- Elég, csend legyen! Mindketten, irány az igazgatói! – hangzott Ibiki parancsa, mire a Haruno és az Uchiha is zavartan pillantottak rá, majd körbehordozták tekintetüket diáktársaikon, akik csendesen sugdostak egymásnak. „Remek… megvan az új pletyka…” – állapította meg Sasuke magában, majd Sakurával elindult a felügyelő tanár után. Az úton végig egymás mellett mentek, s bár egy szót sem szóltak egymáshoz, nagyon is érezték a másik jelenlétét. A szikrák viszont már közel sem zavarták őket annyira, mint régebben, és ez újabb okot adott nekik a meglepetésre. 
De nem volt idejük túl sokat filózni ezen, hamarosan ott álltak megint a jól ismert cseresznyefa ajtó előtt, majd kopogás után beléptek a helyiségbe, ahol Tsunade meglepetten pillantott fel az asztala mögül. Az utóbbi napokban nem nagyon találkozott két „kedvenc” diákjával. 
- Mi az, Ibiki, mi történt? – nézett rájuk gyanakodva, összevont szemöldökkel. 
- Csak a szokásos dráma, az Uchiha megragadta, a Haruno leütötte – összegezte a történteket a tanár, mire Tsunade fáradtan sóhajtott. 
- Pedig már elkezdtem reménykedni, így, hogy az utóbbi napokban nem láttalak titeket – morogta maga elé csalódottan, majd felnézett a bajkeverőkre. – Ti tényleg nem változtok soha? – tette fel a költői kérdést, amin mindketten elgondolkodtak és kelletlenül állapították meg, hogy igenis változnak. Hiszen nemrég még együtt nevettek, miközben csikizték a másikat, sőt, majdhogynem élvezték az együtt táncolást, annyira dinamikus volt. Nem szívesen ismerték be maguknak sem, de valamihatározottan változott. 
Egy ideig csendben maradtak, miközben az igazgató érdeklődve mustrálta diákjait. Eddig még nem volt rá alkalom, hogy a kettő közül valamelyik rögvest el ne kezdett volna feleselni és mentegetőzni. Most pedig csak álltak, a Haruno lehajtott, az Uchiha félrefordított fejjel, s mindkettőn látott némi megbánást. Aztán… 
- Rendben, békén hagyom – törte meg a csendet végül Sasuke, s kijelentése minden jelenlévőt meglepett. Uchiha Sasuke akar tűzszünetet kötni? Nehezen hitték el. 
- Ígéred? – kérdezett rá Tsunade is a hirtelen jött döbbenettől, az Uchiha pedig határozott tekintettel bólintott. Eddig mindig ő volt az, akit meg kellett győzni, aki után menni kellett, és aki folyton kötekedett… de döntött végre. 
- Én is – lépett Sasuke mellé a lány is, arcán ugyanaz a határozottság ült, mint a fiúén. 
Tsunade nem győzött csodálkozni, de aztán egy elégedett, bár még mindig kissé sokkolt mosolyra húzta ajkait. 
- Akkor mehettek – mondta, mire fel ők lepődtek meg, és Sakurából csak úgy kipattant a kérdés:
- Szóval nem lesz bün… - kezdte el, csak a szó közepén az Uchiha villámgyorsan ott termett mögötte és befogta a száját. 
- Mi megyünk is – mondta gyorsan, majd kihúzta a lányt a folyosóra, otthagyva a két felnőttet az irodában. 
- Láttad ezt? Önként hozzányúlt Sakurához! És azt mondta: „mi”! Sakura pedig nem próbálta leütni! – lelkendezett egy sort Tsunade, aki őszintén nem hitte soha, hogy ez előfordulhat valaha is, még akkor sem, mikor ezt a feladatot kiadta kettejüknek. Ibiki pedig – szokásához híven – csak ennyit válaszolt:
- Hmm… kezd érdekes lenni… - mondta, miközben gúnyos mosolyra húzta ajkait… 

Miután kimentek az irodából, zavartan indultak el a folyosón az ebédlő irányába. Mindketten átérezték a történtek különleges voltát és a súlyát is. Megígérték, hogy nem bántják egymást. Vagy legalábbis nem kezdenek el nyíltan verekedni. Igazából nem gondolták volna ők maguk sem, hogy ez valaha be fog következni, de most itt álltak egymás mellett (nem is olyan messze a másiktól, mint eddig), és szinte szövetségesekké léptek elő. Rémesen furán érezték magukat. 
Az ebédlő ajtajában megálltak egy pillanatra, majd egymás felé fordultak. 
- Négykor érted megyek – mondott csupán ennyit a fiú, majd elindult a barátai felé. Sakura egy ideig még pislogott, aztán észhez tért, és ő is lehuppant Hinata mellé. Persze hirtelen ő került a figyelem középpontjába, miután a többiek az utóbbi időkben elszoktak a mindennapos csatáktól. 
- Na, mi volt? – kérdezte tőle Tenten, és mindenki csillogó szemekkel fülelt a jó kis pletykának ígérkező történetre. 
- Semmi – vont vállat Sakura, mire elképedtek. 
- Hogyhogy semmi? – nézett rá csodálkozva Naruto is, aki mióta összejött Hinatával, átült az asztalukhoz. 
- Hát semmi. Nincs büntetés – mondta szemmel láthatóan tök lazán a Haruno, miközben magában még mindig az eseményeken merengett. Kissé görcsbe rándult a gyomra, ha arra gondolt, megint el kell mennie abba a palotába. „Most nem történhet az, ami tegnap” – határozta el, aztán gyorsan felvette a szokásos mosolyát. 
