Naruto


Soha nem gondoltam, hogy engem valaha így fognak ünnepelni. A gyerekeknek szánt mesejáték olyan jól sikerült, hogy az igazgató megkérte az osztályunkat, tartsunk egy ráadást. Erre bárki eljöhetett az iskolánkból, és legnagyobb meglepetésünkre még aznap széthordták a jegyeket, amikor kihirdették az előadást. Alig tudtunk szerezni a saját családtagjaink számára, olyan nagy volt az érdeklődés. 

***

Leoltódik a villany, elcsendesedik a nézőtér és megszólal a zene. Most még különlegesebb hangulatú ez az egész, mert tudom, hogy Anya és Apa figyelnek. Persze itt a Hyuuga klán is teljes létszámban, de őket már megszoktam, hisz rendszeressé vált, hogy Hinatával előttük gyakorlunk. 
Félelmetesen őrült egy banda! Remélem, Döncit nem hozták magukkal!

Sakura nagyon ideges, pedig profin szerepelt a bemutatón, a kölykök imádták. Mikor a darab végén a fináléban cukrokat osztogattunk köztük, volt egy merész kisfiú, aki az édesség helyett puszit kért tőle. Persze a lány nevetve teljesítette a kívánságát, amitől többen is vérszemet kaptak, de az apró Casanova senkit nem engedett a gyönyörű Hamupipőke közelébe, mert egyedül a magáénak akarta tudni ezt a dicsőséget. Sakurát napokig ugrattuk miatta, milyen lovagja akadt. 

Most valószínűleg ő is a szülei miatt izgul, meg azért, mert a Mester mellett ott trónol a szívszerelme, aki szokás szerint kiismerhetetlen tekintettel fürkészi az eseményeket. 

- Nyugi, minden rendben lesz! – fogom meg a lány kezét, és bátorítón egy csókot hintek a homlokára, azután a színpadra küldöm. 

Az első jelenetben csak ő van színen, az udvaron söpröget és közben énekel. 
Az apja haláláról. 
Itt mindig nagyon félek, hogy elsírja magát, és szerintem mindenki, aki tudja mi a helyzet Jiraiyával, ugyanolyan nehezen viseli ezeket a perceket. Szerencsére nem hosszú a dal, hamar feltűnnek az állatok, a mese szerinti legjobb barátai, hogy enyhítsék a lány szomorúságát. 


Nem kis harcomba került, míg rávettem a fiúkat, hogy legalább néhány jelenet erejéig szerepeljenek. Gaara hatalmas egérfülekkel, dudorodó pocakkal jelenik meg, és egy csinos rózsaszín farkincával, ami olyan hosszú, hogy a végét a kezében lóbálja. (Gyanítom, kizárólag ezért vállalta el ezt az egészet, mert valamiért bejött neki ez a plusz testrész.) 
Sai díszes tollazatban nyeglén lóbázva a lábát üldögél egy faágon, Kankurou pedig beugrál oldalról édi „kis” nyusziként. A zene hirtelen vidámra vált. Hatalmas röhögés tör ki az első sorokból belépőjükre, ahová úgy tűnik, kizárólag a végzősök tolakodtak, meg a többi évfolyam legnagyobb fenegyerekei. 
Na, biztos nem rám kíváncsiak ennyire!


Az alsósok is örültek az új szereplőknek, de a mostani közönségnél kitörő sikert arat a három beöltözött fiú. Ha már ez ennyire tetszik a nézőknek, mit szólnak majd a daginak öltöztetett Hinatához, és a hatalmas kampós orral elcsúfított Tentenhez?


