Sasuke

Naruto kiguvadt szemekkel, furcsa kifejezéssel bámul maga elé…

Sakura még a lélegzetét is visszafojtja, én feszülten várom a történéseket. Aztán…

- Ez a víz piszok jó!!! – derül fel Naruto arca, mire nekem megjelenik az a bizonyos vízcsepp, Sakura meg felháborodott arccal elkezdi rázni Dobe fejét.

- TE IDIÓTA! MI AGGÓDUNK ÉRTED, TE MEG ITT SZÍVATSZ MINKET! – kezd el üvöltözni vele, mire Naruto arcán félős kifejezés jelenik meg.

- Ugyan, ugyan, Sakura-chan… - próbálja nyugtatgatni, miközben egyre több hülye pofát vág. Kutya baja…

Így folytatják még egy darabig, de én ügyet sem vetek rájuk, hanem a tó felé fordulok, majd lehajolok, s magam is iszok egy keveset belőle. Jéghideg, kristálytiszta víz, mint amilyen a patakoké. Semmi különös, nem érzek semmit. Akkor mégis hogyan…?

Felötlik bennem egy pillanatra, hogy talán csak képzelődtünk és a hátamhoz nyúlok, pedig nagyon is jól tudom, hogy nincs ott semmi. Mi a fene folyik itt?

- Egyáltalán mégis mi történhetett volna, Sakura-chan? Ez csak víz… - hallom Naruto hangját, ahogy még mindig próbálja menteni az irháját, de ordítás helyett, a Haruno most remegő hangon, halkan válaszol.

- A háta… Sasuke háta… - suttogja komolyan, én pedig hátrafordulva látom, hogy Naruto értetlenül rám néz.

- Á, tényleg, Teme, látom már jobban vagy! Akkor az a zöld trutyi mégis működik? – érdeklődik csodálkozva, én viszont csak visszafordulok a tó felé, szavaimat Sakurához intézem.

- Én is ittam belőle – itt hallom, ahogy elakad a lélegzete, - de nincs benne semmi különös, ami magyarázatul szolgálna – közlöm tárgyilagos hangon, pedig számomra épp olyan furcsa ez az egész, épp olyan természetfeletti, mint neki. Egyelőre. Úgyis kell lennie valami tudományos válasznak.

- Tényleg… semmi? – kérdezi még mindig halkan, remegő hangon.

- Hn… - gondolok egyet, s az ujjamba harapok, amiből kiserken az ismerős vörös nedű. Sakura persze rögtön észreveszi a szándékomat, mellém ugrik és megragadja a kezem.

- Sasuke! – kiáltja, de a szemében lévő félelem többet mond bármi másnál.

- Eressz – hallom a hangom, mint egy parancsot, ezt most muszáj megpróbálnom.

Az ujjamat lassan, óvatosan beledugom a hideg vízbe és várok. Még Naruto is lélegzetvisszafojtva figyeli, hogy most mi lesz, pedig fogalma sincs semmiről. Aztán úgy egy perc múlva kihúzom az ujjam. A víz lemosta vérem, de…

- Semmi… - suttogom, az aprócska heg ott maradt az ujjam végén. Mellettem Sakura is csalódottan sóhajt: mindketten azt vártuk, hogy begyógyul a seb.

- Most meg mi van? Valaki mondja már el nekem iiis! – nyafog Dobe mögöttünk, mire egy újabb sóhaj után Sakura elmagyarázza neki a történteket címszavakban.

Ilyen nincs… hogyhogy most nem működik? Talán a vízesés alatt kell lenni…? Ezt a feltételezést gyorsan elvetem, hisz ez ugyanaz a víz, mint ami onnan jön. De azért odamegyek, s a vízesés alá is bedugom az ujjam… ismét semmi.

Visszaballagok Narutóékhoz a gondolataimba mélyedve, ahol Sakura épp most fejezte be a „mesét”.

- Hogy MIIII?!! Sasukénak meggyógyult a háta?! A víz miatt?! – pattan fel döbbenten, majd felém fordul, a hátam mögé szalad, s maga is megcsodálja reggeli edzésem eredményét, majd egy halk „fúú” kinyögése után szembekerül velem, s rendkívül értelmesen közli: - Ez durva…

- Köszönjük ezt a nagyon okos megállapítást… - morgom epésen, jelenleg semmi kedvem nincs a hülyeségeihez. Gondolkozni akarok, ki kell találnom, miért csak egyszer működött a víz, és akkor miért működött.

- Most, hogy Sasuke háta behegedt, tovább kéne mennünk… - jegyzi meg halkan Sakura. – Pakoljunk össze, együnk és aztán folytassuk utunkat – mondja, mire Naruto vidáman összecsapja a tenyerét.

- Rament reggelire! – kurjantja, oldva ezzel egy picit a feszült légkört. Pinky is megereszt egy halvány mosolyt.

- Rendben, de előbb szedjük le a sátrat! – feleli, aztán Narutóval elindulnak a folyosó irányába, de én megragadom Pinky karját és visszarántom magamhoz. Ő értetlenül néz rám.

- Naruto, menj előre… még szeretnék valamit megbeszélni Sakurával… - mondom komoly hangon, mire az említett meglepetten, Dobe pedig kajánul néz rám.

- Ó hogyne, megyek is… de tudod, csak halkan – kacsint rám, mire Pinky értetlen képet vág, én pedig most figyelmen kívül hagyom a megjegyzést.

- Csak menj – sziszegem, mire végre elkotródik, én pedig elengedem a vékony kart.

- M-miről akarsz beszélni, Sasuke? – tekint fel rám Sakura elpirulva, mire sóhajtok egyet.

