Még mentek pár percig, majd egyszer csak Sasuke befordult balra. Sakura kíváncsian nézett körül, de egyelőre még nem látott semmit, csak egy rakás fát. Aztán egyszer csak…

- Ó, anyám… - váltott „O”- alakúra a szája, mikor meglátta az Uchiha rezidenciát, ahogy előtört a fák sűrűjéből.

- Pff, semmi extra – vont vállat Sasuke, majd kiszállt a kocsiból, de a Haruno nem bírta követni, még mindig lefagyasztotta a döbbenet.

A villa –ugyanis az volt- egyszerűen óriási volt. Falai kővel voltak burkolva a legtöbb helyen, máshol pedig meghagyták fehéres színűnek. Az épület háromszintes volt, tetejét kék cserép borította, a bejárati ajtó előtt oszlopok díszelegtek, az előtt pedig egy kör alakúra kiépített virágágy volt. A beton nedves volt még a nem rég esett eső miatt, ami így visszatükrözte a csodás házat. A hatalmas ablakok mind sötéten álltak, s csak rájuk várt az egész ház, hogy végre belépjenek.

- Jössz már, vagy várjam meg, míg az összes nyálad kicsorog? – nézett Sasuke gúnyosan a lányra, aki megrázta a fejét, és visszatérve a valóságba, követte a fiút. Ahogy beléptek az ajtón a lány látta, hogy a rezidencia belülről sem volt éppen semmi, a bejárati csarnokból két lépcső vezetett az emeletre, pont úgy, mint a filmekben. Mindenhol dísztárgyak voltak, nagy tisztaság, szemet kápráztató volt az egész jelenség. A lány egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az Uchiha egy ilyen házban lakik, annyira nem illet hozzá stílusban.

- Te… komolyan itt laksz? – nyögte ki nagy nehezen, s ha akarta volna sem tudta volna leplezni zavarát.

- Sajnos… - jött egy morgás Sasukétól, ami újfent megdöbbentette Sakurát. Ki ne akarna itt lakni? – gondolta, de aztán eszébe jutott, hogy kivel is van dolga, s rögtön leszögezte magában, hogy ami szép és jó, az Uchiha Sasukénak biztos nem tetszhet, mert Uchiha Sasuke minden, csak nem szép és jó. Oké… - gondolta tovább – talán szép igen, de… ezt is elrontja az az örökös arrogáns kifejezés az arcán.

- Föld hívja Sakurácskát – rázta fel gondolataiból Sasuke, mint mindig, most is gúnyos hangja.

- Mondtál valamit Sasuke-baba? – felelt hasonlóan a lány.

- Hn… kövess – válaszolt az Uchiha, s bár Sakurát felháborította a vele szembeni parancsoló hangnem, mégis inkább visszafojtotta előtörni készülő epés megjegyzését. Úgy gondolta jobb, ha nem rögtön az elején vesznek össze… ráér még később is.

Sasuke felvezette a lányt az első emeletre, ahol aztán jó pár folyosón keresztülhaladtak. A Haruno remélte, hogy nem kerül olyan helyzetbe, mikor drámaian ki kell csörtetnie a házból, ugyanis biztosra vette, hogy itt eltévedt volna. A gyönyörű, mégis egyhangú folyosók és a totál egyforma, tölgyfaajtók sem segítettek volna sokat a tájékozódásban… Sasuke egy kis idő múltán benyitott az egyik ajtón, ami mögött meglepő módon egy egész normális méretű fiúszoba állt. Sakura elkerekedett szemekkel bámult arra a helyre, amit sosem akart látni.

Sakura

Na ne, ez most komoly? Sasuke szobája? Nem hittem volna, hogy ezt egyszer megélem…

- Gyere – néz hátra, mikor látja, hogy ott ácsorgok a küszöbnél, nem szívesen megyek be.

- Minek? – kérdezem ellenségesen.

- Gondoltam szeretnél átöltözni, de tőlem ebbe is izzadhatsz… - veti oda foghegyről, totál érdektelenül, de azért hallom a hangján, hogy kezdi élvezni a dolgot. Ó, hogy az a…! Rossz emberrel kezdesz, Sasuke!

- Cöh… nem vagy te elég ahhoz, hogy én izzadni kezdjek – vigyorgok a képébe, mire ő felvonja a szemöldökét és gúnyosan elmosolyodik.

- Majd meglátjuk… - szaladnak ajkai abba a kis félmosolyba, ami olyan jól áll neki, úgy értem illik a stílusához…

- Méltóztatnál akkor kimenni?

- Tudod, nekem is át kell öltöznöm, így maradok – mondja sokat sejtetően, mire én rögtön bedühödök.

