Sasuke


Rosszkedvűen ébredek. Sajnos apám bárhogy erőlködik, ez soha sem lesz a kedvenc napom, idén meg ráadásul totál úgy viselkedik, mint akinél agymosást végeztek. 


Már az gyanús volt, hogy néhány hete folyamatosan karácsonyi oldalakat böngészgetett a neten, de mikor már vásárlásba is lendült, komolyan kezdtem aggódni az elmeállapota miatt. A lakásunkat észrevétlenül átalakította valami giccses zsibvásárrá. Miután közösen kitakarítottuk az egész házat, új tárgyak kezdtek felbukkanni nálunk. A könyvek mellé először egy idétlen szarvas került óriási piros orral és kék kötött nyaksállal meg csizmácskákkal, mert üldögélt a szerencsétlen, ahogy ugye normális esetben egy négylábú nem szokott, de ez az állat a girnyó lábacskáit lelkesen lógatta a polcról lefelé, miközben integetett, mert a mellső két patája meg ki lett nevezve - gondolom én kéznek -, mivel azon meg piros kesztyűt viselt.


Mielőtt múló elmebajnak gondoltam volna a felbukkanását, újabb meglepetés dekorációk lepték el a lakást. Mindenhová karácsonyi motívumokkal ellátott terítő került, reggelire zöld bögrében kaptuk a teát, amiről egy pirospozsgás mikulás kacsingatott, a kanapé díszpárnái kicserélődtek hóember alakú párnákra, amit egyáltalán nem lehetett használni, mert a répa orruk egyszerűen beleállt az ember veséjébe, ha nekidőlt, és a csúcs élvezetet a fahéj illatú vécépapír jelentette, amin aranyszínű pufók angyalkák mosolyogtak boldogan. Forgattam pár percig a kezemben, míg úgy döntöttem, nincs az az isten, hogy én ezt rendeltetésszerűen használjam, és inkább előkotortam a sima hagyományosat.


Egyik nap, mikor késő este bandukoltam hazafelé Sakuráéktól, már messziről kiszúrtam, hogy az öreg valamit a bejárati ajtóra is aggatott. Kíváncsian szemléltem a förmedvényt, ahogy a lépcsőn ügettem felfelé, mert a látvány megért egy misét. Egy hatalmas ádventi koszorú fogadott, aminek a közepén egy hal volt. Mikor gyanútlanul közelebb léptem hozzá hirtelen felém fordult, elkezdett csapkodni az uszonyával és rázendített valami fülsiketítő hangossággal a Jungle bellsre. Ijedtemben hatalmasat ugrottam és megfogadtam, hogy ezért apámat már tényleg kinyírom!


Fújtatva csaptam be magam után az ajtót, hátha leesik a túloldalon az a borzalom, de sajnos nem hallottam koppanást, viszont a nappali felől ismét áradt a karácsonyi muzsika, a lakást meg megtöltötte valami fura szag, ami emlékeztetett a vadiúj vécépapírunk illatára.


Itachi a konyhában egy „ inkább ne is kérdezd” pillantással fogadott. Kötény volt rajta - amin két mikulássapkás bikinis lány hógolyózott - és éppen egy habkinyomó szerkezettel kínlódott, mellette pedig apa elmélyült képpel, karcos, mackós hangon, természetesen kamu angol szöveggel énekelgette, hogy „ we wish you merry christmas…” miközben serénykedett.

Most már biztosan tudtam, hogy az öreg bekattant. Az ő kötényén már semmilyen minta nem volt felismerhető, ugyanis a habtól a tojásig mindenféle alapanyagból díszelgett pár rétegnyi rajta mutatóban, az arca lisztes, a keze ragacsos, de elszántan gyúrta a felismerhetetlen színű tésztát. És aznap este én is kaptam egy csini kötényt, mert természetesen nekem is velük kellett tartanom a sütögetésben…