- Egyértelmű, nem? A vízről – mondom tárgyilagosan, mire csalódottan lebiggyeszti ajkait egy pillanatra, de aztán újra komollyá válik tekintete.

- Szerinted hogyan…? – kezd bele a kérdésbe, és nem hibáztatom, amiért nem mondta végig. „Szerinted hogyan tudta egy rakás egyszerű víz behegeszteni a három centi mély sebedet?” Csak egy „kicsit” hangzik hülyén… de mégis így történt.

- … Nem tudom – válaszolom, bár nem szívesen vallom be tanácstalanságomat. – Te mennyit láttál?

- É-én? – hebegi, s arca megint pipacs színt ölt magára. Hmm? – Ööö, csak annyit, hogy, izé tánc… vagyis edzettél, a sebed meg csak… beforrt – feleli végre, de nem értem, miért hebeg. De kezdem kapizsgálni…

- Egyáltalán mit kerestél itt? – kérdezem, s az arckifejezéséből ítélve, rátapintottam a lényegre.

- É-én csak reggel láttam, hogy eltűntél, gondoltam megkereslek, hisz még mindig gyengélkedtél… és itt megtaláltalak – fejezi be gyorsan.

- Hmm… és mikor láttad, hogy itt vagyok, miért nem szóltál rögtön? Múltkor nekem estél egy kis séta miatt – folytatom, s lassan egy apró, elégedett mosoly kezd megjelenni a szám sarkában. – Érzékeltem, mikor bejöttél, pont szemben voltam veled, nem láthattad még a hátamat, hogy ennyire megdöbbenhess… - folytatom ártatlanul, miközben élvezem, ahogy arca a vörös egyre mélyebb árnyalatait veszi fel. Fogalmam sincs miért, de szeretem, amikor ilyen piros, jól áll neki. S bár igaz, hogy kezdünk alaposan eltérni a tárgytól, de… annyira nem bánom… Úgysem tudnánk megmagyarázni a reggel eseményeit.

- H-hogy miért? Hát… én csak… - kezdi el, egyre inkább zavarban van.

- Hn… csak? – kérdezem búgó hangon, és most már nem bírom elrejteni a vigyoromat. Ezt azért, amiért tegnap megölelte Narutót…

- Ugyan már, miért leskelődnék utánad?! – pattan ki belőle a kérdés, amire elégedetten bólintok: ezt akartam hallani.

- Ki beszélt leskelődésről? - kérdezem ártatlan hangon, de közben kaján mosolyra húzom ajkam, s bár élvezem a játékot, megint azon kapom magam, hogy nem értem, miért viselkedek így.

- Ha csak ennyit akartál, akkor én megyek, segítek Narutónak… - jelenti ki Sakura, bár közel sem sikerül olyan nyugodtnak látszania, mint szeretett volna. Inkább olyan, mint aki menekül. Hmm…

Pinky futva indul vissza a folyosón, egy ideig még elégedetten utánanézek. Aztán visszafordulok a tó felé, hátha most, hogy magamra hagytak, meg tudom fejteni a rejtélyt… hiába.

Sakura

A fenébe is Sasukéval! Olyan izé, mikor így viselkedik, szinte rá sem ismerek! Hogy a csudába tud néhány kérdéssel így zavarba hozni?! Annyira látom rajta, hogy élvezi!

A tenyerembe temetem vörös arcom, gyaloglásra lassítom a tempóm, s közben azon gondolkozok, én miért élvezem annyira ezeket a szituációkat. Talán mert amikor ilyen, akkor úgy érzem, kicsit közelebb van hozzám…

Persze ez hülyeség, Ő sosem fog úgy érezni irántam. Annyira szerencsétlen vagyok, hogy pont őt választotta az a nyavalyás szívem… meg kéne próbálnom elfelejteni valahogy… Hisz még mindig nem nyílt meg nekem… valószínűleg nem is fog soha…

De hát hogy a francba tudnám elfelejteni?! Itt van a közelemben, az orromban érzem illatát, ajkamon még mindig ég az a részeg csók! Hogy tudnám elfelejteni, hogy Ő annyiszor megmentett, hogy minden hülyeségem ellenére mégis valamennyire megkedvelt (asszem)?! Hisz elég ránéznem, hogy újra a bűvöletébe essek! És mindez hiába…

És még itt van ez az egész La muerte de la Rosa ügy is. A kezünkben a világ sorsa, egy őrült üldöz minket, és a tetejébe találtunk egy egyszer felhasználható csodavizet! Nem is tudom, melyik érzelmemre hallgassak: a kő miatt érzett izgalmamra, amiért akár az életem is odaadnám, a Sasuke iránt érzett szerelmemre, amiért szintén meghalnék, a zavartságomra és félelmemre, amiért beléptem ebbe a varázslattal teli, ismeretlen világba (ami igaz, vonz is), vagy pedig az Orochimarutól való rettegésemre, hogy meghalhatok, és hogy minden elveszhet a világon.

Ez az egész olyan nehéz… Már éreztem ezt párszor az utazásunk alatt, de most teljességében átélem, ahogy lehúz a teher. Azt kívánom, bárcsak ne nekem kéne ezt végigcsinálni, bárcsak hátradőlhetnék és a boldog tudatlanságban élhetném megszokott, unalmas kis életem. És közben mégis vonz a veszély, mégis akarok segíteni… Furcsa ez.

Végre kiérek az alagútból, hogy lássam, Naruto már le is szedte a sátrakat, megrakta a tüzet, és épp azon filózik, milyen kaját együnk. (Fogalmam sincs honnan szerezte Rod az instant rament…). Kikapom a kezéből az egyiket anélkül, hogy ránéznék, majd elkezdem forralni a vizet.

