Sakura

Hát Sasukénak nagyon furán áll ez a mézes-mázos hangnem, az már tuti. A baj csak az, hogy látszik a szemén, legszívesebben most rögtön megszabadulna a pasitól. Hálás a kis drága…

- Ó, hát ilyen szörnyű a helyzetetek, señorita?! – kiált fel szenvedélyesen Rod. Muszáj mindig így hívnia? Idegesít… Bakker, kezdek olyan lenni, mint Sasuke! – Rendben van! Rám számíthattok! Megkaptok mindent, amire szükségetek van! … De van egy feltételem… - teszi hozzá egy kis szünet után. Hn? Mégis mit akarhat? Mi úgyse tudunk adni neki semmit.

- Mit akarsz? – sziszegi az Uchiha megvillogtatva eredeti személyiségét, de Rod fel se veszi, hanem csillogó szemmel mered rám… Ugye nem…?!

- Én… veletek akarok menni! – hadarja el gyorsan, s várja a reakciónkat. Kell egy kis idő, amíg eljut az agyamig… Hogy mi? Bár ez még mindig jobb, mint amire, khm… gondoltam…

- Háháháhá, ez nagyon vicces volt Rod-senpai, majdnem bevettem! – kacag fel Naruto, és majdnem gurul a nevetéstől. Ettől kellőképpen felocsúdok, és Sasukéval eléggé jelentőségteljesen nézünk rá ahhoz, hogy végre abbahagyja. – Ööö… te ezt most komolyan mondtad? – néz rá nagy szemekkel a peruira.

- Hát persze! El akarom kísérni a señoritát az úton! – válaszol hevesen. Na nem, az teljességgel kizárt. Nem akarom, hogy ez a perverz, régészmániás fickó velem legyen… ki tudja, mivel próbálkozna? Az egyetlen pozitívum, amit el tudok róla mondani, az a gyűjteménye.

- Na ne viccelj! Nem mondom, jó bulinak tűnik a dolog, de bármikor eltűnhet az esőerdőben a ramen! Ez komoly, ne vedd félvállról, Rod-senpai! – mondja Naruto fontoskodva, és abszolút nem érdekli, hogy lassan tenger lesz ettől a sok vízcsepptől…

- Bár lehet, hogy Naruto nem a legmegfelelőbben fejezte ki, de tényleg nem lenne jó, ha jönnél… - bizonygatom én is, mire a fickó hitetlen fejet vág.

- De miért nem?! Lehetnék akár az idegenvezetőtök, vagy a tolmácsotok!

- A… munkádat sem tudnád végezni, valamint Sasuke tud spanyolul, és a térképen eltájékozódunk magunk is – folytatom, de úgy tűnik, nagyon akar jönni.

- Carramba! Senki nem ismeri olyan jól az esőerdőt, mint egy helyi! A munkámat az asszony majd átveszi, nagyon jól ért hozzá! Valamint… Sasuke-san eléggé hibásan beszéli a nyelvet… - teszi hozzá győzelmes mosollyal, mire belőlem és Narutóból is kipukkan a nevetés, az említett pedig elkomorul. Ó, csak nem sebet ejtettek azon a hatalmas egóján? Hirtelen ott terem Rod előtt, s megfogja a gallérjánál fogva.

- Épp elég jól tudok spanyolul ahhoz, hogy megértsenek. Nincs szükségünk rád – jön ki teljesen a sodrából, hihetetlenül félelmetesen néz ki, és örülök, hogy nem én vagyok dühének a célpontja… Ezt viszont nem hagyhatom, a végén még kihagyjuk ezt a remek alkalmat a felszerelésszerzésre.

- Bocsáss meg, Rod. Sasukét kicsit hamar kapják el az indulatai, de hát ilyen helyzetben, mint a miénk… - kezdem el elcsukló hangon, miközben odamegyek hozzájuk és lefejtem az Uchiha kezét a peruiról, majd magam mögé húzom. – Bár nem lehetne elmondani neked, de kényszerítesz rá, hogy eláruljuk, miért is nem jöhetsz velünk – mondom, szememben megjelenik pár könnycsepp.

- Mi a baj, Sakura-san? – szólít végre a nevemen, már ezért megéri színészkedni. De folytassuk.

- Olyan nehéz! – fakadok ki, és fájdalmas arccal nézek Rodra. – Mindig utolérnek és alig tudunk elmenekülni előlük!

- Ki elől? – fogja meg Rod a kezemet, s az ő szemében is megjelenik pár könnycsepp.

- Orochimaru elől… ha megtudná, hogy te is ott vagy, megölne mindnyájunkat! – kiáltok fel szenvedélyesen, s azt már csak magamban teszem hozzá, hogy eddig is folyamatosan próbált megölni, csak sose jött neki össze.

- Így igaz… márpedig nem hagyhatjuk, hogy egy olyan nagyszerű lány, mint Sakura meghaljon… igaz? – kontrázik rá Sasuke is, immár lenyugodva. Bár tudom, hogy csak a hatás kedvéért mondta, de még egy bók tőle… Wow…

- Bocsáss meg, señorita, én ezt nem tudtam! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! – ordít Rod megindultan. Hát ez jobban sikerült, mint gondoltam. – Bár el nem kísérhetlek, de mindent megadok, hogy a lehető legbiztonságosabb lehessen az utatok!

