Sasuke

- Egyébként, Sasuke… köszönöm. Megmentetted az életemet – mosolyog rám hálásan Sakura, nekem meg, fogalmam sincs miért, vér szökik az arcomba, mintha valami szégyellni való dolgot tettem volna…

- Nem számít – morgom elfordítva a fejem, nehogy meglássák. Cöh… jó sokat kivett belőlem ez a leopárd… már fékezni sem tudom magam…

Pinky megereszt erre még egy édes mosolyt felém, aztán beledobja a növényeket a felforrt vízbe. Ezek után némán várunk, de ez most olyan… furcsa. Akár bensőségesnek is mondható, ahogy ülünk elgondolkodó arccal, legalábbis egészen az lenne, ha nem sajogna annyira a hátam. Nem volt kispályás ez a bestia, nem is lett volna semmi baj, sőt, izgalmas lett volna, ha az a dög nem gondol egyet és támad neki Sakurának. Fogalmam sincs, mi volt az a különös érzés, ami akkor úrrá lett rajtam, csak meg akartam menteni őt. És sikerült is.

- Na, kész vagyok – ugrik lábra vidáman Pinky, egy zöld színű trutyira mutatva, aminek látványára, de legfőképp orrfacsaró szagára elfintorodok.

- Fúj, Sakura-chan, még szerencse, hogy nem rám akarod kenni ezt az izét – fogja be az orrát Dobe is, miközben elhúzza a száját. Hát nem csodálom…

- Mit mondtál, Naruto?! - dühödik fel Sakura.

- Csak annyit, hogy… érdekes a bukéja… - vakargatja zavartan a tarkóját.

- Nagyon helyes! Ezt a főzetet én dolgoztam ki, mikor egyszer Ino öngyilkos akart lenni, amiért szakított vele Shikamaru egy másik csajért – magyarázza, mire nekem megjelenik az a bizonyos vízcsepp… Várjunk csak…

- Ugye nem Yamanaka Inóra gondolsz? – kérdezem elhúzva a szám, visszagondolva a régi életemre, ami hirtelen nagyon távolinak tűnik.

- Ööö… de. Talán ismered? – néz rám csodálkozva.

- Hozzám jár karatézni… Mondd, hogy az a hülye liba nem a barátnőd – sóhajtok egyet, és meglepődve tapasztalom, hogy az általános dolgokról való beszéd valamennyire enyhíti a fájdalmamat. Talán mert nem koncentrálok rá, hanem Sakurára.

- A legjobb barátnőm – jelenti ki, mire lemondó arcot vágok, de ő ügyet sem vetve erre a tenyerébe csap. – Megvan! Te vagy az az irtó szexi edző, akiről áradozott! – mondja megvilágosultan, mire nekem felszalad a szemöldököm, aztán gúnyosan elmosolyodok, mikor látom, hogy észreveszi magát. – Mármint… ezt ő mondta… - mondja olyan pirosan, mint egy rák, és inkább kavar még néhányat a löttyön. Szexi, mi?

Csak most veszem észre, hogy Naruto hangos hahotába kezdett, ezért letörlöm a vigyort a képemről és szúrósan nézek rá, mire megpróbálja abbahagyni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de azért kap annyi levegőt, hogy még bejelentsen egy „nagyon fontos” dolgot.

- Megyek, dobok egy sárgát.

- Nem vagy már ovis, hogy ezt közöld velünk – rója meg Sakura még mindig zavartan, szemmel láthatóan inkább csak azért, hogy mondhasson valamit, ami nem a témába vág.

Naruto, még mindig rázkódva a nevetéstől, elslattyog az erdőbe, mi pedig megint egyedül maradunk. Sakura egy ideig matat még a lábassal, aztán egy táskából elővesz két rongyot és egy vízzel teli palackot, majd felém fordulva megszólal.

- Sasuke, kérlek feküdj a hasadra – kér, mire én kisebb nyögések közepette, kelletlenül a hasamra fordulok.

Hallom, ahogy felemeli a lábast, majd látom kecses lábait, ahogy felém közelednek és letérdelnek mellém, míg az edényt maga mellé rakja.  

A kisebb ruhadarabot átitatja vízzel, majd óvatosan a hátamra teszi, hogy puha, körkörös mozdulatokkal kimossa a sebeimet. Nagyon picit csíp ugyan, de szinte nem is érzem, olyan lágyan csinálja, ahogy kicsi kezeivel végigköveti a sebhelyek ívét, mintegy masszírozva is ezzel. Érzem, ahogy lassan ellazulnak az izmaim, és még a helyzet megaláztató voltáról is elfeledkezek, annyira ügyesen csinálja. Nem is rossz… és mint minden jó dolog, egyszer ez is véget ér, abbahagyja, és helyette inkább előveszi a másik ruhadarabot, amit belemárt a zöld löttybe.

- Ez most lehet, hogy kicsit csípni fog… - jelenti be és rögtön teszi is a hátamra a rongyot.

