Sasuke

Tudom, hogy bíznom kéne benne, de nehezen hiszem el, hogy tényleg jót akar. Írok egy sms-t, hogy itt állok a bejárat előtt, majd próbálok mindenre felkészülni, akár arra is, hogy egy nagyon morcos Jiraiya nyit ajtót, mert a csávó mégis becsapott. Meglepetésemre viszont csak a szokásos látvány fogad: Gray egy zsebkendőnyi törölközőben… ami legalább most kék színű…

- Hű, milyen sürgős valakinek! Túl gyors voltál. Azt hittem, nyugodtan lezuhanyozhatok, míg ideérsz – morogja, miközben vizes haját próbálja kitúrni a homlokából.
- Bocs, de siettem, mert tudod mindjárt reggel lesz – felelem a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal, ugyanis már hozzászoktam, hogy mindig nyávog valamiért. 
- Gyere utánam és próbálj nem nagy zajt csapni! – fontoskodik, mikor kibújok a cipőmből, és a lábbeliket hónom alá csapva indulok a nyomában, felfelé a lépcsőn.
- Oké, igyekszem nem hangosan csörtetni, mint te – súgom, és közben imádkozni kezdek, hogy egyrészt tényleg aludjanak a szülők, másrészt ez a hülye törölköző rajta maradjon a gazdáján, mert ha megint látnom kell Gray csupasz seggét - ráadásul közvetlen közelről -, biztos kijön belőlem a karácsonyi vacsora.

A fiú haláli nyugalommal riszál előttem, nem nagyon zavarja, hogy amerre jár, tócsát hagy maga után, helyette magabiztosan Sakura birodalmához vezet. Kicsit megdöbbent milyen otthonosan mozog máris a lakásban, alig néhány nap után, mintha mindig is itt lakott volna. Kopogás nélkül nyit be a szobába, ami eléggé felháborít, de valahogy teljesen rá vall. Egyszerre kukkantunk be vele kíváncsian az elénk táruló helyiségbe, mindketten ösztönösen a lakóját keresve. Benn ég a villany, Sakura viszont már békésen alszik, összegömbölyödve, mint egy kiscica.

- Nem szóltam neki, hogy jössz, mert azt hittem, úgyis fenn lesz még, de ezen a vacak könyvön úgy látszik, valamiért mindig gyorsan elalszik – dohog újra. Aztán, mintha rutinból tenné, óvatosan kihúzza a lány keze alól a szerelmes regényt, és nyakig betakargatja, mint egy aggódó bátyó.
- Mi lesz, ha bejön valaki? – kérdem szórakozottan, miközben azon jár az agyam, vajon tetszik-e nekem ez a bizalmas viselkedés a részéről, ahogyan tökéletes természetességgel pátyolgatja a barátnőmet.
- Hat felé a keresztapám mindig benéz mindkettőnkhöz, mert valamiért nem bízik bennem – feleli egykedvűen, majd hirtelen teljesen megváltozik a hangulata, és lelkesen kotorászni kezd Sakura íróasztalán. – Figyi! Megjelölöm a csajodnak, hol járt az olvasásban mielőtt kidőlt, hogy holnap ne kelljen keresgetnie! – röhögi el magát, és egy méretes, szőrös brokit rajzol annak a lapnak a szélére, ahol Sakura valószínűleg tartott.
- Ritka nagy hülye vagy! – jegyzem meg elhűlve, hogy így összebarmolja a drága könyvet, de hát mit is várhatnék tőle…
- Szóval ajánlom, hogy ne legyetek túl hangosak, és időben húzz el! Az ajtó maradhat nyitva, majd én később becsukom. Oké? És nem kell hálálkodnod! Tudom, hogy mennyire csodálatos vagyok! Na, kispajtás, jó hókamókázást! – búcsúzik el egy kaján vigyor kíséretében, és még cinkosan rám is kacsint, mielőtt becsukja maga után halkan az ajtót.
- Szia! – szólok utána, majd megkönnyebbülve nagyot sóhajtok, amikor végre eltűnik. 

