Sasuke

Lepillantok az alattam fekvő smaragdszemű lányra, aki most meglepően törékenynek tűnik, és ellenállhatatlan vágy lobban fel bennem iránta.
- Sakura… - suttogom forrón, megint figyelmen kívül hagyva saját játékszabályaimat, pedig gyűlölöm, hogy ekkorát hazudtam neki egyenesen a szemébe. De a meghatottság, amivel átélte mindezt… túl csábító…
Lassan hajolok le, egyre közeledve az ajkához, érzem a leheletét a nyakamon és hallom pihegő légzését, felgyorsult szívverését. Már csak néhány milliméter…
- Sasuke – hallok hirtelen egy halk, suttogó hangot, s mintha áram rázna meg, elhúzódok a lánytól, felpattanok és hátat fordítok neki.
Se szó, se beszéd, ott hagyom a réten, s közben próbálok nem tudomást venni a kuncogásról, amit a fülemben hallok, ami még Sakura kiáltását is elnyomja. Elmegyek Naruto mellett is, aki végig leskelődött, átvágok a táborhelyünkön és úgy teszek, mintha elmentem volna tűzifáért, miközben csak keresek magamnak egy csendes, nyugodt helyet ezzel a seggfejjel, aki mintha csak azért jelent volna meg, hogy még jobban emlékezzek hazugságomra.
- Mit akarsz? – préselem ki a fogam között, mikor végre kellő távolságba kerülök a többiektől.
- Ó, csak nem a kedvenc régészemmel enyelegtél? – kérdezi Neji kajánul, de némi düh kihallatszik a hangjából.
- Csak próbáltam – mondom gonoszul, a pillanatnyi néma csend jól mutatja, most én kerekedtem felül.
- Nem is tudtam, hogy neked van időd és energiád ilyesmire… - jegyzi meg, majd végre leszáll a témáról. – De nem ezért jelentkeztem. Orochimaru-sama helyzetjelentést követel. Mégis meddig tart még ez az egész?! Ahelyett, hogy drága régészbarátnénkat próbálod elcsábítani, inkább a feladatra kéne koncentrálnod. Vagy csak ennyit jelent számodra a bátyád? – kérdezi kegyetlenül, mintegy megforgatva a tőrt bennem. Az a mocsok…
- Holnap odaérünk – felelem kurtán, próbálok érzéketlen maradni.
- Príma! Ugyanis Orochimaru-sama egyre türelmetlenebb… márpedig elég… gonosz tud lenni ilyenkor… kérdezd csak Itachit – hallatszik kacaja, mire a hányinger kezd el kerülgetni. Legszívesebben megfenyegetném most ezt a barmot megint, de tudom, azzal csak a bátyám járna rosszul.
- A követ hamarosan megszerezzük, ti megkapjátok, Itachit pedig szabadon bocsátjátok. Már nem kell sokat várni – mondom magabiztosan, mire elégedett morajlást hallok.
- Helyes, látom, érted te a helyzetet.
- Hmm…
- Akkor a közeli viszontlátásra – nevet elégedetten, majd megszakad a vonal.
- Fenébe… - sziszegem, majd egy ágat az egyik fához csapok, amivel csak azt érem el, hogy egy pók rám esik. Gyorsan lerázom magamról, majd tovább folytatom a pusztítást. Reccsenő ágak, letört fadarabok, menekülő állatok, de nem érdekel. Az a rohadt szemétláda! Gyűlölöm, őt is, meg a főnökét is, meg ezt az egész ügyet! Hogy tehetik ezt?! Utálom ezt a kiszolgáltatottságot, hogy függök tőlük! És mi lesz Itachival? Ha bántották, én elevenen megnyúzom őket!
- Teme… - szólal meg mögöttem halkan Naruto, mire őrült tekintettel felé fordulok.
- Mi van?! Tűzifa kellett, nem?! – rivallok rá és a rengeteg letört ágra mutatok, majd dühösen elcsörtetek. Sokáig bolyongok az erdőben, mire végre sikerül egy kicsit lenyugodnom. Megállok, hallgatom a madarakat, az állatokat, egy közelben lévő patak csobogását, és újra felveszem páncélomat. Elgondolkodok.
Sakura lassít és eltereli a figyelmem. Bármennyire is kívánom őt, az lesz a legjobb, ha nem foglalkozok vele, pláne a hazugság után. Naruto… ő nehezebb eset. Ő is végighallgatta az egészet és elég jól ismer ahhoz, hogy esetleg tudja, megtartok magamnak valamit… és döbbent arca mindent elárult. Mindenképp ki akarja majd deríteni, mit titkolok előlük. Nagyon jól kell játszanom.
Miután így lehűtöm magam, lassan visszaballagok a táborhelyhez. Mire odaérek, már majdnem be van sötétedve, Naruto Sakurával együtt némán ül a tábortűz mellett. Mikor kilépek az erdőből, felkapják fejüket, majd megkönnyebbülten felsóhajtanak. Kissé döbbenten nyugtázom, hogy mindezek után még aggódtak értem, de nem mutatom.
- Sasuke… - lép felém Sakura könyörgő szemekkel, mintha legalább ő csinált volna valamit. Elmegyek mellette, majd leülök a lehető legmesszebb és magam elé veszek egy tál ételt, utána csendben elkezdek enni. Érzem magamon Pinky nyugtalan tekintetét és Naruto gyanakvó pillantását, de nem nézek fel rájuk. Végül aztán Dobe szólal meg.