Amíg dolgozok, megérkezik Sasuke is. Arcán nem tükröződik semmilyen érzelem, ergo még mindig nem sikerült semmit kitalálnia a vízesésről… talán sosem tudjuk meg.

Elkészül a ramen, s Naruto csacsogása közben megreggelizünk. Direkt nem gondolok inkább Sasukéra, helyette inkább azt számolgatom, milyen messze lehet még a vízesés. Ez a barlang itt már elég határozottan annak a jele, hogy közeledünk.

- Szerintetek mennyi idő, míg odaérünk? – teszem fel hangosan is a kérdést, főleg inkább Naruto felé fordulva, de Sasuke válaszol.

- Még kb. két-három nap van hátra.

- Már csak?! – kiáltok fel izgatottan, azt hiszem, most jut el igazán először a tudatomig, milyen közel is járunk már. És ott mi lesz? Egyáltalán be tudunk jutni arra a titkos helyre, ahol őrzik… Tényleg! Rod mondta, hogy a haurik leszármazottai még mindig őrzik a követ. Találkozni fogok igazi haurikkal! És láthatom majd a La muerte de la Rosát!

Hirtelen örömmámor tölt el, és elkezdek nevetni. Naruto csatlakozik hozzám, a fene tudja, miért, Sasuke viszont csak összevont szemöldökkel méreget.

- Mégis mi van? – böki ki végül, mire én és drága asszisztensem megpróbáljuk abbahagyni a röhögést, több-kevesebb sikerrel. Már épp lenyugodnék, mikor Naruto is benyögi:

- Amúgy min is nevetünk? – És mindezt érdeklődő arccal…

Természetesen újra kipukkan belőlem a nevetés, és ez így megy egy darabig. Meg kell mondjam, ez jól esett most. Valamivel könnyebbnek érzem magam, és valahogy megerősített abban, hogy nem vagyok egyedül ezzel a hatalmas problémával. Hisz itt van a mindenlébenkanál, dilinyós barátom, és az én vezető jéghercegem. Kicsit megnyugszok, és elhitetem magammal, hogy minden rendben lesz. Mint a filmekben, ahol végül mindig megmenekül a főhős.

Reggeli után aztán továbbmegyünk. Az esőerdő természetesen gyönyörű, és most már valóságos hegyvidéken járunk, az Andok dzsungelében, ezért haladunk még kocsival is ilyen lassan. Mindenesetre hálát adok az égnek, amiért a Cerro de Pasco csak olyan ötszáz méter magasságban található, és amiért végül mégis lett autónk, és nem nekünk kell végigmásznunk ezt a nehéz terepet.

A szokásos egész napi utazás után tábort verünk, és még mindig a varázs vízesésen törjük a fejünket. Elhangzik Narutótól néhány érdekes ötlet (Sasukét egy tizedmásodpercre az UFO-k rabolták el és gyógyították meg, vagy megjelent egy láthatatlan mágus és varázspálcájával beforrasztotta a sebet…), de igazából semmire sem jutottunk. Szerintem alapvetően rosszul közelítjük meg: ez abszolút paranormális, nem foglalkozhatunk vele úgy, mint egy általános üggyel. De bármennyire is próbálok elvonatkoztatni, sehogy sem találok magyarázatot. Mindenesetre a nap folyamán elég időm volt barátkozni a természetfelettivel, így már nem riaszt annyira a gondolat, mint reggel. Sőt, igazából már egyenesen vonz… olyan kaland szaga van.

Így gondolatokkal tele verünk sátrat, az őrködést most én kezdem. De most nem bírok a tűz körül ülni, muszáj sétálnom egy kicsit. Tudom, hogy veszélyes, de a mai után nem tud érdekelni. Fogok egy zseblámpát, elindulok balra, ahol kicsit kevésbé sűrű a növényzet és jobban látom, ha valamilyen állat jön. Szerencsém van, a hold viszonylag erősen világít, de azért elkél a lámpa. Olyan harminc méter után pompás látvány tárul a szemem elé: egy kis tengerszem, ami visszaveri a holdfényt, és így az egészet mágikus ragyogás vonja körbe. Gyönyörű…

Egészen illik a hangulatomhoz, így hát odasétálok a partjára, és egy kisebb kiálló szikláról élvezem a látványt. Úgy érzem, napokig ellenék itt. Ahogy csodálom a tájat, hirtelen, ha csak egy pillanatra is, mintha a végtelent fogadnám magamba, megértem, hogy nekem elsősorban a La muerte de la Rosa a küldetésem, Sasukéval nem szabad annyit foglalkoznom, bármennyire szeretem is. Váratlanul eltörpülnek szerelmi gondjaim, ugyan mi az a világ sorsához képest?  Túl sok forog kockán ahhoz, hogy egy ilyen – a világ szemében – aprósággal törődjek.

- Sakura? – szólal meg mögöttem az a jól ismert, bársonyos, fagyos hang, és ezzel az egy szavával tökéletesen szétzúzza a végtelen világomat. Szótlanul felé fordulok, és ahogy rápillantok, rájövök, hogy képtelen vagyok nem foglalkozni vele. A világ fontos… de Ő is az, még ha Ő soha nem is fog így gondolni rám. Mintha villám csapna belém, elér a felismerés: én ezt az embert szeretem. Bármit megtennék Érte. De ha a világ megszűnik az lenni, aminek ismertük, akkor abból Neki is baja lesz. Elmosolyodok, mint aki valami nagyon fontosat értett meg.