Ritka furcsa egy szerzet, azt meg kell hagyni!


Gondosan elfordítom a kulcsot a zárban, mert ez egy kicsit megnyugtat, hogy nem tudnak ránk törni, azután én is levetkőzöm, leoltom a lámpát és Sakura mellé bújok. 

Milyen jó is itt! - sóhajtok egy hatalmasat, amikor megérzem testének csalogató melegét.
Persze ahogy óvatosan hátulról gyengéden átölelem, egyből felébred. Mielőtt egy aprót is sikíthatna ijedtében, gyorsan rátapasztom a tenyerem a szájára, nehogy felverje a házat.

- Csak én vagyok. Nincs rajtam masni, de gondoltam örülsz, ha megleplek – suttogom, mire azonnal ellazul karjaim közt, és boldogan simul hozzám.
- Hogy kerülsz ide? – kuncogja, miközben felém fordul, és ő is átölel.
- Gray felajánlotta, hogy szól, amikor alszanak már a szüleid, és beenged. Ez a karácsonyi ajándéka, aminek őszintén szólva nagyon-nagyon örülök – suttogom, és elégedett mosollyal megcsókolom az én drága Csipkerózsikámat.
- Néha egész normális tud lenni – állapítja meg zihálva két cuppantás közt.
- Sajnos te is kaptál tőle valamit. Rajzolt egy nem túl szépet a könyvedbe – próbálom felkészíteni a durva firkára.
- El tudom képzelni! – neveti el magát, de már nem is nagyon figyel a beszédtémára, mivel az jobban lefoglalja, hogy viszonozza az üdvözlésem.
- Kellemes idő van itt nálad. Úgy ontod magadból a meleget, mint egy kiskályha – bújok még szorosabban hozzá, és a kezem mohón a hálóinge alá kúszik.
- Akkor esetleg ruhára se lenne szükségünk? – kérdez vissza kacéran.
- Meglehet – csillan fel a szemem, hogy ennyire egyre gondolunk.

Lelkesen felültetem és lehámozom róla a feleslegesnek ítélt hálóinget, majd hanyatt döntöm, fölébe mászok, és forró szenvedéllyel bebarangolom csodálatos testét. Nem hagyok ki egy négyzetcentimétert sem, homlokától a köldökéig mindenhol apró puszikat kap, majd lentebb kúszok, és a bugyija felé haladok. Engedi, hogy a vékony anyagon keresztül csókoljam, combjai közé helyezkedjek, és a nyelvem a legérzékenyebb pontján is becézze. Mikor már kellően felszítom benne a tüzet, a csípőjére csúszik tenyerem, és megszabadítom a bugyijától is. Az ágyékom már sóvárgóan lüktet, de amíg lehet, próbálok türelmes maradni. Megint valami új dolgot szeretnék kipróbálni. Visszahelyezkedem a korábbi helyemre, majd a combja belső felét veszem célba, hogy fokozatosan szoktassam az érzéshez. 


Eleinte megfeszül, de idővel egyre oldottabban tűri, hogy nyelvemmel a selymes bőrét bejárjam, majd ott ízleljem, ahol a legédesebb. Hirtelen meglepetten fölsikkant. Kéjesen beleremeg ajkaim első érintésbe, én pedig lelkesen hajolok még közelebb öléhez, hogy újra kóstolhassam, mert annyira bódító, puha, forró és illatos. Minél mélyebbre merülök a kívánatos nedvességben, annál jobban zihál, tekereg. Ujjai az élvezettől a vállamba, a hajamba markolnak. Tanulom, hogyan kedveli leginkább a becézést, miközben én is pattanásig feszülök az élménytől, a csodálatos ízétől, gyönyörének apró sikolyaitól, majd hihetetlen csúcsokra juttatom, hogy szétolvadjon a kezeim között, és elragadtatottan sóhajtsa a nevem újra és újra ebbe a tökéletes éjszakába. 

