de érzem, ahogy Tiwanaku éles szeme rám villan. Tudja, hogy én nem megvédeni, hanem megszerezni akarom a követ. 
- De van egy legenda… - szólal meg kis idő után, mire Jiraiya tágra nyílt szemekkel rámered.
- Elmondod nekik? Talán ők? - kérdezi döbbenten, de a törzsfőnök leinti. 
- A jóslat így szól:

„Háromra esett az Isten keze,
hogy a követ a gonosztól újra megmentse.
Mind kipróbált harcosok,
kiknek bátorsága bebizonyosodott, 
méltónak találtattak,
csoda keresztezi útjukat.
A legenda feléled,
hogy megtalálják a kincset,
elpusztul a Hatalom,
nem lesz világuralom.
Keresd hát, kutasd fel, s hogy el ne tévedj:
a követ ott leled, ahol a Szíved.”

Szavai nyomán mélységes csend támad, bennem pedig egyszerre két érzés viaskodik: a hitetlenség és az izgatottság. Ez a szöveg ránk illik! Hárman vagyunk, végigcsináltuk a barlangot, a hátam csodálatos módon meggyógyult… Ugyanakkor képtelen vagyok elhinni. Ilyen nincs. Nincs varázslat, nincs csoda, nincs semmi ilyen. Ami a hátammal történt, azt nem tudom megmagyarázni, de nyilván arra is találnánk valami racionális okot. De mégis muszáj megkérdeznem…
- Az a barlang… ahol van az a másik vízesés… van valami… különleges a vizében? – fordulok a fejedelem felé, aki meglepetten pislog rám. Hát, gondolom a jóslat ismertetése után nem pont erre a kérdésre számított.
- Nem, nincs. Miért kérdezed? – kérdez vissza, mégis, mintha tudná, mire gondolok. 
- Pedig Sasukénak – kezdené el Naruto, de gyorsan befogom a száját. 
- Nem érdekes – válaszolok, élesen ránézve, mégse tudom elnyomni azt az érzést, hogy az a két szem a lelkem legmélyére lát. 
- Milyen kár, mi négyen vagyunk – jegyzi meg sopánkodva Naruto, mire felvonom egy kicsit a szemöldököm, de aztán eszembe jut a Hyuuga csajszi is, akit rögtön érkezése után kénytelen voltam megfenyegetni, nehogy elárulja a célomat és a kilétemet. Azt hiszem, sikerült megértetnem vele… 
- Hmm… - hümmögök egyet, mire Sakura rám emeli a két smaragd szemét, és tekintetéből ugyanazt olvasom ki, mint amit én gondolok: eddig csak hárman voltunk. Egy kis ideig még nézzük egymást, mikor Hinata kezd el cincogni. 
- J-jobb, ha itt is el-elmondom. É-én O-orochimaru-samának dolgoztam, m-mostanáig. P-pontosan tudjuk, hol v-van ez a hely, é-és t-támadni akarnak – árulja el, amin meglepődök kissé. Most vagy nagyon ostoba, vagy tényleg komolyan gondolja, hogy átáll hozzánk. 
- Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Hozzávetőlegesen mikorra várhatóak? – kérdezi a törzsfőnök, tekintetéből azt olvasom ki, hogy őszintének tartja Hinatát, és én valamiért bízom az ítéletében. 
- K-két, maximum három n-nap. 
- Akkor fel kell készülnünk a harcra – bólint Tiwanaku, nyugalma megrendít egy kicsit. Fogalmam sincs, miben bízik ennyire.
- Vagy… megkeressük a követ és elvisszük biztos helyre, még mielőtt ideérnek! – lép egyet a törzsfőnök elé Sakura, határozott tekintete ég. – Fejedelem, ezek az emberek nem olyanok, mint ti. Mindent fel fognak dúlni, míg meg nem lelik, amit keresnek. Ha kell, mindent megszentségtelenítenek és lerombolnak.
- Nem hiszek a jóslatokban és nem is különösebben érdekel. De mi megtaláljuk – jelentem ki magabiztosan, Sakura mellé állva, aki egy pillanatra megszorítja a kezemet. 