Már előre féltem, hogy a „nagy” napra ugyan mit talált ki. Szerencsémre esett pár centi hó, így azonnal elhatároztam, hogy minél hamarabb kimenekülök, nehogy megint a konyhában kelljen segítenem. Odalenn kivételesen ehetőnek tűnő ételek várakoztak reggeli gyanánt, csak néhány zsömle, felvágott, gabonapehely és tej volt kikészítve, apámat viszont nem láttam sehol. Alig nyeltem párat az általam fabrikált szendvicsből, hangos szitkozódásra lettem figyelmes, ami a terasz felől jött. Apa egy óriási fenyőfával küszködött, próbálta a vastag törzsét kisbaltával akkora méretűre faragni, hogy beleférjen a karácsonyfatalpba. Most éppen munka helyett körbe-körbe ugrált, azt hiszem sikerült a kezére csapni, mert hol a térdei közé szorította, hol a szájába tette a valószínűleg fájdalmasan sajgó testrészt, miközben kocsisokat megszégyenítően káromkodott felemlegetve az összes angyalokat és szenteket karácsony tisztességére.

- Hát te min röhögsz? – bukkan fel álmos szemekkel Itachi, és nagy meglepetésemre miközben átvág a nappalin, hogy megnézze, min vidulok, rutinosan visszainteget a polcon csücsülő szarvasnak, mintha valami régi ismerőst üdvözölne. Úgy látszik az agybaj ragályos.


Egy órával később lelkes söprögetésem eredményeként patyolat tiszta a házunk környéke, így nem időzhetek kinn tovább, muszáj visszatérnem a tébolydába. Már szemem se rebben az ajtón csapkodó csukán, próbálok nem tudomást venni az émelyítő karácsonyi dalocskákról, és igyekszem szokni a gondolatot, hogy idén „hagyományosan” ünnepeljük Jézus születését, úgy, mint az átlagcsaládokban, vagyis igazi fenyőfát díszítünk, kötelező lesz kivárni az estét, míg odaadjuk a totál haszontalan ajándékokat, és egész végig mást se csinálunk majd, mint halálra zabáljuk magunkat, miközben unottan bámuljuk a semmitmondó tévéműsort.


Anya halála után egy pár évig még próbált apa a kedvünkbe járni. Beújított egy baromi csúnya műanyag fát, ami szerinte sokkal praktikusabb, mint az igazi, és az üzletből hozott mindenféle süteményt, de valahogy egyikünknek se volt kedve ünnepelni, így hamarosan feladta, és nem csináltunk ebből a napból túl nagy hajcihőt. Most idén igazán nem értettem miért töri magát, hisz ugyanúgy senki nem fog jönni hozzánk, ráadásul még szomorúbb leszek, mert Sakurát se láthatom, mivel apa szerint nem illik ilyenkor más házánál zavarni, ugyanis ez egy családi ünnep. Valószínűleg igaza van, mert Gray is haza lett transzporálva, az egész Haruno család repülőre ült, és elkísérték. Ha minden igaz csak éjjel értek haza, így már négy kerek napja nem láttam szerelmemet, és sajnos úgy tűnik ez lesz az ötödik. Bűvölöm a telefont, hátha felhív. Én nem merek próbálkozni, nehogy még aludjanak az utazás miatt. Olyan jó lenne legalább azt tudni, hogy rendben megérkeztek-e egyáltalán.


- Átvihetnéd ezt a sütit Narutóéknak – nyom a bátyám a kezembe egy tálca izét, ami talán a habcsókra emlékeztet, de elég fura, hogy nem karika alakú, vagy egyszerű kis halmocska, hanem úgy fest, mint a sebtiben hátrahagyott útszéli kutyakaka, csak éppen színes.
- És mi van, ha megeszik? – rémüldözök, mert ha Narutót meg az apját nem is sajnálnám annyira, egy terhes nőt csak nem mérgeznék meg szentestén.
- Hangsúlyozd ki, hogy apa készítette, és ez az első próbálkozása. Ebből csak értik mi a dörgés – tanácsolja Itachi, és elszántan a kezembe nyomja.
- Nincs kedvem hozzájuk átmenni – ellenkezem, mert igazából azóta is bánt, micsoda féltékenységi jelenetet rendezett nálunk a szöszi.

Látom, hogy a testvérem tökéletesen tisztában van az érzéseimmel, mert bátorítóan a hajamba borzol, de én akkor is tovább makacskodom.