- Teme… hol voltál? – hangja komolysága most arra emlékeztet, mikor a barlangban beszélgettünk.
- Sétáltam – morgom, továbbra sem pillantva fel.
- És miért irtottad ki a fél erdőt? – kérdezi tovább, roppantul zavaró módon.
- Tűzifa kellett… - felelem ugyanazt, mint a múltkor, majd feszült csend telepszik ránk, csak a tűz ropogása és az erdő zajai hallatszanak.
- Sasuke… minden rendben? – fordul most felém Sakura remegő hangon, meglepően személyesen, mire nyelek egyet.
- Ja… közöd? – kérdezek vissza hidegen, talán hidegebben, mint valaha. Kissé mintha elszorulna a torkom.
- Teme… gyere velem most azonnal! – pattan fel energikusan Naruto, de én nyugodtan eszek tovább.
- Nincs kedvem…
- Nem kérdeztem! – ránt fel a karomnál fogva, majd elkezd húzni maga után. Úgy meglepődök, hogy nem ellenkezek, hagyom, hadd tegye, amit akar. – Sakura-chan, kérlek vigyázz, amíg távol vagyunk – szól még hátra a szintén döbbent lánynak, majd bemegyünk az erdőbe, arra a kis tisztásra, ahol Sakurával gyakoroltunk. Most olyan távolinak tűnik mindez…

Naruto

Úgy tűnik, Sasuke a hűvös külső ellenére is elég instabil állapotban van még, ha hagyta, hogy így elhúzzam. Fogalmam sincs, mi ez az egész, de kiderítem, az biztos!
Végre kiérünk a kis rétre, ahol minden olyan jól ment. Komolyan, még sosem láttam ilyennek Temét, biztos voltam benne, hogy végre összejönnek. Erre fel mi történik! Csók helyett felpattan, elrohan, pusztít, aztán meg egy órára eltűnik! Ráadásul az a történet, hogy miért van itt… valahogy olyan furcsa…
- Teme, igaz az a történet, amit elmondtál Sakura-channak? – vágok egyenesen a közepébe, miután egy percig némán mustráljuk egymást. Kis ideig farkasszemet nézünk, majd megszólal.
- Milyen történet? – kérdezi, hangja jeges. Na, ezzel engem nem etetsz meg!
- Hogy miért vagy itt. Komolyan nászajándéknak kell az a kő? Itachi nászajándékának? – kérdezem gúnyosan.
- Ja… - húzza el a száját, majd megrándítja a vállát. – Ha csak ennyit akartál, én megyek… - közli még szokásos lazának szánt merevségével, majd már fordulna is meg, de hangom megállítja.
- Nem úgy ismertem meg Itachit, mint aki hagyná, hogy te egyedül el gyere egy ilyen veszélyes küldetésre – mondom kihívó hangon, mire nekem háttal megáll.
- Nem jöhetett… mert fizikai akadálya van – feleli, bár nem túl meggyőzően.
- Mégis mi? – kérdezem cinikusan, mire felém fordul és fújtat egyet.
- Egy… szalag szakadt el a lábában… nem tud járni – morogja, de én nem adom fel.
- Akkor meg miért nem várja meg, míg meggyógyul és jön el maga. Egy-két hónap már nem olyan sok, a La muerte hogyishívják nem fut el…
- Oké! Ha tudni akarod, nem tudja, hogy itt vagyok – fordítja el a fejét, mire nekem elkerekedik a szemem.
- De ha nem ő kért meg, miért csinálod? – kérdezem őszintén, mert komolyan nem vágom a dolgot.
- Mert… ő a bátyám… - felel ennyit, majd csend telepszik ránk. Hmm… valahogy ez mégsem Sasukéra vall… De amikor ránézek Teme arcára, jobbnak látom egyelőre hanyagolni a témát. Majd később derítem ki a valódi indokát…
- És mi van Sakura-channal? Miért hagytad ott? – váltok újabb kínos témára, mire megkeményedik tekintete.
- Miért leskelődtél? – kérdezi fagyosan, de én csak megrándítom a vállam.
- Mert kíváncsi voltam – felelem könnyedén. – De te még nem válaszoltál.
- Cöh… közöd? Egyébként is csak a te mániád, hogy engem érdekel Sakura – fordul el megint, amit most valahogy furcsának találok, de nem firtatom a dolgot.
- Ó, mert nyilván nem érdekel az a lány, akivel egyfolytában smárolni akarsz… többek közt – villantok fel egy kaján vigyort, mire legnagyobb meglepetésemre Sasuke kissé elpirul. Nocsak… Sakura-chan tényleg behálózta, hihi!
- Az csak egyszerű vágy – mondja gyorsan, de elharapja a mondatot, mert ezzel lebukott. Nem hittem volna, hogy valaha bevallja, neki is vannak hormonjai. Lefogadom, már alig fér a gatyájába!
- Talán csak egyszerű vágyból aggódsz érte és mented meg? Ugyan, Teme, te… te szerelmes vagy! – vágom a fejéhez, mire egy pillanatnyi elképedés után gúnyosan elmosolyodik.
- Szánalmas vagy, Naruto, mindig is az voltál. Nem hallgatom ezt a bolondságot tovább, inkább megyek őrködni – jelenti ki fölényesen, majd elindul vissza.
