Hinata


Apám elsősegélyben részesíti pórul járt szerelmemet, míg én némán imádkozni kezdek a zsebembe rejtett malackámhoz, hogy felejtse el az előbbi hálátlan kirohanásom, és tegye a dolgát. Hozzon nekem végre szerencsét!

Annyiszor elterveztem, hogy miket fogok Naruto fejéhez vágni, amikor ismét szemtől szembe leszünk. Minden pillanatban ezeket a sértéseket fogalmazgattam, vagy épp emésztett a fájdalom, mert úgy hiányzott. A szívem ilyenkor arról akarta meggyőzni a józaneszemet, hogy mégis bocsássak meg neki, tisztázzam a dolgokat vele, de a büszkeségem többet már nem engedte, hogy ismét én kezdeményezzek. Miután nem hívott, nem keresett, a keserűségem csak nőtt, hogy valóban kihasznált, miközben másba volt szerelmes. 

Most mégsem jönnek indulatos szavak a számra, képtelen vagyok számon kérni, hisztizni vagy veszekedni vele. Csak nézzük egymást, mert az előbbi felfordulás után hirtelen kettesben maradtunk, és félelmetes csönd telepedik közénk, ahogy a családom tapintatosan kivonult a szobámból, mert tudják, hogy lenne mit megbeszélnünk. 

Én sajnos csak egy okot sejtek, amiért életem szerelme valószínűleg megjelent ma nálunk. Rettegek attól a megszégyenítő pillanattól, hogy esetleg arra készül: bocsánatot kér tőlem azért, mert mást szeret. Ezzel végleg porig alázna.

- Elnézést a fogadtatás miatt, nem számítottunk vendégre… és Dönci vérszomjára sem – poénkodom oltári bénán, hogy valamivel megtörjem a feszült csendet.
- Ugyan! Már kezdek hozzászokni, hogy a családotokból valaki mindig megcsócsálja a hátsómat. Legközelebb vajon ki harap fenéken? Talán a bátyád? – neveti el magát Naruto, bár neki is elég erőltetettnek tűnik ez a vidámkodás.
- Ne haragudj! – felelem elpirulva.
- Ugyan… - vakarja meg a tarkóját zavartan, aztán ismét feszengő hallgatásba burkolózunk mindketten, mert fogalmunk sincs, mit mondhatnánk egymásnak kellemetlen témák felhozása nélkül.
- Miért jöttél? – kérdezek végül rá, mert nagyon kezd kínos lenni, ahogy szomorúan bámul.
- Hinata! – lép közelebb hozzám, miközben a homlokán díszelgő ragtapaszt kezdi babrálni, mintha attól félne, hogy ismét a fejéhez vágok valamit.
- Nem kell bocsánatot kérned! – intem le azonnal, hogy megakadályozzam a szándékában.
- Mást szeretnék mondani! – vágja rá kissé érzékeny hevességgel, és hirtelen pár lépéssel szorosan előttem terem, mire én meglepetten a falhoz préselődöm. 

A gyomrom idegesen összerándul, hogy vajon mit akarhat? Be kell látnom, sajnos bennem semmi nem változott, hiába törte össze a szívem. Még mindig ugyanolyan hevesen reagálok rá. Talán súgni próbál valamit? - ötlik fel bennem, mikor leheletének forróságát már arcomon érzem, mert lassú, kiszámított mozdulatokkal egyre közelebb és közelebb hajol, miközben esdeklően néz rám. 


Gyengéd érintése váratlanul ér, mintha csak egy végtelenül selymes ciróka lenne. Puha ajkai óvatosan egy pillanatra összetalálkoznak az enyémmel, majd el is távolodnak. Csak egy apró puszi, egy szemvillanásnyi mennyország az egész, hogy azután ismét a valóság poklában találjam magam. Értetlenül bámulok az azúrkék szemekbe, hogy mi akart ez lenni. Egy újabb mézesmadzag? 

- Hinata-chan – suttogja szenvedéllyel, amitől borzongás jár át. Különös hangsúllyal ejti ki a nevem. Úgy, ahogy még soha sem hallottam tőle. 

Csodálkozástól elnyíló ajkaim ismét birtokba veszi, mielőtt kérdezhetnék, tiltakozhatnék. Letaglóz ez a kivételes bánásmód. Annyira óvatos velem, mintha a legbecsesebb kincse lennék. Karjai óvón körbe fonnak, édes nyelve játékos csiklandozással bebocsátást kér, majd izgató lassúsággal a számba csusszan, simogat, becézget szelíden. Nem tudok mást tenni, mint olvadozni, mert oly szépen kérlel, valósággal könyörög, hogy ne haragudjak rá. Azon a nyelven teszi, ahogy mindig is megértettük egymást. A testünk beszél helyettünk, mert egyikünk sem a szavak embere. Lehunyt pillája alól váratlanul egy apró könnycsepp gördült, de nem törődik vele, helyette még elszántabban csókol. 

- Naruto! – szólítom meg halkan, és eltolom magamtól, hogy letöröljem az arcát. 


Fájdalmas grimaszt vág, és zaklatottan hátat fordít, mert azt gondolja, el akarom utasítani, vagy most készülök veszekedni, pedig csak józanul próbálom nézni a dolgokat.