Persze nem hazudtolja meg magát, ismét belébújik a csábító kis boszi. Pár percnyi pihegés után elszántan fölém lendül, hogy viszonozza a szokatlan kedveskedést. Ő is megszabadít a ruhámtól, aztán meglepetésemre, most először ott is érint. 

Nem azért csináltam, hogy rávegyem valami hasonlóan merész játékra, de láthatólag őt se a hála vezérli, hogy így kényeztessen, hanem a vágy és a kíváncsiság, ezért örömmel veszem a próbálkozását, a félszeg kutakodását. Leírhatatlan érzés, ahogyan apró keze első alkalommal tétován végigsiklik duzzadó vesszőmön, majd finoman a tenyerébe zár, gyengéden simogatni, izgatni kezd. Ívként feszül testem érintésétől, miközben csókkal fojtja belém a nyögést, és ritmusosan ingerelni kezd. Nem engedi, hogy leállítsam mielőtt túl késő lenne, ezért úgy élvezek el, hogy forró magommal beterítem szorgoskodó kezét. 
Aztán mégsem szégyenkezem. Érzem, hogy megtisztogat mindkettőnket, majd ugyanolyan szenvedéllyel folytatja tovább az édes kínzást. Csókol, karmol és harapja ajkaim, ahogy felülök, és az ölembe húzom. Később ő helyezkedik az én combjaim közé, és a szájával ismétli azt a csodát, amit az előbb művelt velem. 

Összefolynak végül az események, csak élvezzük a gyönyör számtalan pillanatát, hogy így virradjon ránk a hajnal. Kegyetlen érzés végül kicsusszanni belőle, mert nagyon nem szeretek ő és én lenni, azt szeretem a legjobban, ha egyek vagyunk. Mikor elválok otthont jelentő meleg testétől, szinte már kóválygok a kimerültségtől. Most az én hajam is olyan csatakos az izzadságtól, mintha a zuhany alól léptem volna ki, de nem bánom, mert a legszebb csillogású smaragd tekintet villan rám huncutul mosolyogva a párnák közül. 

- Olyan vagy, mint egy jóllakott, elégedett cicus – súgom a fülébe nevetve, és csodák csodájára válaszul újra a karjai között találom magam. Nyelvecskéje játéka pillanatok alatt ismét éhessé tesz, ölelése maradásra késztet, hogy újra – ma éjjel ki tudja hányadjára - megfürödjünk a szerelemben, mert egyszerűen nem tudunk betelni egymással. 


Egy óra múlva úgy osonok ki a Haruno házból, hogy a szívem teljes egészében hátrahagyom a tündéremnél. Nem tudom, hogy lehet az ember napról napra még szerelmesebb, mikor mindig azt hiszi, hogy ettől már nincs nagyobb boldogság, de nekem sikerül. Úgy érzem, minél több időt töltök Sakurával, annál jobban szeretem. Pirinyónyit kijózanít a farkasordító hideg, amikor kilépek tőlük, de nem érzékelem, hogy fáznék, mert a lelkem belül boldog tűzzel lobog. Mindent csodaszépnek látok: a zúzmarás fákat, a jégvirágos ablakokat, a villogó, színes karácsonyi díszeket az ablakban, és még azt a hülye Narutót is, aki érthetetlen módon az egyik hintán ücsörög, mintha nem is december és tél lenne - ráadásul hajnali hat óra -, hanem egy kellemes nyári nap, olyan hintázásra való. 