- Teme! – kiáltok utána, de meg se fordul, továbbmegy. Fú, ebből nehéz lesz vallomást kicsikarni. Szegény Sakura-chan! Pedig hogy epekednek egymásért!

Sakura

Nem értem… egyáltalán nem értem. Miért csinálja ezt? Már annyiszor végigfutottuk ezt a kört… Miért tesz úgy az egyik pillanatban, mintha érdekelném, a következőben pedig úgy, mintha nem is léteznék? Most csak én vagyok hülye, vagy ez tényleg nem logikus? Ez a jégpáncél… már komolyan azt hittem, megtörtem! Mégis mi történt vele? Elmondott mindent, a célját, kiderült, hogy milyen nemes érzések hajtják, már majdnem megcsókolt, éreztem, hogy akarja… akkor miért? Cöh… Uchiha Sasuke, kezd elegem lenni belőled!
A fenébe, még a végén átveszem a stílusát!
Miközben magamban mérgelődök, végre valahára megjelenik Sasuke a fák között. Mikor kilép a tekintetünk találkozik egy pillanatra, de aztán gyorsan félrenéz és letelepszik a tűz mellé, persze tőlem távol. Cöh…
Alig hogy leül, Naruto is megjelenik, aminek kissé megörülök, nem szívesen maradtam volna egyedül Mr. Jégcsappal… és ő az én hercegem. De jó nekem! …
- Én kezdem az őrködést – jelenti be az Uchiha, mire bólintok és belépek a sátorba. Bármennyire is szeretem, jelenleg ennyi elég volt belőle. Naruto is követi a példám, majd szép lassan álomba szenderülünk…

Reggel ragyogó napsütésre ébredek. Ahogy kinyitom a szemem, Sasukéra esik a pillantásom. Meztelen felsőtesttel szuszog mellettem, arca most olyan gyermeki és gondtalan. Sóhajtok egyet és azt kívánom, bár mindig ilyen lenne. Azt már mondanom sem kell, hogy felsőtestétől pedig természetesen paradicsom pirossá válok. Gyorsan kimegyek a sátorból, hogy átöltözzek, Naruto persze alszik a tűz mellett. Hamarosan az Uchiha is megjelenik, megreggelizünk, majd folytatjuk utunkat. A feszültség és a hülye viselkedés továbbra is megvan. Kezd idegesíteni, hogy folyton ezt csináljuk. Komolyan, ez már unalmas. Miért nem lehet azt mondani és tenni, amit gondolunk?! Elegem van ebből…
Egész nap csak utazunk, s bár Naruto a karattyolásával próbálja feldobni a hangulatot, valójában csak jobban kiélezi a hármunk közt feszülő ellentétet. Mert hogy most már van valami Narutóval és Sasukéval is, az biztos. Nem tudom, tegnap mit beszéltek meg, de túl jól nem sülhetett el…
Ó, jaj, miért van mindig ez? Pedig tényleg olyan jól alakult minden: kezdtem hasznossá válni és azt hittem, Sasuke is megkedvelt… sőt, többet is reméltem. Kár volt…
Így sóhajtozva gubbasztok a hátsó ülésen egész nap, gondolataimba mélyedve, nem figyelve semmire. Még az sem igazán dob fel, hogy hamarosan megérkezünk a Cerro de Pasco vízeséshez. És persze ez is csak Sasukét juttatja eszembe…
Ebédnél, Naruto titkolózva és látványosan félrevon, hogy ne tűnjön fel az Uchihának…
- Mi az? – kérdezem dühösen, amiért megzavartak önemésztő hangulatomban.
- Sakura-chan… ez a történet, amit Teme mesélt… te elhiszed? – kérdez vissza fontoskodva, mire felvonom a szemöldököm.
- Miért ne hinném el? – nézek rá értetlenül. – Nem hiszem, hogy különösebb érdeke lenne az esőerdő közepén hazudni – jegyzem meg gúnyosan, hiszen meg sem fordult a fejemben, hogy amit lovagom mondott, esetleg nem igaz. De hát miért is ne lenne az? Hisz olyan nemes dolgot tesz!
- Na jó, de szerintem akkor is eltitkol még valamit – folytatja Naruto és érzem, hogy kezd elegem lenni belőle.
- És mégis mit, Sherlock? – kérdezem gúnyosan.
- Hát nem tudom, épp ez a titok benne! – húzza fel kicsit magát ő is, mire a szemem sarkából most először a táborhely felé pillantok. Sasuke hátának a sziluettje körvonalazódik a fák mögül, ahogy éppen tankol és megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán tényleg rejteget valamit… De hát miért tenné?
- Ha van is esetleg valami, nem lehet túl fontos, különben azt is elárulta volna – rántom meg a vállamat, mintegy megnyugtatva magam, de azért még egyszer óvatosan az Uchiha felé lesek.
- Jó, de itt akkor is… Á, mindegy, hagyjuk – legyint egyet Naruto, és végre valóban komollyá válik. – De ugye tudod, hogy ebben az esetben magának akarja majd a La muerte de la Rosát? – Tudom… - válaszolok homlok ráncolva, szinte egész nap ezen gondolkodtam. – És meg is fogja kapni, hogy odaadja annak a fickónak. Két ember boldogsága fontosabb, mint a mi becsvágyunk – felelem, mire Naruto aggódó, egyben felháborodott arcot vág.
- Na de, Sakura-chan! Nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen fickóé – kezdi felháborodottan, mire önelégült mosoly terül szét arcomon, mai napon először.