- Ez nem vezet sehová, egyszer már próbáltuk – emlékeztetem, pedig nem igaz. Máris elérte, hogy ne lássam olyan sötéten a történteket, inkább újabb ölelésért epekedjek.
- Nem akartalak megbántani! – suttogja őszinte bűntudattal. - Te tudod a legjobban, mennyire hülye vagyok! Hogy fogalmam sincs arról, hogyan kell bánni más emberekkel. Eddig pont emiatt nem volt egy igazi barátom sem, mert béna vagyok ezekhez a dolgokhoz. Most is csak azért szedtem össze a bátorságom, hogy ide jöjjek, mivel nem akartam rászorulni egy Uchiha pátyolgatására. Az már tényleg a szánalmasságom csúcspontját jelentené!
- Nem nagyon értelek – mondom, majd elszántan érte nyúlok, és magam felé fordítom, hogy ne a hátának beszéljek.
- Tudod, idő kellett hozzá, míg végre felfogtam, mi is volt a baja velem Sakurának a múltkor, amikor olyan csúnyán kiosztott – folytatja immár szemtől szemben, elcsigázottan, megkeseredett hangon. - Igen, lassú vagyok… tudom… de, szándékosan senkin nem gázolnék át! Azt hittem nincs abban semmi rossz, ahogy érzek, vagy ahogy viselkedem. Bármilyen hihetetlennek is tűnhet, én tényleg azt gondoltam, ennyi belefér egy barátságba, és Sasuke csak azért irigykedik rám, mert bosszantja, hogy a nőjével ilyen jól kijövök. Olyan klassz volt valakinek eldicsekedni azzal, veled például milyen szépen összejöttünk. Gyakran beszélgettünk rólad, és Sakura mindig tanácsokat adott, mivel szerezhetnék neked örömet. Türelemmel meghallgatta mikor a kedvenc sorozataimról meséltem, érdeklődött, hol tartok az aktuálisan tolt számítógépes játékban, segített a tanulásban. Vele teljesen más dolgokat szoktam csinálni, mint veled. Fogalmam sincs miért alakult ez így, de nehezen lennék meg nélküle, de nélküled is. Mióta egyikőtökkel sem találkozhatom, rájöttem, valójában mit jelentetek nekem. Elég félreérthető volt ez a féltékenységi kirohanásom, de teljesen más okból akadtam ki, mint gondoljátok. Amíg benned imádom azt , hogy ízig-vérig nő vagy, addig őt elkönyveltem magamban valami érinthetetlen személynek, mintha mondjuk a húgom lenne, és azért háborított föl, amikor azt hittem, Gray kihasználta és rámászott… tudod… hogy rákényszerítette „arra” amit még az Uchiha se mert csinálni vele.
- Az meg se fordult a fejedben, hogy Sasukéval se maradnak azon a szinten, hogy fogják egymás kezét? – döbbenek le, amiért ennyire elfogult.
- Hidd el, hogy nem! Láttál te eddig köztük valaha bizalmasabb enyelgést vagy olyasmit, ami arra utalt volna, hogy már lefeküdtek? Semmit! Mindig csak néhány puszit vagy ártatlan ölelgetést, azt is tök szégyellősen.
- Sasuke elég visszafogott mindenben.
- Hát ez már kezd megváltozni! Ha ma reggel láttad volna! – neveti el magát hirtelen Naruto kajánul.
- Hol találkoztatok? Már nem vagytok haragban? – lepődök meg, mert biztosra vettem, hogy az én drágám olyan csúnyán Sasuke önbecsülésébe gázolt, amin kevesen lépnének ilyen hamar túl.
- Itachi megint közvetített, mint kiskorunkban, így már tegnap beszéltünk újra. Ma reggel viszont a Sakuráék házával szemben lévő parkban futottunk össze. Mielőtt rosszra gondolnál, elmesélem, hogy csak azért lődörögtem arra, mert tanácsot akartam kérni, hogyan békíthetnélek meg. Erre mi történt? Felbukkant az az őstulok olyan lestrapálva, hogy azt se tudta, merre kell hazamenni.
- Az előbb még azt mondtad, pátyolgatni akart! – kötözködöm, mert jól figyeltem ám eddig minden szavára.
- Igen. Bármilyen kimerült volt, azt azért látta rajtam, hogy mennyire el vagyok kenődve, és felajánlotta, hogy délután menjünk négyesben szánkózni, hogy ismét veled lehessek.
- Tényleg? – döbbenek le, mert ez nagyon nem vall Sasukéra.
- Hihetetlen, de így történt. Viszont arra gondoltam, ha már ő is sajnál, akkor igazán ostobán festhetek, így erőt vettem magamon és ide jöttem, mielőtt szervezkedni kezdene.
- Miért? – pirulok el.
- Az az igazság, hogy sokat gondolkodtam rajta, vajon mit érzek valójában. A megoldásra csak azután jöttem rá, hogy azzal az öntelt majommal találkoztam. Ezer méterről is lerítt róla, hogy mivel töltötte az éjszakát, hogy Sakurával igencsak jól elvoltak. De én emiatt egyáltalán nem voltam féltékeny, inkább elégedett, hogy végre mindkettőt boldognak tudhatom. Eddig nehezen hittem, hogy Sasuke nem csak önző tud lenni, hanem tényleg tud szeretni, igazi társa lehet valakinek. Most már így biztos vagyok benne, hogy nem kell attól tartanom, egyszer tönkreteszi a legkedvesebb barátomat, ugyanis a gőgös Jégherceg olyan elvakultan szerelmes, hogy az valami hihetetlen. Veled kapcsolatban viszont teljesen új megállapításra jutottam. Még soha nem mondtam neked, de minden este úgy alszom el, hogy rád szoktam gondolni, a te illatod érzem az orromban, és azokra a pillanatokra próbálok visszaemlékezni, amikor együtt voltunk… Érted mire gondolok? Amikor „úgy” voltunk együtt… - magyarázza lángvörös arccal.
- Csupán csak „az” nem tarthat össze két embert – felelem fájdalmas mosollyal.
- Én nem csak akkor szeretek veled lenni, ha „azt” csináljuk – néz komolyan a szemembe. – Sok hülyeséget elkövettem veled kapcsolatban, de lassan megértem mi is lenne a helyes módja az udvarlásnak, ha hagynád… ha még adnál egy esélyt…
- Vállalnád akár azt is értem, hogy legközelebb az apám akasztja beléd a fogsorát? – vihogok fel zavartan, mert tökéletesen zavarba hoz ez a sok bók, meg célozgatás arra, hogy újra járni akar velem.
- Bárki jöhet – súgja, és megkönnyebbülve felsóhajt, amikor válasz helyett karjaiba omlok, és úgy szorítom, mintha sohasem akarnám többet elengedni.

