Sasuke

- SHANNAROOO! – üvölt Sakura, mint aki szeretné átvenni az oroszlán szerepét. Cöh… ennyire megsértődött volna? Hogy egyesek mi mindent felvesznek…

- Sasuke-teme, vond vissza, vond vissza! Sok mindent eltűr, de a mellére nem szabad megjegyzést tenni, mert… jön a biztos halál! – suttogja Naruto a fülembe, miközben a másik oldalamon Sakura nagyban ropogtatja az ujjait, úgy tűnik, elmentek neki otthonról… Naruto meg olyan ijedt tekintettel bámul, mint aki szellemet látott.

- Cöh… nekem nyolc – vonom meg a vállam, de Sakura úgy tűnik, tényleg megőrült, mert meg akar ütni. Engem. Méghozzá két méterről, úgy negyven méterrel a föld felett…

Aztán rácsap mérgében a negyven méteres fára, ami ennek következtében megremeg alatta. Egy kicsit meglepődök az erején, de nincs időm túl sokáig azon töprengeni, hogy vajon szed-e valami doppingszert, és neki sincs ideje tovább dühöngeni, mivel a rázkódás hatására sikeresen felkeltette az újszülött bőgőmajmot, aminek a rokonsága most elkezdi Sakurát dobálni mindenféle gyümölccsel… bakker…

- Mássz lefelé! Gyorsan! – kiáltok oda neki, s egy másodpercnyi bambulás után úgy tűnik, veszi a lapot, mert egész sebesen kezd el ereszkedni. A majmok viszont nem akarják annyiban hagyni…

- Áúú! – kiált fel, miután pont fejen találta egy elég nagy gyümölcsnek kinéző valami.

- Fenébe… hogy ezzel mennyi baj van… - morgom, majd én is követem őt, vissza a talajra. Útközben találok néhány gyümölcsöt, azokat hozzávágom a majmokhoz, Naruto követi a példám. Míg engem megdobálnak, a szőkét békén hagyják… Hn… hát persze, rokont nem bántanak…

Viszont Sakura meg én nem ússzuk meg ilyen könnyen, ráadásul ezek az átkozott gyümölcsök rajtunk loccsannak szét, így tiszta mocskosak vagyunk. Legalábbis ő, mert neki nincs annyi, hogy kikerülje a bombákat. Engem csak néhány talál el, de az is csak a népes majomcsalád száma miatt.

Szerencsére gyorsan leérünk mindhárman. Egy darabig még követnek a majmok, de aztán visszafordulnak, gondolom a kicsi miatt. Megállunk, hogy Sakura kifújja magát, szemmel láthatóan az előbbi beszólásomról elfeledkezett…

- Kö-köszhönöm – lihegi térdére támaszkodva a kezével. – És még valami… - azzal hirtelen felegyenesedik, odajön hozzám, és…

Sakura

… és végre lekeverek neki egy pofont. Egy pofont, amit már rég megérdemelt volna, de ez az utolsó beszólás… Senki sem tehet megjegyzést a mellméretemre, SENKI! Még akkor sem, ha az a valaki ilyen helyes! Azt hitte, elfelejtettem, mi? Látom rajta, hogy most tényleg meglepődött… ami durva, mert soha semmi sem tükröződik az arcán. Már ezért is megérte!

Hirtelen felegyenesedik, majd a szemembe néz, újra megfejthetetlen tekintettel… legalábbis addig az, amíg fel nem emeli a kezét és nem közelíti az arcomhoz…

Na ne! Ez most komoly? Tényleg meg akar ütni? Ó, Sakura, olyan hülye vagy! Gondolkozhattál volna! Ő nem az a típusú srác, akivel csak úgy szórakozni lehet, akinek lehet osztogatni a barackot… És ez csak most esik le… kicsit későn…

A keze már az arcomat súrolja, mikor hirtelen leáll, s helyette megfogja az államat, s felemeli a fejemet… Eddig észre sem vettem, hogy lehajtottam…

Rákényszerít, hogy egyenesen a szemébe nézzek, majd közel hajol hozzám, hogy már tíz centire sincs az arcunk egymástól, s nem áll meg. Egy pillanatra azt hiszem, hogy meg akar csókolni, de persze nincs ekkora mázlim… Továbbhalad, és a fülembe sziszegi:

- Ilyet még egyszer ne csinálj – mondja egészen halkan, de minden szava tisztán érthető, jeges kardként vág belém. Aztán elenged, és egy szó nélkül megy tovább…

Pár pillanatig még pislogok felé, majd Naruto gyengéden előre taszít, s automatikusan elindulok utána.