- De meg ám! – vigyorog Naruto is, és Hinatát magával húzva szintén mellénk lép. 
- Azt hiszem, így lesz a legjobb – beszél Tiwanaku inkább magához, mint hozzánk, majd Jiraiyához fordul. – Jiraiya, vidd őket a kunyhókba, adj nekik ruhát, élelmet, és amire csak szükségük van! – utasítja, majd magához inti a fehér hajú férfit, súg valamit a fülébe, mire az bólint, majd mosolyogva felénk fordul. 
- Gyertek utánam – szól, majd elindul kifelé a sátorból, mi pedig követjük őt. 
Átvezet bennünket újabb kunyhókon, továbbra is idegesítően kíváncsi tekintetektől övezve, míg végül megáll egy előtt. 
- Két szoba van benne, egy a lányoké, egy a fiúké. Persze lehet vegyesen is – vigyorodik el, amitől annyira Narutóra emlékeztet, aztán rám és Sakurára néz. Cöh… - Van bent ruha, valamivel hosszabb, mint amit ők viselnek. Hamarosan hoznak ételt, lesz tábortűz, utána pedig kipihenhetitek magatokat. Persze nem kötelező rögtön elaludni – kacsint egyet, és muszáj Sakurára néznem, aki szintén épp engem néz. Kár volt, csak újra fellángolt a vágyam iránta. Príma… mintha egyébként nem lenne nehéz… 
Jiraiya ezután elmegy, mi pedig belépünk a kunyhóba, ami nem is túl kicsi és viszonylag tiszta is. Még egy vizes tálat is raktak be mosakodáshoz. A földön bambuszágy szerűség van letéve, rajta pedig ruha. A lányok gyorsan kitessékelnek minket, hogy átöltözhessenek. (Egyébként Sakura nem tudom, mit van úgy oda, mintha nem láttuk volna még…). A gondolatra elvigyorodom, és míg öltöznek, felidézem magamban a vízeséses kalandot. Ezt is kár volt tennem, így még erősebb a vágy önt el, és most jobban gyűlölöm Orochimarut, mint valaha, amiért miatta nem foglalkozhatok Sakurával… 
- Oké, most ti jöttök – lép ki az ajtón Pinky, a kis remegőssel a nyomában. Mindkettőjükön barna rövidnadrág és egy hímzett top van, ami a hátukból semmit sem takar. Anyám… ez nehéz este lesz… 
Gyorsan mi is felkapjuk Narutóval a nekünk adott térdnadrágszerűséget, majd visszamegyünk a lányokhoz. Sakura elakadó lélegzetéből sejtem, hogy neki is egészen bejön a hauri ruha. Igen… ez határozottan nehéz este lesz… 
Oldalra pillantok a másik kettőre. Naruto nem győzi abbahagyni a vigyorgást, aminek hatására a megszeppent lány majdnem elájul. 
- Körülnézek – töröm meg a csendet, majd gyorsan kimegyek a sátorból. Most egy indiánnal sem találkozok, viszont egy hatalmas füstoszlop irányából hangok szűrődnek. Az ellenkező irányba indulok. 
Nem kell sokat gyalogolnom, míg elérek addig a már kiszélesedett, csendesen hömpölygő folyóig, amin keresztül idejutottunk. Nincs itt senki. Hogy levezessem a feszültséget, alakzatokat kezdek gyakorolni. Az edzés jó, nem kell semmire se figyelnem, csak a mozgásomra, az izmok játékára, a víz csobogására. 
- Ez az lányok, nagyon szépek vagytok! – vihog egy ismerős hang, majd hamarosan egy bokor mögül feltűnik Jiraiya alakja három fiatal, meglehetősen alulöltözött lány társaságában. Totál részeg. – Ó, nézzétek, ki van itt! Ugye milyen helyes fiú? – neveti el magát, a lányok pedig kuncogva pillantanak felém. Már megint… 
- Gyére valünk té ís – fogja meg az egyik a karomat, vicces akcentussal beszél. Úgy tűnik, ez a pali az egész hauri társadalmat megtanította japánul… 
- Nem – mondok csak ennyit, de az elég ahhoz, hogy félősen visszahúzódjon. 
