Sakura


Az egyik pillanatban még szomorúan bandukolok a családommal a fagyos éjszakában, a másikban pedig váratlanul elönt a meglepetés öröme. Sasuke hangját hallom, ahogy a nevem kiáltja, és mikor a hang felé fordulok, látom, futni kezd felém. Hitetlenkedve simulok az ölelő karokba, mélyen magamba szívom ismerős illatát, ösztönösen kutatom édes ajkait. Alig tudok betelni vele. Úgy bukkant fel a semmiből a kavargó hóesésben, mintha az ábrándjaim testesültek volna meg. Napok óta sóvárgok utána reménytelenül. 



Mióta elutaztunk, nem láttam, nem beszélhettem vele, és már pokolian hiányzott. El se hiszem, hogy végre érinthetem, szerethetem. Fekete szövetkabátot és öltönynadrágot visel, hozzá drága bőrcipőt, amiben iszonyú elegánsnak tűnik, soha férfiasabbnak nem láttam. Megilletődve bújok hozzá, mert zavarba ejtően csinos, szinte idegennek tűnik. Porcelán bőrét pirosra csípte a hideg, tüsi haján apró pihék olvadoznak. Szája hamiskás mosolyra szalad, ahogy látja rajtam az őszinte meglepődést, mert csak meresztgetem a szemem csodálkozva, hogy valóban ő-e az? Tökéletesen úgy fest, mint egy valódi Jégherceg. Szerencsére tudom, hogy már csak külsőre, mert a szíve rég nem hideg és halott, hanem él és azt hiszem, ebben a pillanatban ugyanolyan lázasan lüktet a viszontlátás örömétől, mint az enyém. Tekintete szerelmesen fonódik az enyémbe, ahogy felkap, és boldogan megforgat, majd újra csókolni kezd forrón, szenvedélyesen. 

- Hogy kerülsz ide? – suttogom boldogan pihegve, mikor két csók között hagy kicsit szóhoz jutni.
- Apa találta ki, hogy jöjjünk el az éjféli misére, amúgy már régen aludnánk otthon, mert szörnyű unalmas volt eddig az este. Ez a kiruccanás persze elég furcsa ötletnek tűnt, mert nem nagyon emlékszem rá, hogy valaha eljöttünk volna, de most már értem miért ragaszkodott hozzá – bök a cinkosan vigyorgó szülők felé. 

Egyértelmű, hogy összebeszéltek megint.

- Olyan szomorú voltam, hogy még ma se láthatlak, és a tervezett szép karácsonyozásból sem lesz semmi, mivel otthon csak az üres ház vár. Nem gondoltam, hogy így átvágnak – morgom őszinte meglepődéssel.
- Miért? Nem tegnap jöttetek?
- Sajnos közbejött valami. Gray - t nem hagyhattuk ott, muszáj volt magunkkal hozni, de ezt majd elmesélem később. A lényeg, hogy csak néhány órája szállt le a gépünk, és amint lepakoltunk meg átöltöztünk, egyből ide indultunk.
- Akkor már értem miért sütött-főzött egész nap megszállottként az apám. Elég érdekesen viselkedett mostanában és komolyan kezdtem aggódni, hogy végleg elment az esze, mikor ma tonnaszám készítette a fogásokat. Valószínűleg Jiraiya szólt neki, hogy ha már benneteket otthon nem vár vacsora és feldíszített fa, legalább náluk érezzétek jól magatokat. 
- Pont erre vágytam, hogy együtt leszünk – bújok hozzá örömmel, és alig tudom elcsitítani a hirtelen kerekedett jókedvem, hogy ne kezdjek el lelkesedésemben ugrándozni vagy sikongatni, hogy mégis szép szentesténk lesz.
- Bemutatod Gray-t Itachinak? Elég idegesítő, hogy itt bámul felettünk – int Sasuke a türelmetlenül toporgó fiú felé, aki láthatólag nem nagyon találja most köztünk a helyét.
- Persze. Hátha a két eszelős egymásra talál, és barátok lesznek – nevetem el magam az abszurd ötleten. 
- Talán kiderül, hogy zsák, meg a foltja. Elég fura mindkettő, lehet, hogy jól megértik majd egymást, és végre megszabadulunk ettől a szatírtól – sóhajt fel somolyogva szerelmem.