- Vidd inkább te! – tolom vissza a kezébe a süteményt.
- Sasuke! Ne butáskodj már! Tudom, hogy neheztelsz Narutóra, de ő az egyetlen barátod vagy legalábbis az egyetlen fiú, aki viszonylag bír téged. Nem tehet arról, hogy ilyen ostoba, de láthattad mennyire megkapta érte a büntetést. Napok óta szenved, mert mindenki elfordult tőle. Azóta már biztos átgondolta a dolgokat és megbánta. Lehetnél olyan nagylelkű, hogy beszélgetsz vele és kibékültök. Te se akarhatod, hogy ilyen borzalmas karácsonya legyen!
- Béküljünk ki mikor így lenézett? – csattanok fel sértetten, mert eddig is nehezen ment visszafojtani az indulataimat, de most, hogy felhozódott, ugyanúgy rosszulesik, mekkora balféknek tart engem pont ő, az osztály legszerencsétlenebbje. 


Mióta Hinata széttette neki a lábát, nagyon el volt szállva magától. Az öltözőben többször arcoskodva célozgatott a teljesítményére, pedig tudom jól, hogy csak kétszer feküdtek le még egymással, és abból az egyikre nem is emlékszik, a másikat meg csak nekem köszönheti, mert hagytam, hogy a szobámban turbékoljanak. Persze Hinata nem hazudtolta meg magát, mindent részletesen elmesélt Sakurának, és bár ő csak nagyvonalakban adta nekem tovább, ez éppen elég volt, hogy tudjam, nem valami nagy szám Naruto az ágyban, szóval igazán nincs mire hencegnie. 

- Mi lenne, ha kicsit másként gondolkodnál? – pöcköli meg a homlokom Itachi, mintha valami pisis gyerekkel beszélne.
- Én biztos nem megyek át hozzá kedveskedni, hogy jó napja legyen! Jöjjön ő bocsánatot kérni, ha beszélni akar velem! – duzzogok.
- Gondolj arra, hogy neked mindened meg van most, amire ő áhítozott. Van barátnőd, ráadásul Sakura az, akit ő is szeret, de ez a lány mégis téged választott és csinálhatjátok azt, amire ő csak csurgathatja a nyálát – húzza bátyám kaján vigyorra a száját.


Kicsit elgondolkodom, vajon ő is csurgatja-e még, vagy már teljesen lemondott róla? Az viszont biztos, hogy se neki, se Narutónak, se másnak nem engedem, hogy megkapják azt a kincset, amit én.

- Csak a sütit viszem át és jövök! – adom be a derekam kelletlenül, és papucsban átcsoszogok a szomszédba.

Micsoda szerencse… Éppen az az idióta nyit ajtót. Már első pillantásra szembeötlik mennyire nyúzott. A máskor fülig érő szája most szomorúan konyul lefelé, és a szeme alatt olyan árkok húzódnak, mintha több éjszakát is alvás helyett átbőgött volna. Mondjuk tőle ez ki is telne, mert tudom, hogy a bohóckodása ellenére nagyon érzékeny.

- Szia! Apa küldi, de anyukádnak inkább nem ajánlanám – nyújtom neki a színes kutyagumikat.
- Köszi… Nem jönnél be? – néz rám habozva.
- Inkább nem – rázom meg a fejem határozottan, mert hogy nézne már ki, hogy ő sértegetett engem, én meg mint egy jó hülye cserébe vigasztalgatom. Sajnálja csak magát nyugodtan, de nélkülem!



Naruto


Flegma, mint mindig. Ideállít egy tálca szarral, azután mint aki jól végezte dolgát lelépne, hogy én tovább kínlódjak a bűntudat miatt. Tudom, hogy kivételesen jogos a haragja, de megérthetné mi zajlik a lelkemben, hisz ő ugyanilyen kórságban szenved, csak van olyan szerencsés, hogy a baja okozója hozzá krónikusan ragaszkodik, míg engem lappangva fertőzött meg, és ha nem bontakozik ki ez a botrány, talán sose jövök rá igazából mi rejtőzik bennem. Eddig tényleg nem tudatosult bennem, hogy szerelmes vagyok.