- Hát persze, hogy nem. Éppen ezért, megvárjuk, amíg meglesz az esküvő, és utána felszólítjuk a pasit, hogy adja át a követ, hisz az az állam tulajdona – vigyorodok el, mire Naruto egy pillanatra eltöpreng, majd miután felfogja szavaim értelmét, éljenzésben tör ki.
- Azta, Sakura-chan, te aztán tényleg zseni vagy! – kurjantozik, majd vidáman visszamegyünk Sasukéhoz. Ő gyanakodva mustrál kettőnket, majd vállat vonva felszólít, hogy siessünk tovább. Elgondolkozva bámulom izmos hátát. Sasuke… miért vagy ilyen? Miért leng körül még a vallomások után is ennyi titok téged? … És miért szeretlek?

Sasuke

Kicsit meglepődve tapasztalom, hogy Pinky nem nyávog nekem. A tegnapi veszekedésünk után ma is számítottam a hisztijére, de semmi. Csak annyit látok rajta, hogy nem ért engem… Hát nincs egyedül…
Az viszont felettébb zavar, hogy Naruto gyanakodik, és most, hogy Sakurát is félrevonta, lehet, hogy neki is elmondja, amit sejt. Nagyon nem lenne jó, ha ezek ketten szövetkeznének ellenem, mert akkor hátráltatnának.
Nem várt módon, totál vidáman jönnek vissza, mintha legalább megtalálták volna a La muerte de la Rosát. Idióták…
Valami eddig ismeretlen szorítást érzek a torkomban, mikor arra gondolok, nem tartozom hozzájuk. Nem mintha szükségem lenne Naruto barátságára vagy Sakura szerelmére, de… nem szívesen árulom el őket. Az viszont nevetséges, hogy Dobe még mindig azt hiszi, többet érzek Sakura iránt puszta vágynál…
Az utunk továbbra is feszülten, Naruto trécselésével folytatódik. Legalábbis egy darabig. Ugyanis váratlan akadály bukkan fel előttünk…
- Ne hogy má’, ilyen komolyan létezik? – csillan fel Dobe szeme a roskatag függőhíd láttán, ami alatt körülbelül kétszáz méterrel az Amazonas fut sebesen. A hídnak a fele már a habokban van, a másik fele pedig gyengén lengedezik a szélben. Egy deszka éppen most adja meg magát és zuhan a mélybe.
- Ugye… ugye nem kell ezen átmennünk? – kérdezi Sakura bizonytalanul, s mikor ránézek, látom, hogy halálsápadtan, remegve néz lefelé, amitől csak még inkább rosszul van. „Pompás”…
- A térkép szerint… de, itt vezet az utunk – veszem elő a kocsiból a térképet, ami világosan mutatja, hogy a másik oldalon tudjuk megközelíteni a vízesést.
- Királyság! – csapja össze a tenyerét Naruto, és már indulna is, de hangom megállítja.
- Várj egy kicsit. Ezen a hídon a terepjáró nem tud átmenni… vagyis itt kell hagynunk. Csak a legszükségesebbeket vihetjük magunkkal – jelentem be, mire Narutónak lehervad az arcáról a mosoly, Sakura pedig, ha lehetséges, még inkább elsápad.
- Nem baj, volt már rosszabb is! – válik megint vidámmá Dobe, majd elindul a kocsi felé, hogy összeszedje az összes rament, amit csak ott talál…
Végül csupán négy zsákot viszünk, én kettőt a többiek egyet-egyet. A kocsit gondosan elrejtjük a sűrű erdőbe a fák közé, hatalmas levelekkel letakarjuk, hogyha véletlen az ellenség idetalál, akkor a kocsit ne tudják elszedni tőlünk megint. Egy apró, gúnyos mosoly jelenik meg a szám sarkában, mikor az „ellenség” szóra gondolok, hisz igazából velük vagyok…
- Akkor minden kész van? – kérdezem a többieket, mire Naruto vidáman bólint, Sakura pedig valami érthetetlent nyög ki, olyan fehér, mint a fal. Gondolkodva húzom össze a szemöldökömet a láttán, de nem sokáig foglalkozok vele. – Naruto, te mész elől és légy óvatos! – parancsolok rá keményen, nem lenne túl jó, ha örömteli ficánkolása miatt leszakadna az amúgy is kétes biztonságú híd. – Sakura, te jössz – mondom, mire a lány tesz egy tétova lépést, de aztán megremeg a lába és megáll. – Mi lesz már? – kérdezem nem túl kedvesen, mire csak újra megremeg, és egy fának kell támasztania a hátát, hogy talpon tudjon maradni. Mi a…?
- Nem… nem lehet… - nyögi erőtlenül.
- Cöh… mi a baj? – vetem oda neki, hogy nehogy azt gondolja, érdekel a problémája.
- Tér… tériszonyom van… - mondja el végül, sápadt arcát végre felém fordítva.
- Hmm… - gondolkodok el, majd a hídra bámulok. Naruto már a közepénél jár, hál’ Istennek óvatosan megy. Aztán visszanézek a remegő Sakurára. Szánalmas… ugyanakkor segíteni szeretnék… vagyis segítenem kell rajta…
A kezénél fogva magamhoz rántom, majd a hídhoz viszem őt. Érzem karjaim közt gyenge, remegő testét, amit úgy érzem, akármikor összeroppanthatnék. Közelsége feléleszti bennem a tegnap óta elfojtott vágyat, de próbálok nem figyelni rá.