A mise alatt bezzeg egymásra se nagyon merünk nézni, mert a viharos üdvözlés óta valósággal a nyakamban érzem szüleim fürkésző tekintetét. Eddig a jelenlétükben elég visszafogottak voltunk, így könnyebb szívvel hagytak bennünket kettesben, mert nem gondolták, hogy akkor bőséggel pótoljuk az elmaradt érintéseket. Fugaku persze éppen az ellenkezője. Mivel ő tudomást szerzett arról, hogy egyszer felelőtlenek voltunk, és a kapcsolatunk már ilyen szintre lépett, mindig megpróbálja elérni, hogy lehetőleg ne náluk kövessünk el egy újabb hibát. Rendszeresen a nappaliban telepedtünk le mostanában, ha elmentem hozzájuk, mert ha felmentünk Sasuke szobájába, pár perc múlva valamilyen indokkal úgyis megjelent. Most azt hiszem, az én szüleim is kezdenek gyanakodni, hogy kettőnk közt már több is történt néhány csóknál, így rettegve gondolok arra, hogy esetleg otthon majd faggatni fognak. Sasuke hasonlóan gondolkodhat. Elég feltűnően kerüli apám szúrós tekintetét. Egymás mellett ülünk, de ő is buzgón imádságra kulcsolja a kezét, eszébe sincs az enyém után tapogatózni. 

Hamarosan elvonja a figyelmemet a komor tűnődésről a templom csodaszép díszítése. Miközben a prédikációt hallgatom gyönyörködöm a hatalmas festményekben, melyek lábazattól mennyezetig borítják a falakat. Néhány óriási fenyőt is állítottak az oltár két oldalára, az egyik falnál pedig egy jászolban a kis Jézus fekszik fehér gyolcsba bugyolálva. Erről eszembe jut Naruto két hamarosan megszülető testvérkéje és az, hogy talán beszélni kéne a fiúval, mert nagyon megbántam, hogy durva voltam vele. Amit mondtam mind komolyan gondoltam, de szebben is előadhattam volna. A következő gondolatom viszont boldog mosolyt csal az arcomra, miközben óvatosan szerelmem felé sandítok. Az jut eszembe, milyen jó lenne, ha pár év múlva a saját gyerkőceinkkel üldögélnénk ugyanitt. Ez az első eset, hogy ennyire előre gondolok, és mit mondjak… a lehetőség, hogy egyszer Sasuke felesége és a gyermekei anyja legyek, nagyon tetszik…


- Úgy vigyorogsz, mint egy macska, aki beleesett a tejfölös köcsögbe – bök meg Gray, de most nem törődöm a piszkálódással. 

Kezem szerelmem felé csúsztatom, aki előbb rápislant a szüleimre, majd bátran a tenyerébe zárja felkínált jobbomat és egész végig így ülünk. Szóval nem érdekli, hogy apám esetleg lefejezi a merészségéért. Ez megint nagyon tetszik, és újra mosolygok. Gray persze ismét mondana valamit, de rányújtom a nyelvem, mielőtt megszólalhatna. 

Hűha, most már anya is szúrósan néz…



Kinn sűrű hóesés fogad. Gray hosszan alkudozik apámmal, hogy inkább hazamenne, de a szüleim szerencsére megingathatatlanok. Szerintem se lenne abban semmi jó, ha hagynánk, hogy a szobájába meneküljön, és ott búslakodjon amiatt, hogy nem az anyukájával tölti ezt az estét. Szerencsére Itachi pártfogásába veszi, és szóval tartja, míg baktatunk az Uchiha ház felé. Gyönyörű a fehér takaróba bújtatott utca, a lámpák fényénél különlegesen látványt nyújtanak a kavargó hópelyhek. A szívem elkápráztatva szívja magába ennek a különleges éjszakának a hangulatát. Már nem fázok, mint idefelé, mert melegség önt el Sasuke furcsa tekintetétől, ahogy néha rám néz valami különleges csillogással a szemében, miközben kézenfogva sétálunk, csendben beszélgetünk a szűz hóban lépkedve. Nagyon jó látni, hogy ma igazán boldog.

