Sakura


Visszajátszom magamban az eseményt, amikor őrületes szenvedéllyel egymásnak estünk, és csak az számított, hogy minél teljesebb gyönyörre leljünk. Én ugyanolyan felelőtlen voltam, nem ellenkeztem, nem tiltakoztam, igazából nagyon eszembe se jutott, hogy baj lehet belőle. Annyira lefoglalta a gondolataimat, hogy Sasuke így igyekszik a kedvemben járni, megtesz mindent azért, hogy visszaszerezze a lelkesedésem, és újra önfeledten hagyjam magam ölelni, hogy a következményekkel egyáltalán nem számoltam.

- Ne itt beszéljük meg! – húz fel a székről, és vonszolni kezd maga után a bolttal szemben lévő parkba.
- Ez nem történhet meg velünk… - suttogom elkeseredve, mikor leül egy padra, és az ölébe húz.

Először csak hatalmasakat nyelek, azután nem tudom visszafojtani a mérhetetlen kétségbeesést, és könnyeim forró patakokban záporozni kezdenek. Oltalmat keresve hozzá bújok, mert nem akarom, hogy más is meglássa, úgy sírok most, mint egy rémült kisgyerek, pedig meglehet, hogy hamarosan anyuka leszek. 


Sasuke is mélyeket sóhajt, közben karjai szorosan rám fonódnak és próbál gyengéd cirógatással csitítani. Gondolom, mennyire marcangolja most a bűntudat. Ismerem milyen. Akkor is magát okolná, ha egyértelműen csak én lennék a hibás.

- Nem lehetne anyukádhoz fordulni? Vagy amit Hinatának írt fel ahhoz már túl késő? – veti fel.
- Először én is erre gondoltam, de már négy napja volt – rázom meg a fejem kedvetlenül. 


Felsejlik előttem anya milyen oltári dühös lesz, ha valóban terhes lettem. 
Mekkora csalódást fogok neki okozni! 
Erre a gondolatra ismét elkap a sírás, aztán fokozódik, mert eszembe jut, milyen szégyenbe hozhatok ezzel a felelőtlen húzással mindenkit. A szüleimet, Sasukét, az ő családját, és persze magamat.

- Haza kell mennem! – pattanok fel váratlanul, és futni kezdek messze a megalázó érzéstől, a félelemtől, a felelősség rettenetétől és az értetlen, cserbenhagyott szerelmemtől.

Egyedül akarok lenni.

Anyáék vásárolni mentek, nincsen otthon senki. Beállok a forró zuhany alá, és újra zokogok. Egyszerűen nem tudok értelmesen gondolkodni, csak azt érzem, hogy egyszerre sajnálom és megvetem magam. Később bevackolok a meleg takaró alá, szégyenkezve elrejtőzöm alatta a világ elől, és tovább siratom a szerencsétlenségem.


Sasuke


Az első sokk után villámgyorsan végig veszem a lehetőségeinket. Még az se biztos, hogy terhes, bár maga a lehetőség is elég komolyan hangzik. Talán vennünk kéne tesztet és nem ártana tudnom, hogy a ciklusa melyik napján tart. Annak is jó lenne utána nézni, valójában mekkora kockázattal is jár, hogy így „védekeztünk”.


Látom Sakurán, hogy ő most képtelen világosan gondolkodni, annyira megrémült. Azt igazából nem nagyon értem, hogy vele ellentétben én miért tudok viszonylag higgadt lenni, de érte valamiért most jobban aggódom, mint mondjuk azért, hogy a közeljövőben apa lehetek. Talán, mert érzem, hogy ebben a helyzetben valamelyikünknek talpon kell maradni, mert ha mindketten pánikolunk, akkor semmivel se leszünk közelebb ahhoz, hogy kezeljük a bajt. Kezdenek bámulni bennünket az emberek, főleg Sakurát, aki sápadtan ül mellettem, és reszkető kézzel szorongatja a hengerre hajtogatott magazint.

- Ne itt beszéljük meg! – húzom magammal, és a szemben lévő parkban egy közeli padra kormányozom, ahol rejtve vagyunk a kíváncsi szemek elől. 