- Szia, Sasuke. Szép hely, nem? – mosolygok rá továbbra is, mire Neki valami értetlenség suhan át az arcán, majd egy aprót bólint és megáll a szikla mellett.

- Miért nem a sátrat őrzöd? – kérdezi érdektelen hangon.

- Ülj mellém, csodálatos ez a tó – hagyom figyelmen kívül kérdését, és meglepetésemre mellém telepszik.

Sokáig szótlanul bámuljuk a fekete tükröt, és valami csendes békesség száll meg minket. Érzem az oldalamon a Sasuke testéből áradó hőt, hallom, ahogy lélegzik, már amennyire hallok bármit is zakatoló szívemen kívül. Eszembe jut, hogy tegnap elmondtam Neki legmegalázóbb élményemet és keserű mosolyra húzom a szám, amiért Ő még mindig nem mesélt el semmit. De hát itt van. Mellettem. És most csak ez számít. Hirtelen ötlettől vezérelve megfogom a kezét. Hideg és nyirkos. Meglepődök, ezek szerint Ő is ideges? És még jobban meglepődök, mert nem rántja el, kezemben hagyja a kezét. Továbbra is arra gondolok, hogy sosem fogom megtudni, mit érzett akkor, mikor megölték a családját, és min ment keresztül, amiért ilyen rideg és elutasító lett. Könny szökik a szemembe, és halkan megszólalok.

- Sosem fogod elárulni, igaz?

Kérdésem hatására összerázkódik, mint aki álomból ébredt fel, majd elengedi kezemet és elfordul tőlem, így csak a hátát látom. Halkan sóhajtok egyet, hiába készültem erre, akkor is csalódottnak érzem magam.

- Szóval nem… - súgom, majd tenyerembe temetem arcom, és pár percig kínos csend telepszik ránk. Miért nem ment még el? Úgy szokta, nem?

- Július 23.-a volt… a születésnapom…

Sasuke

Sakura teste megfeszül, ahogy egy pillanatra megállok, hallom visszafojtott lélegzetét. Hallani akarta, hát most megkaphatja…

- Akkoriban még vidám gyerek voltam. A szüleim meglepetés bulit szerveztek nekem, és én nagyon boldog voltam, ott volt az összes barátom és sok ajándékot kaptam. De igazából nem ez számított, hanem ők. Anyám gyönyörű volt sötétkék, virágos ruhájában, Apám az ünnep alkalmából öltönyt vett fel, mindkettőjükön ott díszelgett az Uchiha címer. Megöleltek és rám mosolyogtak, és még Apám is azt mondta, büszke rám, Itachi pedig egyetértően bólintott. Mindig is versenyeztünk egymással, és akkor megajándékozott egy győzelemmel – merengek el egy időre, s újra magam előtt látom azt a napot, ami olyan csodálatosnak indult. – Minden tökéletes volt. Csakhogy…

-… Csakhogy? – cincog közbe Sakura, miután egy hosszabb szünetet tartok.

- Éjszaka volt, pontosan három óra huszonkilenc perc… Mindannyian békésen és boldogan aludtunk, mint akikkel a világon semmi baj nem történhet – keserű öniróniával beszélek, majd egy gúnyos mosoly után folytatom. – Itachi elkezdett rázni, azt mondta, valami zajt hallott a szüleink szobájából, de engem nem érdekelt. Vissza akartam feküdni, mikor egy sikolyt hallottam… Anyám sikolyát – nyelek egyet, újra átélem az egészet, a meleg júliusi éjszakát, Itachi kezének nyirkosságát a vállamon, hallom a csendet megtörő sikolyt és ugyanúgy elszorul a szívem, mint akkor. – Kilopóztunk a szobából, Itachi maga mögé állított, de annyira féltem, hogy nem bánta tízéves büszkeségem. Odarohantunk a szobájukhoz és emlékszem, hogy nagyon reménykedtem benne, hogy Anyám csak egy póktól riadt meg. Mindig is félt tőlük…

- De nem az volt… - suttogja elhalványulva Sakura, és mikor rápillantok könnyáztatta arcára és látom rajta a fájdalmat és az együttérzést, muszáj elfordulnom. Az együttérzés túl szokatlan, a fájdalom… az túl ismerős…

- Az ajtóban álltunk, mint a sóbálványok. Mozdulni sem tudtunk, nem is mertünk. Végignéztük, ahogy az a köpcös rohadék felemeli és elsüti a pisztolyát. Apám Anyám elé vetette magát, a golyó a homlokába csapódott bele, rögtön meghalt – egy pillanatra elcsuklik a hangom. Sosem mondtam el ezt senkinek, Narutónak is Itachi mesélte… Nem gondoltam volna, hogy feléleszti akkori érzelmeimet… - De nem kímélték Anyámat sem. Ott álltunk az ajtóban, és néztük, ahogy az a fickó mögé kerül, kiránt egy katanát és… - megdöbbenve veszem észre, hogy egy nedves csepp esett ökölbeszorított kezemre. Elmorzsolom ujjaimmal ezt a rég nem látott könnyet, és gyorsan visszafojtom a többit. Sakura hangosan szipog. – A feje pont elénk gurult le… Sikolyra volt nyitva a szája és megdermedt benne a halálfélelem. Mindent vér áztatott. És az a kettő… ott futott el mellettünk, Anyám gyilkosa súrolta a vállamat és én értetlenül néztem utána és nem bírtam felfogni, hogy a szüleim meghaltak… az nem lehetett… - csuklik el megint a hangom, és minden erőmet össze kell szednem, hogy visszatartsam gyengeségemet.

- Elkapták őket? – kérdezi egy kis idő múlva Sakura, hagyta, hogy megnyugodjak egy kicsit.