- Mi lóg az ajtótokon? – pislogok a szememet erőltetve, mert nem nagyon rakom össze magamban, hogy mit keres egy hal az ádventi koszorún.
- Apám igyekezett kidíszíteni a lakást az utóbbi pár napban, és azt hiszem, az eredmény elég katasztrofális – neveti el magát sokat sejtőn.
- A szarvast láttam a nappaliban, meg a párnákat is. Van még valami új?
- Majd meglátod! – puszil meg, és előre terel, hogy én érjek elsőnek az ajtóhoz. Csöppet kiakadok az apja ízlésén… Ez a hal…




Benn végre jótékony meleg fogad és valósággal elbódulok a kellemes illatoktól. Fahéj, narancs, sült hús, édes sütemény és még ezernyi finom dolog csiklandozza az orrom. A hasam óriásit kordul, de szerencsére senki nem veszi észre. A házigazda beterel bennünket gyorsan a nappaliba, halk zenét kapcsol, majd a terített asztalhoz ültet, mintha tudná, mennyire ki vagyunk éhezve. Kár, hogy középen akkora ágas-bogas asztalidísz trónol, hogy alig látjuk tőle egymást, de anya szigorú tekintete belém fojtja a szót, mielőtt megkérdezném, honnan van ez a micsoda, és miért nem lehet mondjuk a dohányzóasztalon tartani, mert akkor nem potyogna bele a tűlevél a tányéromba és az ágak nem böknék ki a szemem mindig egyes alkalommal mikor előrehajolok, hogy a kiváló ételekből kanalazzak. 


Miközben a citrommal ízesített tárkonyos pulykalevest pusztítom élvezettel, nem győzök álmélkodni mekkorát változott itt minden. Az eddig kínosnak tűnő pedánsság helyett, most laza rendezettség jellemzi ezt a helyet. A kandallóban barátságosan lobog a tűz, a gazdagon díszített hatalmas fenyőfa kellemes fényekkel világítja meg a tágas teret, melegséget és biztonságot sugározva. A rengeteg kipakolt karácsonyi hangulatú dísztárgy megmosolyogtat, ugyanakkor bármennyire giccses is, ettől lesz az egész kellemes, vidám, otthonos. Ez a ház most már végre tényleg olyan, mint egy családi fészek.

Gray feszült. Gondolom, benne ez az egész éppen az ellenkezőjét váltja ki, csak erősíti a haragját, hogy mindezt nem a saját házában élheti át, hanem viszonylag idegenek között sok-sok kilométerre az igazi helytől, ahol most lenni szeretne. 
Őszintén sajnálom.

Mikor Itachi felcsalja a szobájába, kicsit megkönnyebbülök, hátha sikerül egy kis életet rázni a fiúba, mert a szüleim egyáltalán nem boldogulnak vele, én pedig meg se próbáltam, mert bármennyire megértem a helyzetét, valahogy a sok ugratás miatt még ilyenkor is tartok tőle. Itachi tökéletes vigasza lehet, hiszen elég bölcs, hogy beszélni tudjon vele. Ahogy eltűnnek, apa beszámol Fugakunak mi is történt náluk tulajdonképpen, amiért így elkeseredett. 


Sasukéval csendben hallgatjuk a történetet, és meglepődve tapasztalom, hogy őt is ugyanolyan mélyen megrázza az esemény, mint bennünket. Igazából meglep, és boldoggá tesz a felismerés, hogy valóban így felolvadt a keménység a szívében, és képes átérezni más fájdalmát. Azt hiszem velem ellentétben ő valóban megkedvelte Gray-t, bármilyen elvetemül is a fiú. Mélyen elpirulok, amikor rajtakap, hogy őt bámulom, de csak hamiskásan rám vigyorog.

- Megnézed a szobám? Megjöttek az új bútorok – fog kézen és látom rajta, hogy teljesen más tervei vannak, minthogy polcokat meg szekrényeket mutogasson.

