- Hova? - fordult hátra Sasuke, kérdőn tekintve a lányra, aki először meglepődött, majd egy halvány mosollyal az arcán követte a fiút, miközben nem győzött csodálkozni azon, hogy ma már másodjára boldog, amiért az Uchiha beleegyezett a társaságába…

A két fiatal lassan bandukolt egymás mellett, nem nézve a másikra és nem szólva egymáshoz. Elég kínosan érintette mindkettejüket ez az ügy, bár ezt csak Sakura mutatta ki. Sasuke rezzenéstelen arccal ment előre, gondolataiba mélyedve. Fogalmuk sem volt, mi fog kisülni ebből az egészből, mindenesetre remélték, hogy nem kapnak majd össze semmin, és a kávézó is megmarad. Pusztán a tanárok reménykedtek abban, hogy akár csak egy kicsit is kevésbé utálják majd egymást ezek után, de ők ketten nem hittek ebben. A céljuk az volt, hogy megtanulják minél tovább elviselni a másik társaságát és közelségét. Ha ez sikerül, az már fél sikerként fogható fel.

- Itt vagyunk – zökkentette ki gondolataiból a Haruno a fiút, aki követte a hangulatos kis kávézóba a lányt. Ott hosszú mérlegelés és megannyi sóhaj után végül hajlandóak voltak vállalni a kétszemélyes asztalt, bármily csábító is volt a hatszemélyes, ahol távolabb lehettek volna egymástól. Sajnálatukra a kávézóban rajtuk kívül csak egy öreg házaspár volt, akiknek a közelébe nem igazán szívesen ültek le. Pedig könnyebb lett volna, ha emberek között vannak: egyrészt jobban türtőztetik magukat akkor, másrészt legalább nem éreznék úgy, hogy kettesben maradtak (az öregeket nem igazán számították bele).

Végül aztán leültek egy távoli asztalhoz a sarokban, egymással szemben, s csendben várták a pincérnőt. Míg az meg nem érkezett, próbáltak nem a másikra nézni, ami elég nehezen ment. Mire odaért a kiszolgáló lány, már megint farkasszemet néztek, a levegő csak úgy szikrázott… de nem épp pozitív értelemben. A pincérnő köhintett egy aprót, mire azok végre észrevették őt, s mindketten felé fordultak.

- Elnézést, mit… hozhatok? – kérdezte, de a mondat közepén elállt a szava, mert ekkor megpillantotta Sasukét. Ő csak lemondóan sóhajtott egyet, majd rideg hangon közölte:

- Egy feketekávét, cukor nélkül – mondta, mire a nőnek egy pillanatra elállt a lélegzete, majd hihetetlen sebességgel körmölni kezdett.

- Máris hozom – szaladt volna el a pincérlány, Sakuráról teljesen megfeledkezve, aki egy rövid időre tátott szájjal meredt a lányra felháborodásában, majd arca a dühtől vörösre színeződött. De mielőtt jól leoszthatta volna, olyasmi történt, amire nem számított.

- Nem vagyok egyedül – hangzott Sasuke jegesen csengő hangja, mire a pincérlány szájlebiggyesztve, kényszeredetten a Harunóhoz fordult, aki viszont döbbentségében megszólalni sem tudott, majd erőtlenül kinyögte:

- Egy cappucinót… - hebegte, mire a pincérnő elment, de Sakura még mindig kitágult szemekkel meredt Sasukéra, aki felvont szemöldökkel nézett vissza rá.

- Cöh… most mi van? – kérdezte cseppet sem udvariasan.

- Te… tettél… valamit… értem?

- Hn… nem érted tettem, baka. Egyszerűen csak utálom az ilyen libákat – vonta meg a vállát az Uchiha.

- Pff… azt hittem pont erre a fajtára buksz… - jegyezte meg a Haruno elég gúnyosan, de Sasuke csak gonoszan elmosolyodott.

- Nem gondolod, hogyha így lenne, akkor téged is bírnálak? – kérdezte, mire persze Sakurában szokás szerint felment a pumpa.

- Te csak ne merészelj engem ilyenekkel összehasonlítani! Nem gondolod, hogyha én is ilyen felszínes lennék és csak a pofikádat nézném, akkor talán nem is utálnálak?! – gesztikulált hevesen, majdnem felborítva dühében az asztalra helyezett virágcsokrot.

- Szóval szerinted helyes vagyok? – kérdezett vissza az Uchiha maró gúnnyal, mire a lánynak is elállt a szava hirtelen, de gyorsan válaszolt.