- Hogy képzeled?! Én nem vagyok olyan, mint a te hülye kis fan…! – ordibálok vele, de közbevág.

- Nyugi, te a fürdőben öltözöl… - mondja, mire valóban megnyugszom. – Különben is… ki lenne kíváncsi rád? – veti még oda gonoszan, így megint elkezd füstölögni a fejem, de továbbmegy. – Ja, persze, van valaki… Lee… - adja meg a kegyelemdöfést, mire nagyjából úgy érzem magam, mint egy kitörni készülő vulkán, ám nagy önuralommal lenyugszok, villantok egy gúnyos mosolyt, majd Sasuke fülébe súgom:

- Fogalmad sincs, hányan lennének kíváncsiak… - búgom a fülébe, hangom csepeg a gúnytól, aztán elhúzódok tőle, mielőtt megérezném azt a különös szikrázást és besétálok a fürdőbe. A hátam mögül azért még hallom, ahogy Sasuke hümmög.

Na nem mintha különösebben tudnék fiúk hadairól, akik a kegyeimre vágynak, de… biztos vannak, nem? Már miért ne kedvelhetnének? Csak Sasuke ilyen hülye… Bloah, azért Isten ments, hogy egyszer is meggondolja magát! Bár az esély arra, hogy ez valaha bekövetkezik… kb. úgy a mínusz százötvennyolcezer-kétszázharminchétnél jár…

A fürdőben, ami a ház többi berendezéséhez képest szintén elég visszafogott, inkább sötét és egyszerű (tipikus Sasuke…), gyorsan átöltözöm egy rövidnadrágba és ujjatlan felsőbe, felveszem a tánccipőmet, majd résnyire nyitom az Uchiha szobájába visszavezető ajtót.

- Kész vagy? – kérdezem kissé félénken, mert még elevenen él bennem a kép Sasuke fedetlen felsőtestéről. Nem akarom még véletlenül sem, hogy a megtévesztő külső megzavarja a gondolkodásomat.

- Már rég – válaszol hideg hangján, én pedig visszamegyek a szobájába. Ő is ott áll sportfelszerelésben, amihez a lakkcipő furán áll, de már hozzászoktam ehhez. Kérdőn nézek rá, hogy akkor most itt fogunk ácsorogni és bámulni egymást, vagy meg is mozdulunk végre, mire ő biccent ki nem mondott kérdésemre és kimegy az ajtón. Gyorsan utánamegyek, véletlenül sem akarom szem elől téveszteni ebben a hatalmas házban, ami még mindig csodálattal és egy rakás kérdéssel tölt el. Hogy lehet az, hogy Sasuke, ha árva, ilyen fényűzésben él? Valóban egyes egyedül élne ebben a palotában? Egyáltalán, ha már kicsi korától kezdve árva, hogy engedhették, hogy egyedül élhessen? Ráadásul egy ilyen helyen? Miért nem került árvaházba? Rengeteg kérdés szállingózik a fejemben, így el is feledkezek a félelmemről, hogy már megint vele kell táncolnom. Annyira visszataszít az egész gondolat, bár érzek némi izgatottságot, ami furcsa. Viszont ez megszűnik, mikor egy komplett balett-terembe lépünk be, s csak a félelem marad meg, na meg az újabb csodálkozás. Ez most komolyan egy külön táncszoba? Sasuke hátranéz rám, s újfent kérdő tekintetemre kelletlenül válaszol.

- Ez még Itachi miatt van itt… - mondja. Eltart egy ideig, míg visszaemlékezem ki is az az Itachi. Ja, persze, Sasuke bátyja, aki szintén táncos volt. Így már értem.

- Ühüm… - jegyzem meg lehajtott fejjel, majd belépek a terembe. Körülbelül csak ez a helyiség negyven négyzetméteres, a plafonról kisebb csillár lóg le, a szoba egyik oldalát tükör borítja, előtte a jól ismert korlát. Minden olyan, mint egy hivatásos táncteremben, s én nem győzök csodálkozni.

- Cöh… muszáj egyfolytában ezt a fejet vágnod? – sziszegi türelmetlenül az Uchiha, akit úgy látszik, zavar a bámészkodásom. Jaj, de sajnálom…

- Milyen fejet? – kérdezek vissza ártatlanul.

- Ne csodálkozz már ennyire! Ilyen meglepő, hogy gazdag vagyok? – kérdezi fölényesen, de a szemében nem látom, hogy annyira örülne annak, hogy itt élhet. Egy lépést közelítek felé, s őszinte hangon szólalok meg.

- Ha nem tudnám, hogy a szüleid már… - harapom el a mondatom, s lesütöm a szemem. – Igen, így meglepő…

Sokáig csak néz rám, megfejthetetlen tekintettel, majd vállat von és hátat fordítva nekem, elindul a magnó felé. Na, ha azt hiszed, Uchiha Sasuke, hogy ennyiben hagyom a dolgot, tévedsz!