- Sakura… ne nézz le – mondom neki hangosan, mire apró kezei megmarkolják a pólómat, én pedig még erősebben szorítom őt magamhoz. – Bízz bennem – suttogom a fülébe, mire mintha kissé alábbhagyna a remegése, de azért továbbra is görcsösen szorít magához. Majd megteszem az első lépést, Sakura lába pedig enged az enyémnek, így ő is velem együtt lép egyet. És így megy ez, lépés lépés után, lassan, pedig a híd egyre jobban recseg alattunk. Naruto már a túlpartról sürget minket, de én nem gyorsítom a tempót, mert azzal csak rosszabb lenne. Egyszer-egyszer eltörik Sakura talpa alatt egy-egy deszka, ilyenkor rémülten pattannak fel zöld szemei, de én megdörzsölöm a hátát és ő megnyugszik.
- Már majdnem ott vagyunk – súgom a fülébe az utolsó pár lépésnél, míg végül Naruto a derekánál fogva a szilárd földre rántja.
- Ez az, Sakura-chan, most már minden rendben, túl vagy rajta! Kérsz egy rament? – kezd el vidáman csacsogni Naruto, Sakura pedig leül a földre, hogy visszaszerezze erejét. – Sasuke, csináljunk egy rament! – indítványozza Naruto az utolsó lépésemnél, de ekkor hirtelen oldódik a kötél, és a híd lezuhan… velem együtt.
- Ááááááá! – ordítok, ahogy érzem, hogy kimegy a talaj a lábam alól.
- SASUKEEE!!! – ordítanak a többiek is, mikor látják, ahogy eltűnök..
Majd lenéznek, és egy megkönnyebbült kifejezés suhan át arcukon, mivel meg tudtam kapaszkodni egy kötélben… ami egyre jobban megy szét.
- Fogd a kezem! – kiált Naruto, de én megrázom a fejem.
- Menjetek arrébb, felugrok – közlöm, mire Dobe felkapja a vizet.
- Az Istenért, Sasuke! Fogd meg a kezem! – ordít rám, de én még mindig hezitálok. Miért nem mennek arrébb? Simán megy egyedül is.
- Sasuke… kérlek… - nyújtja felém Sakura is a kezét. Cöh… na jó…
Már épp nyújtom a kezem Naruto felé, mikor enged a kötél, és elszakad. De egy kéz megtalálja az enyémet.
- Uh… nehéz vagy – mosolyog rám Sakura, már amennyire tud az erőlködéstől, és annyira meglepődök ezen, hogy még segíteni is elfelejtek egy pillanatra.
- Na, Teme, segíts már egy kicsit, tényleg nehéz vagy! – fogja meg a kezem Naruto is, és ketten együtt felhúznak a szakadékból. Bár nem mutatom, mélységesen meg vagyok döbbenve. Miért segítettek? Hiszen mostanában úgy bánok velük, mint egy rakás, pontosabban, mint két rakás szarral… Miért segítettek?
Egy ideig lihegnek a földön, majd Naruto elvigyorodik.
- Fú, most felpörögtem! – bokszol egyet a levegőbe. – De azért legközelebb jobban is siethetnél, ha roskatag hidakon kelsz át – dorgál meg, majd jóízűen kacag egyet.
Ezután Sakurára nézek, aki boldog mosollyal az arcán nevet Naruto bugyuta poénjain. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, amitől egy kissé elpirul, de nem fordul el.
- Köszönöm, Sasuke, hogy áthoztál – mondja hálásan. Még ő köszön meg bármit?! Bár nem lett volna rá szükségem, de a segítségével menekültem meg!
- Mindkettőtöknek… kösz – morgom az orrom alatt gyorsan hadarva, majd felpattanok a helyemről, hogy megsürgessem a többieket. – Menjünk tovább! – utasítom őket, ők pedig megilletődve rám néznek. Cöh… kellett köszönni bármit is. Ha most elkezdenek ömlengeni, kitekerem valamelyik nyakát!
- Hú, milyen szerencse, hogy elhoztam az összes rament! Tényleg, Teme, hogy fogunk visszajutni a kocsihoz? – fordul felém Naruto.
- Majd kitaláljuk a visszaúton – mondom felé se fordulva, majd végre valahára elindulunk. Érzem magamon Sakura kérdő tekintetét, de nem fordulok hátra neki sem. Így is túl közvetlen voltam megint… jobb, ha visszafogom magam.
Pár órán keresztül menetelünk az esőerdőben, ami most egész nosztalgikusnak tűnik, holott egy hete még nem volt autónk. Élvezem a fény játékát, ha egy kis szellő elfújja a párás levegőt, a színes növényeket és állatokat. Vagy legalábbis próbálok erre koncentrálni. De még így is lenyűgöz a természet, ami kicsit meglep. Mikor idejöttem, mindent csúnyának, fülledtnek, kellemetlennek találtam… mi történt azóta?
Az eső is jól esik, kissé lehűt. Na nem mintha egyébként nem mutatnám hűvösnek magam, de érzem, hogy belül teljesen más a helyzet. Bármennyire is próbálok az orchideákra és liánokra koncentrálni, nem megy ki a fejemből az érzés, mikor Sakura teste hozzám préselődött… és az a pillanat sem, mikor elkapta a kezemet.