- Áááá! – kiáltok fel fájdalmamban, mert ez rosszabb, mint mikor a sebeim keletkeztek. – Hogy az a…

- Csak az elején fáj, utána meglátod majd, milyen hűsítő – próbál nyugtatni, ami könnyű úgy, hogy nem az ő hátán van egy büdös kotyvalék, ami ragadós, ráadásul olyan érzés, mintha éppen égnél! Fogaimat összeszorítom, nehogy véletlenül eláruljam még egyszer fájdalmamat, és inkább próbálom felidézni az előbbi idilli állapotot, ahol nem voltak büdös főzetek meg háttüzek…

- Csak kicsit, mi? – préselem ki magamból, mire ő kuncog egy kicsit. – Nem vicces… - morgom, mire ő még hangosabban nevet. De jó…

- Hát tudod, azért nem mindennap látni Uchiha Sasukét duzzogni, mint egy gyerek – mondja bátran és őszintén, amin piszkosul meglepődök, mert velem ilyen közvetlen hangnemen még csak nagyon kevesen beszéltek. És nincs is rá szükségem. Bár eggyel több vagy kevesebb…

- Nem is duzzogok – fordítom el a fejem, már amennyire ezt a testhelyzet megengedi.

- Haha, á nem, dehogy – ugrat, mire visszafordulok felé.

- Ugye tudod, hogy ezt még meg fogod bánni? – vonom fel játékosan a szemöldököm egy mosollyal a szám sarkában, miközben azon kapom magam, hogy nem értem, én miért vagyok ilyen közvetlen.

- Ó jaj, csak meneküljek meg a nagy Uchiha Sasuke bosszújától! – nevetgél ő is, de nekem lefagy a mosoly az arcomról. Bosszú… Itachi… Orochimaru…

- Sasuke minden rendben? Fáj valamid? – kérdezi Sakura aggódva, ijedt arcából nem nehéz kitalálni, hogy milyen fejet vághattam az előbb. De ez megint kizökkent a gondolataimból. Én mindig pókerarcot vágok… honnan tudhatta ilyen gyorsan, hogy valami bajom van? Ő tényleg… rám figyel?

- Semmiség… - mondom halkan, mire azt várnám, hogy végre békén hagy gyűlölettel teli gondolataimmal együtt.

Ehelyett viszont egészen mást csinál. A kézével végigsimít az arcomon, és mintha elektromosság száguldana végig rajtam, s hirtelen nagyon közel kerülünk egymáshoz…

- Sasuke… figyelj, tudom, hogy te minél előbb tovább akarsz menni, hidd el, én is, de itt kell maradnunk legalább két napig – magyarázza, ahelyett, hogy mást csinálna. Hogy mi?!

- Mi? Kizárt! Sietnünk kell! – kiáltom, újfent bosszúmra gondolva, bár nem tudok eléggé arra koncentrálni, ugyanis érzem a leheletét a számon. Gondolom, az ordításom után ő is. Újra feltámad bennem a vágy ajkai iránt, de türtőztetem magam, amennyire csak lehet.

- Nyugodj meg! Nézd, az állapotod miatt muszáj lesz maradnunk. Ezek azért nem semmi sebek, meg kell várnunk legalább azt, amíg rendesen elkezdenek begyógyulni. Ez a szer a hátadon jelentősen gyorsítani fogja ezt, de még így is eltart egy darabig. Be kell látnod, hogy így nem bírod az utazást még kocsiban sem – leheli az ajkaimba, aztán hirtelen elhúzódik tőlem.

- Cöh… - csukom be a szemem a dupla csalódás miatt, aztán korholom magam, amiért megint meg akartam csókolni. Nekem Itachira kell koncentrálnom és a küldetésre… nem pedig egy rózsaszín hajú lányra…

- Köszönöm – hallom, majd csak két puha ajkat érzek az arcomon, ahogy egy apró puszit nyomnak rá. Hirtelen még a bosszúmról is teljesen elfeledkezek. Nem mondok semmit a döbbenettől, helyette inkább csak összevont szemöldökkel fürkészem őt, aki kicsit elpirulva felpattan és elkezd zavartan nevetgélni, amit nem értek addig, míg meg nem hallom az összetéveszthetetlen hangot.

- Ha megkérlek, én is kapok egy puszit? – kérdezi Naruto kaján hangon, én pedig felé fordítom a fejem, hogy láthassam vigyorgó képét… pompás…

- N-naruto! Én csak… csak még egyszer megköszöntem neki, hogy megmentett! – mondja felháborodva.  

- Ühhüm… - mondja, ahogy hallom nagyon „meggyőzötten”, aztán elterül a képén egy vigyor. – Figyeljetek, ha egy kis magányra vágytok, csak szóljatok – ajánlja fel gálánsan.

- U-ugyan már, mire nem gondolsz! – kezdi el Sakura totál vörösen.

- Fú, amúgy vagy tíz liter kijött belőlem! Komolyan, már féltem, hogy elfolyok! – teszi hozzá még rendkívül „értelmesen”.

- Dobe… kuss – parancsolok rá, mert idegesít a jelenléte. Mennyivel jobb volt, míg nem volt itt…

- Hűha, Teme, de szarul nézel ki! – kiált fel, mikor meglátja a zöld dzsuvás rongyot a hátamon.

- Most miért, nem emlékszel? Én vagyok az ”irtó szexi edző” – felelem gúnyosan mosolyogva.

- Mondtam, hogy ezt csak Ino mondta! – kezdi el megint Pinky, továbbra is elpirulva.

- Mi nem is mondtuk, hogy ezt te mondtad – kezdi el húzogatni a szemöldökét Naruto.