Nem vagyok haragtartó, és nagyon bízom benne, hogy most sem bánom meg, amiért ismét elgyengültem, és ilyen könnyen visszafogadom Narutót. Ettől a döntéstől mintha a testem újra élne, a lelkem szárnyra kapna.

- Azért szánkózni csak elmehetnénk. Legalább Sasuke orra alá dörgölheted, hogy nélküle is boldogulsz – javaslom később, amikor már az ágyamon terpeszkedünk, mert a kibékülés örömére kicsit belemelegedtünk a dolgokba.
- Igazad van! – húzza szerelmem kaján rókavigyorra a száját, és látom rajta, hogy már azon ábrándozik kárörvendőn, milyen meglepett képet is vág majd az Uchiha, hogy ilyen gyorsan rendbe jöttek köztünk a dolgok, és nem szorultunk a segítségére.





Itachi


Egész furcsa dolog valakinek a barátja lenni. Eddig nem is nagyon hittem abban, hogy létezhet ilyen fiú és lány között, de az, hogy hetek óta nem a szex miatt járok egy csajhoz, lassan kezd meggyőzni az ellenkezőjéről. 

Ino már az ajtóban vár, a szülei is készséggel fogadnak, mert valamiért nagyon kedvelnek. Az apjával sokat beszélgetünk mindenféléről, míg az anyukája állandóan kajával töm, aztán néha felmegyünk a „barátom” szobájába is, de ott is csak ártatlan dolgokkal ütjük el az időt. Mivel eleve nem is készülünk soha mást csinálni, nincsenek kínos jelenetek, amikor anyuka ránk nyit egy tálcányi süteménnyel, vagy apuka hirtelen beront, hogy kezdődik a meccs. Náluk, mintha a nyugalom szigetére lépnék, mindenki igyekszik a kedvemben járni, és nekem csak annyit kell tennem cserébe, hogy normális vagyok.

- Hogy telt nálatok a szenteste? – érdeklődi Ino, miközben a szokásos helyünkre húz, a nappali egyik kényelmes kanapéjára, ahová mindketten felkucorodunk, és magunkra terítjük a hatalmas barna pokrócot, mintha ezzel teremtenénk magunknak külön kis világot.
- Éjfélig dögunalom. Kezdtem komolyan aggódni apám miatt, mert egész nap főzött, aztán hirtelen kitalálta, hogy menjünk el a misére – mesélem a történteket.
- Nem is tudtam, hogy ennyire vallásosak vagytok – jegyzi meg somolyogva a szőke lány.
- Én se! Azt hittem ez is valami új hóbort az öregnek. Aztán kiderült, hogy Jiraiyával összebeszéltek, és miattuk volt az a nagy készülődés. Gray összezördült az anyjával és inkább visszahozták, de csak egy későbbi járattal tudtak miatta hazarepülni, így elmaradt az otthoni ünneplés. Helyette nálunk bepótolták, így én is megismerhettem a híres rokont.
- Helyes fiú, nem? – jön a tipikus női provokáló kérdés.
- Talán tetszik? – kérdezek vissza incselkedve.
- Meglehet. Neki például van haja – nyújtja rám a nyelvét a szőke lány kacagva, mire bosszúból jól megcsiklandozom.
- Nem hallom a tévét, fönt viháncoljatok! – mordul ránk az apja, mert utálja, ha megzavarják a koncentrálásban, mikor épp sportot néz. Bár kívülről nekem mindig határozottan úgy tűnik, mintha nem is a műsort bámulná, hanem szundikálna…
- Gyere! – nyújtja felém kezét cinkos pillantással Ino, és kuncogva húz maga után az emeletre.
- Laptopot kaptál karácsonyra? – ámulok el az íróasztalán virító vadonatúj masinán.
- Igen, mert idén jó kislány voltam – jön a büszke felelet némi iróniával fűszerezve.
- Aha! Örülök, hogy részem van a megtérésedben, és ilyen jutalmat kaptál érte, amit tulajdonképpen nekem köszönhetsz – közlöm hasonlóan megjátszott öntelt stílusban.
- Neked? Eddig pont miattad voltam kicsapongó életű, vagy már elfelejtetted? – pirít rám.
- Nem, nem felejtettem el – komorodok el hirtelen, mert még mindig kínos arra gondolni, korábban én is mennyire züllött voltam.
- Szerencse, hogy már nem kell Sasoriékhoz járni, ha látni akarlak – jegyzi meg ő is hasonló komolysággal.
- Nekem se nagyon hiányoznak a napi szintű lumpolások, és a kiruccanások Hidánék klubjába.
- Elmeséled végre mi történt közted és Sai között? – néz kíváncsian a szemembe, amivel eléri, hogy azonnal zavarba jöjjek, pedig ez ritkán sikerül.
- Inkább megnézném az ajándékod – terelek a kellemetlen témáról, és gyorsan a székre huppanok, hogy tesztelni kezdjem a gépet.