Megrázom a fejemet, mintha ezzel kirázhatnám belőle a gondolatokat, de Naruto gondoskodik arról, hogy másra kelljen figyelnem.
- Hé, nézzétek csak! Van ott valami! – mutat Naruto hirtelen az út egyik szélére, majd elkezd rohanni a megpillantott akármicsoda felé.
- Naruto, várj! – kiált utána Sakura, de Naruto már rég eltűnt a fák sűrűjében és nem úgy néz ki, hogy egyhamar visszajönne. Mégis mit találhatott? Valami nyomot?
- Nincs más választásunk… menjünk utána – mondom, majd elkezdek Naruto után futni, hallom, hogy Sakura követ.
Nem kell sokat mennünk, ugyanis Dobét szinte rögtön megtaláljuk, húsz méterre, ahol egy domb tetején nekünk háttal üldögél.
- Dobe, állj fel, sietnünk kell – adom ki neki az utasítást, mire csak vihogást kapok válaszul. Mi a…?
- Naruto! Mégis mit – lép mellé Sakura, de amint megpillantja, mi van Dobe kezében, először lesápad, majd… - SHANNAROOO! – ordít Pinky, majd egy hatalmasat lekever neki, hogy repül vagy három métert, közben az idióta kiejti a kezéből azt a valamit. Sakura odacaplat tovább verni Narutót, én pedig már épp nézném meg, mit ejtett el, mikor hirtelen megremeg a föld a lábunk alatt.
- Ez meg mi volt? – szalad oda hozzám Naruto, és még előttem felkapja azt az újságot – mert valamilyen újságnak tűnik – ezzel magával rántva Sakurát.
De már senki sem tud válaszolni neki, mert a föld megindul alattunk, magával sodorva minket is. De „jó”, hogy nemrég esett és így még csúszósabb a talaj! …
- Áááááá! – kiáltunk mindhárman, miközben hagyjuk magunkat sodorni. Hiába próbálok megkapaszkodni valamiben, minden kisiklik a kezem közül. Gyűlölöm ezt az érzést… a tehetetlenséget…
Végül a fák állítanak meg minket. A többiekre pillantok, sárosak, mocskosak és lihegnek. Gondolom, én sem nézhetek ki jobban… Egy kis idő után, mikor már mindenki lecsillapodik, Sakura mutat valamire.
- Nézzétek! – mondja, mire arra fordítom a fejem. Pompás, éppen egy folyókanyarba érkeztünk, legalább meg tudunk fürödni.
- Fú, akkor legalább le tudom mosni a magazint! Tiszta mocsok lett! – lelkendezik Naruto és meglóbálja éppen előttem az újságot. Huh… egy pornómagazin…
- Én a helyedben elrejteném azt, mielőtt darabokra tépem – jegyzem meg sötéten, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ilyen marhaság miatt jutottunk ide.
- Hm? Minek? – kérdezi értetlenül, de mikor meglátja a tekintetemet, gyorsan a háta mögé rejti. – Oké, ha szeretnéd…
Sakura halkan kuncog a háttérben. Mikor felé fordulok, abbahagyja, elpirul és maga elé kapja a kezét.
- Szerintem, itt sátorozzunk le és fürödjünk meg – javasolja, én pedig a már majdnem teljesen sötét égre pillantok. Cöh… még egy nap…
Meg sem szólalok, csak felállok és magammal rángatom Narutót is sátrat verni. Miután letisztogatja a magazinját - amit az Isten tud, hogy került ide – végre hajlandó segíteni. Gyorsan felverjük, tüzet gyújtunk és eszünk, csak utána megyünk a vízbe. Mivel épp egy folyókanyarnál vagyunk, ami ráadásul egy kicsivel több, mint kilencven fokot zár be, így két ember is mehet egyszerre, hála a növények takarásának.
- Ó, menjetek csak ti először, nekem még van… egy kis dolgom – vigyorog Dobe, miközben én is, Sakura is tudjuk, hogy a háta mögött az újságot rejtegeti nagy bőszen, de azt hiszem, mindketten unjuk már eléggé a dolgot, semmint hogy szóvá tegyük.
Én vállat vonva fogok egy törülközőt és tiszta ruhát, majd elindulok a jobb oldal felé.

Sakura

Bevallom, kissé vonakodok a helyzettől, hála annak a sátorlopós, meztelenkedős kalandnak, de végülis belemegyek, mert fáradt vagyok tiltakozni. Különben is, Sasuke tisztességes… nem leskelődne, nem igaz? Pláne a tegnap óta mutatott viselkedése után…
Lassan ballagok a bal oldalára a kanyarulatnak, majd lassan elkezdem levetni a ruháimat. A holdfény megcsillan az egész széles folyón, és nem győzök csodálkozni, hogy ebben se krokodilok, se piranhák, se másmilyen dög sincs. Valójában gyönyörű, miképp a víz szikrázik a fényben, ahogy egy-egy madár átszel az égen, miként a bársonyos, langyos levegő simogatja a bőrömet, és önkéntelenül is arra gondolok, hogy ha tegnap minden jól ment volna, most Sasukéval lehetnék itt. Persze végülis itt van, vagy ötven méternyire, és meztelenül fürdőzik. Hah, szívesen csatlakoznék…
Belemártom lábujjamat a folyóba, ami egész meleg. Talpam belesüpped az iszaprétegbe, ahogy egyre mélyebben belemegyek, mígnem a derekamig ér a víz. Itt még nem olyan erős a víz sodrása, de beljebb már elég sebesnek tűnik. Sokáig áztatom magam, kiélvezem minden pillanatát, és a nap minden gondját próbálom lemosni magamról.