- Komolyan egyedül élsz itt? – töröm meg a csendet, mire rám néz a válla fölött, s bólint. – És… gyámod sincs?

- Nincs rá szükségem – mondja, s hangja fojtott indulatokról árulkodik. De nem érdekel, ha egyszer már kénytelen voltam eljönni ide, legalább válaszoljon a kérdéseimre!

- De… hogy?

- Cöh… ma különösen idegesítő vagy… Ha annyira tudni akarod, a szüleim halála után az egyetlen még élő rokonom, a nagyanyám ideköltözött és felügyelt rám – dörmögi színtelen hangon.

- És… hol a nagymamád? – kérdezek rá óvatosan, de a szeme villanásából rájövök, hogy nem kellett volna.

- … Meghalt…

- Sajnálom… És azóta egyedül élsz? – bukik ki még belőlem ez a kérdés is. Le kell szidnom magam, lassan olyan bunkó vagyok, mint ő…

- Ja… csak a cselédek jönnek néha takarítani – veti még oda foghegyről. Hogy mi? Cselédek? Még cselédek is járnak ehhez a villához? Jó, mondjuk nem is gondoltam volna, hogy Sasuke az, aki kitakarít itt, de… Ez azért már tényleg durva, nyílik tágra a szemem.

- É-értem… - nyögöm ki nagy nehezen, mire ő lemondóan sóhajt, s végre odaér a magnóhoz.

- Mit… táncoljunk? – ejti ki nehezen a szavakat, mire én gondolkodóba esek. Tényleg, mit is kéne?

- Ööö… mondjuk… á, megvan!

- De jó… - morogja, hogy ne halljam meg, de ez nem jött neki össze.

- Hallottam… Szóval miért nem táncolunk Paso Doblét? – vetem fel az ötletet, ugyanis szerintem ez a tánc jelenleg tökéletes lenne nekünk. Ki lehet vele fejezni egy csomó szenvedélyt, de nincs még egy olyan tánc, ami ilyen jól érzékeltetné… a harcot. Sasuke elgondolkodó fejet vág (jé, tud olyat is?), majd egy aprót bólint.

- Nekem nyolc… - feleli, majd beindítja a zenét, de nem azt, amit általában a Paso Dobléhoz játszanak, hanem annál egy jóval sötétebbet. Úgy látszik, tudja, mire gondolok a harccal kapcsolatban, húzódik mosolyra az ajkam.

Megállunk egymás előtt, de nem nagyon akaródzik megmozdulnunk. Már épp megtörném, szokás szerint megint én, a csendet, de Sasuke megelőz.

- A győzelemért – suttogja, s kinyújtja felém a kezét, amit egy másodpercig úgy bámulok, mintha a nyolcadik csodával találkoznék személyesen, de aztán megrázom a fejem, majd kicsivel később az ő kezét is.

- A győzelemért – mosolyodok el megint, s összevillan a tekintetünk. Az ő szemében ugyanazt látom, amit én érzek: eltökéltséget. Mindent megteszünk azért, hogy miénk legyen a kupa, még együtt is táncolunk. És még az is ott lappang e mögött, hogy elvesztett családtagjaink emlékéért…

Egyszerre mozdulunk. Hátat fordítok neki, majd az egyik ütemnél hirtelen visszafordulok, s ő ott van, pontosan időben, hogy megfogjon. És elkezdjük. Folyton eltávolodok tőle, majd mindig vissza, s ő ugyanezt csinálja. Forgások, hajlások, lábemelések. Akrobatikus elemeket inkább hanyagolunk, még így sincs tökéletesen szinkronban a mozgásunk, de már milliószor jobb, mint legutóbb. A szikrázás testünk közt pedig csak felerősíti a harc érzetét…

Sasuke

Nem is úgy érzem magam, mintha táncolnék… inkább, mint aki csatát vív az ellenfelével. Látom azt a lobogó, utálattól fűtött szempárt, ahogy mozog, az is sokkal jobban emlékeztet egy ragadozóra, mint egy nőre, aki táncol. És én erre ugyanúgy válaszolok. A harcba beleadom minden gyűlöletem, amit ez a lány keltett bennem… csak úgy szikrázik a terem. Hiába olyan nagy, mintha összeszűkült volna… Most még nem vagyunk eléggé szinkronban, de érzem, hogy ez folyamatosan változik… elképesztő, de egyre jobban megy. Még mindig elfog némi undor, de mintha ez csökkent volna. Az egész olyan más… mintha csak mi ketten lennénk a világon (Isten ments, hogy valaha így legyen…), minden a mi csatánkról szól. Hn… ez egész érdekes…

Mosolyra húzódott ajkakkal folytatom a küzdelmet, s egyre jobban belemelegedünk. A sötét zene, amit felraktam, pedig még inkább kiélesíti a kettőnk közti ellentétet. Meglepő, de… izgalmas…

Észre se vesszük, hirtelen véget ér a szám. Sakurát még kipörgetem, s ő gyakorlottan, mintha csak itt lenne a közönség, a forgásból meghajol. Én is így teszek, majd lihegve egymásra nézünk. Sokáig bámul a szemembe, aztán kiegyenesedek.