- Én ezt egy szóval sem említettem! Én csak nem utálok senkit a külseje miatt – húzta fel az orrát és fordította oldalra a fejét. Utált hazudni, és nem is ment neki túl jól, pláne, ha Sasukéról volt szó, mert neki soha sem hazudott, mindig kimondta kerek-perec a véleményét róla. Nem szívesen ismerte be, de talán még sosem lódított ekkorát. És azt is utálta, hogy a fiú tényleg jól nézett ki. Ha nem ismerte volna és csak az utcán látja… valószínűleg neki is megtetszett volna…

- Cöh… na persze… - dörmögte az orra alatt Sasuke, aki kapásból látta, hogy a Haruno hazudik, elég jól ismerte már ahhoz. Őt magát igazából abszolút nem érdekelte a külső, és ha nem utálta volna Sakurát, talán még értékelte is volna, hogy valaki végre a felszín alá néz.

- Valami bajod van?! – kiabált rá Sakura, akit nagyon felidegesített, hogy az Uchiha átlát rajta, hogy tudja, igenis helyesnek találja őt. És még az is eszébe jutott, hogy tartozik a fiúnak, amiért az belement az együtt táncolásba. Szinte már bánta ezt az egészet. Nem akarta a fiúval tölteni az idejét, nem akart tudni róla. De aztán megint eszébe jutott Tsunade feltétele és az anyjának tett ígéret, ami mindennél fontosabb volt számára… még a gyűlöleténél is.

- Neked mi bajod?! – kezdett most már dühbe gurulni Sasuke is, aki nem bírta a lány idegesítő rikácsolását.

- … Semmi… - hajtotta le csendesen a fejét Sakura, s a fiú nem tudta mire vélni ezt a hirtelen bekövetkezett hangulatváltozást. Sokáig maradtak így, néma csendben, közben a pincérlány is kihozta a rendelt italokat, s magát riszálva, még kényes hangon megkérdezte Sasukétól, hogy hozhat-e neki még valamit.

- Nem – hangzott az egyértelmű válasz megfejthetetlen hangnemben, mire a felszolgálónak elment a kedve a további próbálkozástól és inkább elment.

Sasuke

Cöh… ebbe meg mi ütött? Tiszta depisnek néz ki… bár nem csodálom, inkább az a furcsa, hogy én a történtek után még nem vagyok az. Még mindig nem hiszem el, hogy ezt kell csinálnunk… Nem bírom elviselni ezt a folytonos hisztit, amit levág. Bárcsak néma lenne… akkor komolyan, nem is utálnám… annyira.

De tényleg mi a baja? Az előbb tökre úgy nézett még ki, mint aki mindjárt azt mondja: „Na jó, hagyjuk abba, ennek nincs értelme”, csak sokkal dühösebb formában… és én készségesen belementem volna… De aztán…

Hirtelen eszembe jut, amit Naruto mondott nekem Sakura anyjáról, meg az ígéretéről. Úgy tűnik, nagyon fontos volt neki… bár meg tudom érteni, milyen elveszteni valakit…

És eszembe jut az is, amit Tsunade mondott még ennek az egész ügynek az elején:

„A szüleid nagyon büszkék lennének rád”

Szemét egy nőszemély, hogy ilyesmivel hozakodik elő… de igaza van. Szégyen lenne, hogyha nem tudnék felérni a szüleimhez… vagy a bátyámhoz, aki mindenki közül a legjobb volt… Túl kell, túl akarom és túl is fogom őket szárnyalni… Márpedig ehhez szükséges lesz együttdolgoznom Sakurával, más szóba sem jöhet. Azt hiszem, itt az ideje kiteríteni a lapokat.

- Beszéljünk őszintén – kezdem el, amivel valószínűleg alaposan meglepem, mert még depressziós mélabújából is zavarodottan, de rám emeli tekintetét.

- Mire gondolsz? – kérdez vissza értetlenül, látszik, hogy egy másik bolygón jár most… talán ott, ahonnan jött…

- A versenyről… Meg fogom nyerni, senki nem állhat az utamba… te sem. Szar ügy, de tényleg össze kell fognunk… - közlöm vele a nyilvánvaló, de eddig ki nem mondott tényt.

- Ahogy Shikamaru mondaná: ez olyan kellemetlen – sóhajt egy nagyot, majd belekortyol az italába. Így egészen úgy fest, mint egy kismacska… nevetséges…

- Hn… igen az – egyezek bele, mire halkan kuncog. Ez most komoly? Kezd megváltozni… még rosszabb irányba…

- De hála neked, ez nem lesz könnyű…

- Még hogy nekem? Te vagy az, aki folyton hisztizik – mondom meg neki az igazat.