Ezek után a többiek hüledeztek még egy sort, majd elkezdődtek a délutáni órák, végül pedig hazamehettek. 
Sakura hazaérve gyorsan megcsinálta a háziját, összepakolta a tánccuccát, majd leült és várt. Igazából nem értette, miért volt ilyen izgatott, de ha belegondolt abba a harcszerű Paso Doble-ba, mintha lepkék táncoltak volna a gyomrában. Annyira érdekes volt, dinamikus, erőteljes, izgalmas… Sosem hitte volna, hogy élvezni fogja, ha Sasukéval táncolhat, de… ebben a táncban volt erő. 
Tíz perccel négy óra előtt már idegesen nézelődött kifelé az ablakon, hogy hol van már a partnere, miközben párszor megdöbbent, hogy már így gondol az Uchihára. A fekete BMW most is pontban négykor ért a ház elé, Sakura pedig futott le a lépcsőn, mint egy őrült. Már rohant kifelé, mikor meghallotta apja hangját:
- Kicsim, az jó lesz, ha pizzát rendelek?
De ekkor már nagy léptekkel haladt a kocsi felé. Kicsit szégyellte magát, amiért nem figyelt az apjára, de igazából nem érdekelte. Neki kellett az az adrenalin, szüksége volt a táncra…

Sakura

Gyorsan bepattanok a kocsiba, majd nagy vidáman köszönök neki.
- Helló, Sasuke!
Ő csak összevont szemöldökkel méreget, de azért visszaköszön.
- Szia…
Azután elindul, és az úton több szó már nem esik köztünk. Nem is baj. Érzem, hogy szinte remegek az izgalomtól, ugyanakkor Sasukéból is árad a feszültség, amit még az ő pókerarca sem tud leplezni. Ahogy kiérünk a városból és gyorsabban hajt, dobban egy nagyot a szívem, hát még mikor befordulunk az útra, ami a villához vezet. Amint meglátom azt a hatalmas épületet, megint elakad a lélegzetem, s megpróbálom felbecsülni, pontosan milyen gazdag is lehet az Uchiha. Valahol elakadok a hiperszuper gazdag kategóriánál…
Csendben követem fel a lépcsőn, majd azon a rengeteg folyosón, amit fogalmam sincs, hogy bír megjegyezni. Megint bevezet a szobájába, de én már rutinosan megyek a fürdő felé, hogy átöltözzek. Viszonylag gyorsan kész vagyok, Sasuke pedig már vár, mikor visszamegyek a szobába. 
Még mindig nem szól hozzám, csak elindul, én pedig követem, ugyanis továbbra sincs kedvem eltévedni ebben a labirintusban. Ismét elérkezünk a balett-teremhez, ahol viszont most fel van kapcsolva a villany, s néhány cseléd éppen takarítja. Sasuke megköszörüli a torkát, mire egyenes sorban, vigyázzállásba állnak, én pedig elképedek. Ez aztán a katonás sorrend… 
- Mehettek. Mára elég volt ennyi – mondja parancsolóan Sasuke, mire ők pukedliznek egyet tök egyszerre, majd egyenes oszlopban kifelé mennek. De elepedő tekintetükből látom, hogy a ház ura által gyakorolt vasfegyelem sem elég ahhoz, hogy ne legyenek érte odáig. És erre utalnak a nekem szánt gyűlölködő pillantások… fangirlök… 
- Szóval, akkor mivel kezdjünk? – vetem fel a kérdést, néhány másodperces csönd után. Ő csak odasétál a magnóhoz, és miközben babrál a CD-kel egy sort, válaszol. 
- Haladjunk sorban. Salsa – feleli tömören, majd beindítja a zenét. 
Minden épp olyan, mint tegnap. A zene megy, mi elkezdjük, és létrejön a saját kis világunk. Csak mi ketten vagyunk az egész földön és a zene, és a mozdulatok. Még szenvedélyesebb, még dinamikusabb a harcunk, mint tegnap. Megőrjít. A ritmus végigszáguld bennem, mintha a vérem oxigén helyett ezt kötné meg, és valóban úgy érzem, ez éltet. Termelődik bennem egy csomó endorfin és adrenalin, minden lüktet, minden él. Még, még, még… 
És ez így folytatódik végig, minden egyes táncnál. Már teljesen összhangban vagyunk, ami hihetetlennek tűnik, de… szuper. Nagyon jól vezeti a táncot, el kell ismernem. És ahogy mozog! Hn… 
A szikrák meg csak úgy pattognak körülöttünk, de igazából most nem zavar. Kell a feszültséghez, kell az izgalomhoz, egyszerűenkell… 
A jive azért kicsit fura volt. Ez egy nagyon vidám tánc, így érdekes volt látni Sasuke előadásában, de igazából nem volt zavaró. Ő is egészen felengedett, látom a szemén, hogy épp úgy élvezi a táncot, mint én, és épp olyan jól érzékel mindent. 
De hát hogyne élveznénk! Ahogy a testünk egymásnak feszül, majd ellökjük a másikat, ahogy elképesztően lassú mozdulatok után megpörget nagyon gyorsan, ahogy harcolunk egymás ellen, hogy legyőzzük a másikat, ugyanakkor egymás mellett, hogy kihozzuk a legjobbat a másikból… Hihetetlen…
Aztán egyszer csak elhallgat a zene, és mi visszatérünk a terembe. Zihálunk egy sort, de még így is érezzük azt a furcsa, érthetetlen örömöt, amit ez a táncolás okozott. Tudom, hogy Sasuke is. Bármennyire is próbálja elrejteni, látom rajta. A tánc még az ő védőbástyáit is képes ledönteni. 