- Úgy látom, mégiscsak megizzadtál – mondom egy gúnyos mosoly kíséretében.

- Azért ne legyél oda annyira magadtól… az elején szörnyű voltál! – húzza fel az orrát. Cöh… mindig bele kell kötnie valamibe, akkor is, ha nincs mibe…

- Te meg egész végig pocsékul táncoltál… már ha ezt lehet annak nevezni – felelek hasonló hangnemben, mire dühösen rám néz, de aztán megváltozik a tekintete, s elkezd nevetni. He?

- Most meg mi van? – fújtatok egyet.

- Lá-láhátnád ma-magad! – mondja a nevetéstől összegörnyedve, de aztán lecsillapodik, s végre képes normálisan beszélni. – Mint mindig, most is azt a diadalmas fejet vágod, de közben lihegsz és csurog rólad a veríték! – ismerteti vidámsága okát, majd megint elkezd nevetni. Nem tudom megállni, én is elmosolyodok.

- Te beszélsz! Itt nevetsz azon, én hogy nézek ki… néztél már tükörbe? – bökök ujjammal a szoba tükrös fala felé. Követi tekintetével mozdulatomat, s meglátva magát, meglepődött képet vág, majd megint elkezd nevetni. Mi, ez most saját magán röhög?

- Tényleg! – kiált fel vidáman. Beverte a fejét, vagy ennyire kimerült? – Bakker, ugyanúgy festünk! – mondja, s még mindig nevet.

- Te rosszabbul – felelem erre, mire ő kinyújtja rám a nyelvét, s megint megengedek magamnak egy mosolyt.

- Nahát, Sasuke-kun! – búgja mézes-mázos hangon, rosszat sejtek. – Te mosolyogni is tudsz? Pedig biztos voltam benne, hogy ez kimaradt a genetikádból! – ölti ki megint a nyelvét. Kis szemtelen…

- Ó, valóban? És hogy állsz a csikizéssel? Van ellene genetikai védelmed? – kérdezek vissza pimaszul, s látom a szemén a felismerést, hogy tudja, mire készülök.

- Úgysem mered… - mondja halálra váltan, miközben én elkezdek felé közeledni.

- Ó, dehogynem… - válaszolok, ő meg elkezd futni, de nem jut messzire, seperc alatt beérem, s kezem kitartó munkájának hála, a földre rogy a gonosz kínzástól.

- Sa-sa-sasuke! Ha-hagyd abba! – sikítja nevetve, az arca már vörös s a könny is kicsordult már a szeméből, de én már csak azért sem hagyom abba. – E-ezt még… na-nagyon megbánod! – kiált fel, s valahogy kiszabadítja a kezeit, amit rögtön fel is használ. Olyat teszek, amit már rég nem: elnevetem magam. A kis ujjak a hasamon folyamatosan ingerelnek, s én is a földön kötök ki.

- E-elég! – kiáltok most én, s kezem újra utat talál a hasfalához, így most egyszerre kínozzuk egymást.

- Alku! Fe-fejezzük be mind-mindketten! – ajánlja fel, s én beleegyezek. Végre eltűnnek az apró kezek, s én megkönnyebbülten fekszek hanyatt a padlón. Sakura követi a példámat, s mellém fekszik. Sokáig vagyunk így, néma csendben, csak a lihegésünk ad némi zajt. Majd mintha villám csapna belém, felállok, s gyorsan a terem másik végébe sétálok.

Mégis mi a fene ütött belém?! Itt nevetgélek azzal a lánnyal, akinél senkit sem utálok jobban?! Ez meg hogy fordulhatott elő?! Belőlem is ennyit kivett volna ez a tánc, hogy pár percre elhagytam a józan eszemet?! Kérdések tömkelege halad át az agyamon, s észre sem veszem, hogy közben a Haruno is feltápászkodik, csak akkor tűnik fel, mikor megszólít.