Mivel a srácoktól az a maximum teljesítmény, hogy úgy tesznek, mintha énekelnének, mert a hangjuk egy miskároláson áteső macskáénál is hamisabb nyivákolás, Sakura most gyakorlatilag megint szólózik, míg az állatsereg hangja felvételről megy. Mikor táncra perdülnek a fes nyúllal, és körbe-körbe forognak, megint kitör a vihogás, mert előtűnik Kankurou bolyhos pamacsa is a kitömött fenekén, a heves ugrabugrálás hevében meg lekonyul az egyik füle - szerencsétlenségére éppen a szeme elé - és idegesen próbálja másfelé lendíteni, hogy lásson valamit. Mondjuk mi is így reagáltunk, mikor először felvették a jelmezt, szóval megértem a nézők vidulásának okát, ilyen bakik meg előfordulnak ugye, de ez úgy tűnik, csak előnyére válik a műsornak, így jobban szórakozik mindenki. Sakura próbál segíteni a kétségbeesett fiún, igyekszik lefogni a lengedező tapsifület, és láthatólag teljesen elfelejtkezik a lámpalázról. Hatalmas tapsot kapnak, mikor befejeződik a jelenet és megússzák esés nélkül, mert a pórul járt nyúl gyakorlatilag vakon vezette partnerét.

- Ügyes légy! – suttogom Hinatának a túloldalra és intek, hogy mehetnek.

Az igaz, hogy a barátnőm nem a legjobb táncos, de a színészkedés elég jól megy neki. Viccesen tipeg a hatalmas bő ruhában, úgy fest, mint egy óriási habostorta a fehér abroncsos csipkeszoknyában. Kényesen csücsörít a szájával, miközben a szöveget mondják a másik mostohanővérrel. Tenten nagyon csúnya szegény az elmaszkírozott arcával, de ők döntöttek így Hinatával, mert neki ez elviselhetőbbnek tűnt, mint kövérnek öltözni.

Nagyon jó hangulatban zajlik az előadás, nem győzöm dicsérni a szereplőket, meg a technikáért felelős osztálytársaimat. 

- Most én jövök! – kapok a fejemhez idegesen, hogy így pörögnek az események, és máris eljutottunk ide.

Besétálok a bálteremmé avanzsált helyszínre és felkérem Hinatát. Muszáj kuncognom, hogy alig érem át. A forgatókönyv szerint miközben kelletlenül táncolok a gőgös testvérrel, váratlanul megjelenik az estélyen egy ismeretlen szépség. 



A hátam mögött felmorajlik a nézőtér, amikor a színpad közepén elhelyezett lépcső tetejére vetülnek a fények és megjelenik a rongyokból pompázatos ruhába öltöztetett Sakura. A hegedűk hirtelen más ütemet kezdenek játszani, mintha a szívem felgyorsult tempóját igyekeznének utánozni, és azt próbálnák kifejezni, hogy azonnal szerelembe estem a szépséges lány láttán. Sakura valóban gyönyörű, ahogy a méregzöld, nehéz selyemruhában lassan felém lépdel. Sajnos elrontja a pillanatot azzal, hogy nem végig engem néz, hanem kitekint a sóhajtozó tömegre, pontosabban a hibbant barátjára, akinek azt hiszem, innentől újabb riválisai akadnak majd, olyan elbűvölően fest a kedvese.

- Most belém vagy szerelmes! Csak engem nézz! – figyelmeztetem a lányt, mert ez a jelenet a mese egyik csúcspontja és nem szeretném, ha rosszul adnánk elő.

Valószínűleg sokan cserélnének velem, amikor szót fogad, és teljes figyelmét rám irányítja, így keringőzünk körbe a csodálatos dallamra. Kihunynak a lámpák, és csak néhány színes csóva világítja meg a díszletet, mintha a palota teraszán táncolnánk a csillagos ég alatt. Áhítatos csönd ül most a termen, egyedül néhány megilletődött szempárt kapok el, mert elmerülök én is a pillanat varázsában. Tökéletes összhangban lépünk, Sakura mintha lebegne a karjaimban, olyan kecsesen mozog, légiesen, mint egy tündér. 
Az a mocskos Uchiha! De szerencsés! Ilyenkor baromira irigylem.