Ino nagyot sóhajt, de nem faggat tovább. Elhever az ágyán, két kezét a feje alatt összekulcsolja, és a plafont kezdi bámulni, míg én a laptopjával szórakozok. Kis idő múlva nyílik az ajtó, és ebédelni hívnak minket. Csendben fogyasztjuk a fogásokat, aztán eszembe jut, hogy kérdezni valóm lenne:

- Apám bérelt egy házat a hegyekben, ott töltünk pár napot a Haruno családdal. Megengedték, hogy szilveszterkor bulit tartsunk, és bárkit elhívjunk, így szeretném Inót néhány napra elkérni, hogy eljöhessen. A szülők végig velünk lesznek, és mindenkinek jut külön szoba – vázolom a helyzetet.
- Ha van kedve menni a lánynak, semmi akadálya. De mi most nem tudunk sífelszerelést, meg új holmikat venni. A laptop nagyon sokba került – néz szabadkozva mindkettőnkre az apja.
- Nem is kell! Mi is csak szánkózunk, meg átmegyünk úszni a szomszédban lévő szállodába – nyugtatom meg, mert tudom, hogy mennyire megterhelő lenne a család számára ilyen drága dolgokat beszerezni. 
- Akkor tőlem rendben, és gondolom, neked sincs kifogásod, hiszen megbízható emberekkel lesznek – pillant a feleségére, aki őszinte örömmel bólogat.

Ha járni akarnék Inóval, biztos simán zöld utat kapnék ebbe a családba, mert ismerik és tisztelik apámat, meg úgy gondolom, én is elég kellemes benyomást kelthettem bennük. Mióta „barátkozunk”, a lányuk sokkal kiegyensúlyozottabb lett, leszokott a cigiről, megszűnt bosszantó, sekélyes libának lenni, kimondottan szórakoztató társaság lett. Viszont hiába rajong értem, a legnagyobb jószándék ellenére sem érezek iránta máshogyan, mint eddig. 

Ebéd után még megnézünk egy filmet, aztán indulok haza, ugyanis nagyon kíváncsi vagyok, vajon időközben magához tért-e a kizsigerelt kisöcsém, vagy még mindig az éjszaka fáradalmai miatt fekszik kinyúlva a nappali közepén. 


Mikor belépek az ajtónkon, szemem azonnal két idegen cipőt azonosít az előszobában, egy fiúét és egy lányét. A női csizma nagyobb, mint amekkorát Sakura hord, a kabát viszont ismerős: pár napja ilyet láttam Hinatán. A mellette lógó kukásegyenruhára emlékeztető dzseki pedig csak a szomszédunké lehet, mert Narutón kívül senki nem lenne hajlandó ilyen holmit magára venni. Csak nem kibékültek?

- Úgy beszéltük meg, hogy kettőkor találkozunk – hallom meg bentről a szöszi méltatlankodó hangját.
- Hát tegnap elég későn feküdtünk le, mert vendégeink voltak – magyarázkodik apám.
- Meg ugye van olyan, aki le se feküdt! De aki éjjel legény, legyen nappal is legény! – rikkantja el magát vígan az agyilag is nagyon szőke fiú, és mire beérek hozzájuk, már vadul rázogatja Sasukét.
- Hogy érted ezt az „éjjel is legény” dolgot? – kérdi tőle az öreg zavartan.
- Hát reggel, amikor kijött Sakuráéktól, szinte rogyadoztak a lábai a fáradtságtól. Biztos nem sokat pihentek Sakurával, de arra azért volt ereje, hogy engem kioktasson. Erre meg itt fetreng, mikor úgy rám parancsolt, hogy kettőre itt legyek. 
- Na-Naruto! Már négy óra, szóval mi se vagyunk túl pontosak! Meg egyébként is… láthatólag zavarunk, szóval inkább hagyjuk az egészet! Nem olyan sürgős az a szánkózás – kapaszkodik a karjába kétségbeesetten a Hyuuga lány, mert ő valószínűleg rájött, hogy apám semmit nem tudott a fiacskája éjszakai kalandjáról, és most nagyon-nagyon dühös. 
- Dehogy megyünk nélküle! Sasuke! Hahó! Föld hívja Sasukét! – lökdösi Naruto ugyanolyan hévvel az öcsémet, aki végre a durva rángatástól ébredezni kezd.