Mivel hideg van, természetes, hogy csak én ülök a zúzmarás deszkákra, Sakurát pedig gondosan az ölembe ültetem, és próbálom szorosan körbeölelni, mert úgy reszket a karjaimban, mint a nyárfalevél. Nem húztam össze a kabátom, ő pedig ezt kihasználva a meleg prémbe fúrja arcát és hallom, hogy hüppögni kezd. Majd meg szakad a szívem, hogy ennyire megijedt. 

- Nem lehetne anyukádhoz fordulni? Vagy amit Hinatának írt fel ahhoz már túl késő? - vetem fel.
- Először én is erre gondoltam, de már négy napja volt – rázza meg a fejét szomorúan.


Újra sírásba kezd, én pedig igyekszem csitítani, de közben egyre jobban eluralkodik rajtam az önutálat, hogy ilyen helyzetbe hoztam szegényt. Ezért egyedül én vagyok a hibás, hiszen én terveltem ki az egész csábítást, majd én cselekedtem meggondolatlanul. Csak egy mozdulat lett volna felhúzni az a vacakot mikor amúgy is kijöttünk a kádból, akkor legalább azt mondhatnám, hogy valamit tettem a védelem érdekében, ha előtte nem is volt eszem. Így, hogy közben felvetődött bennem, mégsem tettem meg, még nagyobb szemétládának tartom magam.

- Haza kell mennem! – ugrik fel az ölemből váratlanul Sakura, és mire felocsúdok, már messze jár.

Elfutott tőlem. 




Sakura


Arra ébredek, hogy a telefonom kitartóan csöng. 

- Igen? – szólok bele fáradt hangon, mert úgy érzem, mintha az álmosság ólomsúllyal húzna vissza az ágyba.
- Itt vagyok az ajtótok előtt… lejössz? – hallom meg Sasuke szomorú hangját, amitől azonnal magamhoz térek.
- Persze! – nyomom ki egyből a telefont és csendben kisurranok, hogy ne ébresszem fel a szüleimet.

Mezítláb leosonok a földszintre és sikerül hangtalanul kinyitnom a zárat kulcszörgés nélkül. Az ajtónk előtt egy vacogó fiút találok bűntudatos kiskutya szemekkel.


- Istenem! Mióta toporogsz itt? – húzom be gyorsan, mert a szitáló eső már teljesen eláztatta.
- Egy ideje… - feleli dideregve, és hálásan lép be utánam a meleg előszobába.
- Elég mélyen aludtam – szabadkozom, miközben segítek neki levenni a vizes kabátot.
- Semmi baj! Igazából már azt gondoltam, hogy nem akarsz velem beszélni, és azért nem veszed fel a telefont – néz rám kedvetlenül.
- Sasuke… olyan buta vagy… - suttogom hitetlenkedve, hogy ilyen egyáltalán megfordul a fejében.

Hozzábújok, hogy érezze, szükségem van rá, és közben mélyen magamba szippantom esővel keveredő illatát. Úgy hiányzott!

- Te is vizes leszel! – figyelmeztet, de nem tol el magától, hanem még szorosabban ölel, ami mosolygásra késztet. Jó érezni, hogy így szeret még akkor is, ha néha nagyon ostobán viselkedek.

Hangtalanul követ, amikor kibontakozom az öleléséből, a cipőjét a kezébe nyomom, a kabátját a hónom alá csapom és húzni kezdem a szobám felé. A sötétben tökéletesen rám bízza magát, és pillanatokon belül a birodalmamban vagyunk, ahol azonnal vetkőztetni kezdem. 


A nyirkos ruhákat kiterítem száradni, őt pedig gondosan a paplan alá dugom, és megyek a konyhába, hogy valami meleg innivalót hozzak neki. Közben meglátogatom a fürdőszobát és felfrissítem magam, hogy illatos legyek, azután egy forró csokival óvatosan visszalopózom hozzá.

Mikor belépek, csak egy halvány fényű lámpát gyújtok, hogy lássunk valamit, de ne szűrődjön ki a fény. A tompa derengésben megállapítom, hogy szerelmem nagyon nyugtalan, idegesen figyeli minden rezdülésem.

- Idd meg, ettől felmelegszel! – nyújtom neki a bögrét.