- Min mosolyogsz? – kérdi partnernőm óvatosan, hogy más ne lássa.
- Annak örülök, hogy egyszer az életben mindenki engem irigyel – felelem éppen az ellenkezőjét annak, amit gondolok, hogy vagánynak tűnjek.
- Eddig jók vagyunk, nem? – mosolyog ő is rám.
- Nagyon jók! Soha nem fogom elfelejteni ezt az estét – suttogom.

És ez tényleg igaz. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült ezt az előadást így összehozom.

Már csak a csók miatt izgulok. 


Hinata se kedveli túlzottan ezt a részt, de Sasuke pillantását valósággal a hátamban érzem, amikor odahajolok a rózsás ajkakhoz. Mivel annyira tökéletesen játszuk a szerepünket, én most valóban azt érzem, hogy végtelenül szerelmes vagyok a karjaimban tartott lányba. Hirtelen egyáltalán nem csodálkozom, hogy a híres színészek is gyakran összeszűrik a levet a filmbeli partnerükkel, mert egy ilyen helyzetben annyira nehéz elfogadni, hogy ez nem a valóság. Minden figyelmeztetés ellenére, amit az agyam józanabbik fele trombitál a fülembe, hogy észhez térítsen, én úgy csókolom meg Sakurát, ahogy az életben is tenném. Még jó, hogy ő nem érzi át ennyire a helyzet romantikusságát, mert szinte azonnal el is szakít a szájától, mikor felfogja bennem mi zajlik. Szerencsémre nincs benne harag, mert amint legördül a függöny, és óriási ováció hangzik fel, boldogan a nyakamba ugrik.

Minden szereplő körénk gyűlik, és hasonló módon ünnepli a sikert. Mikor kilépünk újra, a nézők elé, hogy meghajlással köszönjük meg a kellemes fogadtatást, rengeteg virág záporozik a lábunk elé. Természetesen most nem osztogatunk cukrot, mint a gyerekeknek, viszont minket valósággal elhalmoznak a bedobált csokrokkal. A lányok örömmel nyalábolnak fel párat, és lelkesen integetnek, miközben pirulva fogadják a hatalmas tapsot. Váratlanul egy apuka lép a színpad széléhez és fölemeli közénk a kis Casanovát, aki egy óriási macit szorongat, hogy rajongása tárgyának ajándékozza. Mindenki mosolyogva nézi a jelenetet, ahogy a kisfiú szégyellősen Sakurához lépdel, és a lány leguggol hozzá, megöleli, majd két cuppanósat nyom a kipirult orcácskára. Nagyon aranyosak, amin kárörvendően elvigyorodom.
Komoly vetélytársad akadt, Sasuke! 


Itachi


Zsibongás és viháncolás folyik körülöttünk, mintha nem is színházi előadásra várnánk, hanem óraközi szünet lenne. Nem sok felnőtt van, a tanárokon kívül csak a szereplők szülei. A diáksereg izgatottan pusmog, valószínűleg a nagytöbbség Sakurára kíváncsi leginkább, hiszen folyamatosan megy a találgatás, mivel tudta elérni, hogy pár hónapon belül a suli két legnépszerűbb fiújával járt. Ezen csak mosolyogni tudok, hiszen szerintem se én, se az öcsém nem egy főnyeremény.

Hát, igen!

Hamarosan megszűnik számomra a jó világ. Az egyetemen már biztos nem én leszek az ügyeletes szívtipró, bár nem is nagyon bánom. Mióta apámmal megegyeztünk, hogy az általam választott suliba mehetek, valahogy bizakodóbban tekintek a jövőm felé. Már nem aggódom annyira, hogy problémák lesznek, ha az öreg és Sasuke kettesben marad. Mindketten sokat változtak az elmúlt időszakban, igaz, ezt magamról is nyugodtan megállapíthatom. 
Mintha lassan helyére kerülnének bennünk a dolgok. 
Mindenki rátalált a maga szerepére, feladataira. Nem csak zombiként lézengünk egymás mellett, hanem kezdünk igazi családként viselkedni, aminek őszintén örülök. 