- Lányok, menjetek csak előre, majd a tűznél táncolok nektek! – int nekik mosolyogva, ők pedig vidáman továbbmennek. Jiraiya megáll mellettem. 
- Sasuke, ugye? – szólít meg, most meglepően józannak tűnik. 
- Ja… - válaszolok foghegyről. 
- Elég jól karatézol, ahogy láttam – folytatja a csevegést, amihez most egyáltalán nincs kedvem. 
- Hmm… 
- Ez a Sakura… elég dögös egy bige, nem? – vigyorog rám. Cöh, tudhattam volna, hogy beindítja a vén perverz fantáziáját! 
- Talán érdekli? – kérdezek vissza cinikus gúnnyal a hangomban, mert tudom, Sakura sosem lenne olyan, mint az előbbi három csaj. 
- Miért ne? Talán foglalt? – vág vissza, mire gyorsan elfordítom a fejem. 
Sokáig nem szólalok meg, hátha ejti a kellemetlen témát, vagy ami még jobb, talán el is megy. De persze nem így történik. 
- Szereted, mi? Ne tagadd! – szól rám, mikor látja, hogy tiltakozni akarok. – Láttam, hogy néztél rá – mosolyodik el. Úgy döntök, inkább nem szólok semmit. – Akkor mégis mi tart vissza? – nevet, én meg próbálok úgy tenni, mintha nem hallanám. - Már jó ideje együtt utazhattok, még egy elég vicces kalandotok is volt a vízesésnél.
- Honnan tudja mindezt? – próbálok terelni, nem akarok pont egy kéjenccel erről beszélgetni. 
- Ej, fiam, talán azt hiszed, hogy annyira hülyék vagyunk, hogy még őrszemeink sincsenek? – néz rám, mire én vállat vonok. – És az őrszemeknek eléggé tetszett a régész kisasszony, mikor kiszállt a vízből… bár ott lehettem volna! – hahotázik, mire én összehúzom mérgesen a szemöldököm.
- Cöh… micsoda perverz népség ez… - morgom, ő pedig összecsapja a tenyerét.
- Ugye? Épp ezért szeretek annyira itt élni – vigyorog, majd elkomorodik hirtelen, amitől még a hangja is teljesen megváltozik. – Még egyszer kérdezem: mégis mi tart vissza?
- … Idegesítő… - mondom végül. 
- Valóban elég idegesítő lenne végre foglalkozni valakivel, hiszen az olyan sok időt és odafigyelést igényel – „sopánkodik” gúnyosan, mégis rátapint a lényegre: nekem időm nincs foglalkozni Sakurával. – Fiacskám, gondoltál te már arra, hogy mennyivel több időt töltesz el azzal, hogy ne foglalkozz vele? – kérdezi halkan, mire én felkapom a fejem és tágra nyílt szemekkel bámulok rá. 
- Mi a… - nyögöm, mert nem hiszem el, hogy igaza van. Tényleg annyi időt töltök el azzal, hogy ne foglalkozzak Pinkyvel, hogy akkor már nyugodtan foglalkozhatnék is vele… Mégis…
- Vagy csak túlságosan félsz beengedni valakit az életedbe? Tipikusan olyan gyereknek látszol, akinek ez a problémája, én már csak tudom, írtam erről a témáról egy csomó könyvet. Van benne néhány szaftosabb rész is, ha szeretnél tanulni – teszi hozzá vigyorogva, és megint részegnek látszik. – De megyek, a lányok már várnak rám – húzogatja kajánul a szemöldökét, majd elmotoszkál, otthagyva engem a gondolataimmal. 

Naruto

Miután Sasuke kimegy a sátorból, hárman maradunk csak, és én nem bírom levenni a szemem Hinata-chanról. Olyan szexis ebben a ruhában! Belép egy őr, a kezében nagy tálcát egyensúlyoz, telerakva gyümölcsökkel és egy rakás marcipánnal, a másik kezében pedig négy megtöltött pohárral, nem tudom, mi van benne, de nagyon alkoholszagú. Egy pillanatra felé fordulok, elveszem előle a tálcát, magam elé rakom, majd bámulom tovább Hinata-chant. 