- Szerintem, most már elkezdhetjük a tényleges próbákat a tanárokkal – szólalok meg, miután kezd egy kicsit nyomasztóvá válni a csend. Sasuke elcsigázottan bólint, de a lelke valahol máshol van. Valamiért remélem, hogy az előző világunkban. Annyira csodálatos volt! Színes és lüktető, de mégis olyan mély, igazán nem lehet megmagyarázni. Csak annyit tudok, hogy vissza akarok menni oda, és ha ehhez Sasuke kell, hát legyen. 
- Még három hét van a döntőig… lehetőleg elég lesz – töröm meg megint a csendet, és igazából csak most gondolok bele, mit is mondtam. Már csak három hét… rengeteget kell gyakorolnunk, hogy addig kész legyünk…
- Elég lesz – hallom Sasuke határozott hangját, mint aki teljesen biztos a dolgában. Egy picit elmosolyodok, végre valami előnyt is felfedeztem benne: hidegsége ellenére nem pesszimista. 
- Igen… ööö, gyakorlunk még? – kérdezem, és nem tudom nem észrevenni, hogy egy cseppet neki is felcsillan a szeme. Wow, nem hittem volna, hogy ez el fog jönni… 
Ő válaszadás helyett csak bólint, és újra elindítja a zenét, mi pedig újra átkelünk a hangok folyóján a mi külön kis univerzumunkba. Fogalmam sincs, mennyi ideig táncolunk, csak azt tudom, hogy újra és újra átveszünk mindent, most már formációkat is belerakva, végre teljesen egymásra hangolódva. Rettentően különös… és rettentően jó. 
- Öhm, Sasuke-sama? – töri meg a varázst egy szobalány, pont, mikor végmozdulatként az Uchiha tart a karjaiban, miközben kecsesen hátrahajlok. A hang hatására Sasuke elenged, mire én hanyatt vágódom, de ő persze észre sem veszi. 
- SASUKE!!! – pattanok fel dühösen, de ő felém sem fordul. Ó, hogy az a…! 
- Azt mondtam, mára elég volt – mordul cseppet sem udvariasan, mire a lány kicsit megrázkódik. 
- Izé… én csak arra gondoltam… hogy nem ártana kitakarítani a tánctermet – hebegi, de látszik, hogy hazudik. Miért kellett megzavarni?! 
- Nem tudtál volna megtartani?! – ordítok, de rám se konyít. Hát én ezt nem hiszem el! Fogalmam sincs, ki változtatott láthatatlanná, de azonnal fordítsa vissza!
- Este tizenegykor? – kérdezi a lánytól cinikusan az Uchiha, majd megrántja a vállát. – Mindegy, úgyis végeztünk – folytatja, egyenesen rám pillantva hideg szemével. Nahát, észrevette, hogy létezem! 
- Azonnal kérj bocsánatot! – kiáltok rá, de kissé kevésbé dühödten, mivel észrevett.
- Minek? – vonja fel a szemöldökét, de persze azt a kis gúnyos mosolyt semmi nem törölhetné le a képéről!
- Amiért elejtettél! – mondom durcásan, de így kimondva inkább én tűnök bénának.
- Tán én tehetek róla, hogy nincs egyensúly érzéked? – húzódik szélesebbre az a mosoly, és már nagyon érik a pofon.
- Jobban kéne figyelned rám! – vágom hozzá, de amint kimondom, kissé elpirulok. Ez valahogy… túl személyesen hangzott. Érzem, hogy a harag helyét a zavartság veszi át.
- Hmm… - „válaszol” mindössze ennyit, majd egy hosszú másodpercig mélyen egymás szemébe nézünk, végül én fordítom el a tekintetem és az orrom alatt morgok. 
- Mindegy… Holnap majd felhívom a tánctanárokat és a suliban megmondom a próba időpontját – mondom neki, mire egy aprót bólint, aztán leveszi átizzadt pólóját és elindul kifelé. Hirtelen tökéletesen elfeledkezek az előbbi incidensről. A szobalánnyal együtt nekem is elakad a lélegzetem, és átkozom ellenfelem, amiért ilyen vonzó. Furcsa… ezalatt a délután alatt egyszer sem gondoltam rá úgy, mint ellenségre. Hogy miket nem tesz a tánc! Azért a dolgok nem fognak miatta megváltozni, legfeljebb kicsit mérséklődnek. 
- Jössz már? – szól hátra az ajtóból, pontosan a szobalány mellől, és mintha látnék valami kis gonosz mosolyt a szája sarkában. Ó, a szemét, szóval direkt csinálta, hogy megszívassa azt a csajt! Már annyira nem is néz ki jól… 
- Jövök… - morgom, és elindulok felé, hogy ne is kelljen inkább ránéznem, de előtte még elkapom a szobalány gyűlölködő tekintetét. Pompás… csak tudnám, mit esznek ezen a beképzelt, bunkó szemétládán! 
- Te pedig takarítsd ki a termet! – parancsolja még félvállról szegény lánynak, majd visszavezet szobájába. 

Sasuke

Sakurát szépen visszaviszem a szobámba, de közben csak úgy pörög az agyam. Mégis mi folyik itt? Mi ez az izgalom, ami átjár, ha vele táncolok? Mert nagyon is izgalmas… mint valami harc, egy csata, hogy legyőzzük egymást. Cöh… el kell ismernem, remekül csinálja. 