- Így igaz, Sakura… miért ismételgeted ezt folyton? Talán te is így gondolod? – kérdezem kajánul, miközben agyamban keresem elmezavarom okát, ő meg totál vörösen felugrik.

- Á, kibírhatatlanok vagytok együtt! – toporzékol egy helyben.

- Mi? Ugyan – búgom neki, és egyre értetlenebb vagyok a viselkedésemet illetően, de ez most valamiért jó így.

- Nem is értem, hogy bírtam eddig! – fakad ki, mire elhallgatunk, majd nevetésben törünk ki…

Sakura

Te jó Isten… az még oké, hogy Naruto vihog, de… Sasuke tényleg… nevet?! Wow…

Nem bírom sokáig, én is csatlakozok hozzájuk, így a mi hangunktól zeng az egész erdő. Elég groteszk a helyzet: Sasuke zöld trutyival a hátán kacag, Naruto úgy, hogy még le van húzva a slicce és kilátszik a rózsaszín szivecskés alsója, én pedig itt vagyok egyedüli lányként és épp, hogy szét nem tépett egy jaguár… szép. Mikor rájövök erre, még jobban elkezdek nevetni, hogy már fáj tőle a hasam, Naruto velem együtt, Sasuke viszont végre kijózanodott és kérdőn néz rám.

 - Cs-cshak o-olyan vi-vicces a helyzet – nyögöm ki nagy nehezen, mire ő bólint egyet, majd színtelen hangon megszólal.

 - Naruto, húzd fel a slicced. Zavarod Sakurát – közli pókerarccal, immár újra „normálisan”, azt leszámítva, hogy mikor megint kirobban belőlem a nevetés, neki is megjelenik egy mosoly a szája sarkában. Naruto zavartan felhúzza a sliccét, majd egy kis idő után csend telepszik ránk. Én Sasukét figyelem, aki most a semmibe bámul, megfejthetetlen kifejezéssel az arcán. Bármilyen fagyos is, a változást, ami végbemegy rajta, nem tudja letagadni, ahogy én sem. Furcsa, ez a küldetés hogy megváltoztat minket… De ő… egyre nyitottabb.  Jó, főleg Naruto felé, akivel már-már úgy viselkednek, mintha testvérek lennének. De mióta Rodéknál megcsókolt… Hiába mondja, hogy nem emlékszik rá, akkor is jelentős volt…

- Örülnék, ha kissé kevésbé feltűnően bámulnál – ránt vissza a jelenbe Sasuke higgadt hangja és szúrós tekintete, ettől pedig hirtelen úgy érzem magam, mintha semmi sem történt volna az első találkozásunk óta. Erről ennyit… már megint túl sok jelentőséget tulajdonítottam magamnak… de azért még felhúz.

- Egy: nem bámullak, kettő: ha valami nem tetszik, minek mentettél meg? – vágom a képébe, mert most azt akarom, hogy az enyém legyen az utolsó szó.

- Ööö… szerintem én megyek, szerzek néhány gyümölcsöt – vakarja a tarkóját Naruto és gyorsan elhúz biztonságosabb tájakra.

Egy ideig csak hallgatunk, én durcásan elfordítom a fejem, hogy ne lássam, és közben azon gondolkozom, miért kellett ennek megsérülnie, és miért kell rá nekem vigyáznom. Jó, részben miattam sérült meg, de ha ennyire nem jelentek neki semmit, akkor meg minek csinálta?!

Hallom, hogy valamit mormol maga elé nagyon halkan, de nem értem, hogy mit.

- Tessék? – nézek felé, még mindig sértett ábrázattal.

- Azért, mert nem akartam, hogy meghalj! – kiabálja nekem, és igazi érzelmek futnak keresztül az arcán, ha csak egy pillanatra is. Kell egy pár másodperc, mire felfogom, hogy az előző kérdésemre válaszol, és aztán még néhány, mikor eljut a szavak jelentése az agyamba. Nem akarta, hogy meghaljak? Ez azt jelentené, hogy… törődik velem?

- Hát… semmi közöd hozzá – játszom kicsit az ő stílusát, miközben magamban repesek a boldogságtól, mert ezek szerint, nem vagyok számára egy jelentéktelen, a semminél is kevesebbet érő teher!

- Cöh… nyugi, legközelebb majd nem lesz ilyen… ha ennyire szeretnél meghalni, én nem akadályozlak - morogja. Á, de édes! De talán ideje lenne békülni.

- Öhm… ha véletlenül mégis előfordulna több ilyen eset… hát izé… annyira azért nem haragszom meg, ha mégis megmentesz – mondom válaszképp, mire elkerekedik a szeme, aztán halványan elmosolyodik. Én pedig próbálom visszatartani a nevetésem.

- Hmm… majd még meggondolom – fordul el flegmán, de azért hallok egy mély kuncogást.

Ezek után csend telepedik ránk. Egy darabig így maradunk, majd Naruto állít be, egy nagy rakás gyümölccsel, amiket a felsőjébe rakott és puttonyként vett a hátára. Tisztára, mint valami dzsungel Mikulás…

- Olyan finomak ezek a gyümölcsök, Sakura-chan! Kár, hogy ramen ízű nincsen… Egyébként megbeszéltetek valamit? – néz ránk, én meg gyorsan elmagyarázom neki, hogy két napig itt kell maradnunk, amit pár perc után fel is fog.