- Bocsánatot kérek – morgom Sasuke után, aki már lendületesen indulna hazafelé.
- Tessék? – fordul vissza meglepetten.
- Ne haragudj, hogy ennyire ostobán viselkedtem. Bocs, hogy azt hittem én barátként többet érek nálad, csak mert te nem vagy olyan harsány, hogy dicsekedj minden aprósággal és egyikőtök se beszélt arról, igazából milyen viszonyban vagytok.
- Tényleg nem verjük nagydobra, mert ehhez senkinek semmi köze – feleli szúrósan.
- Azt hittem a sok ribanc után Sakurát túlságosan is tiszteletben tartod, mert annyira ártatlan a régi nőidhez képest, és ezért még jódarabig nem lesz köztetek semmi. Sőt, az is eszembe jutott, nem-e összeszedtél valami rossz nyavalyát azokon a híres partikon, és azért nem fekszel le vele. Elég durva a híretek a testvéreddel, így ne csodálkozz, hogy azt vártam nyomulni fogsz, azután meg kérkedni, ha összejön valami. Mivel viszont eddig túl visszafogottan viselkedtetek, sajna elkezdtem kombinálni.
- Nem mindenki szeret dicsekedni a hódításaival. Szerintem ez eléggé óvodás viselkedés – pirít rám.
- Tudod, hogy sok dologban még azon a szinten vagyok, pont azért lenne jó valakivel beszélgetni – hozom fel újra.
- Pont ma akarsz fejlődni? – néz rám kifejezéstelenül, de a kérésből már érzem, hogy kezdi megadni magát.
- Pont ma érzem annyira pocsékul magam, amiért megbántottam mindenkit, hogy jól esne közülük legalább egy ember, aki megbocsátana – nézek rá a könyörgő kiskutya szemekkel, hátha a kőszívét kicsit meghatja.


Hihetetlen, de sikerül becsalni. A szüleim valószínűleg megint hallgatóztak, és most örömtáncot lejtenek a nappaliban, hogy legalább Sasuke újra szóba áll velem. A sütiét azért elővigyázatosságból magammal viszem a szobába, nehogy tényleg beteg legyen tőle az anyám, mert mostanában mindenre képes rávetni magát, ami édes, de ha még Sasuke is figyelmeztetett, hogy veszélyes lehet jobb a szavait komolyan venni.


Egyébként eléggé megkönnyebbülök, hogy már ennyit sikerült elérni nála. Ha hajlandó velem egy légtérben tartózkodni talán nem is annyira dühös rám, vagy esetleg megszállta a karácsony szelleme és emiatt próbál belátóbb lenni velem, de az a legvalószínűbb, hogy Itachi vette rá, ugyanis tegnap beszéltünk telefonon így tudta, hogy le vagyok törve, mint a bili füle. Persze amilyen az én formám, pont az ő morcos öccsére lenne szükségem, hogy a lelkem kicsit helyrebillenjen, mert nincs más, akivel megoszthatnám most a gondjaim. Néhány napja rendszeresen bámultam az Uchiha házat, mert próbáltam rászánni magam, hogy átmenjek bocsánatot kérni, de élénken élt bennem a beígért verés emléke, így mindig halogattam. Most viszont itt az alkalom, hogy helyrehozzam a dolgokat. A szekrényemből előbányászom a titkos fegyverem, vagyis az édességes dobozom. Tudom, hogy ezeket a mindenféle ízű apró csokikat imádja Sasuke, még ha sose vallaná is be, mert mindig mikor nálunk volt élvezettel tömte magába. Most is ezzel indítok, hátha könnyebb lesz így beszélgetni. 

Nem csalódok. Némi hezitálás után vesz egy marékkal és az ablak elé áll, onnan néz rám várakozóan, miközben bontogatni kezdi az édességet.