De ennek még nem kéne elegendő oknak lennie arra, hogy szeressek táncolni vele… Ez hihetetlenül abszurd és egyszerűen nem értem magam. De egy dolgot biztosan tudok: idén kenterbe verünk mindenkit. Még sosem akadt ennyire alkalmas partnerem, biztos, hogy győzni fogunk. 
Annak az ostoba tyúknak a megérkezése rohadtul idegesített… visszarántott a valóságba, ahol Sakura már nem a lehető legtökéletesebb partner volt, hanem az ellenségem. De hogy lehet egyszerre mind a kettő?
Olyan dühös voltam, hogy úgy éreztem, muszáj valamivel megszívatnom azt a libát, ezért vettem le a pólómat. Persze tudom, hogy ettől még Sakura is csorgatja a nyálát, bármennyire is próbálja titkolni. Kapott néhány gyűlölködő pillantást a szobalánytól, amiért ennyi ideig lehetett velem, bár ez nem sok vizet zavar, mivel nem tervezem, hogy olyan gyakori vendég lesz a jövőben.
Mondjuk igazából sosem értettem, mitől vannak odáig annyira a nők a jó külsőtől, szerintem közel sem ennyire fontos a dolog. Szinte az összes szép lány hülye cicababa, engem pedig az olyanok nem érdekelnek. Mondjuk Sakura is szép, de hát ő alapból reménytelen… és idegesítő. 
Visszaérünk a szobámba, Sakura gyorsan átöltözik a fürdőben, közben én is átöltözök, aztán mikor végre kész van, lemegyünk a kocsimhoz. Szótlanul beülünk, én indítok, majd elhajtok. Meglepő, de a némaság köztünk most nem olyan feszült… legalábbis nem amiatt feszült, mint eddig. Érzem és látom is rajta, ahogy izeg-mozog, hogy ha tehetné, megint csak táncolna és táncolna, és tudom, hogy én is mennék rögtön. De ezen kívül, majdnem békésen vagyunk egymás mellett, ami nagyon fura és szokatlan. Hirtelen eszembe jut, hogy az ellenségeskedésünk olyan fárasztó, és hogy egész nyugodtan is meg tudunk lenni, de gyorsan kirázom a fejemből a gondolatot. Csak azért, mert most együtt táncolunk, nem jelenti azt, hogy meg is kedveltem. 
Nem is tudom, hogy jutottunk el idáig, de egyszer csak lefékezek a házuk előtt. Kinyitja a kocsiajtót, fél lábbal még az autóban maradva, de megcsúszik, és elesik. Egészen pontosan rám… még pontosabban, a szája találkozik az enyémmel! Tágra nyílik a szemünk, majd szinte egyszerre kiáltunk megrökönyödésünkben, aztán villámgyorsan elhúzódik. Zavartan dörzsölöm ajkamat, miközben hallgatom bocsánatkérését. 
- S-s-s-sajnálom, ezt nem így terveztem – remeg szája elé tartott kézzel, tekintete elárulja, hogy ezt már tényleg képtelen elhinni. Asszem értem, miért van ez így, hisz megcsókolt Haruno! Ez tényleg a meglepetések napja! 
- Azt mindjárt gondoltam… - dünnyögöm, miközben próbálom eltűntetni ajkaimról a cseresznye ízt. Egy kis csend áll be közénk, egyikünk sem bír mozdulni. 
- Akkor majd holnap valamikor szólok, hogy mikor lesz próba – mondja végül elég feszülten. – Öhm, hol találkozzunk a suliban? – kérdi még.
- Felesleges… kizárt, hogy ne futnánk össze – válaszolok félvállról, miután végre összeszedem magam, mire egy apró, hisztérikus kuncogást hallat. 
- Azt hiszem, igazad van… akkor holnap. Jó éjt! – köszön el, amin egy kicsit meglepődök, majd kelletlenül viszonzom. 
- Jó éjt… - morgom én is, aztán elhajtok. 
Rosszul mondtam. Nem a meglepetések napja, hanem ez az egész ügy maga a Döbbenet… Jobb, ha nem is gondolok többé erre a kis incidensre. Ahogy megyek hazafelé, egyfolytában ezt hajtogatom magamban, miközben feleslegesen próbálom elfelejteni a cseresznyét… 


Sakura legszívesebben háborodottan sikoltozva szaladgált volna körbe-körbe, hátha azzal kitisztítja a fejét, de ehelyett, kihagyva a vacsorát, rögtön felszaladt a szobájába, össze-vissza dobált mindent, majd befeküdt az ágyába, és próbált úgy tenni, mint aki most ébredt fel egy rémálomból. De képtelen volt elfeledkezni a dologról, mert száján még ott bizsergett az Uchiha ajkának a helye. És még szégyellte is magát, mert tetszett neki ez a kissé savanykás, de hűsítő íz. 
- Á, Sakura, te béna pancser! – verte a fejét a párnájába, amivel olyan hangzavart keltett, hogy az apja is felszaladt hozzá. 
- Kislányom, minden rendben van?! – nyitott be kopogás nélkül, és érdekes látvány tárult a szeme elé: a szobában káosz uralkodott, mintha szélvész kavarta volna fel, a lánya pedig őrült tekintettel méregette a kezében lévő párnát. 
- A-apa… hát persze… mi baj lehetne? – erőltetett magára egy mosolyt, a párnát pedig gyorsan visszatette a helyére, egy újabb vágyakozó pillantást vetve rá. 