Bingó.

- Ó, megtennéd? – kérdezek vissza, de már alig bírom visszafojtani a nevetésemet.

- Érted bármikor, señorita! – válaszolja, én pedig hátranézek a többiekre, akik elégedetten mosolyognak. Végre! Végre tehettem valamit a csapatért!

- Most, hogy ezt megdumáltuk, Rod-senpai… nem ebédelhetnénk? – kérdezi Naruto (ki más?), és az egész megkoronázásaként jó hangosan megkordul a gyomra. Fú, végre van alkalmam kinevetni magam…

- Hahahaha, Naruto, hogy te mindig a hasadra gondolsz, hahahaha! – nevetek, mint egy idióta, olyan boldog vagyok a sikertől, és attól, hogy végre tényleg segíthettem a fiúknak, de elég furcsán bámulnak rám, így inkább abbahagyom. – Most mi van? – vágok tettetett durcis képet.

- Még a nevetésed is idegesítő… - jegyzi meg lovagom. Ó, már megint ez a kedvesség!

Sasuke

Idegesítően jó hallgatni… - teszem hozzá magamban. Látom rajta, hogy elcsügged egy kicsit, de jobb, ha hozzászokik. Én úgysem foglalkozok vele, ne is tápláljon felesleges reményeket…

- Még elég korán van, csupán egy óra – vakargatja az állát Rodrigo. Máris egy óra lenne? Jó gyorsan eltelt az idő. – Ti Japánban ilyen korán szoktatok ebédelni?

- Ó, igen, sokszor még ennél is korábban – vág jelentőségteljes pofát Dobe, mire Rod összecsapja a tenyerét.

- Hát jó, legyen! Akkor ebédeljünk! – mondja, s kimegy a titkos helyiségből, mi pedig követjük. Visszamegyünk a konyhába, ahol egy csettintésre vár az ebéd. Gyorsan megesszük, miközben Naruto és Rod vígan cseverészik, bár a fickó inkább Sakurához intézi a szavait, csak Dobe válaszol helyette, engem meg Rod felesége nem hagy békén. Már hozzászoktam a nők rajongásához… na de egy kövér, negyvenes éveiben járó, házsártos perui asszony? Ezt még én sem gondoltam volna…

Ebéd után, olyan négy óra körül Rod elvonul sziesztázni, miután ad nekünk egy kis pénzt, hogy nézzünk körül. El is megyünk a városba, és mivel délután van, alig vannak az utcákon, ami jó, utálom a tömeget. Végignézve a helységet, eléggé lepukkant kis városnak tűnik. A házak nagy része eléggé kezdetleges, és így napfényben még inkább kitűnik, hogy Rod mennyire gazdag. Elég nagy gengszter lehet a pasi…

Még egy ideig nézelődünk, aztán Naruto megszólal.

- Én szerintem visszamegyek Rod-senpaihoz, megint megéheztem, és nincs nyitva semmi! – kezd el nyavalyogni, mint egy kisgyerek. Egek!

- Jó, akkor menjünk vissza – mosolyog rá Sakura, de Naruto elkezd hadonászni.

- Ne, ti ne gyertek! Úgy értem… Rod azt mondta, van egy nagyon szép hely a város nyugati részén. Most nem tudok elmenni, de ti menjetek és… térképezzétek fel nekem azt a helyet! – magyarázza hevesen. Azt hiszem, megárt neki a Roddal való kapcsolat…

Vajon miért akarja, hogy Sakurával egyedül maradjak? Bár… tőlem feltérképezhetjük azt a helyet, úgysincs jobb dolgunk, mivel még nem lett összeszedve a megfelelő felszerelés.

- Tőlem – vonom meg a vállam, és elindulok a megadott irányba.

- Akkor majd később találkozunk! – hallom még Dobe hangját, s ezen nagyon hallatszik, hogy nevet. Cöh…

Sakura egy kis idő után mellém csapódik, és csendben haladunk az úton. Elég feszült a légkör, még nem is nagyon volt, hogy így kettesben maradtunk volna. Az edzések alkalmával általában Naruto is ott volt, ha meg nem, akkor is a gyakorlás hevében könnyebb volt beszélgetni… Még akkor maradtunk így, amikor az a rohadék Neji elkapott minket, amikor ez az egész színjáték elkezdődött. Ha jól emlékszem, kérdezett a gyerekkoromról… azóta pedig hallott már felriadni is… Tud a múltamról… vajon mit gondol róla? Amilyen, biztos sajnál… mintha nekem szükségem lenne a szánalmára. Nincs szükségem semmire… és senkire…

- Szerinted mikor tudunk tovább indulni? – kezdeményez beszélgetést Sakura, de hallom a hangján, hogy zavarban van.

- Ha rajtam múlik, már ma éjszaka – felelem szűkszavúan.