- És te vagy az, aki mindent elcsesz…

- Egyszer már kérdeztem… minden hibádat rám akarod kenni? – kérdezem tőle gúnyosan.

- Mintha volna olyan… na mindegy, hagyjuk ezt, mert megint csak veszekedni fogunk… mit tegyünk? – kérdezi kétségbeesetten, s most kivételesen nem tudom a választ…

Sakura

Halálosan komolyan kérdezem, hogy most mi legyen, mert fogalmam sincs, mivel lehetne megszüntetni az undorunkat, hogy egymáshoz érjünk… Mert ez itt a legnagyobb probléma… azok a kis szikrák, amiktől szinte már fáj hozzáérni… És igazából nem is tudunk semmit a másikról… ismerjük egymás rossz énjét, azt nagyon is jól… de mi van a jó énnel? Mármint az enyémmel, mert neki nyilván nincs olyan… vagy pont a hozzáállásom miatt nem látom meg? Egyáltalán… mi történik velem? Miért akarom megismerni igazán Sasukét? Persze a válasz egyértelmű, a győzelem miatt, amit akkor tudunk megszerezni, ha összedolgozunk, ami könnyebb, ha bírjuk egymást, amihez nem árt ismerni a másikat… ettől az okfejtéstől megfájdul a fejem…

Ránézek Sasukéra, persze semmit nem bírok kihámozni a tekintetéből. Ezt is utálom benne, hogy lehet valaki ennyire jeges? Szinte fázok mellette… Ő engem vizslat, s mikor tekintetünk megint találkozik, újra jönnek a szikrák… Már megszokhattam volna, de… ezt nem lehet…

Ahogy Uchihára nézek, előtör belőlem egy kérdés: egy ilyen jeges ember miért kezd el egyáltalán táncolni? Ráadásul miért pont a latin táncot választja, ami a legtüzesebb mind közül? Bár most a próbán volt alkalmam látni, hogy nagyon is van benne tűz, csak másfajta, mint bennem… de akkor is. Ez a kérdés nem hagy nyugodni, és mivel úgyis jobban meg kell ismernünk egymást…

- Öhm, Sasuke… te miért kezdtél el táncolni? – kérdezem, mire egy nagyon picit összehúzza a szemöldökét, de nem válaszol. Hosszú hallgatása után rájövök, hogy már valószínűleg nem is fog, így tovább próbálkozok. – Figyelj, bármilyen szörnyű is, de meg kéne ismernünk egymás pozitív tulajdonságait is, feltéve, hogy neked van olyan… Jobban meg kell ismernünk egymást… sajnos…

- Cöh… más az ismerkedést a „Mi a kedvenc színed?”-del kezdi… - morogja az orra alatt, majd megint hallgat.

- Jó, neked mi a kedvenc színed?

- Közöd?

- Bakker, te nem akarod megnyerni azt a rohadt versenyt?! – csattanok fel, egyszerűen felháborító a nemtörődömsége.

- Sötétkék és fekete… - Most aztán meglepődtem…

- Jó, nekem a rózsaszín és a vörös – tekintetéből látom, hogy ő is „meglepődött”. – Szóval, miért is kezdtél el táncolni? – teszem fel újra a kérdést, amit újabb hallgatás követ. Már épp leszidnám, hogy mi a fenét képzel magáról, szerinte egyedül is meg tud nyerni egy társastáncversenyt, meg ilyenek, de akkor megszólal.

- A szüleim bajnokok voltak… kiskoromban szerettem nézni, ahogy táncolnak… majd ahogy a bátyám a nyomdokukba lép…

- Neked van bátyád? – meresztek rá nagy szemeket. Ezt eddig nem is tudtam… Bár belegondolva, igazából semmit sem tudok Sasuke családi hátteréről…

- Itachi… ő volt a legjobb testvér… - mondja mindezt érzelemmentes hangon, de elfordított tekintete mutatja, hogy ez most mélyen érinti. Várjunk csak…

- Volt? – kérdezek rá a múlt időre. Csak nem…?

- Meghalt hét éves koromban… a szüleimmel együtt… - mondja síri hangon, amitől kiráz a hideg.