Álomittas szeme értetlenül kapcsolódik össze az Uzumakiéval, és mikor néhány pillanat múlva leesik neki, ki bámul egész közelről a képébe, rémülten kiált fel mindenki legnagyobb döbbenetére:

- Engem ugyan többet nem fogsz lesmárolni! – löki hátrébb óriási lendülettel a szöszit, miközben felpattan, villámgyorsan védekezésre emeli a kezét, és jó messzire hátrál tőle.

Apám, aki eddig a haragtól pulykavörös volt, most hamuszürkévé válik, és undorodva fordul a meglepett szomszédfiú felé.

- De-dehogy, te marha! Megmondtam, hogy az csak egy próba volt! Azt hiszed, hogy mindenki oda van érted? Amúgy azért vagyok itt, mert te hívtál, és nézd, kit hoztam magammal!
- Itachit? – bámul rám értetlenül Sasuke, mivel időközben Hinata már érezte, hogy ideje a nyúlcipőt felvenni és elszelelni, így apámmal csak ketten tartózkodtunk a helyiségben.
- Dehogy! Hinata hova lettél? – kezdi a szőke lelkesen nyújtogatni a nyakát, hátha valamelyik sarokban felfedezi a barátnőjét.
- Üdv, Naruto! Téged mindig jó látni – köszöntöm ingerülten, mert mélyen felbőszít mennyire együgyű ez a srác. Még engem is körbe jár, hátha a zsebembe dugtam a csaját.
- Szia Itachi! Nem láttad Hinatát? – érdeklődi szórakozottan.
- Azt üzente, azonnal rohanj utána, ha jót akarsz magadnak! – figyelmeztetem.
- Tényleg? – kerekedik el a szeme.
- Bizony! – bólogatok határozottan, és grabancon ragadom, hogy kipenderítsem mielőtt nálunk kitörne a botrány.


Fugaku


Mérgemben földhöz csapom az első kezem ügyébe kerülő tárgyat. Aztán még egyet és még egyet. Tombolásomnak az vet véget, hogy Sasuke tágra nyílt szemekkel figyeli, milyen eszelős pusztítást végzek. Most ébredt fel szerencsétlen, fogalma sincs mi ütött belém, de úgy haragszom rá, hogy legszívesebben őt csépelném, amiért ennyire…

- Apa! – fogja le kezem nagyfiam, mikor a következő „áldozatomhoz” nyúlok - egy angyalkás mécseshez - , hogy az is millióra törve a padlón végezze.
- Sasuke! Tudnak arról Sakura szülei, hogy ma éjjel náluk voltál? – kérdem visszafojtott indulattal.
- Nem – feleli szégyenkezve. 

Sápadt arcán őszinte bűntudat ül és még valami: fél tőlem, pedig soha nem emeltem rá kezet. Itachi úgy szorongatja a karom, mintha attól tartana, hogy menten az öccsére ugrok. Van benne valami! Legszívesebben jól megráznám, amiért ennyire nem tud parancsolni magának, és ilyen megátalkodott dolgokra vetemedik. Besurranni éjjel más házához, mint valami kiéhezett kandúr… Ha 16 évesen erre képes, mi lesz később?


Azért, hogy ne csapjam agyon, inkább kimegyek a teraszra, hátha a dermesztő hideg segít lecsillapodni. Kinn aztán újabb borzalmas gondolat jut eszembe. Naruto bejáratos Sakuráékhoz, és ha ott is ugyanígy elszólja magát, akkor valószínűleg elszabadul a pokol. Vérmes fiacskámat Jiraiyájék minimum kiherélik, főleg ha megint felelőtlenek voltak, és lehet izgulni egy túl korán érkező unoka miatt, de az is előfordulhat, hogy újra pakol a család, és tényleg elköltöznek, mert amíg egy város levegőjét szívjuk - belátom most már én is - a csemetéink tényleg addig trükköznek, míg valami komoly baj nem lesz.

Annyira nehéz szülőnek lenni, ráadásul egyedül dönteni mindenben! Tehetetlenségem csak fokozza bennem az indulatokat, majd furcsamód egy réges-régi emlék úszik lázasan lüktető agyamba, ami háborgó lelkem egyszeriben gúzsba köti: Mikoto mosolygós arca rémlik fel előttem, ahogy anyai büszkeséggel mutatja Itachinak a mocorgó, piciny csomagot.

- Nézd! Itt a kisöcséd – adja kezébe a babát, és meghatottan figyeljük, ahogy a nagytestvér megbabonázva elmerül a kicsi tanulmányozásában.

Az ágy szélén ültem boldogtól sugárzó feleségem mellett. Itachit az ölembe húztam, és együtt gyönyörködtünk a pisze orrocskában, rózsás arcocskában és az okos, bogárfekete szemekben. Nevettünk azon, hogy Sasuke is milyen komoly tekintettel figyel minket, mintha éppen azon tűnődne, vajon jó családba csöppent-e? Aztán Itachi megcirógatta a pofiját, mire az apróság ösztönös mozdulattal utána kapott és az ujjára kulcsolta pirinyó kezecskéjét, amitől a bátyó mérhetetlen zavarba jött. Életem legszebb pillanata volt ez. Szinte most is érzem, ahogy hátulról átölel Mikoto vékony karja, és én hálásan homlokon csókolom, amiért ilyen csodálatos gyerekekkel ajándékozott meg. 