- Te meg mi az ördögöt keresel itt? – érdeklődöm meglepetten, ahogy mellé érek.
- És te mit vigyorogsz ilyen idétlenül? Beteg vagy? – kérdez vissza sértetten.
- Nekem kéne haragudni rád, hogy megint itt ólálkodsz Sakuráék házánál! – horkanok fel, bár ebben a felfokozott hangulatban elég nehezen találok vissza a kimért bunkó szerepemhez.
- Nyugodj le! Már régen felfogtam, hogy mit illik tennem és mit nem, csak nincs kivel beszélgetnem. Tudod, elég idegesítő úgy örömködni otthon a családdal, hogy közben a barátaim utálnak. Nagyon bánt a dolog, de nem merek becsöngetni se ide, se Hinatához, hogy bocsánatot kérjek – motyogja elkeseredetten.
- Szerintem Sakura egyáltalán nem utál, szóval emiatt megnyugodhatsz. Hinata viszont teljes joggal haragudhat rád, mert oltári tapló voltál – állapítom meg.
- Kösz! Máris jobban érzem magam… - sóhajtja csüggedten, miközben a béna vigasztalásért hálából rám fintorog.


Nem nagyon értem miért, de őszintén sajnálni kezdem, ahogy itt búslakodik, ezért úgy érzem, mondanom kéne valami értelmeset, hogy valóban megnyugtassam, és végre lelkiismeret-furdalás nélkül hazaballaghassak.

- Délután vigyük el a lányokat szánkózni! Akkor kicsit törleszthetsz és megláthatod, mennyire hajlandók megbocsátani – javaslom.
- Úgy érted te húzod Sakurát, én meg Hinatát? – csillan fel az ötletre a szeme.
- Nem! Úgy értettem, te húzol mindhármunkat, te nagyon hülye! – fogom a fejem, hogy ilyen lassan kapcsol, mert természetesen ezzel a programmal egyértelműen arra akarok alkalmat teremteni neki - ha felfogná a csökött agyával -, hogy kettesben lehessenek Hinatával, és beszéljenek végre egymással. Vagy most kivételesen én nem vagyok elég világos? Meglehet… kissé kimerültnek érzem magam...
- Oké! Felőlem! Hidd el, annyira gyötör a bűntudat, hogy inkább húzlak téged is, ha ez az ára, hogy kibéküljek velük, ugyanis nagyon rossz így a helyzet – szökken talpra bizakodva, mintha a gondját egy pillanat alatt elfújták volna, és újra az az idióta bájmosoly terül szét a képén, amitől frászt tudnék kapni, olyan idegesítő. 

Belőle és ebből az örök optimista fejéből számomra 5 perc éppen elég, szóval meg van a napi jócselekedetem, most már tényleg megyek.

- Kettőkor várlak és hozzál szánkót, te szerencsétlen! – hagyom magára, mert tökéletesen lezsibbasztott még ez a rövidke beszélgetés is vele.
- Sasuke! Igazán köszi! – szól utánam vigyorogva.
- Nincs mit – vakkantom, és lépdelni kezdek elszántan végre hazafelé.
- Sasuke! Amúgy hova készülsz? Merthogy éppen az ellenkező irányban lakunk... 


Szitkozódva állapítom meg, hogy igaza van, ezért némileg megszégyenülve 180 fokos fordulatot veszek és feltűnik, hogy erre még egy lesöprögetett járda is van, amin sokkal könnyebb közlekedni, mint a mély hóban a susnyás közepén. Csak tudnám, hogy tévedtem a bokrok közé, mikor olyan jól tájékozódom? 

Tisztára meghülyít már engem is ez a Naruto! Puffogva elhaladok mellette és hallom, hogy kuncogva követni kezd. Fene essen a hálátlan majmába! Röhögjön csak! Úgyse szólok hozzá most már hazáig, bármivel is próbálkozik!



Itachi

Tíz is elmúlik már, mikor lekászálódok a nappaliba. A karácsonyfánk töretlen lelkesedéssel csillog-villog, a hifiből még mindig valami ünnepi muzsika dorombol, és kellemes meleg van, mert apám nem hagyta kialudni a kandallóban a tüzet. Miközben kényelmesen kávézgat és a laptopját bűvöli, csendben dudorászik. Mellette a kanapén az öcsém hason fekve alszik valami totál természetellenes pózban, és lelkesen ölelgeti álmában az egyik hóember párnát. Nem sok látszik a fura kettősükből, mert nyakig be vannak bugyolálja egy puha takaróba, ami úgy látom szintén új darab, mert egy borvirágos orrú télapó meg egy alulöltözött krampuszlány csápol rajta.