- Izé… Gyakorlunk még egy kicsit? – kérdezi, s a szemén látom, hogy ő is értetlen, jobb szeretné elfelejteni a dolgot, akárcsak én, s erre nincs is jobb módszer, mint még egy tánc…

- Salsát… - mondom neki, s megyek is megint a magnóhoz, amiből most latinos dallam csendül…

Sakura

Egymást enyhén átkarolva kezdünk, majd bepörget, hátrahajlok, és egy spárga. Az együttmozgásunk rengeteget fejlődött, már majdnem tökéletesen szinkronban tudunk lépni. Újabb hajlások, rengeteg forgás. Ez a tánc teljesen más, mint az előző… hiányzik belőle az az erő, az élvezet, a vágy, hogy legyőzzük a másikat. Inkább fásult, s sok feszültséget érzek, amiket mondjuk elég jól le tudok vezetni a pörgéseknél.

Fogalmam sincs, mi történt az előbb. Kezdjük azzal a sokkal, hogy hallottam Sasukét nevetni. Nevetni! Vidáman csikiztük egymást, mintha a legjobb barátok lennénk, s nem legfőbb ellenségek. Az, hogy engem így elkapott a hév az első táncban, nem lep meg annyira, de hogy még Mr. Kétlábonjárójégcsapot is… Majdnem hallottam a jég repedését… mintha egy másik személy lett volna. Ilyen az, mikor nem visel álarcot? Hová lett hirtelen a gyűlölete? Hová lett az enyém?! Azóta már visszatért, de… nem is tudom… olyan furcsa volt.

Így a gondolataimban elmerülve meglepődök, mikor egyszer csak véget ér a zene. Megint nem vettem észre, de most teljesen más okból, mint előzőleg. Látom, hogy az Uchiha újra felvette eddig áttörhetetlennek hitt (és majdnem az is) jégmaszkját, fogalmam sincs, mire gondol, de hogy arra nagyon összpontosít, azt bizton tudom, mert majdnem megint forgatni akar, csak aztán észbe kap. Gyorsan odamegy a lejátszóhoz, s leállítja.

- Úgy gondolom, mára ennyi elég volt – mondja jegesen, szenvtelen hangon.

- Szerintem is – bólintok egy aprót, majd a nyomában haladva, visszatérünk a szobájába. Csendesen átöltözünk, még mindig nem tudom elhinni, hogy mi történt. Amint visszamegyek a fürdőből hozzá, az arcán látom, hogy ő sem. Egy hosszú másodpercig egymás szemébe nézünk, majd elindul kifelé. Némán ballagok mögötte. Kilépve a friss levegőre, hideg szél kap a hajamba, ami így novemberben már nem szokatlan. El se hiszem, mindjárt itt az újév, kevesebb, mint két hónapunk van arra, hogy sikerüljön mindent betanulni. És a mai után nem tudom, hogy fog menni. Mondjuk sokat haladtunk: először is elviseljük egymás közelségét, másodszor már majdnem teljes szinkronban vagyunk, ami nem kis teljesítmény. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen gyorsan fog menni. Mégis… elég egy ilyen bizarr dolog ahhoz, hogy mindent összekuszáljon…

Az ég már sötét, a leheletem is látszik, ahogy sóhajtok egy nagyot, majd beszállok Sasuke mellé a BMW-be, amivel időközben már ki is hajtott. Vetek még egy utolsó pillantást erre a palotára, s eszembe jut, hogy elfelejtettem megtudakolni, honnan is van ez… Mindegy, majd legközelebb.

Az úton visszafelé egy szó sem hangzik el köztünk, csak a motor zúgása hallatszik. Rég éreztem már magam ilyen fásultnak és a külvilágra érzéketlennek. Fel se tűnik, és már a házunk előtt állunk. Kinyitom az ajtót, s az Uchihára nem is nézve, köszönés nélkül távozom. Még hallom, ahogy elhajt, majd belépek az ajtón.

Sakura amint belépett a házba, szembetalálkozott az apjával, aki kíváncsian nézett rá. Kérdő tekintetére a lány elfordította a fejét, s nem szólt semmit. Haruno-san aggódva kérdezte csak meg.

- Milyen volt? – tudakolta óvatosan, s Sakura sóhajtott egyet.

- Háát… furcsa… - ejtette ki a leginkább alkalmas szót, ami csak az eszébe jutott.

- És… jó furcsa, vagy rossz furcsa? – kérdezte tovább az apja, mire Sakura felemelte végre a fejét, s szeme kavargó érzelmekről árulkodott, ami nem kerülte el Tamaki figyelmét.

- Szerinted?! – válaszolt végül indulatosan az apja kérdésére, de aztán gyorsan lenyugodott. – Sajnálom, ez az idióta mindig felhúz…

- Hmm… gyere, szívem, egyél valamit vacsorára – hagyta a témát Tamaki, látva, hogy a lánya nem szívesen beszél edzéséről. Kissé bántotta, hogy nem osztja meg vele, de tiszteletben tartotta.