A napunk így telik el, nem túl izgalmasan. Sasuke kb. egész idő alatt csak fekszik, legalábbis amíg szem előtt van, ha egy pillanatra is egyedül marad, rögtön próbál felállni.

Narutóval áttelepítjük a sátrunkat egy kisebb barlangba, vagy inkább lyukba, amiben hál’ Istennek kivételesen nincs szinte semmilyen dög, pár kígyót leszámítva, de azokat Naruto gyorsan elkergeti. Sasuke átvitele már kicsit problémásabb, ugyanis kénytelenek vagyunk hordággyal vinni (Rod mindenre gondolt…), alig fél óra alatt rá is vesszük erre. Addig nincs is probléma, míg ahhoz a kisebb emelkedőhöz nem érünk, ami a barlangba vezet. Szerencsére, Sasukét csak háromszor ejtjük le majdnem, valójában pedig egyszer sem, ami egész jó arány, nem? A barlangban aztán kifújjuk magunkat, mert ez azért fárasztó volt.

- Az ott mi? – hallatszik egyszer csak Sasuke hangja, miközben merően a barlang belsejére bámul. Követem pillantását, de először nem értem, mire gondol. Aztán meglátom és odamegyek. Ahogy odaérek, látom, hogy ez nem is olyan kis rés, mint gondoltuk, s mikor belepillantok, eláll a lélegzetem.

- Ez hihetetlen… - csak ennyit bírok kinyögni, majd indulnék is befelé, de ekkor Naruto odalép mellém, hogy megnézze, mi van itt.

- Wow… - nyögi ki ő is. Ha már ő is csak ennyit képes mondani, az azért durva. De egyáltalán nem csodálom. Már épp indulnék, de most Sasuke hangja állít meg.

- Esetleg nekem is elárulnátok, mi olyan marha izgalmas? – kérdezi epésen, utálkozó hangon, ami tudom, hogy nem nekünk, hanem a helyzetnek szól.

- Bocsika, Teme! Szóval ez itt egy olyan alagút ilyen izékkel – „magyarázza” Naruto.

- Ahha… - feleli megint epésen az Uchiha.

- Na jó, elmondom rendesen. Ez itt egy régészparadicsom! Hihetetlen, először azt hittem, csak egy lyuk a falon, de nem, ugyanis ez egy folyosó, a falán pedig a haurik története van felfestve! Ez egyszerűen eszméletlen, sosem álmodtam róla, hogy valaha fogok ilyet látni! – mondom irtó lelkesen és az is vagyok. s

Sasuke

Sakura piszok lelkes… tényleg nagyon érdekli ez a hülyeség. Mindenesetre ez csak egyet jelenthet…

- Közeledünk – mondom ki hangosan is a véleményemet, mire Sakura egyetértően bólint.

- Na, én bemegyek! Naruto, te maradj itt és vigyázz Sasukéra! – adja ki a parancsot, mire Naruto csalódottan bár, de engedelmeskedik, de azért kárpótlásként fog egy csokit és gyorsan bevágja.

- Azért vigyázz… - mondom halkan, amint Sakura belép a folyosóba és eltűnik a szemünk elől.

- Aggódsz érte, mi? – húzogatja Naruto a szemöldökét.

- Usoratonkachi! Csak annyi, hogy ha eltűnne, senki nem lenne köztünk, aki ért ehhez…

- Hát persze… és ha ő nem lenne, akkor nem lehetnél szerelmes! – kurjant vidáman, mire nekem elkerekedik a szemem, de aztán bedühödök.

- Idióta! Hogy képzelhetsz ilyet már megint?! Még hogy én?! Pont belé?! – ordibálok vele, amiért egyszerűen nem bírja felfogni azzal a pirinyó agyával, hogy nincs köztem és Pinky közt semmi, csak testi vonzódás. Ennyi!

- Hn, ez furcsa… a régi Sasuke csak gúnyosan megrántotta volna a vállát…

- Most éppen nem vagyok abban a helyzetben, hogy megrándítsam a vállam! – kiáltom neki, utalva hason fekvő helyzetemre.

- Talán… vagy… Nem lehet, hogy csak azért vagy ennyire szokatlanul kiakadva, mert… IGAZ? – röhög a képembe, én meg legszívesebben lerúgnám azt a szőke üstökét a nyakáról, aztán ugrálnék rajta, majd megsütném…

Még hogy igaz? Még hogy én… mint aki szerelmes?  Ráadásul Pinkybe? Nevetséges…

- Az a szerencséd, hogy nem tudok megmozdulni – mondom sötéten, a lehető legfagyosabb modoromban.

- Teme, most komolyan… Nem veszed észre, mennyit törődik veled? Hogy ő tényleg veled foglalkozik, nem pedig csak az „irtó szexi edző” külsőddel?

- Hn… - próbálok rá nem odafigyelni, de ezt baromi nehéz kivitelezni egy barlangban, ahol nincs senki más, csak mi ketten, és még visszhangzik is.

- És meddig akarsz még hazudni magadnak? – folytatja könyörtelenül. – Te is törődsz vele. Megcsókoltad – nyomja meg az utolsó szót.