- Nem tudom, minek kelt fel korán, ha még ennyire álmos – vonja meg a vállát apám, amikor felfedezi, hogy a totál kimerült Sasukét bámulom éppen.
- Szünet van. Hadd aludjon! – fogom pártját, bár magamban jót derülök, hogy mit szólna az öreg, ha tudná, a kisfia valószínűleg egész éjjel mással volt elfoglalva, nem az alvással és ezért van ennyire kiütve.
- Mit kérsz reggelire?
- Maradj, Apa! Majd keresek valami. Reggeli után pedig átmegyek Inóhoz, ha nem baj. Szeretném meghívni a szilveszteri buliba.
- Rendben – mosolyog rám, majd újra elmélyed a virtuális világban.

Fura, de azt hiszem, tényleg igazán boldog. Tegnap azt kaptam karácsonyi ajándéknak tőle, hogy feloldotta a szobafogságot és elintézte, hogy levizsgázhassak autóvezetésből. Teljesen meglepett, hogy a szokásos sál és sapka kollekció helyett valami értelmes jutott az eszébe, ráadásul olyan dolgok, aminek igazán örülök. A furcsaságai ellenére mintha kicserélték volna. 

Mellé telepszem reggelizni és figyelem, mit böngész. A szilveszteri programokat nézi és azt, mivel tölthetjük még az időnket a hegyekben. Jobb keze az egeret irányítja, a ballal néha a kávéscsészét a szájához emeli, egyébként pedig előfordul, hogy szórakozottan az öcsém borzas hajába is bele-bele siklanak ujjai. Nem láttam még soha a szeretetének ilyesfajta megnyilvánulását, és gondolom ez is csak annak köszönhető, hogy Sasuke nincs most magánál, egyébként biztos felháborodottan tiltakozna és a kamaszok tökéletes öntudatával hárítaná ezt az egyszerű szülői gesztust, pedig nagyobb szüksége van rá, mint bármelyikünknek. 




Hinata


Azt hittem, ez a karácsony végre igazán boldog lesz, mert együtt ünnepelhetek majd Vele. Haragosan szemezek a szerencsehozó talizmánommal, aztán mérgemben messzire hajítom, amiért ennyire rosszul végezte a dolgát.

- Aú! – jön egy ismerős kiáltás az ajtó felől, mire azonnal odakapom a fejem.
- Na… Naruto? – dadogom meglepetten.
- Tudom, hogy haragszol, de azért egy ilyen ronda zöld disznót hozzám vágni… - tapogatja fájdalmas képpel az én drága szöszim a homlokát.
- Várj! Letörlöm, mert vérzik is – futok hozzá aggodalmasan, mert úgy látszik, veszélyesebb fegyver ez a fröccsöntött malac, mint mondjuk egy shuriken.
- Á, semmiség… de azt hiszem… el fogok ájulni – suttogja szerelmem, és egyszerűen kiterül.

Ha ez nem lenne elég ijesztő, a szoba eddig fel nem derített sarkából előiramodik Dönci, és egyenesen megrohamozza a magatehetetlenül heverő fiút.

- Apa! Anya! Neji! Valakiiii! – sikítok hisztérikusan, mert az a kis dög már el is tűnik a pulcsi alatt, és csak reménykedni tudok, hogy nem a nadrág felé veszi az irányt.
- Mi volt ez a csattanás? – csörtet be anyu, nyomában az egész családdal, és egy emberként sápadnak el, amikor meglátják, hogy Naruto a szoba közepén, a padlón fekszik, a feje vérzik, a mellkasán pedig egy dombocska futkorászik.
- Ezt „Ő” tette? – ámul el bátyám.
- Nem, csak kihasználta a helyzetet. Én dobtam fejbe véletlenül Narutót, ő pedig, azt hiszem, elég érzékeny a saját vére látványára. Dönci meg hirtelen előkerült és azonnal a ruhájába bújt.
- Nézzétek! Ébredezik! – kiáltja apám.
- Jesszus! Az a dög már a gatyájában jár! – szörnyed el Neji.
- Hol vagyok… és ez… miii a frásszzz??? – ordít fel rémülten Naruto, és pillanatok alatt húzkodni kezdi lefelé a farmerját, hogy megszabaduljon a betolakodójától.