- Öhm, sajnálom, én nem akartam…

- Sajnáld is… - vált vissza a régibe, innen tudom, hogy valamelyest megnyugodott. Akkor most már tudom, miért ilyen udvariatlan… nem volt kitől tanulnia…

- De… hogy? Ilyen fiatalon… hogy? – kérdezem, de direkt nem mondom ki a „meghaltak” szót. Nagyon nem bírom Sasukét, de ilyesmivel sosem szórakoznék, mert tudom, hogy fáj…

- Autóbaleset… Az egész család elment volna ünnepelni Itachi egyik győzelmét, mikor szembejött egy kamion… frontális ütközés volt… a szüleim azonnal, a helyszínen meghaltak, Itachi pedig nem kapott idejében orvosi ellátást… csak én éltem túl… - mondja színtelen hangon, távolba meredő tekintettel, ahogy visszaidézi a szörnyű emléket… talán most először az életemben, igazán sajnálom Sasukét. Ez még rosszabb, mint ami velem történt…

- Ez szörnyű… - suttogom magam elé, a könnyeimet pedig visszatartom. Nem akarom, hogy pont ő gyengének lásson.

- Fel akarok érni hozzájuk. Azt akarom, hogy mikor viszontlátom őket, méltón állhassak melléjük – mondja feléledt hangon, szinte már lázas izgalomban. Még sosem láttam ilyennek, úgy tűnik az emlék megfosztotta önuralmától. Egy másodpercre. Aztán összeszedte magát, és komoran bámult ki az ablakon, ahol időközben eleredt az eső. Az első eset, hogy bepillanthattam Uchiha Sasuke érzelmeibe, a színfalak mögé, s bevallom, így már sokkal könnyebb megérteni, miért is ilyen rideg és elutasító mindenkivel szemben… Hát erre azért nem számítottam…

- Te jössz – zökkent ki mély hangjával a gondolataimból, s hirtelen nem is értem, mire gondol.

- Hmm?

- Te miért kezdted el? Én elmondtam mindent, te jössz – nyomja meg az utolsó két szót.

Sasuke

Komolyan, hogy lehettem ilyen idióta? Ezt még Naruto is megirigyelhetné… így elmondani mindent… Aztán meg majd felhasználja ellenem…

De így legalább sikerül elérnem, hogy ő is őszinte legyen, mert kicsit kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen izgő-mozgó, örökké vidám ember miért pont táncra adja a fejét…

- Az én családomban senki sem táncolt… vagyis állítólag a nagyanyám tánctanár volt, de őt már nem ismerhettem… Egyszer, úgy nyolc éves lehettem, mikor a szüleimmel elmentünk egy latin táncversenyre. Rögtön magával ragadott… annyira tetszett a nők kecses mozgása, a gyönyörű ruháik, s a férfiak, ahogy vezették őket… Egy új világ nyílt meg akkor számomra, s én mindenképp a részese akartam lenni. A szüleim támogattak, különösen az édesanyám, aki minden előadásomra eljött egészen egy évvel ezelőttig…

- Amikor is meghalt… - szólok közbe csak úgy magamnak, összerakva a részleteket, amiket ismerek, de úgy tűnik, Sakura meghallotta.

- Honnan tudod? – néz rám tágra nyílt, értetlen szemekkel. Hn… meg se kérdezte Dobétól, hogy sikerült rávennie erre az egészre? Azt gondolta, hogy Naruto szavára rögtön ugrottam… Cöh… még nem ismer…

- Naruto mondta a múltkor…

- Hogy mi?! Akkor ezzel vett rá…? Amikor én kérdeztem, csak arra a nyavalyás ramenjére tudott emlékezni! – kezdett el dühöngeni megint, de ehhez most igazán nincs kedvem.

- Mindegy. A lényeg, hogy mondta, hogy tettél neki valami ígéretet, ezért ragaszkodsz annyira a sulihoz vagy mi… - mondom neki félvállról, mire újra felveszi a történet fonalát.

- Kiderült, hogy már régóta rákos beteg volt, csak nem akarta nekem elmondani, hogy el ne keserítsen… Minden fájdalma ellenére, mikor együtt voltunk, mosolyt erőltetett az arcára… Akkor kezdett feltűnni, mikor már nem járt el a fellépésekre. Azelőtt mindig jött. Akkor… akkor megvádoltam, hogy nem is érdekli, mi van velem, és dühösen otthagytam és másnapig le sem dugtam a képem… Következő nap a mentő szirénájára ébredtem, anyámat bevitték a kórházba. Ahogy tudtam, rohantam be, apámat ott találtam, magába roskadva. Berohantam anyámhoz, aki ott feküdt csövekhez kötözve, kopaszon a kemoterápiától, soványan, de mikor meglátott elmosolyodott – ennél a pontnál könnyek gyűlnek a szemébe, de gyorsan letörli őket és elfordítja a fejét. – Gyorsan bocsánatot kértem tőle, mire ő csak szomorúan mosolygott, és azt mondta, hogy soha ne adjak fel semmit, és amit elkezdtem, azt fejezzem is be… Ezért akarok mindenképp maradni a suliban, bár gondolom, Naruto ezt már elmondta… - mosolyodik el most ő szomorúan.