Csak egyet kortyol belőle, majd türelmetlenül leteszi az éjjeliszekrényre. 
Remeg a keze.
Felhajtja a takarót és vár, hogy mellé telepedjek. Szó nélkül elhelyezkedem mellette és minden figyelmem rá összpontosítom, mert érzem, hogy hatalmas vihar dúl a lelkében.

- Miért hagytál ott? – kérdi végül némi szemrehányással, bár igyekszik semleges hangot megütni.
- Szégyelltem magam – felelem őszintén, bár kicsit meglep, hogy ezzel kezdi, nem a terhesség témával.

Nem tudom miért, de ez a válasz fokozza benne az indulatokat. Harag villan a szemében, mégsem szól semmit, csak dühösen gyűrögetni kezdi a paplanhuzatot a keze alatt.

- Mit jelentek én neked? – néz a szemembe olyan áthatóan, hogy szinte megijedek tőle. Valószínű a fáradtság teszi, de egyáltalán nem tudom követni a gondolatmenetét, és ez a zord fürkészés feszültté tesz.
- Sasuke! Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültünk! Okosabbnak kellett volna lennem. Tudom, hogy ezzel rád, a szüleimre és a te családodra is szégyent hozok, ami iszonyúan bánt! – hajtom le bűntudatosan a fejem.
- Te miről beszélsz? – nyúl az állam alá, hogy maga felé fordítsa az arcom.
- A felelősségről. Ketten tettük, de mivel leginkább nekem származhat belőle gondom, én vagyok a hibás, hogy nem gondolkodtam időben. Szép kis orvos lennék! 
- Befejeznéd ezt? Nagyon idegesítő! Úgy beszélsz, mintha ez egyedül a te dolgod lenne, és nekem ebbe semmi beleszólásom nem lehetne! – fortyan fel.
- Csak nem akarom, hogy kizárólag magadat vádold! – felelem csendesen.

Hirtelen két kézzel markol a vállamba, és úgy kényszerít rá, hogy a szemébe nézzek. A tekintete valósággal lángol a haragtól. 
Nem értem.

- Sakura! Szeretsz te engem? – teszi fel váratlanul a kérdést.
- Persze – felelem elpirulva.
- Akkor miért akarsz kizárni az életedből éppen akkor, amikor baj van? Nem bízol bennem? – kérdi ingerülten.
- Nem akartalak kizárni, csak megijedtem attól, hogy mit tettünk! Ha tényleg összehoztunk egy kisbabát, az már rajtunk kívül másokat is érint. Én olyan okosnak képzeltem eddig magam, soha meg se fordult a fejemben, hogy ilyenen kell valaha gondolkodnom. Egyszerűen váratlanul ért és össze kellett szednem magam, hogy megemésszem, milyen tudatlan és naiv vagyok valójában.
- Talán azzal kéne kezdeni, hogy kiderítjük, tényleg van-e okod izgulni? – feleli komolyan.
- Te nem izgulsz? – kérdezek vissza csodálkozva.
- Semmivel se jobb, ha előre rémüldözök bizonytalan dolgok miatt – feleli kimérten.
- Akkor mit javasolsz? – érdeklődöm megszeppenten.
- Hoztam tesztet, talán megcsinálhatnád! – néz rám, mintha ez nem is ajánlat lenne, hanem inkább parancs.
- Szerintem semmit nem mutatna, mert korai – akadékoskodom, ugyanis erre már én is gondoltam.
- Mikor kéne… megjönnie? – teszi fel a kellemetlen kérdést.
- Tegnap kellett volna – felelem vörösen.
- Akkor elég kicsi a valószínűsége, hogy összejöhetett valami, nem? – állapítja meg logikusan.
- Elméletileg igen, de amíg nem tudjuk biztosra, én nagyon ideges leszek – mondom konokul.
- Persze, ezt megértem…

Hallgatunk egy darabig, majd érzem, hogy ujjai az enyémbe fonódnak. Mikor a szemébe tekintek, furcsa dolgokat látok. Kétséget, bizonytalanságot. Valamiért az ötlik fel bennem, hogy ő talán nem is igazán a baba miatt aggódik, hanem más idegesíti ennyire.