- Igen… rögtön. Valamelyik szomszéd telefonált. Halálra ítélték őket. Itachi nem nézte végig… én viszont az üveg mögül figyeltem, ahogy beadják a mérget annak a kettőnek és gyűlöletet éreztem, amiért nem elég kegyetlenül halnak meg. Gyűlöltem, hogy csak ott álltam az ajtóban, és nem tudtam tenni semmit. Ezért kezdtem el karatézni. Itachi munkába állt, és állami segítséggel éltünk. Konohából Tokióba költöztünk és újrakezdtünk mindent.

- De miért? Miért tették ezt? – kérdezi, mire én rögtön dühbe gurulok és felpattanok a helyemről.

- Az új császár miatt! Neki már nem kellett a klánunk, a klán, amely generációkon át védte a koszos seggüket! Mindenkit kinyírtak a családunkból, mi voltunk az utolsók! – ordítom, látom, hogy Sakura megszeppenve bámul. Próbálok kicsit lehiggadni, de most nem megy túl könnyen. 

- De… akkor titeket… titeket miért hagytak életben? – kérdezi félősen, mire én haragosan vállat vonok.

- Bizonyára gyakorolta császári kegyét, vagy csak megvárja, amíg mi is elég idősek leszünk ahhoz, hogy sokat veszítsünk a halállal! – ordítok még mindig, egy kis gúnyos felhanggal vegyítve. Sakura nem szól semmit, csak némán ül és néz rám, arcán két oldalt könnypatak folyik le, amit megvilágít a holdfény.

- Sajnálom – mondja sírós hangon, mire csak durván megrándítom a vállam.

- Remélem, most boldog vagy, te vagy az első, aki ezt így hallotta! – mondom neki ugyancsak keményen, majd hátat fordítok és elindulok vissza a táborunk irányába, de hirtelen két vézna karocska karol át hátulról, megállásra késztetve.

- Köszönöm, hogy elmondtad – suttogja a hátamba nyugodt, és legnagyobb meglepetésemre valóban hálás hangon, amitől megdöbbenek. Azt vártam, hogy megint elmondja, mennyire sajnálja, és mennyire együtt érez, ami egy fikarcnyit sem érdekelt volna. Ehelyett megköszönte ezt a rémséget?

- Ennyire szereted a borzalmakat? – kérdezem gorombán, így is éppen eléggé kitárulkoztam már előtte.

- Nem – szipog egyet. – Köszönöm, hogy őszinte voltál… köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a terhet… köszönöm, hogy megbíztál bennem – válaszol, szavaitól tágra nyílik a szemem. Ennyire sokat jelentene neki…? A döbbenettől felé fordulok, lenézek a könnyáztatta, angyali arcra, smaragd szemei egyenesen rám néznek, és bár szipog és folyik a könnye, a szája sarkában van egy bíztató, részvét teli mosoly, ami kivételesen nem taszít. Még Ő köszöni meg?

- Sakura… - egyszer csak azt veszem észre, hogy közelítek felé, majd megdöbbenek azon is, hogy nem akarok ellenállni. – Köszönöm… - lehelem ajkaiba, amik ezután készségesen nyílnak meg nyelvem előtt. Lágyan csókolom meg, élvezem azt az édes cseresznye ízt, ami még azt is kiveri a fejemből, hogy nekem ezt nem szabad. Furcsa megtapasztalnom az egész testemen végigmenő bizsergést, amit eddig egy nő sem tudott kiváltani belőlem, s a gondolatra belemosolygok a csókba, mire egy pillanatra elválunk, Sakura pedig játékosan felvonja a szemöldökét, de nem sokáig hagyom lélegezni. Egyre jobban kívánom őt, akarom a testét, a szellemét, a lelkét. És ami még furcsább… azt akarom, hogy az én lelkem és testem pedig az övé legyen.

Végül a levegőhiány vet véget a csóknak, majd a karjaimba vonom őt, s egy kicsit mindketten zihálunk. Fogalmam sincs, mi volt ez, pusztán annyit tudok, hogy ezt a helyzetet most semmiképp sem akarom megváltoztatni.

Így állunk pár percig, hallgatva az éjszakai neszeket és szuszogásunkat, a tó fényes tükrét nézve, ami valóban gyönyörű. Halványan érzékelem, hogy most valami nagyon fontos történt. Itt van a karjaimban, feje a mellkasomhoz simul, érzem testemben a remegését, ami lassan csillapodik. Egy pillanatra elhiszem, hogy minden rendben lesz.

Aztán meghallom. Egy lövés. Naruto.

Sakura halkan felsikolt és megremeg a karomban.

Gondolkodás nélkül elindulok a táborhelyünkhöz, hallom magam mögött Sakura lépteit. Amint a kis tisztásra érünk, meglátjuk Narutót is, aki egy szál nadrágban áll szemben öt emberrel, a fák közül pedig még jönnek. Szorongatja jobb karját. Vérzik.

Gyorsan lerúgok három embert, egyet leütök visszafordulva, az ötödiket Sakura már elintézte. Kissé meglepetten pillantok rá, Ő épp thai box harcállásban várja a többi ellenfelet. Szeme lázasan csillog, úgy tűnik, tényleg megérte edzeni vele.

- Naruto, el innen! – utasítom egy fa mögé, miközben Sakurával mellé ugrunk, de ő persze nem hajlandó ennyivel feladni. Épp őt érte el a legújabb támadó, ő pedig jó erősen leütötte egy balhoroggal.

- Még mit nem! Hogy kimaradjak a buliból?! – villantja fel rókavigyorát, én pedig nyugtázom, hogy úgysem lehet vele mit kezdeni. Gyorsan két melákhoz ugrok, akiket egy csapásra leverek, így van időm még hátraszólni.