Nem értem… miért nem ütött meg? Minden joga meg lett volna hozzá, hisz én kezdtem… Vagyis ő, de hát a szó és a pofon nem éppen egyenértékű… Nem értem ezt a srácot… most még jobban eltávolodtunk egymástól, mint valaha… Egy jéghegy van köztünk … De hol van már a Titanic, hogy összetörje?!

- Sakura-chan, elfelejtettem mondani, hogy Sasuke-teménél nem érdemes ilyesmivel próbálkozni… bocsi, az én hibám – szabadkozik Naruto, mire én csak keserűen elmosolyodok.

- Nem, Naruto, az én hibám… Ha nem lennék olyan indulatos és hisztis, akkor nem történt volna semmi… Tiszta hülye vagyok, amiért ilyen apróságokon fennakadok… - mondom neki szomorúan az igazságot. Nem tudom, miért érdekel egyáltalán, hogy lapos vagyok… talán azért, mert régen sokat csúfoltak miatta… de akkor is…

Sokáig rágódnék még magamban a történteken, de ekkor elkap minket a trópusi eső. Fú, de jó… Másra sem vágyok, minthogy össze legyek zárva egy sátorban Sasukéval… Még szerencse, hogy Naruto is ott lesz…

A fiúk gyorsan felhúzzák a sátrat, amíg még valamivel enyhébb a zápor, (az eső így legalább lemossa rólunk a gyümölcsturmixot), de mire bejutunk, addigra már a fák hatalmas levelei sem tartóztathatják fel a kövér esőcseppeket. Hosszú ideig ülünk néma csendben, kivételesen még Naruto sem beszél… És a csend most nyomasztóbb, mint valaha…

Sasuke

A sátorban van időm gondolkodni egy kicsit… El se hiszem, hogy ezt merte tenni… Ez a gyenge, nyafogós, félős kislány… megütött egy Uchihát… Engem.

Miért is nem ütöttem meg? Azonfelül, hogy meglepett, furcsa reakciót váltott ki belőlem… végre mutatott valamit. Hogy ő nem olyan béna, mint amilyennek elsőnek és másodjára is látszik… Hn… talán ez az a valami? Ezt éreztem benne, ami nem hagyott nyugodni felőle… ez az, ami miatt más, mint a többiek? Az biztos, hogy engem férfiak sem nagyon mernek megütni, pláne, ha ismernek, nő pedig még soha… legalábbis eddig. Jobban ki tud állni magáért, mint hittem volna… Hn… - mosolyodok el egy kicsit – a rejtély egy része megoldódott…

A gondolatra, hogy sikerült kicsit többet megfejtenem belőle, furcsa izgalom tölt el… többet akarok… És meg is fogom tudni, amit akarok… Végre egy kihívás, bár bevallom, kicsit többet vártam tőle, nem hittem volna, hogy ilyen hamar megtudok dolgokat. És Naruto is segített ebben, szépen elmesélte, mik Pinky ambíciói… Mindegy, annyira igazából nem is érdekel… Miért is érdekelne? Sokkal fontosabb dolgaim vannak…

Kicsit felnézek töprengésemből, s Sakurára pillantok. Úgy látom, eléggé le van törve… Cöh… úgy kell neki…

A trópusi vihar nagyon heves, de legalább nem tart sokáig. Kb. egy órán belül véget is ér, mi pedig összeszedjük a cuccunkat és megyünk tovább. Azóta egy szó nem esett hármunk közt. Bár Naruto próbálkozott, semmi eredménye nem volt. Pinky végleg össze van omolva, ez tisztán látszik. Ha visszapörgethetné az időt, akkor tuti megtenné… talán még akkorra, mikor először… egymásba futottunk… A gondolatra egy kis szúrást érzek a mellkasomban, de gyorsan elhesegetem… Ha nem bírna, akkor reggel nem akart volna megcsókolni… pedig látszott, hogy neki sem lenne ellenére a dolog. Persze nekem ez csak egy kis élvezet lenne, semmi több… De mi van, ha ő is így gondolja? Ez még hülyébb gondolat az előzőnél is… Naruto határozottan rossz hatással van az emberre…