- Mikor Sakura azt mondta, hogy neked a legszebb a szemed a világon és olyan aranyos vagy, ha kettesben vagytok, láttam rajtad, mennyire vidult a szád – jegyzem meg somolyogva.
- Nem gyakran hall az ember ilyen bókokat a barátnőjétől, ráadásul ekkora hangerővel, szóval ki ne örülne – vonja meg a vállát, mintha nem lenne nagy ügy, de biztos vagyok benne, hogy bizony jólesik neki, hogy erre emlékeztetem.
- És azon mit értett, hogy ti már többek vagytok egymásnak? – kerülgetem a témát.
- Nem tudom – hárítja el a választ idegesen.
- Ti mikor… szóval mennyi ideje történt, ha megkérdezhetem? – bököm ki végül, amire a leginkább kíváncsi vagyok, mert hiába kutattam valami árulkodó jel után a múltban, még csak megsaccolni se tudom, mikor válhatott a kapcsolatuk ennyire szorossá.
- Ha Sakura nem pletykál erről a barátnőinek, én se fogok neked – fintorog rám a kíváncsiskodásért.
- Nekem Hinata az első akivel eddig jutottam, és nem is tudom mi lett volna, ha egyből felcsinálom – mondom halkan.
- Semmi, csak tönkreteszed mindkettőtök életét, bár neked e nélkül is sikerült. Jobban is becsülhetted volna, nem gondolod? Neked úgy látom csak egy trófea volt, ő viszont szeretett téged már nagyon régóta, és azért feküdt le veled, nem azért mert egy könnyen kapható lány.

Na, szépen vagyunk! Mintha a barátnőjét hallanám. Ő szinte szó szerint ugyanezt vágta a fejemhez.

- Sakura is szeret téged. Vagyis emiatt őt is ennyire könnyű volt megdönteni, mint nekem Hinatát? – ellenkezek.


Ezzel látom, kicsit túl lövök a célon, mert Sasuke arca elfehéredik, de végül nem kezd nekem esni a rossz példáért, hanem meglepően higgadt hangnemben válaszol.

- Tudom, hogy a suliban számtalan pletyka terjed rólam, de ebből nem sok igaz. Valójában még nem feküdtem le senkivel… - fintorog rám kényszeredetten. Eléggé meglep, amit mond. - Sakura volt az első, mert nekem nem volt mindegy, hogy kivel, és mikor csinálom. Bármilyen hihetetlen, mi addig vártunk, amíg mindketten készek nem voltunk rá. Eszembe se lett volna őt sürgetni idő előtt, bármennyire is akartam már a dolgot vele. Eléggé félreismersz. Ráadásul, ha már őszintén beszélgetünk, elmondom, hogy én is csalódtam benned. Nem igazán értem, ha te nem érzel semmit Hinata iránt, akkor minek hitegetted és jártál vele eddig. Csak azért, mert megmászhattad, miközben más után sóvárogtál? – szegezi nekem a kínos kérdést. 


Ez jogos megállapítás. Sajnos én is ezen rágódom már napok óta.

- Fogalmam sincs… - felelem őszintén.
- Talán a lelkiismereted hajtott, mert részegen megtörtént köztetek a dolog? – tapogatózik tovább.
- Nem. Azért biztos, hogy nem – rázom meg a fejem határozottan.
- Akkor talán mégiscsak kedveled egy kicsit? – faggat elszántan.
- Persze, hogy kedvelem! – vágom rá azonnal, mert valóban így érzem, csak úgy látszik, ez Hinatának kevés.
- Mit szeretsz benne? – folytatja Sasuke a vallatást.
- Mit? Lényegében mindent. Nagyon szép lány. Mostanában már nem olyan idegesítő buzgómócsing, hanem lehet vele hülyülni, és végre nőiesen öltözik, leszokott az ormótlan kardigánok viseléséről. Gyönyörű a teste, nagyon szenvedélyes és odaadó. Kedvelik a szüleim, én is bírom az ő családját és tetszik, hogy mindenről lehet vele beszélgetni – sorolom. Én magam lepődöm meg a legjobban, hogy egyetlen rossz tulajdonsága se jut eszembe. Igazából nagyon jól elvoltunk mi ketten.
- És ez neked kevés? – jön a vádló hangú kérdés.
- Én nem akartam szakítani vele! – tárom szét tehetetlenül a kezem.
- Csak éppen más felé is kacsintgattál elég feltűnően… - célozgat kíméletlenül a baklövésemre.
- Bocs! – hajtom le a fejem megszégyenülve.
- Ne tőlem kérj bocsánatot, én komolyan gondoltam, hogy nincs több húzásod nálam. Ha megint észreveszem, hogy nem úgy nézel Sakurára, ahogy kéne, valóban szét fogom verni a hülye fejedet, nem leszek ennyire elnéző, mint eddig. Tőlem lehettek barátok, járhatsz hozzájuk, de fogadd el, hogy ő se akar tőled többet. Elég világosan elmagyarázta az utca közepén.
- Igen. Vettem! Csak „barátok” , soha nem fogom neki elfelejteni, ahogy kibetűzte nekem ezt a szót, mint valami fogyatékosnak. És azt is felfogtam, hogy nem fog szerepelni többet velem, ha csókolózni kell, de igazából azt hiszem, azt még jobban nehezményezte, hogy egyszer téged is lekaptalak – sandítok rá vihogva.
- Hát ez is teljesen rád valló dolog volt, mert ritka hülye vagy! Csak ennek köszönheted szerintem, hogy még nem nyiffantottalak ki, pedig megérdemelnéd – sóhajtja.
- Azt azért elárulhatnád, hogy ti előbb megtettétek-e, mint mi? – kíváncsiskodok szemtelenül tovább.
- Az izgat, hogy előbb vesztetted-e el a szüzességedet, mint én? – emeli égnek a tekintetét szörnyülködve, hogy mint egy ovis, még ebben is versenyezni akarok. Azt azért jó látni, hogy már inkább nevetve néz rám, mint bosszankodva.
- Ha előbb megtetted volna, már rég az orrom alá dörgölnéd, szóval ne is felelj, tudom a választ! – röhögöm el magam, mire a keze ügyében lévő édességből eggyel fejen céloz, ami persze nem talál, mert könnyedén elkapom.
- Köszi, hogy megkínálsz a sajátomból! Nagylelkű vagy, mint mindig! – vihogom.
- Idióta – dörmögi, de azért egymásra vigyorgunk, miközben egyszerre kapjuk be a következő falat csokit.