- Köszi, de nem kérek semmit… nincs étvágyam – mondta Sakura végszóként, s otthagyva az apját felment a lépcsőn a szobájába. Épp csak ledőlt az ágyra, mikor megcsörrent a telefonja. Kedvtelenül vette föl.

- Halló? – szólt bele halkan, gyenge hangon.

- Sakura? Az edzésnek akkor már vége? – kérdezte Hinata vékony hangocskáján.

- Neked is szia… - nyögte a Haruno, olyan fáradtnak érezte magát, mint már régen.

- Mégis mi van veled? Általában tánc után még elevenebb vagy, mint előtte! Most meg úgy beszélsz, mint egy félhulla… - vette észre barátnője levertségét a Hyuga.

- Igen, de ez nem olyan volt, mint egy tánc…

- Hanem? – sürgette a rózsaszín hajút Hinata, aki lassan unta már a fél perce tartó szünetet.

- Olyan volt, mint egy harc… küzdelem – mondta olyan érzéketlenül, hogy azt akár még az Uchiha is megirigyelhette volna.

- Akkor meg miért vagy ilyen hideg?! Komolyan, most még Sasuke-kunnál is sokkal szenvtelenebbül viselkedsz – mondta elborzadva a Hyuga, aki el sem tudta képzelni, hogy mégis mi történhetett mindig vidám barátnőjével, hogy ilyenné vált. Viszont utóbbi mondatával feltörte a jeget…

- Te csak ne hasonlíts engem ahhoz a baromhoz! – üvöltötte bele dühösen a telefonba, de erre csak egy kuncogást kapott válaszul.

- Üdv újra itthon, Sakura – nevetett bele Hinata a készülékbe, amitől Sakura is elkezdett mosolyogni. – De komolyan, mégis mi történt?

- Pff… tudod mit? Most túl fáradt vagyok, majd holnap elmesélem, oké? – vágott egy fintort.

- Ne fintorogj! – szólt rá a fekete hajú lány.

- De hát nem is látod, hogy fintorgok! – kiáltott fel döbbenten Sakura.

- De ismerlek! Na, akkor holnap! Nyugi Naruto-kun, mindjárt eszünk rament… Bocsi. Na szóval, szia! – köszönt el barátnőjétől, s Sakura még egy ideig ott ült az ágyán, a füléhez tartva a telefont.

Boldog volt, amiért volt egy ilyen barátnője, mint a Hyuga, aki ennyire ismerte őt, és akinek elmondhatta, mit is érez.

Most viszont támadt némi ellenérzése. Még maga sem tudta, mi is történt pontosan ma közte és Sasuke között, s valami tiltakozott benne, hogy ezt elmondja Hinatának. „Majd ha rájövök, mi volt ez az egész, akkor elmesélem neki!”- kötött kompromisszumot magával, így a lelkiismeretét is sikerült lecsendesítenie, amiért csak a féligazságot árulja el barátnőjének. Nem tudta pontosan, miért is olyan fontos ezt titokban tartani, mégsem akarta felfedni a dolgot. Egyszerűen nem akarta…

Másnap reggel az iskolába Sakura gondolataiba merülve érkezett, még az sem zavarta, hogy a helyén már ott állt Sasuke kocsija… észre sem vette. Becsengetésig nem találkozott senkivel, csak mikor belépett az osztályterembe, ahol a szokásos zsivaj fogadta. Odaült Hinata mellé, aki féltőn-kérdőn nézett legjobb barátnőjére, várva, hogy elmesélje, mi is történt tegnap. Viszont megkérdezni efelől már nem nyílt alkalma, mivel bejött Kakashi megtartani az első órát. Sakura egész végig nem szólt a Hyugához, hanem tekintetét végig osztályfőnökükre függesztette, mintha annyira izgatná a tananyag, de igazából egy szót sem értett az egészből, hanem továbbra is a tegnap történteken gondolkodott, amik egész éjjel nem hagyták aludni. Mindez nem kerülte el Hinata figyelmét, aki alig várta már, hogy vége legyen az órának, és kiszedhesse Sakurából, mi ütött belé.

És végül eljött a kicsengetés ideje is. A fekete hajú szokásával ellentétben nem teketóriázott sokat, hanem rögtön a tárgyra tért.

- Szóval mi történt tegnap közted és Sasuke-kun között? – kérdezte parancsolóan, ami elég furán hatott cincogó hangjával, de Sakura most nem különösebben foglalkozott ezzel.