- Ez micsoda? – kérdezi Sakura-chan az őrt a pohár tartalma felől, mire Hinata-chan kissé odafordul. Olyan cukin vörös az arca!
- Ez a csicsa, kukoricasör. Nagyon finom – nyújtja felénk, én az enyémet automatikusan elfogadom, majd leteszem a tálca mellé. 
- Hmm, egész jó! – szólal meg Sakura-chan, már most hallom rajta, hogy részeg lesz. Hinata-chan se nyúl a poharához. 
- A megérkezésetek alkalmából hatalmas tüzet gyújtunk. Gyertek majd el – mondja még az őr, aztán távozik. 
Utána néma csendben bámuljuk egymást a Hyuuga lánnyal. Az a két szép, nagy szempár, pisze orr és édes ajkak! És milyen bátor volt, bevallott rögtön mindent a törzsfőnöknek! Most már igazán senki sem kételkedhet benne, és erre a gondolatra elmosolyodom. 
- Örülök, hogy itt vagy, Hinata-chan – szólalok meg végre, megtörve a csendet. 
- É-én is – kapkod levegő után, de azért mosolyog. A mosolyától mintha az egész világ színesebb lenne. 
Aztán eszembe jut valami, amit nagyon tudni szeretnék. 
- Hinata-chan… hogyhogy Orochimaru szolgálatában álltál? – kérdezem, mire fájdalmasan sóhajt egyet, majd felemeli könyörgő tekintetét. 
- N-nagyon sajnálom, N-naruto-kun mindazt a rosszat, amit elkövettem! – hajol a földig, de én megfogom a kezét és gyengéden felhúzom. 
- Semmi baj, most már minden rendben van – mondom neki, miközben bátorítóan mosolygok. 
- Már hogy lenne rendben?! – kiált fel indulatosan, amit nem vártam tőle. – Miattam emberek haltak meg, érted, Naruto-kun? Annyi embert ejtettünk fogságba, s bár mindig próbáltam elérni, hogy a lehető legjobban járjanak, végig gyenge voltam, mert kitartottam Neji-san mellett – hadarja, hogy még csak nem is dadog most, én pedig döbbenten figyelem. Olyan nehéz elhinni erről a félénk, de bátor lányról mindezt. – Sasuke-kun is tudna mesélni… - jegyzi még meg halkan, mire felkapom a fejem. 
- Hmm? Hogy jön most ide Teme? – húzom össze a szemöldökömet, mire megrázza a fejét.
- Nem számít… olyan sok rosszat tettem… a végére már tökéletesen el tudtam játszani a gonosz fogva tartó szerepét… jaj, Naruto-kun! – kiált fel megint, és aztán el kezd sírni, hogy a szívem szakad belé. Látva, ahogy végigperegnek a könnyek hófehér bőrén, fogalmam sincs, mit mondjak. Így aztán sokáig nem is mondok semmit, csak átölelem a lányt, aki görcsösen kapaszkodik belém. Jó néhány percig csak sírdogál, miközben én a hátát simogatom, míg végre megtalálom a hangom. 
- Senki sem tökéletes, Hinata-chan… de te bátran mertél változtatni és elindulni a jó úton – mondom neki nyugtatóan. – Én… büszke vagyok rád, és nagyon örülök neki, hogy így döntöttél. 
- Ez nem hozza vissza a halottakat… - morogja halkan, majd mosolyogva felém fordul. – De a-azért k-köszönöm, N-naruto-kun – tér vissza újra a dadogása, miközben pipacsvörösen elhúzódik tőlem. – Egyébként, m-még nem v-válaszoltam a k-kérdésedre. A-azért szolgáltam Orochimaru-sant, m-mert még kiskorunkban á-árvák lettünk N-neji-sannal, és ő b-befogadott minket. A-akkor már g-gonosz volt és cs-csak kihasznált, de m-mégiscsak ő nevelt fel… - mondja szomorúan.
- Az a kígyó nevelt fel?! Durva gyerekkorod lehetett… De nagyon, nagyon örülök, hogy végre eljöttél onnan, és mindannyian örülünk, hogy itt vagy, igaz, Sakura-chan? – fordulok vigyorogva oldalra, de nem látok ott senkit és semmit, csak a kunyhó bejáratát. – He? – nézek kérdően, mire a Hyuuga elkezd kuncogni. 