Ezek után még estig meg sem állunk, folyamatosan megyünk. Az előrejutás még mindig elég nehéz a sűrű növényzet miatt, de továbbra is szerencsénk van, mert a vadállatok egyelőre békén hagynak minket. Egy-egy póknál vagy kígyónál látom az undor és rémület keverékét átsiklani Sakura arcán, de szólni már nem mer miatta. Helyes, csak tanult valamit.

Végül, mikor teljesen besötétedik az ég, leállunk, sátort verünk, tüzet rakunk, eszünk, meg a szokásos. Az őrködésben most már Pinky is részt vesz (még szerencse, hogy tudom, nincs fenyegetés, mert rá nem bíznám magam…), a menetet most Naruto kezdi.

Sakura eléggé kényelmetlenül érzi magát velem a sátorban, ez az arcára van írva, de különösebben nem hat meg, hanem hátat fordítva neki, lefekszem. Érzem, hogy ő is megmozdul mellettem, s alig telik el egy perc, már békésen szuszog. Nagyon kimerítheti ez az erőltetett menet. De ugye, muszáj, mert „üldöznek”…

Odafordulok felé és nézem, ahogy alszik. Ahogy ránézek nyugodt, mit sem sejtő arcára egy kis bűntudat fog el… Nem szívesen csapok be egy ilyen naiv, gyenge lányt… De meg kell tennem, és ez a lényeg.

Kicsit én is elszundíthattam, mert arra kelek, hogy Naruto a vállamat rázogatja, én következek az őrködésben. Gyorsan éber leszek, s kimászok a sátorból, helyemre Dobe dől be, aki abban a minutumban horkol is…

Leülök a pislákoló tűz mellé, s új ágakat dobok rá, hogy ki ne aludjon. A lobogó láng fényében az erdő kísérteties, de szép… Olyan végtelennek látszik és sötétnek… az ember nem tudja, mi les rá… Mi mégis itt vagyunk…

Sokáig bámulok a tűzbe, nem gondolva semmire, csak előre nézek és gyönyörködöm. De az éjszaka csendjét megzavarja egy hang, ami mintha közvetlen a fülemnél szólna…

- Ébren vagy? – kérdi, én pedig hátrakapom a fejem, de nincs ott senki.

- Ki vagy? – kérdezek vissza, mire nevetést hallok, de még mindig egyedül ülök a tűz mellett, aztán a hang abbahagyja a röhögést, és ellenségesen támad nekem.

- A belső éned, idióta… - mondja, mire kitágul a szemem, de persze nem hiszem el. Hogy a belső énemnek ilyen hülye hangja legyen? Kizárt… Aztán egyszer csak rájövök, és a fülemhez kapok.

- Neji?!! – sziszegem beleadva minden gyűlöletemet, kitapogatva a fülemben a parányi adóvevő-készüléket, ami olyan apró, hogy eddig észre sem vettem.

- Gratulálok, karate mester… Nem is vagy te olyan hülye… - hallom a gúnyos választ, mire dühömben felállok.

- Mégis mit akarsz, rohadék? – suttogok, nehogy felébresszem Narutóékat. Már meg sem lepődök ezen az egészen, ilyen férgektől minden kitelik…

- Vigyázz a szóhasználatodra… ne feledd, kivel beszélsz – sziszegte vissza a hang, de persze a kérdésemre nem bírt válaszolni.

- Akkor… mit óhajt, Neji őlordsága? – fogalmazom át a kérdést, a lehető legtöbb gúnyt csepegtetve az utolsó szóba.

- Mit tudtál meg? – hagyja figyelmen kívül a hangnemem.

- Cöh… Van egy tipp, hogy hol lehet a kő… - morgom fogaimat összeszorítva, nagyon nincs kedvem pont ezeknek kiadni a megtudott információt.