- Ilyen korán? Miért? – biggyeszti le az ajkát. De éd- … semmi.  

- Nejiék valószínűleg tudják, hogy ebben a városban vagyunk… eddig is mindig tudtak követni. Ha az éj leple alatt elosonunk, akkor talán nem veszik észre a távozásunkat – magyarázom, mire ő elgondolkodó fejet vág.

- Asszem, igazad van… Huh, kár. Úgy szerettem volna csak még egyszer ágyban aludni! – mondja csalódottan, mire nekem megjelenik egy apró mosoly a szám sarkában, amit gyorsan átalakítok gúnyossá.

- Cöh…

- De… - szólal meg egy kis idő után. – Ha úgyis mindig tudják, hogy hol vagyunk, akkor miért ne mehetnénk terepjáróval? Ha azzal éjszaka elslisszolnánk, reggel már csak bottal üthetnék a nyomunkat, és az is eltarthat egy ideig, míg ők szereznek kocsit – magyarázza, s magamban el kell ismernem, hogy egész okos.

- De a nyom alapján könnyen megtalálnának – válaszolom ellenvetésként.

- Figyelj, eddig is mindig megtaláltak, te mondtad, emlékszel? Ha megint ránk lelnek, abban nem lesz semmi új, viszont így gyorsabban tudunk haladni és nem is fáradunk el – feleli mosolyogva, tudja, hogy igaza van.

- Cöh… ki volt fáradt? – kérdezek vissza gúnyosan mosolyogva, mire nevetve oldalba bök.

Innentől kezdve beindul a beszélgetés, mint edzéseken, azt leszámítva, hogy most nem gyakorlunk. Hát, inkább csak ő beszél, én meg hallgatom. Egész… kellemes. Furcsa, de meglepően jól érzem magam vele, még akkor is, ha ennyire idegesítő és túl sokat beszél.

Nem telik sok időbe, gyorsan odaérünk arra a helyre, amiről Naruto beszélt. Ez… szép…

Csak most látjuk, hogy ez a város egy sziklaszirten fekszik, aminek szélén állunk. Kilátás nyílik az esőerdő egy nagyobb területére, látszik az Amazonas áradata is, az állatok hangja, ahelyett, hogy zavarnának, mint általában, most szinte zeneként szól. S mindez a lemenő nap fényében…

Sakurára pillantok, aki megigézve bámulja a tájat, szeme csillog a csodálattól. Pedig ami igazán csodás, az ő maga… Ahogy a napfény narancsra festi a haját, bőrének arany színt kölcsönöz, s egész lényét még inkább megvidámítja…

- Ez gyönyörű – suttogja.

- Igen… az – mondom még mindig őrá tekintve, de aztán észbe kapok, s visszafordulok a kilátás felé, ami az előző látvány után valahogy elvesztette a varázsát. Megpillantok a Sakura melletti bokron egy vörös rózsaszálat, s hogy eltereljem a gondolataimat, megkérdezem, amire már egyébként is kíváncsi vagyok.

- Amúgy… - töröm meg a csendet, és smaragdszemeivel rám néz. – Miért hívják azt a követ La muerte de la Rosának?

Először enyhén meglepett hangot hallat, majd elmosolyodik.

- Azt hittem, hogy ismered a legendát, ha már egyszer, ki tudja, miért, keresed a követ – jegyzi meg egy kis éllel a „ki tudja, miért” résznél, de eleresztem a fülem mellett.

- Tudom, hogy valami hataloméhes indián megölte a lányát, elégette a szívét, az meg kővé változott… a legenda szerint, bár szerintem ez baromság – jegyzem még meg a végén, mert ez a sztori tényleg olyan, mint egy mese. Mivel az.

- Hn… ki tudja? Mindenesetre ezek szerint ismered.

- Szóval miért is adták neki ezt a csicsás nevet?

- A lány, Umgabug lányának a rózsa volt a kedvenc virága… Állítólag, mikor megtalálták a követ, akörül vörös rózsaszirmok voltak, mintegy siratva a lányt… - mondja halkan, de nekem egy dolog még szöget üt a fejemben.

- És akkor miért spanyol neve van?

- Miután az inkák leigázták a haurikat, ők vitték tovább a titkot, majd miután jöttek a spanyolok, ők is megtudták ezt, és átfordították a kő nevét a nyelvükre. Ez fontos, mert nélkülük senki sem tudna a kő létezéséről – magyarázza. – Persze lehet, hogy az emberiség jobban járna nélküle… - teszi még hozzá keserűen, s teljes mértékben osztom ezt a véleményt. Ha nem lenne ez a nyamvadt kő, Itachinak sosem esett volna bántódása! Igaz, Sakurát sem ismerném…

- Cöh… ez az egész mekkora hülyeség - jegyzem meg cinikusan.

- Hát tényleg annak hangzik – nevet Pinky. – Persze ez csak egyesek véleménye. Mások azt mondják, azért ez a kő neve, mert a lányt a szerelme szolgáltatta ki az apjának, így meghalt a szerelmük, aminek a rózsa is lehet a jelképe… - folytatja elhaló hangon. Szerelem, mi?