Most pedig itt állok egyedül, és fogalmam sincs, mit tegyek. Az biztos, hogy nem helyes halálra rémisztenem az amúgy is érzékeny fiamat ilyen ostoba dühkitörésekkel, mintha valami hisztiző némber lennék. Össze kell szednem magam, és valami hasznosabbat kitalálni. Nem akarok újra szégyent vallani!



Sasuke


Zavarodottan bámulom kinn fagyoskodó apámat, miközben a bátyám húzni kezd az emeletre. Nagyon bánt, hogy megint felbosszantottam az öreget és az is, hogy így visszaéltem Sakura szüleinek a bizalmával, de ott, akkor, abban a pillanatban, amikor Gray meglebegtette előttem a lehetőséget, hogy együtt lehetek pár órára zavartalanul a szerelmemmel, hirtelen csak ez számított.

- Szedd rendbe magad, aztán kérj bocsánatot apától! – hallom meg Itachi utasítását, ahogy belök a fürdőszobába.

Miközben még zuhanyozom, váratlanul beviharzik újra, feltépi a zuhanykabin ajtaját, és idegesen a kezembe nyomja a törölközőm meg a telefonom.

- Most azonnal hívd fel Sakurát és mond el neki mi volt, meg azt, hogy jó lenne, ha beszélgetne kicsit az anyukájával arról, hogy ti ketten már lefeküdtetek!
- Miért ilyen sürgős? – vörösödök el, mert kényelmetlen, hogy itt les felettem mikor fürdöm, még ha a bátyám is, meg egyáltalán nem szeretném Sakurát arra bíztatni, hogy árulkodjon bármit is a doktornőnek a mi intim dolgainkról.
- Apa, ha tehetetlen mindig Tsunadétől kér tanácsot, és most éppen a telefonját babrálja baromi idegesen. Szerintem, nem tud dönteni, hogy beköpjön-e benneteket, vagy egyedül izguljon, hogy megint mit csináltatok. Jobb, ha megelőzöd! – jön a bölcs figyelmeztetés.

Hirtelen végigfut bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha pont apám buktatna le. Azt hiszem, ettől még az is jobb, ha személyesen állok a Haruno család elé bocsánatot kérni, amiért éjjel engedély nélkül belógtam hozzájuk. Apa csak megkavarna mindent. Gyorsan csörgetni kezdem a barátnőmet, mielőtt túl késő lenne, vagy meggondolhatnám magam, de sajnos hiába. Nem veszi fel senki. 

- Ha kész vagy, gyere le a nappaliba! Beszélni akarok veled – nyit be apám is. 

Milyen jó, hogy nem zártam magamra az ajtót! Most még annyi időre sincs nyugtom, hogy összeszedjem magam. Nagyon ideges vagyok, mert biztos, hogy apám életében először iszonyúan megbüntet.

- Nyugi! Én is ott leszek! – próbál bátorítani a bátyám, mintha belelátna a gondolataimba. Attól tartok leginkább, hogy én is szobafogságot kapok és akkor lőttek a randizásnak. Bele fogok pusztulni, ha Sakurával iskolán kívül nem találkozhatunk.

Pár perccel később idegesen trappolok lefelé a lépcsőn nyomomban a testvéremmel, aki hűségesen a sarkamban jár, hogy ha kell, apámmal szemben a védelmébe vegyen.

- Miért néztek így rám? – lepődik meg az öreg, mikor elhelyezkedünk vele szemben és várjuk az ítéletét.
- Apa! Azt hiszem, túl szigorú vagy Sasukéhoz! – szólal meg határozottan a bátyám.
- De hát nem is mondtam még semmit! – döbben meg apánk.
- Gondolom, meg akarod büntetni, de hidd el, hogy ez azért túlzás! – egyezkedik vele Itachi.
- Ugyan miért? Ne mondd, hogy nem érdemli meg! – fortyan fel apu.
- Csak gondolj a helyzetére! Legyen szíved! – kérleli Itachi olyan könyörgő hangon, hogy mindketten döbbenten meredünk rá. Ilyet se hallottunk még tőle.
- Jól vagy, fiam? – méregeti apa gyanakodva.
- Igen. Csak sajnálnám az öcsémet, ha egy ilyen kis apróság miatt el lenne tiltva egy darabig Sakurától.
- Én nem akarom eltiltani Sakurától! A családja egyből rákérdezne miért, szóval, még ha akarnám, se tehetném. Arra gondoltam, hogy amiért ellógott itthonról szó nélkül, egész hónapban övé a vizesblokk takarítás és az esedékes vécéfertőtlenítés, bár a következő hetekben te lennél a soros.
- Csak ennyi? – csodálkozunk el.
- Hát a mosogatást is rá akartam sózni, de az már igazán túlzás lenne – feleli apám töprengő képpel.
- Szerintem meg az még nagyon is jogos lenne! – fordít hirtelen az álláspontján az én sunyi bátyuskám, ugyanis ez szintén az ő reszortja lenne még egy darabig.
- Vállalom azt is! És bocs, Apa! – vágok közbe, mielőtt még a kukakihordás is rám marad.
- Rendben. Bocsánatkérés elfogadva, viszont lenne még valami. – Apa olyan komoly ábrázattal gondolkodik, hogyan fogalmazza meg a mondanivalóját, hogy ismét görcs áll a gyomromba. - Csak annyit szeretnék kérni, hogy beszéljetek Sakura szüleivel, hátha engedékenyek lesznek. Én már elfogadtam, hogy nagyfiú vagy, és ehhez mérten mások az igényeid, csak mindig szólj, ha elmész itthonról. Aludhatsz a barátnődnél bármikor, vagy hozzánk is jöhettek, viszont Tsunade és Jiraiya tudjanak róla. Oké?
- Oké! – bólogatok lelkesen.
- Akkor ezt megbeszéltük! – pattan fel apa elégedetten dörzsölgetve kezeit, mi pedig megkönnyebbülten összevigyorgunk a tesómmal, hogy sikerült megúsznom a dolgot súlyosabb büntetést nélkül. Aztán a következő pillanatban arcunkra fagy a megkönnyebbült mosoly, mert apa újra megszólal:
- Mit szólnátok, ha ennek örömére sütiznénk egyet? 