- Hol? – kap a kérdés után kíváncsian, szinte látom magam előtt diadalittas arcát… mocsok…

- Egy vízesésnél, az Amazonas végén, de… jobb, ha nem mentek oda előre… hanem, ha mi érünk oda előbb, mert… még nem is biztos, hogy tényleg ott van, meg sok csapda lehet arrafelé, amit a mi kis régészünk tud csak megoldani… - keresem a kibúvókat, még Sakurát is felmagasztalva előtte, ami nagyon nem tartozik a szokásaim közé, de…

Egyszerűen borzaszt a gondolat, hogy az a szemétláda odamenjen és feldúljon mindent… Hisz úgyis erre kellek én, nem? Hogy én szerezzem meg nekik… Ezért rabolták el Itachit is… nehogy már ennyivel elintézzék a dolgot.

- Hmm… - hallom, ahogy hangosan gondolkozik. – Rendben, mi is így gondoltuk… A te, vagyis a ti feladatok megszerezni nekünk a követ.

- Oké – nyugszom meg egy kicsit. Legalább ennyi az én akaratom szerint történik, ahogy annak mindig lennie kéne…

- Viszont nagyon lassan haladtok…

- Tudod nem olyan egyszerű átkelni a „zöld halálon”, ahogy nevezik, gyalog, ráadásul egy nyafka nővel a nyakunkon… - morgom. Fogalma sincs, milyen nehéz ez… Sakurának…

- Furcsa, az előbb mintha épp arról regéltél volna, hogy milyen jó hasznodra van ez a „nyafka nő” – folytatja gúnyos hangon.

- Cöh… nem tagadom, egész okos, de egyébként tökéletesen haszontalan… még csak meg se tudja védeni magát, és soha nem is fogja tudni, amilyen gyenge – fejtem ki a véleményem, bár a korábbi pofonos esetre visszagondolva, azt még hozzá kell tennem magamban, hogy kurázsi azért van benne… és erő is, csak nem tudja használni.

- Hát miért nem tanítod, mester? – kérdezi gúnyosan ezt a nevetséges kérdést, de az mégis szöget üt a fejemben. – De mindegy is… szerinted mivel lehetne gyorsítani a tempótokon?

- Mondjuk nem ártana, ha lenne egy terepjárónk… - felelem neki szemrehányóan. Nem igaz, hogy azt már nem bírt adni.

- Adtunk volna, de az túl zajos, és nem hiszem, hogy az a másik kettő bevette volna az üldözést akkor – visszhangozza Sakura korábbi szavait. Mégiscsak egy pár lehettek…

- Jó, viszont így gyalog sem igazán érezzük az üldözést, mivel se híretek, se hamvatok – válaszolok neki kicsit hangosan, de szerencsére nem ébredtek fel a többiek. – Néha küldhetnél egy-egy csapat behemótot, akiket leverhetünk… úgy sokkal gyorsabbra vehetnénk a tempót – vázolom fel az ötletemet kicsit halkabban. Így legalább tényleg úgy éreznénk, hogy üldöznek, ráadásul volna kin leverni a feszültséget…

- Hmm… ez jó ötlet – ismeri be kicsit nehézkesen Neji. – Valamelyik nap majd küldök oda néhány embert, nem mondom meg mikor, hogy téged is felkészületlenül érjen – mondja, hangjából hallom, hogy gonoszan vigyorog. Azt persze igazán tudhatná már, hogy én mindig felkészült vagyok… akkor is, ha nem…

- Remek – morgok megint, kicsit hangosan… újfent…

- Oké… szép éjszakát a „nyafka nővel” – hangzik még utoljára gúnyos hangja, majd hirtelen megint nem hallatszik semmi az éjszaka zajain kívül: a jaguár üvöltése valahol a távolban, a bőgőmajmok és különböző rovarok lármája.