Amikor megragadtam Sasuke kezét, olyan volt a pillantása, mint nem is olyan rég. Nem rejtette el az érzelmeit… igazából olyan volt a tekintete, mint mikor elmesélte, mi történt a családjával. Rémült, kétségbeesett és segítségkérő. Valószínűleg sosem vallaná be, de még neki is szüksége van segítségre. És én szeretnék lenni ez a segítség… Vajon mi történt vele tegnap, amiért visszahátrált? Megtudom valaha?
Hmm… Sasuke, Sasuke, Sasuke… Ajj, ezt nem bírom tovább! Itt van tőlem pár méterre meztelenül és én nem láthatom?! Ez igazságtalanság, ő is látott engem!
Bár a gondolatba kissé belepirulok, ahogy felidézem az emléket, de nem hátráltat meg. Ami jár, az jár! Elindulok a folyó mentén, kikerülve a sziklákat, hogy láthassam lovagom. Időközben eszembe villan a gondolat, hogy ez elég bizarr és talán jobban tenném, ha nem süllyednék idáig, de gyorsan elhessegetem, és inkább megmaradok őrültségemben. Egyszerűen túl csábító a gondolat, hogy kileshetem…
Már majdnem ott vagyok a kanyarban, már majdnem ott vagyok a célnál! Még egy sziklát kell kikerülnöm, hogy elrejtőzhessek, és minden oké. De amikor épp odaérnék, a lábam hirtelen megcsúszik, és én hasra esek, a víz pedig a folyó közepére sodor, a lehető legnagyobb sodrásba.
- Ááá! Segítség! – kapaszkodok meg egy sziklában, és sajnos a víz erősebbnek bizonyul nálam. Kétségbeesetten kapaszkodok, és ordítozok össze-vissza, nem érdekel, hogy meztelen vagyok.
- Mi az, Sakura-chan? – bukkan fel a parton Naruto, majd miután leesik neki a helyzetem, elkezd pánikolni.
- Úristen, Sakura-chan, most mi lesz veled? Várj, megyek érted! – ordítja, és már cipzározza le a felsőjét, de amennyire tőlem telik, erélyesen rászólok.
- Naruto, figyelj! Hozd ide a táskámat, amiben a ruháink vannak! Van benne egy kötél is. Siess! – kiáltok felé, mire nehezen, de végre elrohan. De itt még nincs vége…
- Sakura! – jelenik meg Sasuke a folyókanyarban, szintén meztelenül úszik felém, bár a víztől nem látok sokat. Ha belegondolok a helyzetbe, legszívesebben elröhögném magam: én pucéran kapaszkodok egy sziklába, nehogy elsodorjon a folyó, a lovagom szintén ruhátlanul úszik felém, hogy megmentsen, mindeközben pedig rávettem Narutót, hogy rakja le a pornómagazint és hozzon egy kötelet… Szent ég…
- Sakura! – kiált megint Sasuke, már majdnem elérte a sziklát. Fogalmam sincs, hogy bír megmaradni ekkora sodrásban, bár azt látom, hogy ez még neki is nehezen megy. Ő is belekapaszkodik a sziklába, majd felém nyújtja a kezét, amit én készségesen megfogok, majd kicsit közelebb húzódom hozzá. Hirtelen eszembe jut, hogy mindketten elég, khm, alulöltözöttek vagyunk, mire próbálnék kissé arrébb menni, de ő szorít magához. Furcsa, egyben bizsergető érzés, ahogy fedetlen melleim izmos mellkasának nyomódnak és erős karjai átölelnek… bár bevallom, ezt nem egészen így képzeltem el…
- Na-naruto hamarosan megérkezik egy kötéllel és kihúz minket… - jegyzem meg, hogy leplezzem zavarom, de asszem, remegő hangom elárul.
- Srácok, jól megvagytok? – ordít Naruto, bár kaján vigyora elárulja, hogy ennek a mondatnak többletjelentése van. Nem nagyon sieti el, hogy megkeresse a kötelet, csak szép komótosan keresgéli, majd nyugodtan kihúzza.
- Siess már, Dobe! – szól rá türelmetlenül Sasuke, úgy tűnik, neki is az agyára megy a szőke.
- Jó, jó, ti csak érezzétek jól magatokat! – vihog, mire vörössé válok.
Naruto végre valahára felénk dobja azt a kötelet, amit Sasuke el is kap… A baj csak az, hogy ezt azzal a kezével teszi, amivel a sziklába kapaszkodott, mivel a másikkal engem tart, így viszont amint megragadja a kötelet, a sodrás magával rántja. Alig bírom megtartani őt is, meg magamat is a sziklánál, s úgy tűnik, reménytelen, hogy ő visszakerüljön rá. Naruto gyorsan a hátára veszi a táskát, hogy nehezebb legyen, de ez még mindig kevés…
- Áááá! – ordít asszisztensem, és vele együtt én is, mert ahelyett, hogy kihúzna minket a partra, ő esik bele a vízbe, a sodrás gyorsan Sasuke mellé viszi, és mikor belekapaszkodik a fekete hajúba, a karom végképp felmondja a szolgálatot, és elengedi a sziklát.