- Sakura, védd Narutót! – kiáltom, mire átsuhan egy pillanatra a döbbenet a lány arcán, aztán készségesen Naruto elé ugrik és eloroz előle két fickót, akiket lerúg. Még mindig bitang erős.

Viszont nincs időm figyelni, ahogy küzd, és ahogy Naruto nyávog, jönnek az újabb támadók. A fegyvereket gyorsan kicsavarom a kezükből, elveszem az egyik pisztolyt és belelövök két férfi lábába, akik harcképtelenül esnek össze fájdalmukban.

Nem tart sokáig a harc, Neji most csak olyan tizenöt-húsz embert küldött a nyakunkra. Bizonyára inkább az volt a célja ezzel, hogy kiderítse, hol vagyunk. Ettől az egésztől eszembe jut, én kinek az oldalán is állok és hogy miért. Hirtelen hatalmas őrültségnek tűnik, amit pár perccel ezelőtt tettem. Hogy lehettem ilyen idióta? Miért mondtam el neki, miért csókoltam meg, miért törődtem vele?! Nekem nem ez a feladatom! Nem kockáztathatom a küldetésem sikerét ilyen ostobaságokkal! Nem csaphatom be ennyire…

- Gyorsan tovább kell mennünk és találnunk egy biztonságos helyet, mielőtt még több jönne – jelentem ki higgadtan, próbálva elnyomni gondolataimat.

- De Naruto keze… - kezd bele Sakura, de az említett félbeszakítja.

- Hagyd csak, Sakura-chan, kibírom. Csak súrolt – mondja mintegy félvállról, de látom az arcán, hogy nagyon is fáj neki. Nem számít, mennünk kell tovább.

Gyorsan összepakoljuk a cuccunkat, felpakolunk a terepjáróra, majd elindulunk. A motor hangja nagyon durván hat az éjszakában, nem illik ide egyáltalán. Nem itt a helyünk.

Az a rohadt kő! Amiatt van az egész! Ha az nem lenne, nem rabolták volna el Itachit, nem kéne most menekülnünk, nem kéne becsapnom őket! Átkozott La muerte de la Rosa! … átkozott Orochimaru…

Naruto

Áúú, áú, áú, áú, jujj de fáj! Az a szemét dög, aki ezt tette! Próbálom imitálni, hogy semmi bajom sincs és ez a rengeteg vér csak dísznek van a karomon, de iszonyatos a fájdalom. Igaz, a golyó tényleg csak súrolt – és levitt vagy egy centit belőlem. A főnök a kocsiban elszorítja a bicepszem, ezért a vérzés végre csökken, de még így is szédülök egy kicsit.

- Sakura-chan, szükségem van valami kajára! Szédülök! – nyavalygok, ilyenkor mindig teljesítik a kérésemet. A főnök most csak meg sem dorgál, csak ijedt tekintettel gyorsan elővesz néhány szelet csokoládét egy táskából. Készségesen veszem el és csámcsogok rajta egy sort.

- Köszönöm! – kurjantom, mintha a világon semmi baj nem lenne. Nyami, finom.

Szinte hajnalig utazunk a kocsival, mire találunk egy kellőképpen nagy barlangot, ahol meghúzhatjuk magunkat. Sakura-chan most Sasukét kéri meg, hogy menjen el almalevélért és aloe izébizéért, hogy nekem is elkészíthesse azt a büdös zöld trutyit. Fúj.

Van valami furcsa most kettejükben… Sakura szeme végig csillog, amikor Sasukéra néz, Teme viszont elfordítja a tekintetét, tökéletesen érzelemmentes arcából arra következtetek, hogy valami nagy baj van. Mégis mi folyik itt?

De most nem tudok rendesen gondolkodni ezen, mert a fájdalom kis tűszúrásai újra és újra belenyilallnak a kezembe, én pedig összeszorított foggal tűröm, különben ordítanék.

Amíg Sasuke távol van Sakura-chan gyengéden kimossa a sebemet, miközben aggódó tekintettel mustrál, de néha-néha várakozásteljesen a barlang bejárata felé pillant. Most a gyógyfőzet összetételét várja ennyire, vagy azt, aki hozza? Á, ez kezd nagyon bonyolult lenni, valahogy muszáj kiderítenem…

- Sakura-chan, mikor tegnap megtámadtak, hol voltatok Sasukéval? – kérdezem, amennyire most tőlem telik vigyorogva, és a legnagyobb elégedettségemre a főnök alaposan belepirul a kérdésbe.

- Én csak felfedeztem egy tavat és mikor Sasuke észrevette, hogy nem őrködök utánam jött… - hadarja el gyorsan, de az izgalmat nem tudja elrejteni a hangjában. Hmm… valamit titkol…

- Megint smároltatok? – villantok fel egy kaján vigyort, és a főnök arcszíne még a fájdalmat is elfeledteti a karomban. Bingó!

Sakura-chan elkezd hebegni-habogni, nem is értem, mit mond, de megmenekül – egyelőre…

- Itt van minden, ami kell – lép be Teme a „helyiségbe”, és a fazék mellé dobja a hozzávalókat. Sakura-chan lázasan keresné a tekintetét, de ő felé sem fordul. Ajjaj… már megint kezdi? Kezd nagyon unalmas lenni…

- Köszönöm… - sóhajt egy nagyot a főnök, elég az arcára néznem, hogy tudjam, neki is kezd végre derengeni a helyzet, és a karom miatti aggodalom mellett megjelenik pillantásában a szomorú csalódás is. Hát nem igaz ez a Teme!