- Sakura! Mondd el, mi a gond! – parancsolt rá az apja, és Sakurának eszébe jutott, hogy eddig is mindent meg tudott vele beszélni, akkor miért ez a mostani lenne kivétel? De valahogy mégsem hajlott rá, hogy elárulja apjának, gyakorlatilag megcsókolta Uchiha Sasukét. 
- Igazából… csak még mindig ki vagyok akadva Tsunade döntésén – felelte összeszorult torokkal, de valójában nem ez volt a baj: egyszerűen csak félt, mert nem értette, mi történik. De ezt csak nem mondhatja el az apjának. 
- Tsunade-sama, drágám – javította ki az apja, majd kedvesen rámosolygott. – Nézd kicsim, tudom, hogy ez a Sasuke gyerek nem éppen a szíved csücske, de adhatnál neki egy esélyt. Ki tudja, talán jó barátok lennétek. Sőt, talán több is – kacsintott rá cinkosan Tamaki úr, de ezzel pont telibe talált a lánynál. 
- Még mit nem! Mégis hogy gondolhatsz ilyet?!– ordította magából kikelve, visszaemlékezve a kocsiban lezajlott jelenetre. Nem, nem, az nem történhet meg! – gondolta remegve magában, de aztán elszégyellte magát a gondolatért is, hogy egyáltalán ilyesmi eszébe jutott, és ez lehűtötte. 
- Jólvanna! – kezdte el kényesen az apja, pipiskedve felemelve a kezeit, amivel végre mosolyt csalt a lány arcára. Kisgyerekkorában gyakran megnevetette ezzel. És Sakura örült, amiért ilyen boldognak láthatta apját, most újra hálát adott azért az előléptetésért. 
- Jaj, apa, tudod, hogy nagyon szeretlek, de ne mondj hülyeségeket – bújt oda a férfihoz, aki mosolyogva átölelte. Egy darabig így maradt a kis család, majd Tamaki megtörte a csendet. 
- Biztos, hogy nem kérsz pizzát?
- De, miért is ne? – nevetett rá Sakura, majd lement az apjával enni, kissé megnyugodva, miközben az agya legmélyére száműzte a ma átélteket. 

Másnap reggel nyúzottan ébredt, és még az sem dobta fel igazán, hogy péntek van, ez is csak azt juttatta az eszébe, hogy hétvégén több ideje lesz Sasukéval gyakorolni. Igazából nem tudta, hogyan viselkedjen a fiúval, de végül meggyőzte magát, hogy a tegnapi csak egy véletlen baleset volt és nem jelent semmi változást. Ezekkel a gondolatokkal bíztatta magát, és amint meglátta barátait, sikerült elfeledkeznie róla. 
Ahogy majdnem arról is, hogy felhívja a tánctanárt, de egyik szünetben eszébe jutott. Viszonylag gyorsan lerendezte a telefonhívást, figyelmen kívül hagyta a rengeteg megjegyzést a fiatalság erejére vonatkozóan, majd megegyeztek az időpontban. „Azért rendes tőlük, hogy képesek a kedvünkért minden mást félretenni, csak hogy négytől gyakorolhassunk” – gondolta magában, majd halvány mosollyal bement a terembe. 
Végül aztán az ebédlőben futottak össze Sasukéval. A fiú hűvös arcán nyoma sem volt a tegnap átéltek borzalmának és ez megint csak lenyugtatta Sakurát, már egészen sikerült meggyőznie magát arról, hogy tegnap csak túlreagálta a helyzetet. Viszont még így is furcsa érzése támadt, és egy pár percig gondolkodnia kellett rajta, miért, de aztán rájött: az Uchiha most nem rosszindulatú gúnnyal méregette, hanem várakozóan pillantott rá, és még ajkát se biggyesztette le annyira, mint általában. Sakurának újra meg kellett állapítania, hogy sajnos nagyon jól néz ki, és le is szidta magát, amiért itt ácsingózik. De aztán gyorsan megtört az illúzió.
- Még ma kibököd? – kérdezte bunkón a fiú, mire Sakura száján átfutott egy apró, keserű, de elégedett mosoly: valami azért nem változik meg sosem. 
- Felhívtam Gai-t. Ma négykor táncpróba a stúdióban – felelte kurtán. 
- Nem érek rá. Haverokkal megyünk bowlingozni.
- Délután négykor? – vonta fel kétkedve a szemöldökét a lány. 
- Előtte… még be is kell vásárolnom – válaszolta kissé félrefordított fejjel, Sakura pedig közben próbálta elképzelni, amint egy bevásárlóközpontban tanakodik, hogy Danont vagy Yogobellát vegyen. Visszafojtva a nevetését, megkérdezte:
- Ezt hamarabb nem tudod elintézni? Vagy valamelyik szobalányod? Elég készségesnek tűntek… 
- Azokat elküldtem egy hétre… És én szeretem magamnak megvenni a dolgokat – válaszolta, amin kicsit meglepődött, azt hitte ennél sokkal inkább sznob az Uchiha. – És háromig órám van – fejezte be röviden. 
- De most emiatt csak nem maradhat el a próba, alig van már időnk így is! – csattant fel Sakura, majd egy hirtelen ötlete támadt. – Miért nem vacsorázol nálunk tánc után? – kérdezte, majd legszívesebben leütötte volna magát. Még Sasuke is tágra nyitotta a szemét, annyira meghökkent a javaslat hallatán. – Persze, nem kell, ha nem akarod – tette hozzá vörös fejjel gyorsan, és biztos volt benne, hogy az Uchiha elutasítja. 
- Hmm… rendben – bólintott a fiú, majd hátat fordított a lánynak. 