Úgy tűnik, a víz ellen nincs mit tenni, nem bírunk neki ellenállni, ráadásul egy sziklába sem bírunk megkapaszkodni. Egy fadarabot sikerül elkapnia Sasukénak, amibe gyorsan belecsimpaszkodik, Naruto előre ül, én pedig, mivel még mindig fogom az Uchiha kezét, szintén megragadom a mini tutajt.
- Sasuke pajtás, ülj fel! – nyújtja Naruto a kezét, és bármilyen őrültségnek is hangzik, ez a legjobb, amit tehet, mert különben elsodor bennünket a folyó. Sasuke erejét megfeszítve felül a fadarabra, és még ebben a helyzetben is képes vagyok átkozni a vizet, amiért folyton a szemembe megy és így alig látok valamit.
- Sakura! – rántja meg Sasuke a kezem, minek hatására kénytelen vagyok elé ülni. Cseppet sem indiszkrét helyzet…
De nincs időm ezen filózni, vagy szégyenlősködni, vagy akárcsak abba belegondolni, hogy gyakorlatilag majdnem az ölében ülök meztelenül a szerelmemnek, aki szintén ruhátlan. Azt is csak halkan jegyzem meg magamban, hogy a hátamnak valami nagy és kemény feszül…
A víz sebesen száguld előre, és valamiért mintha egyre gyorsabb lenne.
- Ö, srácok… van valami baj… - szólal meg elöl Naruto, mire elröhögöm magam, hogy ezek után mégis mi lehet olyan nagy baj, de mikor kinézek a háta mögött, a torkomban reked a nevetés.
- Úristen, egy vízesés! – sikítok hisztérikusan, de nincs sok időnk siránkozni, ugyanis a vízesés már itt is van pár méterre, és nincs lehetőségünk megkapaszkodni…
- ÁÁÁÁÁÁ! – ordítunk, és nem bírok másra nézni, mint az alattunk elterülő mélységre. Ez a vízesés van legalább húsz méter magas, túlélésre nincs túl sok esély. Hirtelen egy szorítást érzek a kezemen, és mikor oldalra fordulok, felvillan előttem Sasuke arca, ahogy bűnbánóan, már-már könyörgően emeli rám tekintetét, és érzem, ahogy ujjaink szorosan összefonódnak. Megpróbálok közelebb húzódni hozzá és sikerül, ő átölel és sebtében az ajkát az enyémre tapasztja, majd végül fejjel lefelé, egymást ölelve csapódunk a vízbe.

- Jól vagytok? – kászálódik ki nagy nehezen a partra Naruto, mi pedig követjük, továbbra is Ádám és Éva kosztümben, még mindig egymás kezét fogva. De Naruto vigyorát látva Sasuke gyorsan elenged és egy hatalmas levél mögé bújik, én pedig gyorsan követem példáját. Kissé még mindig zúg a fejem, bár nem tudom, hogy az eséstől, vagy Sasuke viselkedésétől, esetleg a kettő együtt? Jelenleg nem is érdekel, ahogy már az sem, ahogy az Uchiha viselkedett tegnap óta. Mert a vízben éreztem, hogy törődik velem, mondjon, vagy tegyen bármit… és jelenleg nem is kell több ennél.
- Ja… - válaszol Sasuke és próbál nem tudomást venni asszisztensem elégedett vigyoráról.
- De jó, a táska még mindig a hátadon van! – kiáltok fel örömtelien Narutóra nézve, majd ellentmondást nem tűrő hangon parancsolom: - Adj ruhát mindkettőnknek!
Naruto kissé csalódottan bár, de engedelmeskedik, és a csurom vizes ruhák sem zavarnak, mert legalább van rajtam valami. Egyszerűen képtelen vagyok akármelyikükre nézni, különösen Sasukéra nem, mert ekkora cikis és zavarbaejtő élményben még nem volt részem. Az érzelmi oldaláról nem is beszélve… még mindig képtelen vagyok felfogni ezt, és újra meg újra magam elé idézem Sasuke arcát, azt a tekintetet… Bár ha belegondolok, hogy mindez pusztán azért, mert túlzottan kíváncsi voltam… ez bármennyire is furcsa és bármennyire is ellentmond az észnek, a szívem örül, hogy így történt. Érdekes az élet, nem?
Ez után fáradtan sóhajtok, a mai nap eseményei után már meg se kottyan a tudat, hogy megint elvesztettük mindenünket, kivéve ezt az egy zsákot a vizes ruhákkal… Király…

Végül aztán tüzet rakunk, majd szokás szerint felváltott őrködés mellett alszunk. De ahelyett, hogy délig szunyálunk, ahogy az elvárható lenne ennyi kaland után, már kora hajnalban felébredünk. Ugyanis amikor felkel a nap, az nem éppen szokványos…
- Sakura-chan, nézd! – pattannak fel Naruto álmos szemei, amikor megpillantja a látványt. Ugyanis a Nap első sugarai elegek voltak ahhoz, hogy ezt a helyet csodálatos ragyogással töltsék be. A növények a szemünk láttára válnak nagyobbá és lesznek egyre többen, a most megjelenő jaguár se minket, se más állatot nem bánt. De nem ez a legcsodálatosabb. Minden aranyos fényben csillog, a vízesés élettel telien, vidáman csobog, és mindenhol rózsaillat terjeng, holott nem látok egyet sem. Ez csak egyet jelenthet…
- Ez… - kezdi el Sasuke, és én fejezem be a mondatát.
-… a Cerro de Pasco… megérkeztünk…