- Már mondtam tegnap… az egész nem is olyan volt, mint egy tánc, hanem inkább mint valami harc… bizarr volt – mondta, de inkább kihagyta azt a részt, hogy milyen izgalmas is volt… legalábbis az első Paso Doble…

- És mitől vagy ki ennyire? – kérdezett tovább a Hyuga, aki érezte, hogy a barátnője elhallgat valamit előle.

- Olyan furcsa volt… annyira nem is voltunk szinkronban, bár a végére ez jobb lett… Ráadásul sokkolva vagyok a házuktól! – kiáltott a Haruno, aki örült, hogy végre talált egy témát, ami igaz is és kiválóan el lehet terelni vele a szót. – Olyan hatalmas, hogy az valami hihetetlen, mint valami palota! Ráadásul ugye egyedül él! Mégis honnan szerezhetett egy ilyen villát? – tette fel a költőinek szánt kérdést, ami szintén foglalkoztatta még mindig.

- Hn? Hát te nem tudod, Sakura? – nézett tágra nyílt szemekkel Hinata a lányra.

- Ezt meg hogy érted? Mit nem tudok? – nézett őszinte értetlenséggel padtársára.

- Hát hogy Sasuke-kun szülei kik is voltak…

- Várjunk csak! Te tudod? – nyílt tágra a Haruno szeme.

- Mindenki tudja… azt ne mondd, hogy annyira utálod Sasuke-kunt, hogy direkt nem kérdeztél felőle soha senkitől – lepődött meg Hinata.

- Háát… háháhá… nem, soha… - dörzsölgette a tarkóját Sakura, aki most az egyszer sajnálta, hogy amikor Sasukéról kezdtek beszélni körülötte, úgy, hogy az nem szidás volt, mindig elment gyorsan.

- Jellemző, csak te vagy ilyen makacs… - sóhajtott a Hyuga. – Sasuke-kun apja a Microsoftnál dolgozott, mint a fejlesztőcsoport vezetője, az anyja pedig a japán teavilág feje volt… - mesélte természetesen, mintha csak az időjárásról beszélgetne, viszont a Haruno szemei egyre inkább hasonlítottak két tányérhoz. – Képzelheted, hogy ebből aztán szép kis örökséget hagytak Sasuke-kunra…

- HOGY MI?!! EZ A ROHADÉK ILYEN GAZDAG?!!! – üvöltött Sakura, s dühében még a padjukat is feldöntötte. Egyszerűen hihetetlenül igazságtalannak tartotta, hogy az ellensége nemcsak jól néz ki, de még piszok gazdag is. Aztán viszont eszébe jutott, mikor a fiú elmesélte neki, hogy halt meg az egész családja, emlékezett a szomorúságra a szemében. Ezt ő is ismerte… És már nem is tartotta annyira szerencsésnek Sasukét… - Mindegy – sóhajtott egyet, s a feldöntött padot visszarakta a helyére.

Hinata egy ideig még nem szólt hozzá, de miután látta, hogy barátnője tényleg lenyugodott (és miután a döbbent osztálytársak visszamentek a helyükre), megszólította.

- Most, hogy már tudod az okot, miért olyan a háza, mint egy palota és ki is dühöngted magad emiatt… most már minden rendben? – kérdezte aggódva a Harunót, aki bambulásából rápillantott a barátnője, s elmosolyodva bólintott egyet.

Ezután viszont bejött a tanár, így csendben kellett maradniuk. Sakura most már szemmel láthatóan normálisan viselkedett, mosolygott, levelezett Hinatával. A Hyuga viszont még mindig aggódott miatta, mert észrevette, hogy a rózsaszín hajú tekintete gyakran elkalandozik egy-egy pillanatra, s ilyenkor őszinte értetlenség és némi félelem volt a szemében, amit aztán gyorsan eltüntetett, s mosolyogva fordult Hinatához. A lány tudta, hogy a Haruno eltitkol előle valamit, de nem akarta megkérdezni. Bármennyire is féltette barátnőjét, jobbnak látta, ha az magában elrendezi a dolgokat, ha már neki nem akarja elmondani, s ha ezzel megvan, majd úgyis elárulja, hogy mi bántotta.

Így telt a nap, míg a lányok nevetgélve elmentek ebédelni. Sakura kereste addig is a folyosón tekintetével Sasukét, de nem találta sehol, bár biztos volt benne, hogy itt van, rémlett neki, hogy látta az autóját. Pontosan nem is tudta, miért akar találkozni az Uchihával… talán mert abban reménykedett, hogy abban a két, sötét íriszben semmi furcsát nem talál, mintha tegnap nem is történt volna semmi…

Sasuke

Egész nap nem láttam Harunót, amit annyira nem is bánok. A tegnapi után…! Fogalmam sincs, hogy történhetett ilyesmi… Mégis miért tettem azt?