- Hn…

- Végül is, nem számít. A lényeg az, hogy minél előbb megszerezzük – mosolyog rám, s ebben a mosolyban annyi bizalom és annyi remény van, hogy nem bírok ránézni, inkább elfordítom a fejem. Vajon képes lesz majd valaha megbocsátani nekem?

- Ja…

Jobb, ha minél távolabb maradok tőle… Úgy kevésbé fog fájni neki…

- Szerintem menjünk vissza – kezd el húzni a kezemnél fogva.

- … Jó…

Naruto

- Carramba! Mikor érnek már vissza?! Mi van, ha bántalmazza a señoritát?! Annak a Sasukénak még a szeme sem áll jól, biztos, hogy megbízható?! – ordibál nekem Rod-senpai, pedig nem vagyok süket. Hihetetlen, hányszor kell még neki elmagyaráznom, hogy Teme rendes ember?! Ez ennyire lassú felfogású?

- Rod-senpai, értsd már meg végre! Sasuke a ba-rá-tunk! – szótagolom neki, hátha könnyebben megy, de nem…

- És ha csak félreismerted?

- Én jó emberismerő vagyok! – húzom ki magam büszkén ültömben.

A nappaliba becsillan az ablakon keresztül a lemenő nap fénye. Még szerencse, hogy Rod nem sejtette, hogy miért kérdeztem, van-e valami szép hely a környéken… Talán enni sem adott volna akkor…

Hehehe, tuti, hogy bejön a tervem! Sasuke akármennyire is játssza Mr. Cool-t, neki is meg kell törnie egyszer. Hihi, már így is nagyon megtört, látom rajta. Sakura-chan nagyon jól csinálja! Ha minden igaz, körülbelül most… három… kettő… egy… és csók. Éljen! Zseni vagyok! Remélem, majd meghálálják… mondjuk Sakura-chan házi készítésű ramenjével! Már épp felcsillan a szemem, de Rodrigo tovább beszél.

- Naruto-san… gondolod, hogy Sakura-san érez valamit… Iránta? – ejti ki undorral az utolsó szót. Egek…

- Majd meglátod, ha hazajönnek! – vigyorgok, de leállítanak.

- Ha ki jön haza? – szól Teme fagyos hangja a hátam mögül, s meglátom őket a bejárati ajtóban. Mi, mi van?! Semmi kézfogás, érintkezés, boldog mosoly? Miért tesznek úgy, mintha nem történt volna semmi?

- Á, itt vagytok! Milyen az a hely? – húzogatom a szemöldököm, hátha végre kapcsolnak, hogy tudok a dologról.

- Ó, igazán gyönyörű, kösz, hogy szóltál róla… Rod – mosolyog Sakura-chan Rod-senpaira, mintha legalább az övé lenne a dicsőség. Pff…

- Ugye, milyen jó, hogy szóltam? És mi történt? – kérdezek furán nevetve, mire mindketten, azonos mozdulattal felvonják a szemöldöküket.

- Minek kellett volna történnie? – huppan le mellém Sakura-chan a díványra.

- Hát… hátháthát, tudod… ööö… kész a kaja? – fordulok gyorsan Rod felé, aki villámló szemekkel mered rám. Asszem rájött, miért kérdeztem arról a helyről…

- Még nem, és tizenegyig nem is lesz semmi – mondja gonoszan, érzem, megvolt a bosszúja… Hogy mi?!!

- De én addig éhen haloook!!! – kezdek el reklamálni, de ő csak gonoszan néz rám.

- Vagy szoksz, vagy szöksz – mondja válaszképpen, majd az egyik inas a fülébe súg valamit, mire megkomolyodott arccal néz ránk. – Elnézést, de fontos üzleti ügyről van szó – meghajol és kimegy, mi pedig magunkra maradunk.

- Akkor te is megnézed azt a helyet, Naruto? – kérdezi tőlem Sakura-chan. Hn, miről beszél? Ja!

- Háát, már nincs kedvem hozzá – húzom látványosan a számat. – De amúgy ti mit csináltatok ott? – kérdezem őket megint, gondolom az előbb csak Rod-senpai jelenléte feszélyezte őket.

- Odamentünk, néztünk előre, aztán jöttünk vissza – válaszolja tömören Sasuke, és még Sakura-chan sem pirul el. Nagyon jó színészek… mert csak színészkednek, ugye?

- De… dedede semmi egyéb? – nézek reményteljesen a főnökre, tudom, milyen könnyen elpirul.

- Mire gondolsz? – néz rám furcsán, pirulás semmi.

- Naruto, beszélhetnék veled? Négyszemközt – néz rám Teme jelentőségteljesen, bár fogalmam sincs, mit akar.

- Ööö, jó, miért ne? – kérdezek vissza, s Sakura-chan értetlen tekintetétől kísérve kivonulunk egy másik szobába. Vajon mit akar Sasuke?

Ránézek és olyan Sasukésan felvonom a szemöldököm, majd elvigyorodok.