Tsunade

Harmadik alkalommal lopózom be Sakurához, mert nagyon furcsállom, hogy még mindig nem ébredt fel. Olyan mélyen alszik, hogy szinte alig észrevehető, ahogy csendesen piheg. Aggódva homlokára csúsztatom kezem, hátha lázas, de semmi baja. 
Biztos csak fáradt. Hirtelen zenélni kezd a telefonja, de erre se kel fel, így fogom a készüléket, és megnézem, ki keresi. Sasuke az, de mielőtt felvenném, lerakja. A tekintetem váratlanul az ágy alá téved, ahol ezüstösen csillog valami. A telefont csendben visszateszem az íróasztalra és lehajolok a gyanús papírdarabért. Egyértelmű, hogy minek a része. Alaposan szétnézek mindenhol, felfedezek-e valami más bűnjelet is, miközben a gyomrom apróra zsugorodik. A lányom már ilyeneket csinál??? Meg se tudom fogalmazni, hirtelen mit érzek, csak azt, hogy mélységesen felzaklat a dolog. Persze számítottam erre, hogy előbb-utóbb megtörténik, ha már barátja van, de a hír eléggé megrendít. 


Halkan nyílik az ajtó és Jiraiya dugja be a fejét, majd ahogy meglátja, hogy dermedten állok a szoba közepén, bejön ő is.

- Csak nem beteg? – suttogja, mire némán megrázom a fejem, és mutatom neki, mit találtam.

Ő is elsápad, aztán ugyanolyan hitetlenkedve bámul a békésen alvó gyerekünkre, mint én pár perce.

- Én megölöm Sasukét! – fortyan fel váratlanul, de azonnal befogom a száját, hogy ne hangoskodjon.
- Nem csinálsz te semmit! – suttogom neki, és kirángatom a szobából, hogy ne itt beszéljük meg.
- Dehát megrontotta a lányunkat! – sápítozik kinn ugyanúgy tovább.
- Micsoda szavak! Nem az egyik regényed hősnőjéről beszélünk, hanem Sakuráról, aki már 16 éves, és hónapok óta jár egy fiúval. Tudtuk, hogy ez lesz! Te is sejtetted, mert említetted a múltkor, hogy olyan furák. Szóval ne háborogj, hanem higgadj le, mert nem tudok így gondolkozni, ha ordítozol – csitítom, és a konyhaasztalhoz irányítom.

Mindkettőnknek töltök egy nagyadag feketét, pedig Jiraiyát már jóideje letiltottam róla, de úgy vagyok vele, most egyikünknek sem árt egy kis szíverősítő. Fogom, és konyakot is csurrantok bele. A volt férjem kissé meglepetten nézi, mit művelek, de szó nélkül lehúzza az egészet. Aztán hallgatunk, emésztjük az ütős kávémixet és a helyzetet.


Egy órával később, amikor kócosan, álmos szemekkel előtámolyog a kislányunk, még mindig ugyanabban a pózban vagyunk. Egyikünk sem szól semmit, mintha összebeszéltünk volna, és mindketten próbálunk „normálisan” viselkedni. A gyerek pedig olyan boldog, hogy észre se veszi, mennyire feszültek vagyunk.

Leül közénk enni, közben vígan csacsog, aztán megmosakszik, felöltözik és belefog a díszítésébe, mert az apja már a nappaliba készítette a fát. Nincs erőm kérdőre vonni, vagy faggatni, mikor ilyen jó kedve van, pedig annyira feszít a dolog, hogy rákérdezzek: mióta lett ilyen szoros a viszonyuk Sasukéval. Úgy figyeltem őket, de megnyugtatott, hogy a jelenlétünkben mindig illedelmesen viselkedtek, tehát nem gyanakodtam. Most rettenetesen bánt, hogy valójában nem tudok róluk semmit.