Itachi


Csak úgy lehet ezt épp ésszel kibírni, ha próbálom humorosan felfogni a dolgokat. Tudom, miért igyekszik apám vidám hangulatot teremteni. Kicsit szeretne kárpótolni bennünket a sok átszomorkodott időszakért, amikor még nem kezelte túl jól a helyzetet. Ez mondjuk a másik véglet, amibe most esett, de a célját tökéletesen eléri vele. Eddig az öcsém minden évben egyre depressziósabb lett, ahogy közeledtek az ünnepek, most viszont el van foglalva azzal, hogy ismerkedik a lakásunk legújabb ékességeivel, és próbál menekülni apám leghihetetlenebbnél hihetetlenebb hóbortjai elől. Például az öreg a fejébe vette, hogy tud sütni, pedig nem. És nem győzöm javítgatni a műveit - már amennyire tudom -, hogy legalább ne mérgezzen meg senkit, mert simán felcseréli a sót meg a cukrot, a rumos süteménynek még az illatától is be lehet rúgni, annyira nem sajnálja belőle az anyagot, és a legdurvább, hogy szerinte egy tortát például mindennel lehet dekorálni. 


Azért legalább megnyugodhattam, hogy Narutónak elintéztem a kellemes karácsonyt, mert az öcsémmel végül kibékültek. Sasuke elég vidáman jött tőle haza, és csokitól volt maszatos az arca, szóval végre megint úgy voltak ők együtt, mint a régi szép időkben. Utána viszont még mindig nem érte el Sakurát, ami engem is nyugtalanná tett. Elkezdtük díszíteni a fát, aztán apám mikor befejezte a főzést, halk zenét kapcsolt és csatlakozott hozzánk. Hatalmas volt a fenyő és gyönyörű szép. Órákig dolgoztunk rajta, hogy telipakoljuk mindenféle csecsebecsével, közben alig szóltunk egymáshoz, mindenki el volt mélyedve a gondolataiba. Nekem néhány régi díszről eszembe jutott még az az időszak, amikor anya is velünk volt és Sasuke még nagyon kicsi volt. Én már elég hamar tudtam, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, de ő még hitt a csodákban. Lázas izgalommal várta a karácsonyt, még aludni se tudott. Este átjött hozzám és sorolta mi mindent kért, és igazán meghatott, hogy nemcsak magára gondolt, hanem anyunak akart egy robotot, ami elvégzi az összes házimunkát, apának egy csoda kocsit, amivel egy pillanat alatt beér a munkahelyre, így reggel aludhatna tovább, este pedig előbb hazaérhetne, nekem meg egy olyan füzetet kért, amibe ha beleírom a kívánságom, akkor teljesíti a Fogtündér. Mivel alig volt 5 éves, vagy még annyi se, eléggé keverte a dolgokat, és elhitte, amit a mesékben látott, így ő valóban számított rá, hogy teljesülni fog minden vágya. Igazából teljesült is, mert olyan sokat emlegette, hogy a szüleink is tudtak róla, így apám egy többfunkciós robotgépet vett anyámnak, ami nagyon sok mindenre használható, én kaptam egy bankszámlát némi pénzzel és csekkfüzettel, amitől rettentően felnőttnek éreztem magam, apámnak meg olyan szerencséje volt, hogy a munkahelyén új céges autót írtak a nevére, amire rá lett fogva, hogy ha akarnánk, még a gondolatnál is gyorsabb volna. Nagyon boldog volt az öcsém és büszke magára, hogy így kitalált mindent, és lerendezte a Jézuskával. Aztán néhány év múlva keservesen csalódott az égiekben, akik elvették az anyukáját, és azóta a karácsony csodájában se hitt. 