- Én nem is…

- Ne hazudj, Sasuke, tudom, hogy emlékszel rá – mondja. Bárcsak behúzhatnék neki egy gigantikusat! – Sosem tudtál hazudni, ahogy én sem.

- Cöh… az csak azért volt, mert részeg voltam! – mondom gyorsan, bár ezzel most beismertem, hogy tényleg emlékszem rá. A fenébe, még nem vagyok teljesen magamnál… Ráadásul még hogy nem tudok hazudni? Kíváncsi vagyok, mit mondasz majd ennek az egész kincskeresésnek a végén…

- A részegség csak felerősíti az érzelmeket… ezt már tapasztaltam. Sasuke, tudom, hogy érzel a többi emberrel kapcsolatban. Nekem sem voltak szüleim, igaz, én nem is ismertem őket…

- Hát épp ez az, honnan tudhatnád?! Fogalmad sincs róla, milyen érzés elveszíteni valakit, hiszen neked nem volt senkid, akit elveszíthettél volna!

- … Nem akarsz senkit közel engedni magadhoz, mert félsz, hogy őket is elveszíted. Azzal áltatod magad, hogy neked nincs szükséged senkire… tényleg örökké így akarsz élni? Hiszen vannak barátaid: én, természetesen, Sakura-chan…

- Nem tudod… egyáltalán nem tudod, hogy érzek! Fogalmad sincs róla… és amúgy sincs hozzá semmi közöd, ahogy senki másnak sincs! Egy dolgot jól mondtál, nekem nincs szükségem senkire! Nekem csak egy célom van!

- Éspedig? Megdönteni az örök boldogtalanság világrekordját? – kérdezi epésen, ami megint nem Narutóra vall. A franc essen belé, amiért tud komoly is lenni!

- Hmm…

- Haha, elképesztő, még most is mennyi büszkeség van benned, pedig elég szánalmasan festesz azzal a cuccal a hátadon! – neveti el magát, és most már végképp nem értem az egészet. Az előbb még vitatkoztunk, most miért nevet?

- Ez csak természetes egy Uchihának – mondom.

- Hn, én úgy emlékszem, Itachi ennél sokkal szerényebb – jegyzi meg, mire elkomorodok. Itachi… annyira hiányzik… meg kell mentenem…

- Hagyjuk Itachit… - mondom, de nem elég halkan, mert Naruto meghallja.

- Hn? Minek? – kérdez vissza értetlen arccal, és én nem bírok ránézni.

- Nem akarok erről beszélni – jelentem ki határozottan, így tudom, hogy valóban békén fog hagyni.  

- Miért? Van vele valami? – kérdezi. Ennyit erről…

- Semmi közöd hozzá – morgom, már átugornám a témát. Egyáltalán hogy jutottunk ide a beszélgetésben, vagyis inkább Naruto monológjában? Az előbb még Pinkyről volt szó, nem? Na nem mintha annyira élvezetes lett volna végighallgatni azt a nevetséges elméletet…

- Teme, te titkolsz valamit! – állapítja meg, mire gúnyosan felmordulok.

- Az előbb mondtad, hogy nem tudok hazudni, nem? Minek titkolóznék majd pont előttetek? – kérdezem, s közben ügyelek arra, nehogy lássa az arcomat. Alig várom, hogy túl legyünk ezen az egészen… Gyorsan visszaszerzem az erőm, megszerezzük a kincset, odaadom Orochimarunak, aztán bosszút állok, megmentem Itachit, tőlem aztán övék lehet az a kő, engem nem érdekel. Ha egy valamiben igaza van Narutónak az az, hogy tényleg nem tudok és utálok hazudni. Nem is volt rá soha szükségem, mert mindig megmondtam a véleményem kerek-perec. Az meg nem érdekelt soha, hogy fogadták. Úgyis nekem volt mindig igazam.

De ez most más… becsapom őket. És ez szívás.

Cöh, túl sokat foglalkozok ezzel, ami történt megtörtént, a következményt meg úgysem lehet elkerülni. Különben is, jó célból csapom be őket, így nem is számít, igaz?

- Sakura-chan már jó régóta bent van, nem? – szólal meg egyszer csak Naruto.

- Hn… de igen. Keressük meg – mondom és próbálok felállni, de nem elég a fájdalom, ami a hátamba nyilall, még ez a hülye is visszanyom a földre. – Hé!

- Hidd el, Teme, én nagyon örülnék, ha ti kettesben maradnátok a barlangban, de mivel neked feküdnöd kell, asszem át kell vennem a helyedet – vigyorog a képembe ravaszul, mire bennem rögtön felmegy a pumpa.

- Ezt meg hogy érted?! – kérdezem ingerülten, de fogalmam sincs, mi zavart az előző mondatában. Mintha engem érdekelne Sakura…

- Nyugi, pajtás! Nem leszünk hangosak! – kacsint rám, aztán vigyorogva elmegy, be a járatba.

Ugyan, miért is ne lennék nyugodt?! Naruto ezzel úgyis csak az idegeimet húzza. Ha tényleg be akarna próbálkozni Pinkynél, már rég megtette volna… ugye?