- Szóval, miről szeretnél beszélgetni, Teme? Arról, hogy Sakura-chan milyen dögös ebben a ruhában? – kérdezem kajánul mosolyogva, de kivételesen még egy gúnyos mosolyt sem ereszt, arca olyan most még számomra is, mint egy érzelem nélküli maszk. Miért viselkedik úgy, mintha nem smárolt volna a főnökkel? Á, értem, meg akar lepni!

- Naruto… ne avatkozz bele a dolgaimba… - sziszegi, tekintete még mindig rezzenéstelen. Jó színész…

- Ugyan, mégis mire gondolsz? – adom a hülyét, mint aki nem tudja, miről van szó.

- Tudod te azt jól… Értsd meg, nekem nincs szükségem senkire és semmire… hagyj békén – mondja halkan, közelebb lépve hozzám, ami fenyegetően hat. Na várjunk csak… ezt most azért csinálja, mert…

- Te nem csókoltad meg Sakura-chant?! – ordítok a képébe, mire egy kis meghökkenés után felvonja a szemöldökét, aztán hátat fordít nekem.

- … Miért tettem volna? – kérdez vissza, hangjából minden érzelmet kiölve. Hogy képes…? Vajon miért csinálja ezt? Ha Sakura-chant át is tudta ezzel vágni, azt hiszi, engem is?

Lassan odamegy az ajtóhoz, majd hátrafordulva még egyszer nyomatékosan megszólal.

- Ne avatkozz az életembe…

Idióta, barom állat… Ha ezen múlna, sosem ismerné meg a boldogságot, mert elvből elutasítja… marha…

- Sasuke… miért küzdesz ellene? Nem akarsz végre boldog lenni? Én nem fogom hagyni, hogy ezt tedd magaddal! Megmentelek magadtól! – kiáltok felé, mire ő visszajön és megemel a galléromnál fogva.

- Azt mondtam, hagyj békén! – sziszegi az arcomba, szeme villámokat szór. De miért van benne ez a rengeteg fájdalom is? Ó, nem, azt már nem. Engem nem tud leállítani… Akkor is megmentem Sasukét, ha beledöglök… és ebben Sakura-chané lesz a főszerep!

- Folyton keménykedsz, Teme… De engem úgysem tudsz eltéríteni a szándékomtól! Nem fogom hagyni, hogy örökké így élj! … Hisz a legjobb barátom vagy… - mosolygok rá a végén, mire összehúzza a szemét, egy ideig méreget, majd letesz a földre, és újra felöltve magára a laza pózt, megint odamegy az ajtóhoz.

- … Csinálj, amit akarsz, nekem nyolc… - mondja hátra sem fordulva, majd visszamegy a másik szobába, én pedig kis késlekedés után követem.

Teme boldog ember lesz… Sakura-chan oldalán…

Erre megesküszöm…

Kimegyek a nappaliba, s a konyha felé téved a tekintetem. Nehem igaaaz! Tizenegyig nincs kajaaaa!

Sakura

Vajon miről beszélhetnek a fiúk? Sasuke nagyon komolynak tűnt… Ráadásul néha egy-egy felemelt hang is hallatszik, de nem értem, mit mondanak. Próbálom nyugtatgatni magam, hogy Sasuke csak aggódik Naruto miatt, amiért az nem ehet sokáig, de… ez elég valószerűtlennek tűnik. Ó, vajon mit csinálnak?! Sasuke olyan furcsa volt ezen a sétán is… már-már azt hittem… meg akar csókolni. Nem tudom, miért ijedtem meg hirtelen és vonszoltam el a sziklától, hisz végül is vágyok rá… Talán félek egy ekkora változástól? Milyen következménye lenne egy csóknak? Na nem mintha megtörténne valaha is…

Miközben ezen tűnődöm, Sasuke kilép a szobából. Érzéketlen arcot vág, amilyet szokott általában, de ajkán még ott bujkál egy apró mosoly maradványa. Mosoly? Most már tényleg nem értem, miről folyhatott kettejük közt a szó…

Aztán kijön Naruto is, az ő arca viszont szokatlanul komoly és feldúlt, ugyanakkor nagyon határozott… Feje tetejére állt a világ?! Mégis mit történt ott bent?! Miért nem hallgatóztam, én hülye?!

De azt is látom, hogy Naruto arca sóvárogva tekint az ebédlő felé… fú, legalább valami a régi maradt…

Végül aztán mindketten lehuppannak, asszisztensem mellém, Sasuke meg a lehető legtávolabb (jellemző…), aztán kínos csendben ülünk és várunk. Na jó, itt valami nagyon nem oké… valamit tennem kell.

- Szóval Naruto, Sasukéval azt beszéltük, hogy kérünk Rodtól egy terepjárót, és mostantól azzal megyünk tovább. Amúgy nem beszéltetek arról, hogy mikor lesz kész a felszerelésünk? – kezdeményezek beszélgetést, Naruto pedig készségesen válaszol kicsit bővebben is, mint kéne. Innentől megszűnik a csönd, de az a kínos érzés még mindig ott lappang.