- Haragszol rám valamiért? – kérdezek rá, mert nem szeretnék találgatni, jobb, ha nyílt lapokkal játszunk.
- Igen – jön a kijózanító válasz.

Tényleg süt róla a csalódottság, de fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy dühös legyen rám. Mikor azt hiszem, litániába fog és szembesít a tetteimmel, váratlanul nagyon meglep. Egyszerűen leteper, és kétségbeesetten csókolni kezd. Mélységes sóvárgást és elkeseredettséget érzek minden mozdulatából, amire az az ösztönös válaszom, hogy ha az okát nem is tudom, miért ilyen furcsa, de vigasztalni akarom. Mielőtt feleszmélnék már gyöngéden szerelmeskedünk.


Mikor csatakosan, a gyönyör verítékében fürödve piheg rajtam, olyan a szeme, mint egy hálás kóbor kutyáé, akit hosszú barangolás után befogadtak. Nem értem miért viselkedik még mindig így velem, mintha kegyet gyakorolnék azzal, hogy vele vagyok. Fogalmam sincs, hogy mutathatnám ki még ennél is jobban, hogy ha csak rajtam múlik, nálam mindig otthonra lel, és nem kell állandóan azt figyelnie, mikor gondolom meg magam, mikor teszem ki a szűrét. Hihetetlen, hogy ennyire nem bízik bennem még ezek után sem.

- Ha megkérném a kezed, mit mondanál? – kérdezi váratlanul, és tekintete őszinte aggodalommal teli, hogy kikosarazom.

Úgy meglep ezzel, hogy szólni sem tudok, és megrémít, hogy azt látom, ő komolyan gondolja.


Sasuke


Még a testünk egybeforr, a mellkasunk egyszerre zihál, de én már az elválástól rettegek. Úgy csúsznak ki számon a szavak, hogy nincs időm átgondolni, milyen komoly dolgot kérdezek. Sajnos meg is van a hatása. Sakura úgy bámul rám, mintha valami őrültséget mondtam volna. Ez a hitetlenkedő pillantás éppen elég nekem válasz gyanánt, nincs is szükség arra, hogy szóban is elutasítson. Csendben elszakadok tőle, veszem a ruhám és megyek. A szitáló eső majdcsak lemossa arcomról a csalódott keserűséget.


Másnap, vagyis pár órával később, szerelmem jókedvűen fogad. Én vagyok az első, aki reggel megjelenik náluk, mert képtelen voltam aludni, és bárhogy is vélekedik Sakura a kapcsolatunkról, csak akkor érzem igazán jól magam, ha együtt vagyunk, mégha ez neki nem is számít ilyen sokat. 

- Azt hiszem, fáj a hasam – súgja meg bizalmasan.
- Az mit jelent? – érdeklődöm nem túl lelkesen.
- Hát azt, hogy nem lesz baj, csak valószínűleg az izgalom miatt késik kicsit – jelenti örömmel.

Magam se tudom miért, de én nem érzek semmiféle megkönnyebbülést. Ráadásul, hogy a kedvem még pocsékabb legyen, Naruto egész nap lefoglalja Sakurát, aki láthatólag teljesen megnyugodott, hogy nem lesz baba, és élhetjük úgy az életünket, mint eddig. Szorgalmasan gyakorol a többiekkel, készül az esti előadásra, néha mosolyogva átölel, kapok egy gyors puszit, és szalad az osztálytársai után.


Bennem gyűlik a méreg. Este már azért is elégedetlen vagyok, hogy az öltözőjük közelébe se mehetek, míg az anyukája cicomázza. Türelmetlenül pakolgatom a rózsát, amit neki szántam egyik kezemből a másikba, miközben az első sorokban baromkodó fiúcsordát figyelem. Bosszantóak.



Míg a gyerekeknek szánt előadás csupa feszültség volt és előfordult néhány baki, most tökéletesen uralja mindenki a színpadot. El kell ismernem, Naruto nagyon profin dolgozott, mindenki le van nyűgözve ahhoz képest, hogy épp egy mesét nézünk. Igaz a végzős marhák nem hiszem, hogy csak a műsor miatt bámulnak árgus szemekkel. A barátnőm valósággal tündököl ebben a szerepben. Ha nem láttam volna eddig soha életemben, akkor is biztos vagyok benne, hogy ma este újra beleszeretnék. Miközben figyelem, ahogy könnyed léptekkel körbe táncolja a színpadot és csengő hangon énekel, megjelennek előttem azok a képek, amikor a karjaim közt feküdt és csak az enyém volt.