Naruto

Miután alaposan felhúzom Teme agyát (az arckifejezéséből ítélve ez sikerült), gyorsan elindulok az alagútban. Fogalmam sincs, mi ez a sok krisz-krasz a falon, de nagyon állatul néznek ki. Tisztára olyan, mint egy képregény… ráadásul… EZ VÉRREL VAN FESTVE!!! Azt a büdös rókaprémet, mégis mennyi vér kellett ennyi képhez?! Mennyi halál…

Érzem, ahogy végigfut a hátamon a hideg és inkább felgyorsítom a lépteim. Bitang hosszú ez a folyosó és szívesen ennék egy rament… jobb lesz, ha sietek és gyorsan összeszedem Sakura-chant! Két perc múlva végre elérkezem a végéhez és egy hatalmas, földalatti csarnokba érek, aminek aranyozott mintákkal és szobrokkal díszített a fala. A sziklából víz tör elő, és a vízesés egy tóba zúdul, amit gondolom, a szikla repedései vezetnek el valahová.

Sakura-chan a tó partján ül, s felhúzott térdekkel a vízesést bámulja. Hangtalanul oda lépek, és leülök mellé, ő nem néz rám, hanem továbbra is a vizet nézi. Egy darabig bírom szótlanul, de azért nem megy olyan sokáig.

- Sakura-chan, mi ez a hely? – töröm meg a csendet (na jó, a vízcsobogást), de ő még mindig nem néz rám. Kicsit olyan, mint amikor Teme meztelenül felkapta… akkor látszott ilyen sokkoltnak.

- Naruto… - fordítja felém a fejét, mint aki csak most veszi észre, hogy itt vagyok. – Jaj, Naruto, tudod, mi ez a hely?!

- Épp ezt kérdeztem…

- Ez az a vízesés! – kiált lelkesen.

- Hogy mi?! Ez az úti célunk?! – nézek körbe hitetlenkedve.

- Jaj, dehogy, miről beszélsz! Ez az a vízesés, ahol a haurik az áldozataikat bemutatták a vízistenüknek! – mondja szenvedélyesen, a tó melletti kőasztalra mutatva, amit eddig észre sem vettem.

- Ja… - vágok csalódott fejet, mert már örültem, hogy megérkeztünk. Várjunk… - Akkor ezeknek több ilyen vízesésük is volt?

- Igen – bólint. - Pontosabban kettő. És ez az egyik! – kezd el tapsikolni.

- Elmagyaráznád? – kérem tőle, hátha én is megtudom örömének az okát.

- Persze, bocs, csak ez annyira hihetetlen – kezdi el megint, de a pillantásom elhallgattatja. – Szóval, a haurik ugye a víz istenét tisztelték csak. Két főoltárt állítottak neki a két legnagyobb vízesésnél. Ahol most vagyunk, ennél az oltárnál mutatták be áldozataikat.

- Úgy érted embert?! – vágok közbe hisztériás hangon, de lenyugtat.

- Nem, állatokat. Legalábbis addig, amíg Umgabug meg nem jelent. A lánya feláldozása volt az első emberáldozat, akit bemutattak, és míg Umgabug uralkodott, sok másik követte.

- Ez szörnyű… - nézek körbe undorodva.

- Szóval itt áldoztak. A másik vízesés, ahová tartunk, pedig az istenimádás színhelye volt, ahol istentiszteleti szeánszokat tartottak és könyörögtek a víz istenéhez, hogy továbbra is lássa el őket bőségesen vízzel.

- Ühüm… - próbálom feldolgozni az információt, több-kevesebb sikerrel.

- A lényeg az, hogy mi nem ide tartunk, de… EGYSZERŰEN HIHETETLEN, HOGY ITT VAGYOK! – kezd el megint őrjöngeni, talpra ugrik, és miután engem is felránt, szorosan megölel örömében. Aztán egyszer csak…

- Hé!

- Sasuke? – nézek kerek szemekkel a most belépő Uchihára, aki magára kötözte azt a trutyis rongyot, hogy tudjon járni.

- Sasuke! Mit keresel te itt?! Neked még nem szabad felállni! – rohan oda hozzá Sakura-chan, de mikor odaér Sasuke eltolja magától.

- Semmi bajom – közli jegesen, de a következő lépésnél fájdalmasan összerándul az arca.

- Sasuke! – kiált megint a főnök, mintha még az iménti öröméről is elfeledkezett volna.

- Hagyj… - mondja Teme halkan, de fagyosan, hogy még az én ereimben is meghűl a vér. Nem hiszem el, hogy már megint ezt csinálja, kit akar még mindig becsapni? Ó, tudom: saját magát.

- Hogy lehetsz ilyen idióta? Azonnal feküdj hasra! – kel fel kábulatából Sakura-chan, és erőteljes hangja annyira megdöbbenti Sasukét, hogy hagyja magát hasra fektetni a tó mellett.

- Cöh… - szisszen egyet.

- Naruto, menj és hozd a hordágyat! Attól tartok, nekünk kell visszacipelni ezt az Uchihát!

- Nincs rá szükség, bírok menni magamtól is – szűri ki a fogai között.

- Aha, persze, én meg a Mikulás vagyok – vág vissza epésen a főnök, ami megint úgy meglepi Sasukét, hogy ezért az arcért Oscart kéne kapnia. Én meg természetesen elkezdek nevetni.

- Naruto, menj már és siess nagyon! – utasít Sakura-chan, mire én nagy nehezen abbahagyom a nevetést. Legalábbis próbálom. Aztán elindulok vissza a folyosón, bár nem olyan gyorsan, mint a főnök akarja, hisz kell nekik az együttlét. Hihi.