- Cöh…

Aztán ledobom magam vissza a tűz mellé, ami már majdnem kialudt időközben, ezért egy fáradt sóhaj után szedek még néhány gallyat és rádobom a kialvó lángra. Ez a mocsok egészen lefárasztott… Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy kénytelen vagyok egy ilyen seggfejnek dolgozni…

Hirtelen halk neszt hallok a hátam mögül, amitől rögtön éberebb leszek és gyorsan a hang forrása felé fordulok…

Sakura

Hangokat hallok odakintről, de egyelőre nem törődök vele és próbálok visszasüllyedni az öntudatlanságba… kevés sikerrel. Csak hallok valamit, plusz mellettem még horkolnak is, így hát felébredek. Résnyire nyitom a szemem, látom, Naruto a horkolás forrása… persze, ki más? Felkönyökölök, s megrázom a fejem, kint még mindig hallom a hangot, és most már be is tudom azonosítani: ez Sasuke.

- … úgy sokkal gyorsabbra vehetnénk a tempót… remek… cöh… - mondja, de senki sem válaszol neki. Ez furcsa…

Lassan kikúszok a sátorból, a férfi most ott ül a tűznél, ami fényesen lobog, bevilágítva egy kis részét a sötét esőerdőnek. Halkan megyek, de úgy tűnik, nem elég halkan, hirtelen felém fordítja a fejét, s villámló szemmel mered rám, mire én hátrálok egy kicsit. Ez a gyűlölettől izzó szempár… kit gyűlölsz ennyire, Uchiha Sasuke?

- Bo-bocsánat, én nem akartam zavarni, csak…

- Csak? – néz rám számon kérően Sasuke, tekintete még mindig veszettül dühös. Rám mérges? Még a pofon miatt?

- … csak hallottam, hogy beszélsz, és nem tudtam…

- Mégis kihez beszélnék szerinted?! Mókusokhoz? – kérdezi gúnyosan, arcán újra ott az a jeges maszk.

- De hát én hallottam… - ellenkezek elég gyengén, mire ő csak megvető fintorra húzza ajkát.

- Túl fáradt vagy, csak képzelődtél – veti nekem oda, aztán visszafordul a tűz felé és azt bámulja… Én pedig őt.

De hiszen hallottam… tisztán kivehettem minden egyes szavát… Tényleg csak képzelődtem volna? Mondjuk, amilyen fáradt állapotban vagyok… Valamint…

Nem tudom mire vélni a viselkedését… mi volt ez a leplezetlen gyűlölet az előbb? Tényleg nekem szólt volna? Nem hiszem… Ez sokkal inkább az a mindent felemésztő, halálosan komoly utálat volt… Miért gyűlölsz, Sasuke? Mi van a lelkedben? Ha én azt tudnám…! Csak a mai kis akcióm után valószínűleg sosem fogom megtudni… Soha nem engedne közel magához, úgy, mint ahogy Narutót egykor. Pedig reggel már… mikor majdnem megcsókolt… már azt hittem, közelebb engedett magához. De nem…

Töprengésemből hangja rángat ki.

- Te jössz – közli velem hidegen, majd felém fordul és menne be a sátorba, de még megállítom, mikor mellettem van.

- Sasuke én… én… szeretnék kérni valamit… - nyögöm, de nem bírom végigmondani. Úgy félek attól, hogy visszautasít, hogy utána még inkább megvet engem. Mit is kezdhetne egy ilyen gyenge kis pondróval?

- Igen? – néz rám egy pillanatra, de csak megrázom a fejem és nem mondok neki semmit. Nem merem… - Hn… - hümmög még egyet szokásához híven, majd bemegy a sátorba.

Én odaülök Sasuke volt helyére, majd nézem a lobogó lángokat… olyan gyönyörű…

Te meg olyan gyáva vagy, Haruno Sakura! – szólal meg bennem egy belső hang. Ez csak egy szimpla kérés lett volna, semmi több… Miért nem merted?

Mert… - kel védelmemre a belső ügyvédem, én meg nagyban gondolkozom rajta, hogy nem vagyok-e skizofrén… - nem akarok a terhére lenni… Azonkívül ezzel önként bevallanám neki, milyen gyenge vagyok… még jobban lenézne…

Vagy, lehet, hogy segített volna… - kötötte az első hang az ebet a karóhoz, de nekem most már igazán elegem van ebből.