Mindenesetre kiderül, hogy a felszerelésünk már nagyjából készen van, talán még éjszaka, vagy hajnalban el is tudunk indulni, ahogy Sasuke tervezte. Olyan rossz lesz megint a szabadban éjszakázni, kilépni erről a biztonságos helyről, ahol nem kell folyton attól félnünk, hogy Orochimaru ránk talál és megöl. Így végiggondolva, az egész olyan hihetetlenül hangzik… Kincs, kaland, herceg (igaz, nem viszonozza, de akkor is), ellenség, veszély… varázslat… Mint valami rossz, hollywoodi film... Hogy lett az én életem egy rossz, hollywoodi film?!

Sokáig beszélgetünk Narutóval, miközben Sasuke kifelé bámul az ablakon a gyönyörű, rózsás kertre, ügyet sem vetve ránk. Így olyan tökéletesnek látszik… akaratlanul is azon kapom magam, hogy szájtátva bámulom, aztán gyorsan megrázom a fejem, és végre észreveszem, hogy Naruto kérdezett tőlem valamit és a választ várja.

- Öhm, tessék, Naruto? – öltök fel magamra egy gyors álmosolyt, ami nem kerüli el a figyelmét és hatalmas rókavigyor terül el az arcán. Furcsa, hogy néha milyen… figyelmes tud lenni…

- Csak annyi, hogy még kb. mennyi időt töltünk együtt a kincskereséssel? Valahol elvesztettem a fonalat… - vigyorog, és most az én figyelmemet nem kerüli el a kérdésben lévő szavak jelentése… Azt akarja, hogy minél tovább együtt legyünk, mi? Hát, na jó, nem bánom…

- Hát… nem igazán tudom, fogalmam sincs, eddig hány km-t jöttünk, vagy hogy milyen messze van ez a város a Cerro de Pasco-tól… - mondom, s ekkor rájövök valamire. – Még azt se tudom, mi ennek a városnak a neve! – kiáltok fel, mire Sasuke kelletlenül feláll, eltűnik pár másodpercre egy ajtó mögött, majd egy térképet magával hozva, leül Naruto mellé.

- Itt vagyunk Contamanában – mutat a térképen egy apró pöttyre.

- Ha jól látom, ez pont félúton van, talán kicsit közelebb a vízeséshez – jegyzem meg, magamban azon gondolkozva, mennyi idő lesz akkor, amíg elérjük.

- Még kb. ötszáznegyven km van hátra. Ha terepjáróval megyünk, mindent figyelembe véve az még kb. öt-hét napot jelent... Pár nap múlva megszerezzük a La muerte de la Rosát – morogja a végét inkább csak magának, mint nekünk. Öt-hét nap? Pusztán ennyi választ el az évszázad legnagyobb felfedezésétől? Meg a világ megmentésétől, úgy mellesleg…

- Csak öt nap?! … Remélem, elég lesz – nyel egy nagyot Naruto, én értetlenül nézek rá, aztán mikor meglátom Sasuke összevont szemöldökét, még inkább nem értek semmit. Mégis mi folyik itt?!

- Öt nap, és velem leszel – mondja Sasuke sötét, elrévedő tekintettel, szavait nem értem, de nem merem megkérdezni jelentésüket. Most a La muerte de la Rosáról beszél? Nem úgy hangzott… inkább olyan, mintha egy konkrét személyről beszélne. Talán… talán a barátnőjéről? Hiányzik neki és alig várja, hogy viszontlássa? Végül is, miért ne, egy olyan férfinak, mint neki biztos van barátnője… De miért zavar ez a gondolat annyira? Érzem, hogy elszorul a torkom, és gyorsan elfordulok a fiúktól, nem akarom hogy lássák a gyengeségemet… így is eleget láttak már, Sasuke biztos meg is vet érte. Hogy áltathattam magam valaha azzal, hogy esetleg többet jelentek számára? Az egész csak félreértés, hatalmas, otromba félreértés… Sakura, te idióta, miért egy ilyen fiúba kellett beleszeretned?! Egy pillanat… szerelem?! … Lehetséges, hogy én… tényleg szerelmes vagyok Uchiha Sasukéba?

Gondolataimból Rodrigo zökkent ki, aki vigyorogva belép az ajtón.

- Kedves barátaim! Most érkezett egy szállítmány jamaicai rum, és miénk a megtiszteltetés, hogy kipróbáljuk! – kurjant vígan, szemében tűz lobog, de mikor látja, hogy nincs túl nagy válaszreakciónk, hozzáteszi. – Finomabb a szakénál – mondja, mire felcsillan Naruto és az én szemem is, s boldogan kiáltjuk:

- Éljen!

- Arra gondoltam, hogy a kertben süthetnénk húst és mellé elfogyasztanánk némi itókát – magyarázza a tenyerét dörzsölgetve, mi pedig mosollyal válaszolunk.

- Ez olyan Tsunade-samásan hangzik – mondom neki, mire felcsillan a szeme.

- Komolyan?!

- Úgy bizony, biztos kedvelné magát – hízelgek neki egy kicsit, nem árt felkészíteni.

- Gondolod?! Ó, bárcsak találkozhatnék Tsunade-samával!