Mikor elkészülünk a fával, asztalhoz ültünk. Apa annyi mindent sütött-főzött, de nincs egyikünknek se nagy étvágya. Aztán lezajlik az ajándékozás, majd kivételesen nem húzódik el mindenki a saját szobájába, hanem beültünk a tévé elé, és meredünk magunk elé, miközben a képernyőről folyik felénk a negédes boldogság, csak éppen mi nem érezzük az ízét.

- Menjünk el az éjféli misére! – indítványozza az öreg mintegy utolsó szalmaszálként, hogy megmentsük a ma este hangulatát valamivel.
- Tőlem – egyezik bele az öcsém nem túl lelkesen, és kérdően néznek rám, én mit szólok.
- Menjünk – bólintom abban reménykedve, hogy kivételesen újra működni fog ez a karácsonyi csoda dolog.


Gyalog ballagunk el a templomig, ahol míg kicsik voltunk anyával minden vasárnap megfordultunk. Nagyon hideg van, de jól esik gyönyörködni a sok kivilágított házikóban, az ablakokon át bekukucskálni a meleg otthonokba. Többen is igyekeznek arrafelé, amerre mi. A frissen hullott hóban egyre sűrűsödnek a lábnyomok, ahogy közeledünk a mise színhelyére. 

- Én előre akarok ülni, mert látni akarom a papot mit csinál! – halljuk meg egy korombéli fiú nyafogását. Kíváncsian fordulok a hang irányába, mikor meglátom, hogy Sasuke már szalad is a társaság felé, és boldogan kapja barátnőjét a karjaiba.
- Micsoda meglepetés! – ámuldozik apám, de elég hamisan hangzanak a szavai.
- Ja! Megsütötted a marhasteaket? – súgja neki oda Jiraiya. 

Döbbenten nézek a két elégedetten összevigyorgó fickóra. Ezek mikor haverkodtak így össze?

- Azt tudjam meg, hogy te ilyen kajákra pályázol, mikor otthon várnak a fincsi biozöldségek! – karol a Mesterbe Tsunade, de azért megejt felénk egy futó mosolyt ő is. 

Ezek a felnőttek az átverést úgy látom, mesterfokon űzik! Tehát megbeszélték, hogy itt találkozunk, csak nekünk felejtettek el szólni. El lett hát a ma este legnagyobb meglepetése. Az öcsém sugárzik a boldogságtól, villámgyorsan bemutatja a Haruno család új tagját, aztán már fordul is Sakurához, hogy kedvükre pusmoghassanak. Gray zavartan toporog mellettük, láthatólag fogalma sincs, mit tegyen, mert éppen senki nem foglalkozik vele. Egyáltalán nem néz ki olyan elvetemültnek, mint ahogy Sasuke leírta, bár elég fura, hogy ebben a kegyetlen hidegben a dzsekije szét van gombolva, és alóla csak egy vékony fehér ing kandikál ki, de a hírével ellentétben végül is csak fel van öltözve valahogy.