Zavartan a felnőttekre nézek, akik mélyen elmerülnek a beszélgetésben.

- Mi is felmegyünk! Megnézem Sasuke új szobáját – cincogom, mert hirtelen olyan, mintha apám a vesémbe látna, ahogy méreget bennünket, és erősen gyanakodna a terveinket illetően.
- Menjetek, de meg ne tudjam, hogy az új ágyat fel is avattátok! – fenyeget meg csöppet sem viccesen.
- Persze, Apa! – felelem bíbor arccal, aztán megszégyenülve föliszkolunk, hogy minél előbb látótávolságon kívül kerüljünk a szülők vizslató tekintetétől.


Óvatosan nyitok be az ismerős ajtón és igyekszem felkészülni, ha esetleg nem tetszik a látvány, mert nem igazán tudom még szerelmem mennyire örökölte az apja borzalmas ízlését, a szavam viszont elakad az ámulattól a csinos szoba láttán. A falak több színnel vannak festve, egyes helyeken narancsra, máshol vajsárgára. A bútorok bükk és kék színűek, a lámpa és függöny szintén kékes-szürkés. A régi szőnyeg és parketta helyett új van rakva szintén bükkből, és a középen terpeszkedő hatalmas ágy két oldalán hófehér puha báránybőr van leterítve. A polcok nem tátongnak üresen, az általam ajándékozott kép mellett számtalan régi családi fotó díszeleg és felismerek néhány osztályképet is, ahol még minden barátom szinte kisgyerek. Rengeteg könyv átvándorolt Itachitól, és nevetve állapítom meg, hogy Sasuke bizony jónéhány karácsonyi díszt is elcsent azok közül, amiket az elmúlt hetekben együtt készítettünk. 

- Milyen lett? – kérdi félszegen.
- Nem szép dolog lopni – korholom kedvesen, hogy oldjam a feszültségét, mert látom rajta, mennyire izgul a véleményem miatt. - Szólhattál volna, hogy neked is készítsek valami dekorációt – puszilom meg. – Egyébként le vagyok nyűgözve! Hihetetlenül klassz lett minden – állapítom meg őszinte lelkesedéssel.
- Azt hittem gyerekesnek tartod, hogy hóemberekre meg rénszarvasokra vágyom én is, mint az apám, de igazából nagyon szerettem volna az új szobámban látni néhány dolgot, ami tőled származik – súgja bizalmasan és átölel, hogy megcsókoljon.
- Máskor nyugodtan mondd meg, mit szeretnél! Megegyeztünk, hogy mindent megbeszélünk egymással, hogy ne legyen félreértés köztünk – emlékeztetem.
- Tudom – feleli nagyot sóhajtva – csak olyan nehéz mindent kimondani!
- Gyakorold, és menni fog – mosolygok rá bátorítón.
- Hát most is lenne valami – leheli kissé zavartan.
- Hallgatlak – felelem incselkedve.
- Hiányozol – suttogja különös hangsúllyal, amibe belepirulok.


Miközben tekintete az enyémbe fúródik, puhán érinti össze ajkaink, mintha csak először ízlelgetne, majd nyelvével óvatosan bebocsátást kér és szelíden folytatja a csókot. Én nem tudok ilyen türelmes lenni, hiszen annyira sóvárogtam már utána. Lehunyom a szemem és éhesen falni kezdem. Aprókat harapok, játszok vele. Elégedett vagyok magammal, mert ez villámgyorsan feledteti vele a finomkodást. Felindultságában az ajtóhoz présel, keze pedig már a pulcsim alatt jár. Sajnos azonban a következő pillanatban durva kopogás szakít félbe bennünket. 

- Sakura! Ki kéne jönnöd! – kiabál be Itachi.
- Mit akarhat? – lepődök meg, és azonnal igazgatni kezdem magamon a ruhát, nehogy megsejtse, mit csináltunk. 

De rosszkor zavar!



Itachi

Hehe! Azt hiszem valami nagyon kellemeset zavartam meg éppen.
Ez elég gáz! 