Mindig próbálom ezzel nyugtatni magam, hogy igazából senkivel nem kell osztoznom rajta, de valami oknál fogva nem tudom ezzel csitítani az önzést, hogy egyedül engem szeressen, velem akarjon lenni, tőlem függjön.


A csóknál már legszívesebben kitekerném Naruto nyakát. Jól ismerem ezt a nézést, tudom, hogy most azt az élményt gyűjti be, amit a kiránduláson a tóban elszalasztott. Ennyi ember előtt Sakura nem hajthatja le a fejét, hogy megakadályozza a szándékában, hanem csendben tűri a mohó ajkakat. Remélem, Hinata kiheréli ezért ezt a bunkót, mert ha én kérem számon, annak csúnya vége lesz.




Mikor hatalmas virágeső fogadja a szereplőket, és kedvesemnek egy óriási mackót adnak, úgy hullik ki kezemből a rózsa, mint egy szárnyaszegett madárka. Akkor jövök rá, hogy míg én számtalan ajándékot kaptam már Sakurától, viszonzásul egy terhességi teszten kívül semmit nem vettem neki, és az a szál virág, amivel most is készültem, elenyésző a gyönyörű csokrokhoz képest.

Az étteremben már nem is tudok mit szólni arra, hogy egy 9 éves kisfiú szórakoztatóbb partner nálam. Úgy csacsog, annyira lelkes, hogy Sakura el van bűvölve tőle, issza minden szavát, és sokat nevet vele. Apukát mondjuk szívesen megcsapkodnám, mert hiába csinál úgy, mint aki zavarban van a fia viselkedése miatt, én látom rajta, hogy örül, amiért ilyen vidám társaságra akadtak. Mikor megbeszélik, hogy az egyik hétvégén elmennek közösen az állatkertbe, elszakad nálam a cérna. Akkor döbbenek rá, hogy legszívesebben elrángatnám ezt a lányt egy lakatlan szigetre, és kimondottan boldog, meg nyugodt lennék, ha szülők lennénk, mert úgy legalább a saját gyerekünkre és rám pazarolná a kedvességét nem vadidegen kölykökre, akik alávaló módon kihasználják, hogy ő mindenkivel ilyen kedvesen és türelmes.


Mérgemben arra sincs erőm, hogy tisztességesen elköszönjek tőlük, pedig el tudom képzelni, mennyire gyerekesnek tűnhet a duzzogásom, de képtelen vagyok másként viselkedni. Apámat ráveszem arra, hogy elvigyen vásárolni, aztán a gondosan összespórolt pénzem nagy részét alig fél óra alatt elverem.

Látom, hogy a családtagjaim gyanúsan méregetnek, találgatják mi ütött belém, de nem szándékozom még nevetségesebbé tenni magam azzal, hogy elmesélem, mennyire féltékeny vagyok. Én is érzem, hogy erős túlzásba estem azzal, hogy a mackónál még nagyobb ajándékkal igyekszem beállítani.
Mikor rájönnek, hogy egy gyűrűt is vettem és apám szóba hozza a terhességet, a határozottságom némileg meginog, de aztán úgy döntök, talán nem is rossz, ha azt gondolják, hogy bajba kevertem Sakurát. 


***

- Ugye tudod, hogy ezzel tönkre teheted? Hát minek papoltam annyit? Talán nem mondtam el elégszer, hogy mire vigyázz? – pattan ki apám az autóból, és engem is egy pillanat alatt kiránt.

Lehunyt szemmel várom az ütést, de elmarad, helyette a bátyám kabátja préselődik az arcomba, mert közénk áll és igyekszik apámat tőlem távol tartani.