- Nem úgy volt, hogy az ünnepeket anyukáddal töltöd? – elegyedek vele szóba, hogy ne álldigáljon olyan sután.
- Semmi közöd hozzá – oszt ki meglehetősen mogorván, és szépen addig oldalazik, míg Sakura háta mögé nem kerül.
- Valami rosszat mondtam? – érdeklődöm türelmesen, hátha mégis inkább engem tüntet ki a figyelmével, mert a testvéreméket meglehetősen zavarja, hogy fölöttük bámészkodik, mikor ők kicsit végre kettesben szeretnének lenni.


Hiába kacsingatok rá, vagy célozgatok, hogy hagyja már őket, egyszerűen nem tágít mellőlük. Engem kerülni kezd, mint a pestist, és úgy csinál, mintha nagyon fontos résztvevője lenne a Sakura-Sasuke közötti társalgásnak, így lekopok róla. A mise alatt végig idegesen feszeng, mintha egy zsák bolha lenne a gatyájában, és a szertartás után legalább húsz indokot kitalál, miért ne jöjjenek el hozzánk. Veszett ügy, mivel Jiraiya láthatólag nagyon ki van éhezve valami becsületes ételre, az öcsém meg Sakurára, így nem kérdés, hogy nálunk fognak kikötni a fiú bárhogy is nyafog. 


Most már összeáll a kép minek készített apám egy rahedli kaját. Igaz a süteményeihez végül senki sem nyúl arra hivatkozva, hogy már belakott, de nem is lehet elítélni őket ezért, főleg mikor az öreg megjelenik az este fénypontjának szánt tortájával. Az egész kókuszreszelékkel van beszórva, mintha havas lenne, és a tetején Sasuke régi kinder figuráiból van díszítésnek rábiggyesztve egy furcsa kompozíció ( kék pingvinek, lila jegesmedvék és manók, amiket szerintem apám mikulásoknak nézett ) és középen az egész megkoronázásaként zöld marcipánból egy karácsonyfa magasodik, amit ő maga gyúrt, és megszórta színes cukordarával.

- Ez úgy néz ki, mint a drogériában a ko… - Sakura nem tudja folytatni, mert az öcsém vöröslő arccal befogja a száját.
- Mint a mi? – kíváncsiskodik az apja.
- Mint az ottani fenyőfa – makogta szemlesütve a lány, de mikor apám meglengette a kést, hogy felvágja végre a remekművét Sakurából és Sasukéből kirobbant a nevetés.
- Mi nem kérünk! – vágták rá egyszerre, amin megint nevettek. Úgy látom, a testvérem karácsonytól való undorát már múlt időnek gondolhatom, mert végre annyira vidámmá és felszabadulttá vált.
- Megnézed a szobám? – próbálkozom újra a csüggedt rokonnal, mert őt viszont nem lehetett kibillenteni a búskomorságból. Jiraiya és Tsunade gyakran tekintenek rá, de láthatólag nem tudják, mivel is hangolhatnák jobb kedvre. 
- Van valami jó kis szaftos újságod? – kérdi egykedvűen.
- Akad… - felelem reménykedve, hátha ezzel elcsalom, és nem szenved itt tovább attól, hogy körülötte mindenki boldog, míg az ő jókedvét láthatólag elvitte a cica.

A többiek meglepetten bámulnak utánunk, mikor felkászálódunk az asztalhoz és a lépcső felé indulunk, de azt hiszem kicsit megkönnyebbülnek, hogy Gray már nem szomorkodik köztük. Útközben csenek egy üvegnyi erősebb piát, hátha ez segít megoldani a kölyök nyelvét, aztán felvezetem a szobámba. Körül se néz mikor belépünk, csak fáradtan, hassal az ágyamra dől. Kicsit meglep, hogy ennyire otthon érzi magát. Vagy úgy el van keseredve, hogy ennyire nem számít neki mit szólok?

- Utálom a karácsonyt – dünnyögi a párnába. 
- Talán nem hozott szép ajándékot a Jézuska? – próbálom viccesre venni a figurát, de nem nagyon vevő rá.
- De hozott – mormogja – mint kiderült kaptam egy új apukát. Jó, mi? Tudod ennek örömére megpróbáltam anyámnak sok boldogságot kívánni, és meginni egy kis sósavat az egészségükre, de persze nekem még ez se sikerült úgy, ahogy terveztem. Időben észrevettek és elvették tőlem, mert túl sokáig gondolkoztam rajta megtegyem-e? Mindent csak elszarok…