Az öcsém kipirulva bukkan fel az ajtóban, míg mögötte Sakura zavartan a ruháját igazgatja. Úgy festenek, mint két bűntudatos rajtakapott gyerek. Igazán aranyosak milyen kis szégyellősek, mintha valami rosszat csináltak volna. Sajnos az együttérzésemnek viszont most nem adhatok hangot, mivel egy hüppögő idegen fetreng az ágyamban és kezd kissé kínos lenni, hogy fogalmam sincs, mit tegyek vele. A pityergő nőkhöz se értek nagyon, nem még ahhoz, hogy egy fiút vigasztaljak, karácsony ide vagy oda.

- Gray kissé maga alatt van… talán beszélhetnél vele! – intézem a szavakat Sakurához, aki időközben sikeresen rendezte az öltözékét, viszont a haja még kissé kócos, hála Sasuke hevességének. 
- Én? – kérdez vissza szegény kb. egy oktávval magasabban a természetes hangjánál.
- Te! Elvégre mégiscsak lány vagy és a rokona. Ott sír szegény! Nem hagyhatjuk bánkódni éppen ma – festem le a helyzetet, hogy essen már meg végre a szíve rajta, bármennyire is tart a szemtelentől. 
- Persze, igazad van – hagyja rám, de mégsem mozdul, sőt, azt is némán tűri, hogy a rakoncátlan tincseit helyre simítsam, és kevésbé legyen feltűnő a ziláltsága. Mondjuk a csóktól duzzadt ajkain sajna nem tudok segíteni, szóval így is elég egyértelmű mit zavartam meg.

Tudom, hogy Gray-jel állandóan szekálják egymást, de azt hittem ez csak valami ovis módja annak, hogy elfedjék a valódi érzéseiket. Hát most van alkalmam megbizonyosodni róla, hogy Sakura egyáltalán nem játssza meg magát, valóban oltári gyanakvó Gray-jel szemben, és a részéről szó nincs visszafojtott szimpátiáról. Úgy mered rám, mintha a kivégzéséről témázgatnánk, nem egy egyszerű jócselekedetről. Nagy nehezen elterelem az ajtóig, ott szabályszerűen belököm, hogy kissé közelebb legyen a fiúhoz, de csak annyit érek el, hogy némi szájvonogatás közepette továbbra is tehetetlenül ácsorog az ágy mellett, és segélykérően pislog az öcsém felé.

- Minden rendben? – nyögi ki végül, miközben két ujjal megveregeti Gray vállát.

Ha nem sajnálnám a kölyköt még el is röhögném magam, hogy Sakurát sikerült így elvadalnia magától, hogy szinte hozzá se képes érni, de most modorálom magam. Biztos vagyok benne, hogy jó oka volt rá a csávónak, amiért korábban olyan otrombán viselkedett annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem ekkora bunkó. 

- Bocs, hogy elrontom a hangulatot – morogja a párnába.
- Semmi gond! Én is elkeserednék, ha az anyám egy ilyen emberrel állna össze – jön meg a hangja a lánynak, és végre kicsivel közelebb lép.
- Láttad, hogy milyen! Teljesen kihasználja anyát! Egész nap ugráltatja, mintha a rabszolgája volna – folytatja Gray még mindig a kispárnába bújva, de már inkább haragosan, mint szomorúan.

Mivel én nem nagyon tudom mi történt náluk, most érdeklődve hallgatom az eseményeket, míg Sasuke inkább együttérzően követi a párbeszédet. 

- Anyukád szereti ezt a férfit, és csak annyira ajnározza, amennyire kell. Gondolom te ehhez nem vagy hozzászokva, mert eddig csak kettesben éltetek – jön a meglepő felelet, ami szerintem nem nagyon vidítja fel a fiút.
- És az normális, ahogy velem bánik? Hogy bármennyire igyekszem, állandóan belém köt? – sorolja Gray az újabb panaszát.

Sakura végre mellé ül az ágy szélére, és a fiú azonnal felé fordul. Látom, hogy legszívesebben az ölébe hajtaná a fejét, ha egy kicsi bíztatást is látna a zöld szemekben, de a lánynak eszébe se jut ilyesmi, ellenben megpróbálja észérvekkel megnyugtatni.