- Sakura-chan már az után kiment, hogy az ételt idehozták – mosolyog, mire leesik az állam. 
- MII??! Komolyan?! Észre sem vettem – nevetgélek zavartan a tarkómat vakargatva, majd felcsillan a szemem. – De ha már itt van ez a sok kaja, lássunk hozzá! – vigyorodom el, mire Hinata-chan elpirulva bólint, kivesz egy szem gyümölcsöt és mosolyogva bekapja. Ó, olyan gyönyörű! 

Sakura

Nem bírom tovább elviselni kettejüket, mert úgy öt perc után már elég uncsi nézni őket, ahogy szemeznek, így inkább kimegyek. 
Amint kilépek a kunyhóból, meglátok a távolban egy hatalmas füstoszlopot, ahonnan ének és beszédhangok szűrődnek. Gondolom, megnézem már ezt a tűz dolgot, ha egyszer a mi kedvünkért csinálják. 
Ahogy megyek, a zaj egyre erősödik, és egyre világosabbá válik a kép: pár méterre onnan, ahonnan kijöttünk a vízből, a folyó mellett ég a tűz, körülötte az emberek táncolnak, néhányan énekelnek, esznek és beszélgetnek, általános a vidám hangulat, ami rám is átragad. Egy lány odajön hozzám, hogy adjon még egy pohárral a csicsából, amit el is fogadok és gyorsan lehajtom. Egyre jobban ízlik. Aztán Jiraiya-san jelenik meg mellettem. 
- Sakkura-chaan! – nyújtja el furcsán a nevem, s mikor felé fordulok, látom, hogy meglehetősen részeg. 
- Á, jó estét, Jiraiya-san! – mosolygok rá barátságosan, mire meglepően gyorsan mellém húzódik és megfogja a mellem. 
- Á, milyen formás! – vigyorog részegen. Ez… ez…
- ÁÁÁÁÁ, PERVEEERZ!!! – sikítok, majd akkora pofont adok neki, hogy pár méterre elrepül. Még dühödten fújtatok, egy kicsit, de most elég nehéz lesz lenyugtatni… UTÁLOM A PERVERZEKET!!!
- És még erős is… nem csoda, hogy még egy Sasuke típusú srác is oda van érte… - motyogja, és a mondatával végül mégis sikerül megtalálnia a módját, hogy lenyugodjak.
- H-hogy érti ezt? – kérdezem, el tudom képzelni, milyen értelmes fejet vághatok. Bár eddig is reménykedtem kicsit, hogy talán az Uchiha még sem olyan közömbös irántam, mégis, így kimondva… ó, bárcsak igaz lenne! 
- Ha még nem vetted észre, akkor mégse vagy olyan okos – vigyorog még mindig a földön fekve, majd nagy nehezen feltápászkodik. – De ha most megbocsátasz, már várnak rám! – trillázza, majd megfordul és elszökdel. Oké, hát ez tényleg elég részeg lehet. Ó, ha már itt járunk, iszok még egy kis csicsát, hmm, meglepően jó. 
Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy minden elcsendesedik, az emberek leülnek, és mindenki egy pontba figyel: ahol a törzsfőnök ül, akit eddig észre sem vettem. Én is helyet foglalok egy nagyon helyes srác mellett – persze nem olyan helyes, mint az én Sasukém - majd Tiwanaku felé fordulok. 
- Évezredekkel ezelőtt, nagy múltú népünk hatalmas dolgot cselekedett – kezd bele a mondókájába. – Őseink, kiket megszánt az Isten, szabadságot kaptak, hogy ellenállhassanak a kő hatalmas, gonosz erejének, de ugyanakkor elvesztették a képességet, hogy használhassák a hatalmát, így nem eshettek kísértésbe. A gonosz uralkodón igazságot tettek, a követ pedig ide hozták, és felesküdtek, hogy népünk örökké védelmezni fogja a követ – folytatja a jól ismert legendát, majd egy kis hatásszünet után folytatja. – Ez a védelem, most veszélybe került – jelenti ki, mire a döbbenet hulláma fut végig az embereken és fojtott suttogás hangja hallatszik. 