- Épp ez az, Rodrigo… Minél előbb elérjük a célunkat, annál hamarabb mesélhetünk neki rólad, annál hamarabb mutatkozhatsz be neki… - kezdem el újra a szerepjátékot.

- Ó, bemutatkozni Tsunade-samának! – kiáltozik elragadtatva a gyönyörtől.

- Igen… épp ezért még ma éjszaka el kéne indulnunk, olyan kettő körül… Így üldözni se tudnának minket – teszem még hozzá, mire láng gyúl a szemében.

- Értettem, señorita! A felszerelés már elő van készítve, mindenkinek a maga szobájában, a kerti sütögetést pedig most rögtön elkezdjük! – mondja, mire mindhárman összenézünk, s a fiúk elismerően pillantanak rám. Hihetetlenül jó érzés, hogy segíthetek nekik.

Ezek után követjük Rodot a gyönyörű, virágos kertbe, s hamar hallani lehet a sercegő hús hangját. Nem telik sok időbe, kész is van a kaja, Naruto legnagyobb örömére, aki úgy veti magát az ételre, mint egy kiéhezett oroszlán. És azután előkerül a rum is. Sasuke tiltakozik egy kicsit arra hivatkozva, hogy vezetnie kell, de mivel nem túl nagy az ellenállása, és bevetik ellene büszkeségét is (idézem Narutót: Á, szóval nem mered…), beadja a derekát.

- Hát akkor… Isten isten! – koccintunk, s rögtön az első korty után érzem, hogy ez nem nekem való, az alkohol mintha szétégetné a torkomat. Azt hiszem, ezt mellőzni fogom és inkább a kajára koncentrálok…

Sasukénak és Narutónak viszont szemmel láthatóan nagyon bejön, mert többször is kérnek egymás után. És hát… valahogy pár kör után elkezdenek furcsán viselkedni… Narutón nem csodálkozok… na de Sasuke?! Egy idő után Rodrigo eltűnik a házban az asszonnyal. Akkor mégis szereti? Viszont nincs időm ezen gondolkodni, ugyanis Narutóék teljes erővel azon vannak, hogy engem kikészítsenek…

- Dobe, emlékszel még, mikor Chojinak egy élő békát tettünk a csipszeszacskójába? – kérdezi az Uchiha kacagva, amitől akkora szemeket meresztek, mint egy tányér. Pontosabban kettő.

- Jah, az nagy volt! Vagy mikor Iruka-sensei-t lefotóztuk a zuhanyzóban és megjelentettük a képét az újságban! – vihog Naruto is, mire nekem ha lehet, még nagyobb lesz a szemem. Ezek meg miket csináltak a gimiben?! Sasuke komolyan benne volt ilyesmikben?!

- Vagy mikor jól elvertük a Murakiri bandát és kiraboltuk őket – „nosztalgiázik” megint az Uchiha, és folytatják, nekem pedig végig kell hallgatnom minden gimis disznóságukat, így inkább fogom a megmaradt rumomat és bevágom, hogy addig se kelljen rájuk figyelnem.

Így viszont egy kis idő után érzem, hogy a saját gondolataim is kezdenek zavarosabbá válni…

- Teme, annyira szép lány ez a Hinata-chan! – sóhajt fel egy kis hallgatás után Naruto, megtörve a csendet. Ajjaj… asszem kezd a „szomorú részeg” állapotba kerülni…

- Annak a fatökű rohadéknak a húga?! – fakad ki Sasuke ellenségesebben, mint valaha. Olyan gyűlölet van a hangjában, mintha Neji legalább a legnagyobb kincsét vette volna el tőle… Félelmetes…

- Ó, a haja, mint az ében, a szeme, mint egy gyönyörű levendula – folytatja. Nem gondoltam volna, hogy Narutóból a pia csinál majd költőt… Bár a levendula csúnya virág…

- Akkor is, ő az ellenségünk! – fakad ki Sasuke, akit az alkohol úgy látszik, nem hozott szerelmes kedvébe. És ekkor eszembe jut, hogy valószínűleg vár rá valaki odahaza… na meg hogy nem is tudom igazán, mit érzek iránta…

- Istenem, Teme, ne hazudd, hogy te még sosem voltál szerelmes! Világ életedben nők nyüzsögtek körülötted, meg kéne értened, hogy a szívemet marhára nem érdekli, hogy az ellenségről van szó! – fakad ki a hősszerelmes, nekem meg csak most kezd leesni, hogy Hinata Hyugáról, Neji unokahúgáról beszél. Így megigézte volna az a lány? Egyáltalán nem értem, hogy lehet, hogy valaki, aki olyan jámbor és félős, mint ő, részt vesz ilyesmiben…

- Cöh… lehet, hogy mindig egy rakás hülye liba volt körülöttem, de miért kellettek volna nekem? Nem méltóak az Uchiha névhez – dörmögi Sasuke, mire felkapom a fejem.