Még hallom, amikor Sakura-chan szitkozódik.

- Basszus, megint elkezdett vérezni!

Sakura

Hát ezt nem hiszem el! Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen és nemtörődöm?! Az a dög akkora sebeket hagyott a hátán, hogy abba a fél lábam beleférne, erre ez mit csinál?! Járkál, és úgy tesz, mintha nem lenne semmi baja!

Leszedem a hátáról a főzetes kötést, hogy lássam: a sebei megint felrepedeztek. Pedig már egész szépen kezdett begyógyulni, hála ennek a krémnek, erre ő fogja, és tönkreteszi a művemet! Hogy a fenébe lehet az ilyenen segíteni?!

Letépek a ruhámból egy nagyobb darabot, amivel felitatom a vért. Ezek után fogom a gézt, amivel az Uchiha magára erősítette a rongyot, és bekötözöm a hegeket. Azért tényleg elképesztő, milyen gyors a rehabilitáció… még a krémtől sem gyógyulhatna ilyen gyorsan… vajon az akaratával csinálja ezt? Mert akarni azt tud, ezt már tapasztaltam…

- Na, kész – mondom immár nyugodtabban, és örülök, amiért nem szólal meg egyszer sem. – De többet ne csinálj ilyet! Minél engedetlenebb vagy, annál tovább maradunk itt – teszem hozzá játékos hangon, hogy kicsit feldobódjon, de egy sóhajnál többet nem érek el.

- Hmm… - Ja, meg persze a hümmögés…

És megint csendben vagyunk… Egy idő után kezd kínosabb lenni a némaság, így inkább Sasukénak is elmesélem, amit Narutónak korábban a haurikról, hogy addig se hallgassunk. Egyszer sem szólal meg, amíg beszélek, de tudom, hogy figyel rám.

Újra eszembe jut, amit akkor kérdeztem tőle, mikor Nejiék elfogtak minket, a családjáról. Sosem fogja elárulni… De az is lehet, hogy rosszul közelítem meg a dolgokat. Előbb nekem kéne inkább kitárulkoznom, nem? Hát… rendben.

- Tudod, mikor kicsi voltam, sokat csúfoltak a nagy homlokom miatt – kezdek bele a történetbe.

- A homlokod? – kérdez vissza, s hangjából kihallatszik némi csodálkozás. Ez jó jel.

- Igen… egészen gimnáziumig sosem voltak barátaim, mindig kiközösítettek. Egyke vagyok, a szüleim pedig munkamániások, így gyakorlatilag egyedül nőttem fel. Nagyon rossz érzés volt… Alapból érzékeny a természetem, így teljesen a lelkembe gázolt az a tömény gyűlölet és megvetés, amit kaptam, és egyszerűen nem értettem, miért.

- Hn… - hümmög bele egyet elgondolkodóan.

- Így inkább a tanulásba menekültem. Persze én lettem az osztály strébere, amiért még inkább utáltak. Tizennégy éves koromig ment így… - állok le egy kicsit, elmélázva azon, hogy végül milyen jól alakult minden, hálásan azokért, akik megváltoztatták az életem és nem hagyták, hogy olyanná váljak, mint Ő. – Persze eleinte a gimiben is ment a szekálás. Nagyon rosszul esett. Azt gondoltam: „Ezek az emberek nem is ismernek, akkor meg miért csinálják ezt?”. Egyszer, mikor sírtam a mosdóban, odajött egy szőke hajú lány, Ino. Megkérdezte, miért sírok. Mikor megmondtam, kinevetett – mosolyodok el egy pillanatra, visszagondolva az esetre. Aztán folytatom. – Ezek után kisimította a frufrumat a homlokomból, amit egész addig viseltem, és feltűzte a hajam. Tudom, butaságnak tűnik… de bátorságot öntött belém és azóta is a legjobb barátnőm. Felvállaltam a homlokomat, és lettek barátaim, akiknek a mai napig hálás vagyok – fejezem be mosolyogva, várva valami reakcióra és őszinteségi rohamra

- Hmm… - „mond” pusztán ennyit.

Várok, várok, de hiába, meg se szólal. Hirtelen csalódottság kerít a hatalmába, annyira hittem, hogy sikerülni fog… Legalább megpróbáltam. Úgy egy perces csend után hirtelen betoppan Naruto a hordággyal együtt. Sasukét visszavisszük a sátorhoz, de még annyira rosszul érzem magam, hogy nem bírok a fali képeknek sem örülni. A barlangban tábortüzet gyújtunk, aztán nyugovóra térünk. Kényelmetlenül és kiszolgáltatottan érzem magam Sasuke mellett a sátorban, de próbálok nem erre gondolni, és szép lassan, néhány néma könnycsepp az álomba ringat…

Reggel egész frissen kelek, Naruto még hortyog mellettem. Kimegyek a sátorból, hogy üdvözöljem Sasukét, aki utolsó volt az őrködésben, de csak a tűz hamvai fogadnak, ő nincs sehol. Már megint járkál?! Csak egy helyre mehetett…

Gyorsan végigszaladok az alagúton, míg elérek a csarnokig.