Ezután Sasuke a barlang falának támaszkodik, véletlenül sem nézve Sakura-chanra, aki időközben elkezdte készíteni azt a szörnyűséget. Felváltva nézek hol rá, hol Sasukéra, és rájövök, tévedtem: Teme azért néha lopva a főnök felé tekint. Egyszer sajnos észreveszi, hogy észrevettem, és ezek után tüntetőleg elfordul. A francba!

- Kész van, Naruto – fordul felém Sakura-chan, legnagyobb meglepetésemre mosolyogva, arcán olyasfajta kifejezéssel, mint aki eldönti, hogy nem fog sírni már csak azért sem.

- Ez nagyon büdiiii – fogom be bal karommal az orrom, az egész barlangot belepi ez a bűz. Sakura-chan hallat egy apró nevetést, majd egy kicsit elkomorodik az arca.

- Először kicsit csípni fog… - mondja, de nem várja meg a reakcióm, már teszi is jobb karomra a zöld főzetes rongyot.

- Ááááá, ez csíp, ez nagyon csíp!!! – ordítok, mert most még jobban fáj a karom, mint mikor eltalálta a golyó. Hirtelen észreveszem, hogy Sasuke meredten néz ide, üveges tekintettel, ugyanakkor némi sóvárgással bámulja a főnököt. Nocsak… mégis megtörik a jég?

- Nyugalom már, más is kibírta ezt! – jelenti ki, majd jelentőségteljesen Sasukéra néz, aki abban a minutumban elfordítja a fejét. Sakura-chan vállat von, majd újra felém fordul. Hirtelen nagyon erősnek tűnik… asszem az előző tekintetével jól odasózott Temének!

Miután pihenünk és eszünk egy keveset továbbindulunk. A kocsiban Sakura-chan és Sasuke felváltva vezetnek, ha Sasuke vezet, mi alszunk, ha Sakura-chan vezet, Sasuke alszik, én meg mondom a főnöknek, merre menjen. Látom rajta, hogy egyéb gondjai mellett erőt vesz rajta az izgalom, ahogy közeledünk a La micsodához, ahogy Teme is egyre feszültebb. Hát, érdekesnek ígérkezik. De azt hiszem, még mielőtt odaérnénk, nem ártana, ha ez a kettő végre kibékülne, hagynák a drámát és összejönnének, aztán meg csinálnának mini-Teméket, hihi.  

Aztán éjszakára letáborozunk, az előző átutazott éjjel és az egész napos utazás elég nyúzottá tett minket. Amint tábort ütünk, remek ötletem támad, zsenialitásomhoz méltóan.  

- Teme, eddz Sakura-channal! – jelentem ki, mire mindketten meghökkennek. – Mivel én nem vagyok harcképes állapotban, jó, ha Sakura-chan el tud intézni néhány melákot – mondom érvként, mire a főnök szemén öröm és remény suhan át, Sasuke ezzel ellentétben résnyire szűkült szemmel méreget. Majd felsóhajt és megadja magát, belátja, igazam van.

- Vegyük át, amit eddig tanultál – utasítja, azt hiszem, ez az első alkalom ma, hogy szólt a főnökhöz.

- Rendben – bólint elszántan, majd követi Temét, hogy egy nagyobbacska helyet találjanak.

- Menjetek csak, én addig csinálok rament! – kiáltok utánuk, majd úgy teszek, mintha keresném az instant tasakot. De amint eltűnnek a szemem elől, utánuk lopózok, míg meglátok egy kisebb rétszerűséget, aminek két végén felálltak és egymást bámulják. Hehe, ilyen jó bulit nem hagyhatok ki!

Sakura

Van bennem egy kevés félelem ezzel az edzéssel kapcsolatban, de igazából már nagyon várom, hogy elkezdjük. Igaz, megtudtam, miért vált olyanná, amilyen, de van még valami más is, amit titkol. A mai nap alvás helyett fájón hasított belém a gondolat, hogy igazából még mindig nem tudom, miért van itt, miért kutat a La muerte de la Rosa után. Valószínűleg ugyanazon okból, amiért folyton visszahátrál és figyelemre sem méltat. Muszáj kiderítenem, mi van a háttérben, ha minden igaz, talán megtudom… most vagy soha.

- Támadj – parancsolja higgadtan, én pedig készségesen engedelmeskedek. Ha testközelben leszünk, mindjárt más lesz a helyzet, mert a tegnapi után, ha mást nem is, azt megtudtam, hogy legalább fizikailag vonzódik hozzám. Azzal inkább nem áltatom magam, hogy esetleg többet is jelentek számára, de igazából ez nem is lényeges. Csak Ő számít.

Gyorsan odaugrok hozzá és megpróbálom felrúgni, de Ő könnyedén kitér előlem, kezével, egy laza mozdulattal meglöki a hátam, így majdnem elesek. Gyorsan újra szembekerülök vele és most az öklömmel próbálkozom, de csapásaim elől mindig elugrik. Egyszer aztán, mikor elhúzódik a fejével a jobbhorog elől, eljön az én időm. Nem is tudom, honnan jön, de nagyon gyorsan megfordulok, és a forgásból rúgom meg, aminek eredményeképp elesik, én pedig rá. Felülök, felemelt öklömet az arcához tartom, így nem tud mozdulni. Elfordítja fejét, úgy morogja.