- Harcra kell készülnünk, három napon belül hatalmas ellenség tör ránk olyan fegyverekkel, amilyeneket még sohasem láttunk – folytatja semmit sem elhallgatva, miközben még egy pohárnyit legurítok. 
- És mi van, ha nem is létezik az a kő?! – áll fel egy fiatal, legfeljebb tizenhat éves fiú, kihívó mozdulattal. 
- A La muerte de la Rosa létezik – mondja egyszerűen Tiwanaku, határozottsága visszaveti a másik harci kedvét. – De ez most nem számít. Az ellenség akkor is ránk tör, ha nincs kő, és akkor is, ha van – feleli bölcsen, nekem pedig kedvem támad felszólalni. 
- Így is van! – állok fel kissé megszédülve, s nem bírok hauri nyelven beszélni, ezért japánul szólalok meg. – Mi megtaláljuk azt a követ, mi meg! – mutogatok össze-vissza, majd kikapom helyes szomszédom kezéből a poharát, és felhajtom a tartalmát, mielőtt folytatom. – A jóslat rólunk szól! Megleljük, és elvisszük, hogy senki se tehesse rá a kezét! Elcsaljuk… őket… - szédülök a beszédem vége felé, majd csak azt érzékelem, hogy valamiért nagyon hányingerem van…

- S-sasuke? – csapja meg az orrom az ismerős illat, majd lassan kinyitom a szemem. A sötétben csak arcának sziluettjét bírom kivenni. 
- Jobban vagy? – néz le rám, s én csak ekkor veszem észre, hogy ölbe vett, és a karjában tartva megyünk a kunyhók között. 
- Mi történt? – préselem magam meztelen mellkasához, és mélyen belélegzem az illatát, ami kissé csillapítja ezt a hasogató érzést a fejemben. 
- Mennyire emlékszel?
- Háát… Tiwanaku elmesélte a legendát, aztán… aztán bejelentette, hogy majd harcolni kell… utána nagyon rosszul kezdtem érezni magam… - nyögöm az emlékfoszlányokat. 
- Hmm… 
- Miért… mi történt még? – fogom meg a fejem, hátha az enyhíti a fájdalmat valamennyire. 
- Jiraiya odatámolygott hozzám, hogy segítségre van szükséged. Mire odaértem, a fél falu téged bámult és hánytál. Sokat… - húzza el a száját, bennem pedig a fájdalom és a hányinger mellett most még a szégyenérzet is átjár. Klassz, bejelentem, hogy majd mi leszünk a hősök, aztán meg mindenki szeme láttára rókázok… Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? 
- Uhh… - nyögök egyet. 
- Aztán elkezdtél rámászni a melletted ülő srácra… - folytatja, mire nekem kipattannak a szemeim. Úristen, ezt nem akarom hallani… - Engem szólítottál… aztán megcsókoltad… - hallgat el, én pedig nyelek egyet. 
- S-sajnálom… - hebegem, nem bírom elhinni… És Sasuke mindezt látta… 
- Azután mindenkit elküldtem, te elájultál, én pedig elindultam veled visszafelé… - mondja érzelemmentesen, én pedig megremegek. 
Ezután csendben maradunk, míg el nem érünk a kunyhónkig. Sasuke letesz a bejáratnál, én pedig nagy nehezen betámolygok. Az első szobában Naruto hortyog a tál mellett, magához szorítva Hinata testét, aki még álmában is szégyenlős kifejezést vág. 
Sóhajtok egyet, és odalépek a vizes edényhez, hogy legalább ezt az undorító ízt eltüntessem a számból, majd elindulok a másik szoba felé, Sasuke a nyomomban. Amint meglátom az ágyat, le is dőlök rá rögtön, mintha fejbe kólintottak volna, Sasuke a másik ágyra fekszik. 
Már majdnem elalszok, de nem bírom így tovább.
- Nem bírom így tovább… Sajnálom, Sasuke… ne haragudj – súgom. - És most… csókolj meg… - hajolok előre, csukott szemmel, majd egy sóhaj után érzem azokat az édes ajkakat a számon. Belemosolygok a csókba. – Köszönöm – húzódok vissza, majd még mindig mosollyal az arcomon, rögtön elalszok. 