Befut apám is, aki nem tudott előbb elszabadulni a munkahelyről. Látom, hogy jelez nekem, még meglátogatja előbb a mosdót, és csak utána csatlakozik.

- Biztos minden nagyon igényes lesz, kiváltképp a ferdén felszögelt nap a díszleten – ugratom Sasukét, hogy kicsit kizökkentsem, mert gyilkos pillantásokkal méregeti az első sorokban rendetlenkedő fiúkat.
- Nem ferde! – vakkant rám haragosan.
- Hű, de harapósak vagyunk! – sértődök meg.
- Srácok! Nem tudjátok véletlenül van-e büfé? – szól közbe kényelmetlenül fészkelődve Jiraiya.
- Tessék! – húz elő az öcsém a zsebéből egy Mars szeletet.
- Te mindig gondolsz rám! Rendes gyerek vagy – paskolja meg térdét elégedett sóhajjal a Mester, és mohón rárabol az édességre. 

Egyáltalán nem zavarja, hogy sokan őt bámulják, és valószínűleg azt tárgyalják, mivel is keresi a kenyerét. Mostanság az ő munkássága a legdivatosabb pletyka a suliban. Persze titokban mindenki bújja az írásait, de ha szóba kerül, csak fanyalognak róla álszenten. Én személy szerint imádom a könyveit pont azért, mert perverzek. Többet tanulok belőlük, mintha a legrangosabb lexikonokat olvasnám. 




Majdnem hangosan elröhögöm magam, mikor felfedezem az öcsém osztályfőnökét lapos kúszásban felénk sunnyogni. Tagadhatatlan, hogy az én rajongásom messze eltörpül az ő imádatával szemben, ahogy kedvenc írójára néz.

- Jó estét! Szeretnék bemutatkozni! A lánya tanára vagyok és osztálytöke vagyis…osztály izéje… vagyok… - nyújtja szerencsétlenül a kezét.
- Üdvözlöm! Megkapta az ajándékom? – fogadja meglepő nyugodtsággal az idétlen dadogást a híresség, akinek épp tiszta csoki a szája, amivel úgy fest, mintha Narutót látnám evés közben.
- I…igen – bólogat Kakashi. – Nagyon köszönöm! – hálálkodik.
- Ugyan semmiség! Nem tud véletlenül a környéken egy italautomatát? – érdeklődi tőle a Mester, mert valószínűleg a finomság után meg is szomjazott. Hiába, rá kell pótolni az otthoni kajára, mert úgy hallottam a doktornő nagyon szigorú diétán tartja szegény beteget.
- Máris hozok valamit! – rohan el lelkesen valami frissítőért a tanár.
- Ez nagyon gáz! – röhögünk fel öcsémmel. 

Miután Jiraiya magába dönti a háromféle üdítőt, - mert Kakashi nem tudta mit szeret, és több pohárral is hozott - megjelenik a doktornő.

- Sasuke! Szerinted hogy lett csokis a férjem szája? – fordul szigorúan a tesóm felé, aki zavartan csúszik lentebb a székben, és bőszen kerüli a nő tekintetét.
- Fogalmam sincs! – válaszolja kurtán.
- Jiraiya! Otthon eltűnt a sütemény fele, amit a gyereknek sütöttem, erre megint torkoskodsz? – rója meg dühösen a férfit.
- Azt mondta, egyem meg, mert a zsebében felejtette, és ebben a melegben csak szétolvadna – hazudja szemrebbenés nélkül a fickó.

Sasuke úgy néz rá, mint akinek azonnal eldurran az agya, hogy hála helyett így bemószerolják, ezért gyorsan közbe avatkozom, mielőtt elfajulnának a dolgok.

- Mester! Az új kötetben Jin és Hotaru végül kipróbálják az anális szexet? 

Ez tökéletes figyelemelterelés volt…



***

Ahhoz képest, hogy tömény bénázásra számítok, - hisz mégis csak a szomszédban lakó lüke kölyök hozta össze ezt az előadást -, igazán kellemesen csalódom, valójában egész idő alatt lekötött a mese.