Inkább belebambulok a tűzbe és nem gondolok semmit… ekkora marhaságot…

Sokáig ülök így, már rég elmúlt hajnali kettő is, mire Naruto jön leváltani. Nem szólok hozzá, csak besietek a sátorba és lefekszek Sasuke mellé, aki mélyen alszik. Egy darabig elnézem… milyen békés most! Minden vonása nyugodt, semmi harag, se jég nincs rajta… Így egészen olyan, mint egy porcelánbaba… gyönyörű.

De az álom engem is elnyom, holnapra pedig szükségem van az erőmre (még ha az ilyen kevés is…). Lefekszek, de hamarosan -legalábbis nekem csak tíz percnek tűnik az egész- felriadok Sasuke kiáltására és zihálására.

- Sasuke, valami baj van? – kérdezem tőle aggódva.

- Csak… nem, semmi. Csak egy rossz álom… - morogja, majd elindul ki a sátorból.

- Hová mész? – kérdezek újra, még mindig aggódva. Nekem ez többnek tűnt, mint egy egyszerű rossz álom…

- Leváltom Narutót…

- De még van egy fél órád – pillantok az órámra, ami három óra huszonkilenc percet mutat. Csak négykor kéne mennie…

- Nem számít… - mond csupán ennyit, majd kimegy, s kisvártatva Naruto jön be helyette. Kérdőn pillantok rá, ő pedig válaszol kimondatlan kérdésemre.

- Mióta Sasuke szülei… tudod, azóta minden éjjel felriad ilyenkor. Tudom, mert voltam vele még anno táborban… - mondja, mire én a sátor bejáratára nézek. Ennyire megviselte volna? Milyen mély sebek vannak a szívében? Milyen volt az az este?  Bár tudnám a körülményeket, hogy mit érzett akkor… Nem is tudom, miért, de… segíteni akarok neki… hogy ez a heg a szívén be tudjon forrni… Vajon lehetséges ez?

Ezek után Sasuke vállalta egész reggelig az őrködést. Mikor Narutót is sikerült felébreszteni, gyorsan reggeliztünk, majd összepakoltunk és indultunk tovább. Délutánig semmi érdekes sem történt, csak mentünk és mentünk, egyszer megálltunk ebédelni, utána, meglepő, de megint csak mentünk. Körülbelül már száz kilométert sikerült legyalogolnunk eddig, legalábbis ebéd után Naruto ezt mondta, Sasuke meg nem mondott neki ellen, így valószínűleg igaz. Még csak száz kilométer… és még legalább nyolcszor-kilencszer ennyi van hátra. A bokáim szörnyen sajognak, de már elkezdtem hozzászokni, sőt, érzem, hogy a lábaim is izmosodnak, erősödnek. De úgy tűnik, még mindig nem eléggé, mert már a délután közepén hihetetlenül fáradt vagyok, de nem merek panaszkodni. A látásom is szelektív lett, a pókokat és kígyókat automatikusan kiszűröm, így sokkal inkább biztonságba tudom képzelni magam, pedig nyilván nem vagyok. Már az őserdő is épp elég lenne Neji nélkül is, na de így!

Még menetelünk egy-két óráig, mikor neszezést hallunk magunk körül, s ösztönösen közelebb húzódunk egymáshoz.

Te jó Ég! Mi van, ha egy jaguár az? Vagy egy gorilla, aki olyan régóta nem evett, hogy mi is jók vagyunk neki vacsorára?! Vagy ennél is rosszabb…

A behemótok utolértek minket! Túl lassúak lettünk volna? Még így is, hogy a lábam lejártam? Nagyokat nyelek félelmemben, mert vagy húszan vannak, s körbevettek minket. Sasuke gyorsan lekapja a fegyveres táskát a hátáról, s odadob néhány késszerű izét Narutónak, ő pedig egy kardot vesz elő. Nekem persze nem ad semmit, hisz én úgyse tudnám használni…

Aztán észre sem veszem, a harc elindult. Sasuke a karddal komolyan tizedeli a fickókat, bár ahogy látom, egyiküket sem sebzi meg halálosan, ráadásul olyan gyors, hogy mire a melákok előveszik a pisztolyukat, Sasuke már ki is verte a kezükből. Hihetetlen, milyen erős… félelmetes…

Most Narutóra nézek, ő is jól hárítja a csapásokat és hatásos ellentámadásokat indít. Olyan sok ellenfélt terít le egyszerre, hogy szinte olyan, mintha több lenne belőle. De a behemótok csak nem akarnak elfogyni…