De nem is ez foglalkoztat leginkább, hanem az, hogy ezt miért nem tudom kiverni a fejemből? Jó, igen, szokatlan volt, nagyon is, de csak ennyi. Én még mindig utálom Sakurát, s tudom, hogy ő is engem… Akkor miért gondolkozok ezen az eseten ennyit? Ez a lány még akkor is idegesítő, ha nincs is itt…

Az ebédlőbe menet, viszont úgy tűnik, hogy elhagy a szerencsém, ugyanis Sakura jön nevetgélve Naruto kis barátnőjével. Cöh… úgy látszik, nagyon vidám. Szóval, ő túltette magát a tegnapi napon… Miért érzek emiatt haragot magamban? Mi bajom azzal, hogy ő már szemmel láthatóan el is felejtette?

Mégis, ökleimet összeszorítom, s próbálok nem ránézni, ahogy lassan elérem. De mikor már csak pár centire vagyok tőle, mégis rápillantok, olyan közömbös képpel, ami csak telik tőlem. Ő is felém fordul, az ajkán még az előző mosoly játszik, mikor a Hyugával nevettek. Pff… akkor tényleg ennyi?! Miért zavar?! Megvan! Miért van az, hogy ő előbb el tudta felejteni, mint én?!

Hirtelen iszonyatos haragra gerjedek, magam sem tudom, miért… Sakura… ezt nem úszod meg…

Pont most állok mellette, s a vállammal meglököm, így hátrál néhány lépést.

- Jobban is vigyázhatnál, Sasuke! – szól rám furcsa hangon, de én csak megvonom a vállam és gúnyosan elmosolyodok.

- Legközelebb talán ne állj az utamba – vetem oda foghegyről, de nem mozdulok. Túl jó és túl régen játszott játék ez.

- Kikerülhettél volna… - felel még mindig furcsa hangon, de most nem érdekel. Azt akarom, hogy szenvedjen…

- Mégis minek? Neked kellett volna kikerülnöd engem – válaszolok leereszkedően, s látom, hogy lassan kezd felmenni benne a pumpa. Helyes… ezzel a lánnyal szeretek veszekedni, nem azzal a fura hasonmással…

- Rohadék, mégis mit képzelsz magadról?! Hogy bármit megtehetsz?! – kezd dühbe gurulni, mire én gúnyosan elmosolyodok.

- Miért… nem? – nézek rá gonoszan.

- Hát marhára nem! Ez is… meg amit tegnap csináltál… nem volt hozzá jogod! - köpi a képembe, s nem vár sokat, próbál bevinni egy jobbegyenest, de én könnyedén kivédem.

- Mégis mire gondolsz? – kérdezem tőle, pedig pontosan tudom, mire gondol… ezek szerint ő sem felejtette el, akkor jó. Fogalmam sincs, miért, de ettől lenyugszok. Most viszont, ha már belekezdtünk a játékba, folytatnunk kell…

- Tudod te jól, hogy mire gondolok! Azt hiszed, csak úgy szívathatsz?! Mégis mi ütött beléd akkor?! – ordítja a képembe, s kérdésén és őszinteségén úgy megdöbbenek, hogy nem kapcsolok idejében, s a bal öklével már bevisz egy ütést, amivel megsebzi az arcom, s egy kis sebből vérezni kezdek. De nem törődök én ezzel, csak halkan felelek.

- Mi ütött belém? Nem tudom… És beléd mi ütött?! – kérdezek vissza, s most megragadom a torkánál fogva.

- … Nem tudom… - nyöszörgi, én pedig elengedem. Mégis mi volt ez már megint? Mi ez az őszinteségi roham, ami mostanában megrohan a közelében? Hisz, a fenébe is, már három éve folyamatosan utálom! Mégis mi ez most?

- Khm… nagyon szép kis dráma volt, le vagyok nyűgözve – szólal meg egy fagyos hang mellettünk, s csak ekkor veszem észre, hogy diákok tömege áll körülöttünk. Aki viszont az előbb megszólalt, Ibiki…

- Sensei… - szól félősen Sakura.

- Kezd elegem lenni belőletek, fogalmam sincs, hogy bírja Tsunade… Tudom már, miért is nem kérdezzük meg tőle? – mondja gonoszan, mire vágok egy fintort.

- Van jobb dolgunk is – morgom neki, s már mennék el, de egy kéz megállít, s Ibiki hangját közvetlen a fülem mellől hallom.

- Például fiatal lányokat terrorizálni? Persze a kishölgyet sem kell félteni, szépen bemosott neked… - mondja gúnyosan, én pedig haragosan felé fordulok, de Sakura megelőz.

- Na de… - kezdi el felháborodottan, de a tanár leinti.

- Elég, csend legyen! Mindketten, irány az igazgatói!