Sakura az ebédszünet végéig ott állt lesokkolva. Nem hitte el, hogy ez komolyan az ő ötlete volt, de azt még kevésbé, hogy Sasuke elfogadta. Keserűen vette tudomásul, hogy van igazság abban, hogy egy férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út, majd – miközben próbálta elfelejteni – ment órára. 

Sasuke

Háromnegyed négykor már a táncteremben vagyok és gyakorlok, a tanárok még nem jöttek meg. Folyamatosan arra gondolok, hogy megint harcolhatok Sakurával. Ez egy egészen új módja a csatározásunknak… de jobb, mint eddig bármi. 
A tegnap esti csókocskát az agyam mélyére száműztem, végül is csak véletlen baleset volt, nem jelent semmit – vagy legalábbis ezt próbálom bemesélni magamnak. Az eset után olyan feldúltan értem haza, hogy összetörtem néhány dolgot, a szobalányoknak, házvezetőnek és a teljes személyzetnek pedig adtam egy hét kötelező fizetett szabadságot… 
Cöh… el sem hiszem, hogy ma komolyan Sakuráéknál fogok vacsorázni. Ez nem lehet igaz. Még én sem hittem a fülemnek, mikor beleegyeztem, az arckifejezéséből ítélve, ő mégannyira sem. De ha egyszer kimondtam, már nem vonhatom vissza. Végülis… nem lehet olyan szörnyű. Tíz perc alatt benyomok valamit, aztán elhúzok bowlingozni. 
Négy előtt öt perccel megjelenik Anko és Gai, végül négy után egy picivel megérkezik Sakura is. 
- Nagyszerű, éljen a fiatalság! – rohanja le Gai, én pedig majdnem megsajnálom. 
- Kezdjünk, jó? – szakítja félbe hűvösen a lány, ami tőle szokatlan, de úgy tűnik, ezt a fickót, csak így lehet kezelni… valamennyire.
- Jó – vigyorog Anko is, de nem túl meggyőzően, és most veszem észre, hogy a színlelt jókedv mögött bizonytalanság van. Hn… hát nem csodálom… de most majd alaposan meglepjük őket. 
A gondolatra elvigyorodok, mire Sakura kérdőn vonja fel a szemöldökét, de én csak annyit mondok. 
- Salsa – majd Anko beindítja a zenét. 
És újra átjár az izgalom, egyszerűen képtelen vagyok leplezni, de látom, ezzel Sakura is így van. Az egész testem bizsereg, megint ott vannak a szikrák, de most kellemesen cirógatnak. Nem tudom, mi változott, fogalmam sincs, mi történik, de egy biztos… ez jó. 
Élvezem, ahogy vezetem Sakurát, már csak azért is, mert ezt nem nagyon akarja hagyni, de elég pár perc, és végül aláveti magát, engedi, hogy irányítsam, én pedig úgy vezetem, hogy az neki is jó legyen: hogy a pörgésekben látsszon szép alakja, az emeléseknél formás lába, és hogy az egész rendkívül könnyednek tűnjön. Tetszik, ahogy megfeszítjük izmainkat, ahogy irányítjuk testünket, és szinte látom magunkat kívülről és csodálom az összhatást. 
Furcsa, hogy ilyenkor csak mi ketten létezünk, és hogy bár én irányítok, rá figyelek, ő pedig szintén rám figyel, enged akaratomnak, és segít, míg végül ez létrehoz valami magasabb rendűt. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy ilyen az ideális nő és férfi kapcsolat, és hogy a tánc ezt mennyire kifejezi, de gyorsan elhesegetem a gondolatot, és folytatom a mi kis csatánkat. 
Aztán véget ér a zene, és mi lihegve abbahagyjuk. Látom Sakura szemében az örömöt, hogy élvezi, amit csinál, és ezzel csak feldob. Érdekes, hogy csak tánc közben tudom elengedni magam, és hogy csak ez okoz örömet… 
A tanárokra nézünk, akik elhűlve merednek ránk, majd Gai szólal meg elsőként.
- Bravó! Bravó! Elképesztő volt, ezt komolyan egy hét alatt sikerült? Ó, a fiatalság! – tör ki örömkönnyekben, és szinte ugrál, olyan boldog. De kivételesen ez nem zavar. 
- Hmm, nem rossz, sőt egész jó – vigyorog ránk Anko. Ez tőle hatalmas dicséretnek számít. – Bár kicsit még faragatlan és kezdetleges. De csak tenni kell bele néhány figurát és emelést, egy kicsit még jobban össze kell szoknotok, és tökéletes lesz – vált át valódi, szívből jövő mosolyra, ami azt jelenti, hogy ő is tudja, amit mi: meg tudjuk nyerni a versenyt. 
- Fúha, tuti nyerni fogtok! – lelkendezik Gai. – Várjátok már a találkozást a császárral és a miniszterrel? – kérdezi. 
- Ahhoz előbb nyerni kell – szerénykedik kicsit Sakura, de látom rajta, hogy majdnem olyan biztos a dolgában, mint én. 
Kissé elhúzom a szám, engem nem a nyeremény érdekel a versenyben, hanem a dicsőség, és kicsit, hogy eleget tegyek Itachi akaratának. Egyáltalán, nem is értem, ezt hogy találhatták ki jutalmul. Egy exkluzív vacsora jár a győztes párnak és a felkészítőjének a japán miniszterrel, Kan Naotóval és Akihito császárral, a császári palotában. Elméletileg azért, mert a miniszterelnök latintánc-mániás, a császárnak meg nincs jobb dolga. Maga a verseny is Tokióban lesz. Elhúzom a szám a gondolatra, hogy azzal a két vénemberrel kell vacsoráznom, de asszem, ennyit megér a dolog. Na meg persze van emellett pénzjutalom is, meg egy utazás Dél-Amerikába, Argentínába. De ez sem különösebben érdekel, hisz akkor megyek, mikor csak akarok. Én önmagáért a győzelemért akarok nyerni, a többi felesleges hűhó a semmiért. 