- Hn… - hümmögök egyet. – De ha mindez csak egy éve történt, akkor miért vagy olyan… idegesítően vidám egyfolytában? – kérdezem, mire felnevet. Valami vicceset mondtam?

- Azért, mert egyrészt az mégiscsak megnyugtató érzés, hogy még idejében kibékültem vele, valamint azért, mert bármennyire is szeretné az ember, az élet nem áll le. Folytatni kell, küzdeni és mosolyogni arra, ami szembejön velünk… Ezt tanította nekem anya… - fejezi be a végén egy lágy mosollyal.

Hmm… érdekes ötlet… És furcsa… ő tovább tudott lépni és a jövő felé tekint… Én miért élek még mindig a múltban? Meg kell hagyni, elég kemény szembesítés most ez… Bár én sokkal többet vesztettem, és mivel jóval fiatalabb voltam, nagyobb megrázkódtatást szenvedtem el, mint ő. Neki akkor is könnyebb, mint nekem…

De attól még… igaza van…

Ezek után sokáig csendben ültek a kávézóban, csak az új vendégek, a kávégép zaja és az eső kopogása törte meg a csendet, de ők ebből semmit sem hallottak. Elmerültek a gondolataikban, zavartan állapították meg, hogy most olyanba avatták be a másikat, amire még csak nagyon kevesen vethettek pillantást. Meglepődve fogadták a tényt, hogy most már valamivel képesek jobban megérteni a másikat. Különösen Sasuke szembesült egy olyan igazsággal, amiről eddig nem volt hajlandó tudomást venni, s ez sok gondolatot ébresztett benne.

Mire felocsúdtak, már az eső is elállt. Sasuke intett a pincérnőnek, hogy hozza a számlát. Mikor az odaért, közölte az árat, s mind a ketten kivették a megfelelő összeget a tárcájukból.

- Én fizetek – szólt ellentmondást nem tűrően Sasuke, s már nyújtotta is a pénzt, de Sakura nem hagyta magát.

- Nem, én fizetek, mivel az én ötletem volt – mondta parancsolóan, és ő is odanyújtotta a pénzt.

- De én vagyok a férfi, én fizetek.

- Csak szeretnél az lenni, különben is, ne legyél ilyen hímsoviniszta – húzta fel az orrát a lány.

- Nem vagyok az, de akkor is én fizetek – közölte Sasuke, s Sakura már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de a pincérlány eléggé unta már a vitát és közbeszólt.

- Mi lenne, ha közösen fizetnétek? – kérdezte idegesen, mert a többi vendég is várta a kiszolgálást. Erre a kérdésre viszont ketten összenéztek némi csodálkozással a tekintetükben. Ez még eszükbe sem jutott… Ahogy egymás szemébe néztek, megértettek valamit. A táncban is ezt csinálták. Mind a kettő maga akarta irányítani az egészet, nem hagyta a másikat. De ha közösen összefognak…

- Rendben – sóhajtott egyet Sakura, majd halványan elmosolyodott és odaadta a pénz felét Sasukénak, aki összedobta az összeget és odaadta végre a kiszolgálónak, aki lefáradtan, de végre távozhatott.

Ketten kisétáltak a kávézóból, majd egy darabig még egy irányba mentek, de aztán elváltak útjaik. A kereszteződésnél megálltak, egymás felé fordultak és mélyen egymás szemébe néztek. Aztán Sakura megszólalt.

- Összefogunk a győzelemért? – nyújtotta a kezét Sasuke felé, aki egy darabig habozott, de aztán megrázta a Haruno jobbját.

- Hn… áll az alku… - tartotta még mindig a kezében a lány kezét, de aztán nem bírták tovább és elengedték egymást.

- Jó… akkor szia – köszönt volna el gyorsan Sakura, aki látott valamit a fiú szemében, amit nem akart látni.

- Várj csak… - szólt utána Sasuke, mire a lány kényszeredetten megállt.

- Hmm? Mi az? – kérdezte, mire az Uchiha gúnyosan elmosolyodott.

- Ugye tudod, hogy jössz nekem? – kérdezett vissza, mire Sakura hátán felállt a szőr. – Ki is találtam számodra valamit… - „Jaj, csak ezt ne” – nyelt nagyot a lány remegve, mert eléggé ismerte Sasukét ahhoz, hogy tudja, a fiú meglepően kreatív tud lenni, ha akar…