- Elég már! Ennek nincs értelme, majd otthon agyonütöd! – csitítja az öreget.
- Nem akarok még haza menni! – vágok azonnal közbe, mintha számítana most az én szavam.
- Hogy lehettek ilyenek? – dühöng apám, természetesen teljesen jogosan, de attól én még más véleményen vagyok.
- Apa! Üljünk vissza a kocsiba! Mindjárt kihívja valaki a zsarukat, ha itt az út szélén fesztiválozunk! – terelné Itachi szegényt vissza a kormány elé.


Mikor megúszom a verést és beülök újra a virágkosár mellé, gyötörni kezd a bűntudat. 

- Valószínűleg nem terhes! – motyogom, hogy kicsit lenyugodjanak a kedélyek.

Hallom, mekkora sóhajokkal veszi szülőm a levegőt, valószínűleg a gyilkos indulatait igyekszik épp kordában tartani, míg Itachi kíváncsian fordul felém és várja a folytatást. Ezt a kínos pillanatot a telefonom ciripelése szakítja félbe. Üzenetem jött:
„ Megnyugodhatsz, minden rendben van! Sakura „

- Nem terhes – ismétlem el most már határozott hangon, bár valahogy úgy hangzik a számból, mintha a halálos ítéletet mondták volna ki rám.
- És nem örülsz? – kérdi a tesóm csodálkozva.
- Nem tudom… - morgom.


Apám megint hátra fordul hozzám, és ismét hosszasan vizsgál. Végül együttérzést olvasok ki a szeméből.

- Te még így is szeretnéd oda adni ezt a gyűrűt, igaz? – kérdi.

Hatalmasat nyelek, mert elég szörnyű érzés, hogy így átlátnak rajtam.

- Talán nem kéne megkérned a kezét még… de adhatnád csak úgy… - töpreng, majd felvidul az arca. – Lehetne ez egy olyan stipi-stopi gyűrű, amivel jelképesen lefoglalod magadnak – mondja lelkesen.
- Nem nagyon értem… - ráncolom a homlokom.
- Hát mit tudtok ti fiatalok a romantikus dolgokról! – legyint flegmán, aztán magyarázatba kezd.

***

Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadnak, mikor este tíz után beállítunk a kedvesem családjához, de Jiraiya arca azonnal felvidul, mikor a hatalmas csomag édességet a kezébe nyomom. Tsunade is meghatódik a gyönyörű virágoktól, ami tényleg nagyon szép, igaz lehet is, amilyen sokat fizettem érte. Sakura a szobájában van, nem hallotta, hogy jövünk, így dobogó szívvel húzom magam után a hatalmas kutyust, hogy meglepjem vele.

- Szia! Hát Te? – néz fel csodálkozva az íróasztala fölül, és azonnal mosolyogva hozzám siet.
- Gondoltam úgy illik, hogy én is kedveskedek neked valami ajándékkal, hiszen remekül szerepeltél és még amúgy se kaptál tőlem semmit – mondom pirulva.

A szája azonnal a füléig szalad, amikor meglátja a bumfordi kutyust a hátam mögött. Még jó, hogy stabilan állok, mert hatalmas lendülettel a nyakamba ugrik örömében, azután megy a kutyájához, és azt is megölelgeti, amin nagyon nevet mindenki. Végül behúzom a szobájába, és magunkra csukom az ajtót, mert a másik ajándékom nem szeretném tanuk jelenlétében átadni. 

- Lenne még itt valami! – húzom elő a zsebemből az apró ládikót. - Nem kérdezek semmit, mert tudom mi a véleményed a korai házasságról, de szeretném, ha elfogadnád! – nézek rá kérlelőn, miközben felpattintom a díszes tetőt, hogy megmutassam, mit rejt a dobozka.


Amikor Sakura nem válaszol, csak megilletődve hol rám, hol az ékszerre pislant, kiveszem a gyűrűt a ládikából, és óvatosan az ujjára csúsztatom. A fehérarany karika tökéletesen illik rá, és gyönyörűen csillog a hófehér bőre mellett. Két egybe fonódó szív díszíti apró kövekből kirakva, az egyik éjfeketén, a másik halvány rózsaszínen tündököl.

- Szeretném, ha mindig viselnéd, amíg szeretsz… - suttogom félszegen.

Válaszul egy könnycseppet kapok, két belém markoló apró kezet és egy csókot. Egy hosszú, forró csókot. Egy újabb pecsétet.