Reggel, mikor felkelek, még mindig eléggé fáj a fejem, de már sokkal jobb, mint este. Felülök és körülnézek, Sasuke nincs itt. Átmegyek a másik szobába, mind a hárman ott vannak, és reggeliznek, bár Naruto úgy néz ki mint a mosott rongy, még csak nem is beszél. 
- Jó reggelt… - köszönök, mire felém fordulnak mindannyian, Naruto pedig vigyorogni próbál.
- Te is, Sakura-chan? – fogja a fejét, mire kicsit elmosolyodok és bólintok, majd letelepszek melléjük, és csendben megreggelizünk. Miután befejezzük, Jiraiya lép a sátorba. 
- Tiwanaku fejedelem hívat titeket – mondja, mi gyorsan – már amennyire tőlünk telik – elkészülünk, és követjük a férfit a törzsfőnök sátrához. 
- Isten békessége, idegenek! – üdvözöl minket, majd int, hogy lépjünk közelebb. – Bár nem tudjuk, hogy a kő hol van, azt meg tudjuk mutatni, hogy hol van Umgabug sírja – mondja, mire rögtön izgatottá válok. – Jiraiya megmutatja nektek, csak előbb áldásom akartam adni rátok – mosolyog ránk, majd feltartja két kezét: - A hatalmas Vízisten, kinek hatalma, mint a tenger árja, adjon nektek értelmet és bölcsességet utatok során! – mondja, leteszi a kezét, majd nem szól többet. Jiraiya kimegy, mi pedig szótlanul követjük. 
- Most menjetek vissza a sátratokba, készítsétek fel magatokat, és ebéd után elviszlek titeket oda… Én is kutattam ott, de nem jutottam semmire. A régiek nagyon nem akarták, hogy megtaláljuk a követ… - teszi még hozzá, majd elmegy az egyik irányba, mi pedig visszaindulunk a kunyhóhoz. Az úton most már nem csak kíváncsi, hanem hitetlenkedő arcokat is látok, amik főként nekem szólnak. Még azt a srácot is látom, akire elméletileg rámásztam, bár most tele van kék-zöld foltokkal, és mérgesen bámul Sasukéra… inkább nem akarom levonni a következtetést. Az Uchiha egyébként észre sem veszi, nagyon el van merülve a gondolataiban. Bocsánatkérően nézek a srácra, mire, megvonja a vállát, és ezek után már inkább nem figyelek oldalra. A kunyhó előtt aztán Naruto megáll és megköszörüli a torkát. 
- Szeretnék bejelenteni valamit – mondja izgatottan. – Talán korai még, de… - kezdi, majd odalép Hinatához. – Én nagyon kedvellek téged, Hinata-chan, és szeretnélek jobban megismerni… Szerintem nagyon kedves és nagyon bátor lány vagy… Szóval légyszi’ legyél a barátnőm, mert iszonyatosan tetszel! – vigyorog rá, mire Hinata fülig vörösödik.
- N-naruto-kun – hebeg mosolyogva, de a szőke meg sem várja a válaszát, hanem odahajol hozzá és megcsókolja. Wow, ez az, Naruto! 
Végül aztán elválnak egymástól, és hál’ Istennek, a Hyuuga nem ájult el, csak majdnem, de meg sem bír szólalni. Naruto, hogy megtartsa, átöleli. 
- Hát ez gyors volt – mosolygok rájuk, mire még szélesebb lesz a vigyor, aztán öntudatlanul is Sasuke felé lesek. Hát igen, ez nem mindenkinél megy így…
- Na látod, Teme, így kell ezt csinálni! – nevet most gonoszul az Uchihára, miközben Hinata hátát simogatja. Sasuke érzéketlen arcot vág, de aztán meglepetésemre megjelenik az a rá olyan jellemző, kissé gúnyos félmosoly az arcán. 
- Egyetértek – jelenti ki, és még gondolkozni sincs időm, mikor már előttem áll, gyengéden magához húz és lassú, édes, szerelmes csókot nyom az ajkamra… 
Úristen…