- Akkor neked nincs is barátnőd? – szólok bele a beszélgetésbe most először, Ő pedig rám irányítja sötét szemeit, amik most minden érzelmét tükrözik. Hatalmas fájdalom van benne és rengeteg gyűlölet, ami nem tudom, ki felé irányul, de nagyon rémisztő. És van még benne valami megmagyarázhatatlan… talán vágyódás és szeretet… Nem, az kizárt. Kár, hogy sosem értettem ehhez…

- Mégis ki lenne az? Csak egy lányt mutass, aki elég jó! – követeli. – Úgyis fel kell támasztanom a klánt! – röhögi el magát a végén, amihez Narutóval mi is csatlakozunk, olyan groteszk most ez a helyzet.

- Ó, én úgy sajnálom, hogy már lefeküdtem valakivel Hinata-chan előtt… - sóhajt fel Naruto, mire megint döbbent pofát vágok. Fiúkat mióta zavar ilyesmi?

- Miért? – kérdezi Sasuke olyan fesztelenül, hogy az hihetetlen. Kezd elmenni a dolog fiús beszélgetésbe… ezek elfelejtettek engem?!

- Mert én csak Hinata-channal akarom csinálni… gyerekeket akarok tőle… egész nap csak gyereket csinálnék vele – mondja kajánul, mire nekem olyan pirossá válik az arcom, mint a tűz. Sasuke gúnyosan felnevet.

- Még csak nem is ismered, te idióta!

- De én tudom, hogy ő az Igazi! Ahogy megetetett ramennel… már akkor tudtam! – makacskodik asszisztensem. Ez a beszélgetés nagyon fárasztja az agyamat…

- És ezt mikor szándékozol elmondani neki? Azelőtt vagy azután, hogy az unokabátyja megöl? – kérdezi Sasuke továbbra is gúnyos éllel a hangjában.

- Akkor is úgy lesz, ahogy én gondolom – kezd el durcizni Naruto, mire Sasuke kineveti. Olyan jó hallani a nevetését. Nem igazi, mégis… mintha legalább egy kicsit szabadulna hatalmas terhétől.

- Hát persze – jegyzi meg nevetés közben, aztán egy időre elcsendesednek, majd Naruto felejtve mindent, odafordul Sasukéhoz vigyorogva.  

- És veled mi a helyzet, Teme? Hogy áll a szerelmi életed? – kérdez rá konkrétan, mire elkezdem hegyezni a fülem. Úgy látom, Sasukénak nagyon nem tetszik a téma…  – Képzelem hány nővel voltál már!

- Te csak fogd be, jó?! Azt hiszed, szórakozhatsz velem? Talán viccesnek tartod, hogy még nem voltam nővel, he?! – rázza meg Narutót totál részegen, úgy, hogy majdnem ő maga is elesik, de azért tartja a szőkét.

- Hogy mi? Még nem voltál… soha?! – kerekedik el Naruto szeme, hasonlóan az enyém… Ezt nem hiszem el… lehetséges volna… valóban lehetséges volna, hogy egy olyan szexisten, mint Uchiha Sasuke… még szűz?! Ez komoly?!

- Még senki sem volt rá méltó – sziszegi, majd visszahuppan a székére. Még sosem láttam ilyennek… ennyire érzelmesnek. És sosem gondoltam volna, hogy ennyire beképzelt…

- Te komolyan ennyire nagyra vagy magaddal?! – ordítok rá, felhívva figyelmüket, hogy még nem tűntem el. Sőt, én részeg sem vagyok… legalábbis nem olyan mértékben, mint ők…

- Most miért?! – vág vissza. – Minden lány egyforma! Csak a külső érdekli őket meg az ember pénztárcája, semmi egyéb! – mondja, hangja nagyon panaszos. Ezek szerint már több kapcsolata is volt, csak mind felsült. Szegény… Kedvem támad odamenni, és babusgatni egy kicsit. Tudom, hogy ellökne magától, hisz mindig, mindenkit eltaszít, de akkor is… segíteni szeretnék rajta… Újra felmerül bennem korábbi gondolatom a szerelemről, de erre most nem akarok gondolni, így inkább visszavágok.

- Ez nem igaz! Nem mindenki ilyen! Csak ha te nem löknél el magadtól mindenkit az első perctől kezdve, akkor talán meglátnád, hogy mindannyian törődünk veled! – kiáltok a képébe, s közben nem is veszem észre, hogy egyre közeledünk egymáshoz…

- Cöh… nekem nincs szükségem senki törődésére! – mondja, és újra közelebb jön egy lépéssel.

- Pedig nagyon úgy nézel ki, mint akinek szüksége van rá! – sziszegem most már egyenesen az arcába. Nem is tudom, honnan jött ez a hirtelen bátorságom. Talán a tudat, hogy most úgysincs eszénél…

- Bizonyítsd be – suttogja az ajkaimba, mire nekem elektromosság száguld végig az ereimen, de már nincs időm gondolkozni, mert az ajkai az enyémek után kapnak vadul, és az első döbbenet után készséggel viszonzom „támadását”.  

Még valahol hallom Naruto hangját a távolban, mielőtt teljesen belefelejtkezek ebbe a nektárnál is édesebb csókba…

- Hihi, győzelem…