- Tudod, ő csak próbál úgy viselkedni, mint egy apa. Tényleg kemény volt, ahogy beszél veled, meg kicsit valóban piszkálódásnak tűnt, de te is elég érzékenyen reagáltál. Nem kéne ellenségeskednetek, főleg anyukád miatt.
- Már anya se szeret engem – görbül a csávó szája, mintha nem is 17, csak 7 éves lenne.
- Olyan buta vagy! Már hogyne szeretne, egyszerűn rossz neki két tűz között lenni!
- Akkor miért üldözött el otthonról, és helyettem miért fogadta be azt a szemét alakot? – jön a döntő vád, amire sajnos Sakura se tud elfogadható magyarázatot adni, csak tehetetlenül nézi a könnyben úszó szomorú fekete szemeket.
- Gyertek le gyerekek! Most jön az ajándékosztás, aztán mi megyünk! – lép közénk Jiraiya, majd amikor meglátja a bőgő keresztfiát, azonnal hozzá siet.
- Mondtam neked, hogy nálunk jó helyen leszel, és ne rágódj már tovább azon, ami történt! Tavasszal ismét hazaviszünk, és anyáddal átbeszéljük a dolgot. Addigra ők is, és te is átgondolhatod, mi legyen – simogatja meg a fejét.
- Pont én hiányzok a nyakatokra – feleli Gray durcásan, mint egy kisgyerek.
- Tudod, hogy szeretünk! – veregeti vállon a keresztapja bíztatón.
- Mindannyian? – sandít a fiú Sakura felé.
- Persze… - válaszolja Jiraiya, közben pedig várakozóan fixírozza a lányát, hogy legalább bólogasson. 

Nem semmi jelenet!


Végül ismét mindannyian a nappaliban ülünk, de nem az asztalnál, hanem négyen fiatalok a kanapét foglaljuk el, Tsunade és Jiraiya egy-egy fotelben telepszik le, míg apán zavartan előttünk téblábol. Most az egyszer a zene is illik a hangulathoz. A csilingelő halk muzsika átjárja a szívem, ahogy a gyerekkórus a szeretetről énekel, mert most először értem meg a dal lényegét. Apa kisebb fajta beszédet mond, amiben megköszöni a doktornőnek, amit értünk tett és kihangsúlyozza, mennyire örül, hogy barátok lettek. Mikor keresi a szavakat és tudom, hogy azt próbálja elmondani mennyire hálásak vagyunk, amiért évek óta először sikerült kicsit kilábalnunk a gyászból a segítségével, az én szemem is elfutja valami nedvesség, pedig nagyon küzdök ellene. A vén bolond! Képes az érzelgősségével úgy látom mindenkit megríkatni. Szegény Gray jó helyre csöppent mondhatom…

- Szóval úgy gondoltam, hogy valami olyannal kedveskednék ajándék gyanánt, ami talán mindenkinek tetszeni fog – tördeli az öreg idegesen a kezét a pompás fenyő előtt, mintha ő maga lenne a mikulás, aki most szándékozik előttünk feltárni a kincset rejtő puttonyát. – A hegyekben béreltem egy hatalmas házat és szeretném, ha pár napot ott töltenénk. A gyerekek is együtt lehetnének, ti is kikapcsolódnátok, szilveszterkor pedig mi átmennénk az egyik szállodába szórakozni, míg a kölykök meghívhatnák a barátaikat, és együtt bulizhatnának – jelenti be, mire azonnal felélénkül mindenki.

Sakura most bezzeg nem húzódozik, elsőnek ugrik apám nyakába, és két hálás puszi után visszatér a boldogan mosolygó testvéremhez, akivel olyan hévvel ölelik át egymást a jó hír örömére, hogy Tsunade szeme azonnal villámokat szór. Azt hiszem a kedves doktornőnek még igencsak új, hogy a lányát ilyen helyzetben lássa, mert ma viselkednek először úgy előttünk az öcsémék, mint egy valódi pár. Igaz egyelőre roppant zavarban vannak a szülők előtt, így ha megfogják egymás kezét, még akkor is elpirulnak, de ez az élet rendje. Majd mindenki hozzászokik, hogy már ők sem gyerekek.