- Na jó, akkor ma foglalkozzunk csak a salsával – jelenti be Anko. 
Ezek után gyakorlunk egy csomó emelést, feldobást és levegőben pörgetést, és próbálok ellenállni a kísértésnek, hogy elejtsem Sakurát, bár ez most nem annyira erős. Átvesszük a technikai dolgokat, elpróbálunk néhány kezdést és zárást és gyakorlatilag átadjuk magunkat a táncnak. 
- Sasuke, csapj néha Sakura fenekére, hisz arra való! – kacsint rám Anko, mire Sakura elvörösödik, majd úgy folytatjuk, mint aki nem hallott semmit. Nos igen, azt én is érzem, hogy valami még hiányzik, ami feltétlenül kéne, de nem bírok igazán rájönni mi az. Talán a közvetlenség, de hát nem elég közvetlen az, hogy egymással táncolunk?!
Végül észre sem vesszük, és már kilenc óra is elmúlt egy picivel. Asszem, tovább is maradtunk volna, ha nem veszik észre, hogy gyakorlatilag már nem kapunk levegőt a sok edzéstől. Hát igen, a fiatalság sem bírja örökké… 
- Na jó, még van néhány emelés, amin javítani kell, és még jobban hozzá kell szoknotok a másikhoz, de gyakorlatilag nagyon sokat haladtunk. Ez a fiatalság! – mondja Gai felvillantva ezer wattos vigyorát. Anko kedvesen mosolyogva mellé áll.
- Holnap reggel nyolckor ugyanitt – mondja könyörtelenül, mire mi bólintunk, majd elmegyünk az öltözők felé. 
Miután villámgyorsan lezuhanyozok, gyorsan felhívom Narutót, hogy lemondjam a ma esti bowlingot, hisz valamikor pihenni is kell. Annyira nem bánom a dolgot, most valahogy nincs kedvem másokhoz. 
Meglepetésemre, mikor kilépek az öltözőből, Sakura már ott vár az ajtóban, meglehetősen feszült idegállapotban. 
- Amúgy arra gondoltam, akár a haverjaiddal is elmehetnél enni… - kezdi reménykedve, mire én lecsüggesztem a fejem. Ez hogy nem jutott eszembe? 
- Épp most mondtam le – közlöm szárazon, azzal a szándékkal, hogy inkább ma kihagyom az evést, mert minek az, de ekkor megkordul a gyomrom. Sakura lemondóan sóhajt. 
- Akkor menjünk – szól feszengve, mire én felszegem az államat, és követem. Ahogy kiérünk, látom, hogy Sakura gyalog jött, így keserűen állapítom meg, hogy megint nekem kell hazavinnem és egy légtérben kell utaznom vele. De már valamiért nem zavar ez annyira, mint eleinte… biztos hozzászoktam. Ez szörnyű, alig várom, hogy ennek az egész hülyeségnek vége legyen és mi megint boldog ellenségek legyünk… 
Útközben kivételesen nincs csend, Sakura csacsog valamit arról, hogy az apja kínai édes-savanyú csirkét csinál, és hogy reméli, hogy szeretem (a hangjából kihallottam, mennyire „reméli”…), de nem különösebben figyelek rá, inkább azon gondolkozom, hogy meneküljek el minél gyorsabban. Aztán leállunk a házuk előtt, és kivételesen én is kiszállok vele együtt a kocsiból egy hatalmas sóhaj kíséretében. 
- Megjöttünk… - kiáltja „lelkesen” Sakura, mire megjelenik az egyik ajtóban egy alacsony, sovány, feketehajú és szemüveges férfi, akivel már volt alkalmam találkozni néha az igazgatóiban… Aprót biccentek felé, mire ő kitörő örömmel üdvözöl. 
- Á, Sasuke-kun! Már nagyon vártunk téged! El sem hittem, mikor Sakura mondta!
- Hát én sem… - morgom az orrom alatt. 
- Mondtam én a kislányomnak, hogy jó barátok lennétek! Hahaha – nevet, de Sakura erősen oldalba böki. – Jó, jó, értem én, már nagyon éhes vagy, kicsim. Akkor menjünk enni – paskolja meg vidáman a hátát, Sakura pedig bocsánatkérően rám néz, mire gúnyos mosoly ül ki az arcomra… de igazából elszorul a torkom. Olyan rég volt már, hogy szinte nem is emlékszem, milyen, ha van családod… 
Belépünk a szűk, de hangulatos étkezőbe, ahol három főre van terítve és isteni illat van a levegőben. Szívesebben laknék egy ilyen apró, de barátságos helyen, mint abban a hatalmas villában, de ezt a világért sem vallanám be, pláne nem Sakurának. Egyébként mindenhol meglátszik a női kéz: apró díszek, rend, tisztaság. 
- Sasuke-kun, foglalj helyet – invitál az apa, ő az asztalfőre ül, mi ketten pedig két oldalról közrefogjuk, így pont szembe kerülök a lánnyal. Ő az asztalra tesz egy nagy tál rizsgolyót, mellé pedig a kínai csirkét tálal. Rak az asztalra még egy kis hagyományos sushit és rengeteg zöldséget. 