- Sa… suke – suttogom a végét, ahogy megpillantom őt. A vízesés alatt áll félmeztelenül egy kiálló, viszonylag szabályos sziklán és táncol. Vagyis, ez valami karatés cucc, de olyan, mintha tánc lenne… Szájtátva bámulom őt egy sziklaoszlop mögül, ahogy a víz veri hófehér, tökéletes bőrét, nézem az izmok játékát, azokat a már-már kecses, férfias mozdulatokat… Amikor a hátát látom, megdöbbenek. A szemem előtt javul, heged be szép lassan, mintha valami gyorsított felvételt néznék… De hogyan? Talán… csak nem… a víz? Hamarosan újra tökéletes a háta… Hihetetlen…

Nem győzök betelni a látvánnyal, és egy idő után azt veszem észre, hogy elfelejtettem levegőt venni, amit gyorsan, lihegve bepótolok. Mintha egy másik világba kerültem volna, valahova, ahol létezik varázslat, valahova, ahova én nem tartozom…

Hirtelen megrohan a vágy Sasuke érintése, közelsége iránt, olyan, amit még sosem éreztem… Ugyanakkor félelem tölt el, ha arra a varázslatra gondolok, amit előbb láttam… mert az volt… varázslat…

Újra Sasukéra kapom a tekintetem, újra megrohan a sóvárgás. Próbálok nem figyelni rá, próbálok küzdeni ellene, de szinte erőszakkal kell elvonszolnom magam az oszloptól. Én most nem tartozok ide… olyan ez, mint egy szeánsz, és nincs jogom megzavarni.

Nagy nehezen megyek visszafelé, de mikor belépnék az alagútba…

- Sakura… - hallatszik a hangja, ami tisztán cseng a barlangban, és ami tökéletesen hallatszik a visszhang és az akusztika miatt. Hirtelen kiráz a hideg és elkezdek futni. Fogalmam sincs, miért csinálom ezt, amikor az előbb még mellette akartam lenni, úgy viselkedek, mint valami dedós, akit rajtakaptak valamin… mondjuk leskelődésen…

Berobbanok a sátorba és próbálok lenyugodni. Olyan hevesen veszem a levegőt, hogy arra még Naruto is felébred. Kirohanok a sátorból a barlang bejáratához, kinézek az esőerdőre.

Nem, ez nem lehet… Amit az előbb láttam, az nem létezik… És ez a vágy…

Újra megborzongok.

Naruto lassan kitámolyog a sátorból, de amint meglátja kétségbeesett tekintetemet, kijózanodik.

- Jó reggelt, Sakura-chan! Valami baj van? – lép mellém, szintén kipillant a tájra, keresve furcsa viselkedésem okát, de persze nem lel semmit.

- Nem tudom… - suttogom, miközben mélyeket lélegzem. De persze ennyi nem elég.

- Sakura… - hallom megint azt a kristálytiszta hangot mögülem, amitől újra kiráz a hideg. Az előbbi miatt olyan, mintha nem evilági lenne… Nem az én világomé…

Lassan erőt veszek magamon és megfordulok. Legnagyobb szerencsémre és megnyugvásomra, Sasukénak épp olyan értetlen kifejezés ül az arcán, amit én is érzek.

- Hogyan…? – kérdezem tőle, mire megrázza a fejét.

- Nem tudom – válaszolja halkan, én pedig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megérintsem. Lassan odamegyek a háta mögé, majd lassan végighúzom az ujjaimat azon a helyen, ahol a hegeknek kéne lennie. Semmi.

- A víz? – kérdezek megint, mire ő kis idő után bólint.

- Igen, azután kezdődött, hogy belementem a vízbe – válaszol, aztán hirtelen felbukkan köztünk Naruto értetlen tekintete.

- Mi van a vízzel? Úristen, Teme, eltűnt a sebed! – kiált fel, majd hátrahőköl. – De hogy…?

- Menjünk oda – mondja Sasuke figyelmen kívül hagyva Narutót, én pedig bólintok, majd lassan elindulunk az alagútban. Naruto jobb híján követ minket, bár azért folyamatosan kérdésekkel bombáz minket, de mi meg se halljuk.

Ilyen nincs, ez egyszerűen túl elképesztő… Tudom, hogy a La muerte de la Rosának mágikus hatalmat tulajdonítanak, de igazából sosem hittem el… De most a tulajdon két szememmel láttam, ahogy Sasuke sebei begyógyulnak hihetetlen sebességgel… Ezt nem lehet letagadni… Istenem, ez túl sok az emberi agynak!

Így megyünk némán, a gondolatainkba merülve (kivéve Naruto), míg végül elérünk a csarnokba. A vízesés láttán újra kiráz a hideg, ezért Sasukéra nézek bátorításért, de ő is a zuhatagot bámulja, ahogy látom, probléma nélkül. Bár mintha egy árnyalatnyival még sápadtabb lenne… Végülis azután, amit átélt, csoda, hogy még így meg tudja őrizni a higgadt látszatot…

- Szóval, végre elárulnátok, mi van ezzel a vízzel? – megy oda Naruto a tóparthoz, majd lehajol a vízhez. – Talán nem elég finom? – kérdezi, majd megkóstolja.

- Naruto! – kiáltunk egyszerre Sasukéval a szőkére, de késő, már lenyelte.

Kiguvadt szemekkel, furcsa kifejezéssel bámul maga elé…