Én eddig kiálltam a harci körből, s elbújtam egy fa mögé, de úgy tűnik észrevettek, mert most felém közelít egy kb. két méter magas fickó. Fegyvertelenül jön, úgy vigyorog rám. Persze mitől is félne, ez csak én vagyok…

Én csak állok, remegve, mint a nyárfalevél, várom, hogy elérjen. Nincs semmim, amivel megvédhetném magam. De akkor hirtelen beindul az agyam, s eszembe jut a tegnap este… Nem mertem megkérni rá, mert féltem, hogy visszautasít… És ha bizonyítanék neki?

Ezen felderülve, megáll a remegésem, s nyugodtan várom ellenfelem. A szemem sarkából még látom, hogy Sasuke észrevette, hogy engem is kipécéztek, de túl messze van, nem érhet ide időben, azért megpróbálja és elindul felém. Addigra a fickó már csak két lépésre van, s mikor ott áll előttem és felemeli az öklét, a félelem mellett más is beindul… Hogy merészel ez rátámadni egy hölgyre?!

- SHANNAROOO!!! – ütök rá váratlanul egy hatalmasat, amire valószínűleg nem számított a behemót és egy métert repül hátra. Hehe, egész erős vagyok… ezt tényleg én csináltam? Örömmel nézek öklömre, ami egy kicsit fáj ugyan, de nem vészes. De sajnos nincs ilyen egyszerű dolgom, mivel a pasi ennyitől nem dőlt ki, s tántorogva feláll, majd megindul felém. De nem vagyok hajlandó hagyni magam! Kihasználom ellenfelem szédülését, s egy újabb hatalmas ütéssel a fején, leterítem a földre. Végleg. Zavarodottan a boldogságtól lenézek megint a kezemre, majd az eszméletlen behemótra. Ezt tényleg én csináltam… Végre nem voltam teljesen haszontalan… Tudtam segíteni…

Persze nem tarthatott sokáig az örömöm, mert a kis váratlan akciómmal felhívtam magamra a figyelmet. Négy hatalmas fickó közeledik felém… késsel a kezükben… Tágra nyílik a szemem… ellenük már esélyem sincs… így is sajog a kézfejem a második csapástól, ráadásul most négyen jönnek ellenem…

Viszont szerencsémre Sasuke végre ideér, s megment… egyedül. Legyőzi mind a négyet, majd rám tekint, s a fára mutat, hogy bújjak mögé. Van valami furcsa a tekintetében, ahogy rám néz… Sikerült volna? Bizonyítottam? Vagy csak szeretném ezt hinni…?

A két fiú végül gyorsan elintézi még a maradékot, majd mikor már mindenki eszméletlen, gyorsan továbbindulunk, pont úgy, mint az űzött vadak.

Késő estig rohantunk, amilyen gyorsan csak lehetett, a feszültség ott volt a levegőben. Ezzel az utóbbi támadással, valahogy végre sikerült felfognom: itt valóban az életünkért küzdünk. Plusz a világ jövőjéért… megnyugtató, nem?

Végül aztán éjfél körül, már nem bírjuk (vagyis én, nem bírom) tovább, ezért sátrat verünk. Naruto őrködik elsőnek, aztán Sasuke, utána én. Gondolom kiszámolta magában, így akkorra osztja be magát őrszemnek, mikor a felriadási időszaka van… valószínűleg, nem fogom többet hallani, ahogy kiált az éjszaka közepén…

Viszont elhatároztam magam. Meg fogom rá kérni, és igent fog válaszolni, ha törik, ha szakad. Ilyen gondolatokkal mászok be a sátorba, Sasuke pedig kis idő után követ. Láthatja rajtam, hogy izgatott vagyok, mert kérdőn emeli rám tekintetét, szemét le sem veszi rólam, ami kicsit visszaveti önbizalmamat, de nem tántoríthat el. Percek múlnak el csendben, mire végre megszólalok.

- Sasuke, én… kérni szeretnék tőled valamit – kezdek bele, de mivel nem válaszol, folytatom. – Én… azt akarom, hogy taníts meg harcolni!