Gyakran pillantok a mellettem ülőkre, akik szintén elégedettek a műsorral. Az osztály nagyon kitett magáért, és Sakura, Naruto meg Ino olyan profin játszanak, hogy feledtetik az emberrel, ez csak néhány iskolás gyerek próbálkozása. A többiek csetlése, botlása még jól is jön. Sokat nevetünk rajtuk, azután egyszerre sóhajtunk fel, mert Hamupipőke és a Herceg egymásra találása egyszerűen magával ragadó. Nem tudom, mit érezhet most az öcsém, de lenyűgözően alakítja Naruto a hős szerelmest, Sakura pedig nagyon szép a jelmezben kisminkelve, felcicomázva és remekül mutatnak együtt a színpadon. A csók a végén pedig nagyon valóságosra sikeredik. Szerintem.

***


Egy közeli étterembe vonul a csapat. Megbeszélték, hogy együtt ünnepli meg az osztály a sikert. Én az előadás végén az öltözőhöz siettem, és személyesen adtam át Inónak egy csokor fréziát, de Sasuke nem jött velem, pedig tudom, hogy egy szál vörös rózsát rejtegetett egész este magánál. Most szótlanul ül kedvese mellett, fogalmam sincs a virágot hova tette, de biztos, hogy nem adta oda szíve hölgyének. Sakurát teljesen lefoglalja egy kis fickó, aki valószínűleg fülig beleszeretett Hamupipőkébe már az első előadáson. Most kérdésekkel ostromolja a jóval idősebb lányt, aki türelmesen válaszolgat, és gyakran összemosolyog a gyerek feje fölött a pironkodó apukával, akit nagyon zavar a fia tolakodása. A szemközti széken trónol a hatalmas mackó, ami a fiúcska ajándéka. Úgy meg van becsülve, hogy ő is az asztalhoz lett ültetve a vendégsereg közé. Az öcsém néha úgy mered rá, mintha legszívesebben kibelezné a védtelen állatot. 

Ilyen betegesen féltékenynek lenni!

Mikor befejezzük a vacsorát és elbúcsúzunk, csak egy futó puszit nyom Sakura arcára és azonnal a kocsink felé veszi az irányt.

- Ebbe meg mi ütött? – néz utána apám értetlenül.
- Kamasz- intem le lazán, és Ino szüleihez fordulok, hogy illően elköszönjek tőlük.

***


- Apa, elvinnél az üzletközpontba? – kérdi öcsém, ahogy útnak indulunk.
- Persze – vonja meg a vállát az öreg, és felém sandít, vajon tudom-e , mire készül. 

Óvatosan megrázom a fejem, hogy a mögöttünk nagyon furcsán viselkedő gyerek semmit ne vegye észre ebből a néma párbeszédből.


Úgy pattan ki az autóból, mikor megérkezünk, mint akit puskából lőttek ki. Legalább negyven percet várunk rá, amikor felpakolva megjelenik.

- Ez nem fog beférni – nézek a gigantikus méretű kutyusra, ami ülő pozíciója ellenére majdnem akkora, mint én.

Hárman tuszkoljuk be a csomagtartóba, mert a hátsó ülésre nem rakhatjuk, azt ugyanis elfoglalja egy óriási virágkosár. Nekem is jut egy ajándékcsomag tömve édességgel, míg Sasuke idegesen egy kicsi tárgyat szorongat.

Nem igazán értem mi folyik itt, apám is csak tanácstalanul összenéz velem, majd beindítja az autót.

- Most hová? – kérdi a visszapillantóba pislantva.
- Sakuráékhoz – jön a határozott válasz.
- Nincs ehhez már túl késő? – érdeklődi az öreg.
- Nem tudok holnapig várni – feleli az öcsém idegesen.
- Abban mi van? – bökök kíváncsian az apró doboz felé, amit Sasuke szórakozottan forgat az ujjai közt.
- Egy gyűrű.