Sajnos alapvető szabály, hogy a kamaszoknál ki kell várni a megfelelő pillanatot, amikor maguktól mesélnek. Ha most letámadnám Sakurát a kérdéseimmel, pont az ellenkezőjét váltanám ki. Begubózna, és még ennyit se mondana, mint eddig. Nem tehetek tehát mást, mint idegesen figyelem minden mozdulatát, miközben azon morfondírozom, hogy már tényleg milyen szép nagylány, lassan felnőtt, csak hajlamos az ember erről elfelejtkezni. Mikor elkészül, Gray még mindig alszik, így felszabadultan énekelget tovább, és mellém huppan a kanapéra, hogy onnan szemlélje meg a művét.

- Nem túl nagy fa, de szép! – állapítja meg elégedetten.
- Miért csak két színt használtál? – érdeklődöm, mert eddig minden évben igazi giccsparádé volt a karácsonyfánk, ugyanis mindenfélét ráaggatott.
- Azt hiszem, kicsit besokalltam tegnap. Fugaku ízlése kissé elvette a kedvemet a túlzásoktól – neveti el magát.
- Értem – paskolom meg a kezét, mire rám mosolyog, összefonja ujjaink, és váratlanul az ölembe hajtja a fejét, mint kiskorában. Megindultan túrok a rózsaszín tincsekbe, mert ritka pillanat, hogy hagyja magát így szeretgetni. Persze azonnal az dübörög a fejemben, talán itt az alkalom, hogy kicsit beszélgessünk.
- Kérdezhetek valamit? – kezdem óvatosan.
- Persze – fordul hanyatt, hogy a szemembe nézhessen. 

Még bizalmasan pillant rám, élvezi, hogy a homlokából kisimogatom a kóbor tincseket, nem számít rá, hogy kényes témáról akarom faggatni. Sajnos minden fogadalmam ellenére nem bírom ki, míg magától hozza szóba, muszáj rákérdeznem.
- Emlékszem, hogy azt ígértem, nem kell mindenről beszámolni ezután, ami közted és Sasuke között történik, de mégiscsak az anyád vagyok, és aggódom. Már elég régen jártok ugye, és szeretném tudni, hogy milyen szinten álltok egymással – mondom ki nagy nehezen, amit akarok.

A smaragd szemek tágra nyílnak a meglepettségtől, majd a lányom tűzpiros lesz, és azt hiszem, én is hasonló színben játszom. Orvosként rutinom van a kínos témák boncolgatásában, de a saját gyerekemmel csak nehezebb. Sakura végül újra mozgolódni kezd, arccal a hasam felé fordul, még a kezét is úgy teszi, hogy minél jobban elbújhasson előlem, de végül válaszol:

- Mikor Sasuke szobáját kifestettük, este kettesben maradtunk és akkor mi…
- Megtettétek? – segítem ki zavartan.
- Igen… megtettük. Haragszol? – pislant felém félszegen.
- Minden rendben ment? – kérdezem feszengve.
- Vigyáztunk… és nagyon óvatosan bánt velem. Annyira különleges élmény volt! Jó volt... Előtte féltem, aztán fájt is kicsit, de most már örülök – meséli mélyen az ölembe bújva.
- Oké! – ölelem át, mert szeretném, ha tudná, hogy minden körülmények között mellette állok.
- Anya! Megengednéd, hogy Sasuke néha nálunk aludjon? – kérdi puhatolózva, mire fejcsóválva elnevetem magam. Milyen gyorsan vált! Máris kihasználná a helyzetet, ha már erre terelődött a szó.
- Nem! Nem csinálunk az otthonunkból bordélyházat. Még fiatalok vagytok! – közlöm határozottan.
- Csak néha! Kérlek! Nem emiatt – jön a szívet tépő könyörgés.
- Ez nem illendő, és azt se akarom, hogy valami baj legyen. Érted, mire gondolok, ugye? – dorgálom meg a kis telhetetlent.
- De Anyu! Jobb, ha hazudozunk azért, hogy együtt lehessünk? – kérdi komoly szemekkel, ami ellen képtelen vagyok józan érvet felhozni. 

Dacosan felül. Már nem igényli a babusgatásom, hanem csak konokul bámulja a szőnyeg cikornyás mintáját, és tüntetően összefonja a karját a mellkasa előtt, mintha csak arra várakozna, hogy végül jobb belátásra térjek. Talán fel is fortyannék, amiért így makacskodik, de az apja váratlanul felbukkan, és közénk csüccsen, mielőtt valami csípőset válaszolhatnék.

- Sakura! Ne légy ilyen édesanyáddal! Hidd el, így is nagyon engedékeny! – vesz védelmébe a párom.
- Apa! Hiszen máskor is megengedtétek! Csak néha… Kérlek! – veti be ez a hálátlan kölyök a legkönyörgőbb, esdeklő pillantását.

Mikor az apja magához öleli, már tudom, hogy hiába ellenkezem. Ha ő beadja a derekát, nekem is muszáj lesz. Aztán a kisboszorka az én nyakamba is belecsimpaszkodik és cuppanós puszit nyom az arcomra engesztelésül. Nevetve viszonzom, aztán az öreg mackómnak szintén adok egyet, mert várakozón dugja számhoz a homlokát, nehogy kimaradjon. Nem könnyű szülőnek lenni, de semmi nem lehet az ember számára nagyobb ajándék, mint egy igazán boldog család.