- Itadakimasu! – kiáltják egyszerre az apjával, majd várakozóan rám néznek, mire én is elmorgok egy „Itadakimasu”-t, majd szedek a tányéromba néhány rizsgolyót és magában elkezdem majszolni. 
- Egyél zöldséget és húst is, Sasuke-kun – mosolyog rám a férfi, mire kicsit megrázom a fejem. 
- Csak rizst kérek. 
- Ugyan már, így azt fogom hinni, hogy nem ízlik – játssza a sértettet a férfi, mire elhúzom a számat, és kényszeredetten szedek egy keveset a csirkéből. Amint a számba veszem az édes-savanyú falatot, meglepődök: a hús pikáns, enyhén csípős és omlós. Kételkedő tekintettel nézek Tamakira, nem nagyon hiszem el, hogy ő ilyen jól főz, és mintha olvasna a fejemben, válaszol fel nem tett kérdésemre. 
- Ezt még Sakura készítette, csak a te kedvedért, ugye, milyen finom? – mosolyog rám cinkosan, mire én enyhén meglepett arcot vágok, az említett viszont totál vörössé válik. 
- Nem a te kedvedért, hanem… mert ez a kedvencem! – tiltakozik, miközben zavartan elfordítja a fejét.
- Azt hittem, az olasz kajákért vagy oda – tettet meglepettséget az apja, és látom rajta, hogy marhára élvezi a lánya zavarát. Nem is olyan rosszfej ez az ember…
- Jaj, apa! – pattan fel a székéről, felkapja a tányérját, berakja a mosogatóba és kiviharzik az ebédlőből. Utánanézek, de ő eltűnik a szemem elől, és egyszer csak azt veszem észre, hogy egyedül maradtam az apjával. Próbálok róla tudomást sem véve tovább enni, de a fickó járatja helyettem is a száját. Nos, már tudom, Sakura honnan örökölte a beszélőkéjét… 
Aztán egyszer csak megszólít. 
- Sasuke-kun… csak egyet árulj el nekem. Miért utálod a lányom? – szegezi nekem a kérdést, és fura érzés telepszik rám, talán csak a helyzet szokatlansága miatt. 
- Idegesítő… - közlöm unottan, majd ennék tovább, de nem hagyja annyiban. 
- Talán azok a cicababák, akik rajtad lógnak nem idegesítőek? – néz rám őszinte kétkedéssel a tekintetében, és el kell ismernem, hogy azok is eléggé fel szoktak húzni. 
- De… de legalább nem okoskodnak…
- Talán olyan nagy baj, ha egy lánynak van esze? – kérdezi kedvesen. 
- Túl sokat beszél – vádolom tovább, de egyre kevésbé hangzok magabiztosnak. – És direkt az utamba áll.
- Ahogyan te is az övébe – bólint mosolyogva. – Ennyi? Ez az összes kifogásod?
- Ó, van még bőven! Például… - kezdem el, de ekkor elakadok, és a döbbenettől magam elé bámulok. Tényleg… mit is utálok én annyira Sakurában?
- Nooos? – nyújtja el győzedelmesen a szót, mire én elhúzom a számat. 
- Akkor is irritál – fejezem be, de nem hangzok túl meggyőzőnek, mert ha annyira zavarna, most nem ülnék itt. Mégis mi a fene történik?!
- Kösz a vacsorát, jó volt – állok fel gyorsan az asztaltól, és elindulok kifelé. 
- Ó, Sakurának köszönd, az ő érdeme. Örülök, hogy itt voltál, szívesen látunk itt máskor is! – kiált utánam, mire elmorgok egy „Viszlát”-ot és próbálok kereket oldani. Meglepetésemre az ajtóban Sakura vár rám. 
- Bocs az apámért… nagyon jófej, de néha eltúlozza – mentegetőzik a padlót bámulva, halvány pírral az arcán. 
- Semmi… kösz a kaját – nézek rá, majd nem bírom megállni, elmosolyodom. – Végre van egy jó tulajdonságod is: jól tudsz főzni – jelentem ki, kissé gúnyosan, de komolyan gondolom. Nagyon furcsa, hogy valami jót mondtam róla… 
- Háát… kösz – emeli rám a tekintetét, aztán csendben bámulunk egymásra. Egyre nő a feszültség, amit végül Sakura old fel őszinte nevetésével. 
- Elég fura egy este volt ez – kacag, mire az én szám sarka is megrándul. 
- Ja… bár nem az egyetlen mostanában – csúszik ki a számon, mire megint egymás szemébe nézünk. Zöld szemében ott ül a hitetlenkedés, a csodálkozás, némi tanácstalanság és kíváncsiság – pontosan azok, amiket én is érzek. Aztán egyszer csak észbe kapok, hogy már kissé túl régóta búcsúzkodom, ezért kinyitom az ajtót és kilépek a hűvösbe, de még utoljára Sakura felé fordulok. 
- Akkor holnap nyolckor – mondom halkan. 
- Jó éjszakát… - köszön el tőlem, majd pár másodperc múlva megfordulok és elindulok, hallom, ahogy az ajtó szépen becsukódik mögöttem. 
És ahogy beszállok a kocsimba, hirtelen teljes erejével ragad el az az érzés, ami már az egész elejétől fogva ott lappangott, és amit eddig nem is hittem el: ez még csak a kezdet, és még nagy változások fognak itt történni… 
Hogy miért? Mert már nem vagyunk ellenségek… társak vagyunk… 
… és ez nem is rossz így…