Sajnos a mi hörcsögünk nem az udvariasságáról híres. Ahhoz a helyhez is ragaszkodik, ahol nem látják szívesen, ezért még egy réteggel bentebb húzódik, ugyanis Dönci imádja a meleget…

- Belebújt valami a gatyámba! – visítozik tovább szerelmem kétségbeesetten, és amikor a boxerjától is próbál megszabadulni, nem is tiltakozik senki, hogy megtegye, egyedül anyám ítéli úgy, hogy ezt azért nekem nem kéne végignézni, ezért gyorsan kiterel a szobából majd becsapja az ajtót, hogy elzárja a bestia menekülésének útját.
- Ezt majd a fiúk elintézik! – szólal meg síri hangon, de közben mindketten ugyanarra gondolunk: ha nem elég ügyesek, lehet, hogy túl késő lesz…
- Istenem! Megharapott! – hallom meg a fájdalmas üvöltést. 

Ettől féltem.

- Reménykedjünk, hogy nem valami kényes helyen! – tördeli idegesen anyám a kezét, miközben a bentről szűrődő zajokat figyeljük.
- Engedd el! – kiabál apám.
- Vegye le rólam valaki! 
- Azt hiszem, kicsit túl erősen szorítottam… - szólal meg végül Neji.


Pár pillanattal később megjelenik és gyászos képpel mutatja életünk megrontójának földi maradványait.

- Utáltam, de ezt nem akartam. Véletlen volt, mert hiába rángattam, nem engedte el – védekezik mártír képpel, pedig egyikünk se vádolja a történtek miatt. 


Igazából némi megkönnyebbülést is érzek, hogy nem az én idegeim mondták fel előbb a szolgálatot, mert én is nehezen viseltem, hogy ez az ütődött állat egyedül akkor érezte jól magát, ha kiszökött és bebújhatott valami meleg helyre, aztán meg harapott, ha ki akartuk onnan piszkálni. A szüleimet éjjelente rendszeresen látogatta, mivel minden óvintézkedés ellenére képes volt meglógni a vackáról, így apámat már jó néhányszor kidekorálta, amikor az véletlenül a 90 kilójával ráfeküdt. Engem etetéskor harapdosott, ugyanis a káposztalevél helyett a friss húst jobban szerette, anyámnak állandóan belepiszkított az edényeibe, a bátyámnak meg többször is felbukkant a fehérneműs fiókjában, hogy aztán fájdalmasat marjon az ujjába, pedig szerencsétlen tesóm csak egy tiszta alsóra vágyott. Épp ideje volt véget vetni ennek a rémuralomnak, bár pont karácsonykor kinyomni egy apró jószág belét… elég kegyetlennek tűnik. Azért kösz, Neji! Igazából ennek a botlásodnak sokkal jobban örülök - állapítom meg magamban kajánul -, mint a halálfejes úszósapkának, amit tegnap adtál ajándékba.

Mikor visszamerészkedek a szobámba, hogy megnézzem mekkora kárt tett a mi „drága” megboldogult házi kedvencünk a fiúban - akitől sajnos még mindig ugyanolyan hevesen dobog a szívem, amikor meglátom -, valamibe belerúgok. Az én legféltettebb kincsem az, ami eddig mindig szerencsét hozott nekem és megjósolta még a nyáron, hogy ebben az évben rátalálok az igaz szerelemre. 

Nem tudom, miért jött Naruto, de a malacot bűntudatosan felkapom a földről és egy hálás puszit nyomok a ronda zöld orrocskájára, mert úgy látom, mégis csak jó valamire.