- Látom, nem felejtettél…

- Nem, valóban nem – hirtelen, nem is tudom miért, de bedühödök, és kedvem van a fejéhez vágni minden eddigi sérelmemet. – Miért? Miért kerülsz már megint? – a hangom még az én fülemben is kissé hisztérikusan cseng, de most nem érdekel. – Tegnap azt hittem, azt hittem…

- Hát rosszul hitted – sziszegi, de még mindig nem néz rám. – Mit gondoltál? Én vagyok a szőke herceg fehér lovon? – kérdezi, hangja csak csepeg a gúnytól. – Ha ez kell, menj Narutóhoz, tőlem ilyet nem kapsz – mondja, továbbra is gúnyolódva, de most nem Ő fog győztesen kikerülni ebből.

- Ne játszd a nagyfiút! Ha ennyire nem érdekellek, miért mentettél meg annyiszor?! Miért mesélted el nekem tegnap?! – üvöltök rá, mire megmerevedik az arca, és végre a szemembe néz, furcsa, megfejthetetlen tekintettel.

- Te tényleg nem érted?! Ne is gondolj arra, hogy lesz bármi is! – tér ki a válaszadás elől, miközben újra elfordítja a fejét, úgy suttogja: - Nem is akarom, hogy legyen…

- Akkor meg ne viselkedj úgy, mintha akarnád! Egyik nap csókolsz, másik nap le se szarsz… - érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Ennyire gyűlölsz, hogy így játszol velem?! – kérdezem, mire tágra nyílnak szemei és újfent a rám tekint.

- Nem gyűlöllek! – kiált hevesen, majd észreveszi magát, és lesütött tekintettel, kissé szégyenkezve ismétli meg. – Én… én nem gyűlöllek.

- Tényleg nem? – nézek rá, mert most már végképp kezdek összezavarodni. Ha nem gyűlöletből szívat és nem is kedvel, akkor miért ilyen?

- Csak szimplán idegesítesz – vonja meg alattam a vállát, még majdnem egy kis mosoly is van a szája sarkában. Szóval ennyi. Idegesítem és rajtam vezeti le a feszültséget. Pompás… A felfedezéstől érzem, hogy lassan kicsordulnak a könnyeim, öklömet magam mellé eresztem.

- Értem. De ha ennyire idegesítelek, miért tartasz velünk egyáltalán? Tulajdonképpen… miért vagy itt? – váltok témát, mert az előző túlságosan is fájdalmas, ez pedig amúgy is régóta érdekel már.

- Hogy miért vagyok itt? – szemmel láthatóan feszélyezi a kérdés.

- Miért keresed a La muerte de la Rosát? Eleinte sietnünk kellett, azért nem kérdezősködtem sokat, de most már el kell árulnod – válaszolok számomra is meglepően nyugodt hangon, mintha arcom két oldalán nem csörgedezne könnypatak.

- Hmm…

- Egyszer már befogadtál a bizalmadba… amit nagyon köszönök. Senkinek sem fogom elmondani, soha. Én csak arra gondoltam, talán jobban éreznéd magad, ha végre megszabadulhatnál a terhedtől – mondom mosolyogva, újra felcsillan a remény bennem.

- Hn… - hangzik újból, s bár ez nevetséges, komolyan elgondolkozok rajta, nem unja-e ezt a folytonos hümmögést. Egy darabig hallgatunk, én várok, várok, de csak nem akar megszólalni. Aztán egyszer csak észreveszem, hogy még mindig rajta ülök és kezd kissé kínos lenni a helyzet, ahogy így bámulunk egymásra és hát ennyire, khm, testközelben vagyunk…

Gyorsan megpróbálok felállni, de Sasuke nem hagyja, hanem megragadja a csuklóm és fordít a helyzeten, így most Ő kerül fölém. Tekintete éppolyan lázasan csillog, mint tegnap este.

- Szóval tudni akarod?! Mert muszáj volt! – üvölti, mire nekem elkerekedik a szemem.

- Muszáj? Te tényleg képes voltál eljönni a világ végére, mert „kötelező” volt? – nevetek, annyira hihetetlen ötlet. Egyszerűen képtelenség, Sasuke nem az a típus, akire csak úgy rá lehet kényszeríteni valamit. Egyáltalán ki kényszeríthetné?

- Igen, ha annyira tudni akarod! Jönnöm kellett… - csak ez utóbbi mondatnál néz végre a szemembe, tekintetében fájdalmat látok, így rögtön abbahagyom a nevetést.

- De miért?

- Mi… Itachi és én… nem voltunk elég gazdagok, Itachi pedig… ő feleségül akar venni egy meglehetősen tehetős lányt. Az apja felvetette ezt a La muerte de la Rosás dolgot… Azt mondta, ha megtalálom… rendben lesz a dolog Itachival… Ezért eljöttem… hogy segítsek neki – szűri ki nehézkesen a foga közt, miközben a földet bámulja, én pedig hirtelen nagyon megsajnálom. De valami azért így sem stimmel.

- És akkor ő miért nem tart veled? – kérdezem, mire egy apró gúnyos mosoly jelenik meg a szája sarkában.

- Nem tudott jönni. Nagyon le van kötözve… a leendő felesége… valamint a mostani egészségi állapota sem engedte meg… Olyan, mintha fogoly lenne… - súgja, nekem pedig újra könny szökik a szemembe.

- De hát másból nem tudnátok pénzt keresni? – kérdezem el-elcsukló hanggal.

- Nem… csak ezt hajlandó elfogadni, mint valami „váltságdíjat”… - ejti ki gyűlölettel a szavakat.

- Ó! – érzem, hogy lassan elkap a sírógörcs. – És te képes vagy ezt megtenni a bátyádért? – kérdezem, eléggé szentimentálisan, de egyszerűen nem tudom fékezni a meglepettségemet. Sosem gondoltam volna Sasukéról, hogy ennyire szereti a bátyját.

- Igen… a bátyámért…