- Mivel mi nem készültünk sajnos semmivel, engedjétek meg, hogy egy történettel viszonozzam a kedvességeteket – köszörüli meg a hangját Jiraiya, mire mindenki várakozva felé fordul.

Kényelmesen elhelyezkedünk, mintha tudnánk, hogy most egy újabb csoda részesei leszünk. Zengő hangja betölti a szobát, ahogy mesélni kezd, és egyszeriben elvarázsol bennünket egy soha nem látott világba. Még Gray is megfeledkezik végre a szomorkodásról, és elnyíló szájjal hallgatja a keresztapját, amint különleges tájakat és embereket említ, akik teljesen másként élnek, mint mi. Sokkal nagyobb szegénységben és mégis százszorta boldogabban, mert figyelnek egymásra. Az egészet úgy kicicomázza, hogy nehéz eldönteni mi lehet ebből a valóság, és mi az ő képzeletének szüleménye, de a történet tanulsága a lényeg: ha nem szeretsz, és nem szeretnek - üres vagy - lélektelen, és mérhetetlenül boldogtalan, hiába halmoztál fel számtalan földi kincset. Attól még egyedül leszel, és magányosan az ember semmire se megy. Sajnos ezt már megtapasztaltuk mindhárman, így fájdalmasan összenézünk Sasukével és az apámmal. Ma éppen azt ünnepeljük, hogy erre a dologra végre rájöttünk. 


Van még valaki, akit hasonlóan megérint a dolog. Sakura keze végtelen lassúsággal elkezd araszolni az ellenség felé, aki azonnal észreveszi mi készülődik, és vöröslő arccal hagyja, hogy az apró tenyér a hatalmas praclijába csússzon. Mikor kérdően a lányra néz, majd összefonja ujjaikat, mindannyian elnevetjük magunkat. Milyen szép is lenne ez az egész, ha láthatólag nem kínlódnának ettől a csekély gesztustól is ennyire.

- Béke? – kérdi Gray kissé megvidámodva.
- Fegyverszünet – grimaszol vissza Sakura, hogy a fiú el ne bízza magát, amiért ő megtette helyette az első lépést.
- Szeretlek Csipisz! - öleli át váratlanul, mire szerencsétlen lány azonnal kibillen a békülési hangulatából, és taszigálni kezdi, hogy szabaduljon tőle.
- Neked elment az eszed? Nem vagyok a barátnőd, hogy nyomkurássz! – veszekedik vele hangosan, de persze feleslegesen.
- De olyan jó puhák a melleid, ezt nem hagyhattam ki! – feleli kajánul a fekete, mire egyből Sasukéra kapom a szemem, vajon mit szól ehhez, de csak röhögve nézni őket, majd egyszerűen lelöki Grayt a kanapéról, hogy kiszabadítsa alóla a tehetetlenül vergődő lányt, és meglepetésemre nyoma sincs rajta haragnak vagy féltékenységnek.

Micsoda fejlemények! Az öcsém lehiggadt és képes uralkodni magán? Aztán amikor búcsúzkodunk még nagyobb meglepetés ér. Mikor kikísérjük vendégeket az eddig önsajnálatban senyvedő rokon bizalmasan az öcsémhez fordul, és nagylelkű ajánlatot tesz.

- Nincs pénzem ajándékra, de tudok valamit tenni érted, aminek örülnél. Amikor megcsörgetem a telefont az azt jelenti, hogy már alszanak nálunk a szülők, szóval gyere át hozzánk nyugodtan. Beengedlek a bejárati ajtón, és együtt éjszakázhatsz azzal a némberrel – bök kegyesen a mit sem sejtő Sakura felé.

Sasuke tekintetéből azonnal leveszem, hogy majd ki ugrik a bőréből a váratlan lehetőségtől, és hálásan lepacsizik a csávóval, majd elégedett vigyorral integet a szerelme után tudva, hogy hamarosan megint együtt lehetnek. 
Egyeseknek de jó éjszakája lesz…